f-metamorfózis

Gondolkodtál már ezen a látszólag kedves ábrán? Korunk találmányának, a legnépszerűbb közösségi médiának szinte apoteózisa, megdicsőítése a kommunikációnak, valóságos szellemi ugrás, f-ejlődés.

A képet alaposabban szemügyre véve érdekes mozzanatokra leszünk figyelmesek. Az ábra kétszínű, azért is, mert csak a kék tónusaival, illetve a fehérrel operál, de azért is, mert szubliminális információkat is közöl a közvetlenül érzékelhető üzeneten túl. A kék mezőben egy kicsit világosabb kék platform ad időleges szereplési lehetőséget néhány alaknak. Olyan ez a platform, mint egy kifutó a divatbemutatókon, vagy egy kiállítás posztamense, amin különböző relikviákat állítanak ki. A kiállítás címe az is lehetne: „Az emberiség története öt mozzanatban…”

A kép hátterében körív, mintha egy a kép többi tónusánál sötétebb gömb ereszkedne alá, s annak egy szeletét látnánk. Kék színű nap? Napnyugta, vagy napkelte? Ha az előbbi, akkor a figurák dél felé fordulnak, ha napnyugta, akkor meg mintha észak felé indulnának. A kiállítás másik címe lehetne: „A f-őemlősök alkonya”.

Fontos a kép figuráinak számszerűsége is, az öt alak az ember ujjainak számával azonos, így Nietzschével azt is mondhatjuk, a kép emberi, túlságosan emberi. Az öt a számmisztikában az ember száma, a pentagramma az ember szimbóluma. Az ötszög a teljes kört 72 fokos egységekre tagolja, ami egy kozmikus időegység – az ábra tehát teret, időt, biodiverzitást, földtörténeti korokat, kommunikációt és társadalmi mozgásokat mind magába foglal, és sok további mozzanatot sejtet.

A főemlősből emberszabásúvá, majd homo sapiens fajúvá válás mozzanatáig talán nincs is hiba benne, ez csak a szokásos természettudományos teóriát ismétli, az evolúció darwini elméletét, ami azért lássuk be, számtalan logikusnak mutatkozó mozzanata ellenére sem bizonyított tény, hanem egy magyarázat az élet és a fajok kialakulására. Isten teremtette világ, vagy véletlenszerűség – higgyen mindenki abban, amiben csak akar. A dolog nem itt válik elgondolkodtatóvá.

Azt csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ha az ateista azt mondja: Nincs Isten! azzal csak a Bibliát idézi, igaz a teljes passzus úgy szól: Nincs Isten – mondá a bolond… Vagy az iszlám legfőbb hitvallását ismétli, s aki ezt elmondja, már igazhitűnek számít: Nincs Isten – majd folytatódik a hitvallás – más, mint Allah… Kedves ateisták, tehát vigyázat!

Vizsgáljuk meg alaposabban az élőlények sziluettjeit! Balról a legelső egy főemlős, valamely majomféle, talán csimpánz. Négy végtag, kapaszkodásra alkalmas, fejlett mellső végtagok, a földön kissé esetlen, araszoló mozgás. A következő alak jóval megtermettebb, valami előembernek tekinthetjük. Csak egy mellső végtagja van! Ahogy tovább lép a biológia állati ösztönszintjéről, testi fogyaték éri. A megelőző figurához, a csimpánzhoz képest jelentős a változás, a következő, ősember alakhoz képest csekély. A harmadik alak kissé egyenesebb tartású, de mellső végtagja ennek is csökevényes.

Nézzük meg a negyedik figurát, a homo sapiens egyedet! Ortopéd lábtartás, talán rokkant, vagy paralízises? Mintha egyik lába feje vissza akarna fordulni. Erről a tibeti mitológia hulladémonja jut eszembe, akit arról lehet felismerni, hogy lábfeje fordított állású, azaz a sarka van előre s a lábujjai hátrafelé. Amikor tehát az ilyen hulladémon előre felé halad, a lábnyomai fordított irányba mutatnak. Előre felé megy, de visszafelé halad… Mintha ilyen volna az egész anyagilag letompított, csak a földi létben hívő emberiség is: látszólag előre megy, mégis visszafelé halad.

A kar is figyelemre méltó. Csak egy van belőle. Az is csökevényes, a kézfej hiányzik. A majom-ősnek még két felső végtagja volt, amik később egyetlen nyúlványra redukálódtak. Előbb még volt valami mancs-féleség, majd a fölegyenesedett ember súlyosan végtaghiányossá vált. Lehet, ez az elektronikus ceruza, az érintőképernyőt nyomogató egyetlen ujj előképe? Vagy a zsidóknál a tóra olvasásához használatos, kinyújtott mutatóujjal ábrázolt kézfejben végződő pálca utánérzése?

Netán bot van a kezében? Utalva ezzel az atavisztikusan erőszakos, agresszív embertípusra? Ha aktuálisan értelmezzük a képet, az nem bot, hanem rövid csövű puska, vagy UZI géppisztoly?

Az is lehet, hogy fölegyenesedett barátunk beteg? Talán ez a vastagbélrák miatt az oldalába fúrt kanül? Beteges állapotára utalhat a testtartása is, a görnyedt hát, a szinte púpos tartás, meg a kitüremkedő fura fenékrész, ami meglehet, kizárólag a számítógép előtt ülésre alkalmas?

Figyelemre méltó a torz, csúcsos fejforma, s az agykoponya méretének változása az arckoponya hátrányára. Testi fogyaték és szellemi visszamaradottság – hová jutott a törzsfejlődés?!

De ne aggódj, kedves fölegyenesedett barátunk, megjött a megváltás! Itt a legnépszerűbb közösségi média, ami túlemel betegségeden és agresszivitásodon, emberfölötti lénnyé tesz téged, új értelmet ad az életednek, f mint főhajtás?!

Az állati és emberi alakok után egy szimbólumot látunk. Ez a szimbólum nagyobb mint a majom vagy az előember, de a homo sapiens-nél is hatalmasabb. A közösségi oldal kitalálója részéről talán nem volt célzatosság vagy szándékosság a dologban, de az új médiát megtestesítő szimbólum, az egyszerű f-betű mégis egy világvallásra, a kereszténységre utaló jel. Ha a kis f-betűt egy nagy kereszt metamorfózisának tekintjük, akkor bizony el kell gondolkodni azon, hogy vajon mire is használták a rómaiak a keresztet Júdea provinciában? Bizony, kivégző eszközként.

Talán kivégző eszköze felé közelít az amúgy is többszörösen hátrányos, fogyatékkal épp hogy élő ember barátunk? Keresztre feszíteni nem lehet, hiszen csak egy csökevényes mellső végtagja van. Akkor mi lesz vele?

Az f-betű az ankh keresztre is emlékeztet, ami tudvalevő az örök élet egyik szimbóluma volt Egyiptomban. A félig hurkolt ankh-kereszt lehet, hogy mást jelent, mint a teljes hurokkal rendelkező? Az ősi szimbólumokkal óvatosan kell bánni, mert ha belejavít, megmásít valamit az ember, akkor torzul a szimbólumérték és a jelentés. Az ilyen praktikát jobb helyeken csak fekete mágiának nevezik. A nyitott hurok épp a mulandóságot, az Öröklét elvesztését, a kozmikus hibát és csapdát sejteti.

De talán van remény! Az ember halandó, főként az ilyen beteges fajta. Talán a személyisége is torzult, lehet, hogy erőszakos, vagy depresszív! S egyáltalán ez a személyes emblematika, ez az egyéniség, olyan fölösleges! Egyediség, ha azzal együtt jár a halandóság? Akkor inkább redukáljunk! Redukáljuk az embert, az eleven életet, vagy az eleven élőt egy puszta szimbólummá! A mindenség kifutóján a természeti lénytől, a majomtól eljutunk a sematizált szimbólumig, az f-betűig. A majom kétség kívül az állati intelligencia meglehetősen magas fokán áll, az ember intelligenciáját pedig sok helyütt elektronikus-informatikai képességeinek rátájával mérik. Aki nincs jelen a médián, az nem is létezik.

A héber nyelvben az f-hanghoz legközelebb a p-karakter פ áll, p vagy f hangértékkel, amely karakternek a misztikus gemantia szerint a számértéke 80.

Kivégző eszköz, fekete mágia, különös számértékkel rendelkező személytelen, mégis emberalakhoz is hasonlatos karakter? Az ember karjait kifeszítő, f-ejét lehorgasztó meghurcolás, informatikai keresztre f-eszítés, f-őhajtás a gonosz előtt…

Az már csak ráadás, hogy az f-betű alakjában egy ütőt és két golflabdát is fölfedeznek egyesek, ami közismert szabadkőműves jel, mi több, az ószövetségi időkbe visszautaló kód: a két labda és a nád-ütő angol nyelven (two ball / cane) Káin utódját, Tubalkain-t jelölheti, aki az óhéber hagyomány szerint az első fegyverkovács lehetett. A két labdát vagy gömböt, valamint a horgas pálcára, vagy a hetes számjegyre emlékeztető kampót zsonglőrmutatvány-szerűen a levegőbe dobva, majd összerendezve John Dee-nek, I. Erzsébet udvari alkimistájának a szignója áll elő, majd még egy dobás, és máris egy másik, modern kori hős képe rémlik föl: 007… Egy szuperügynök, Bond, James Bond, akinek monogramja – JB – épp a jeruzsálemi nagytemplom oszlopainak, a Boaz és Jachin oszlopoknak a kezdőbetűit idézi föl. Okkult tudományok, az első gyilkos fia, mint fegyverkovács, templom oszlopok, szabadkőműves szimbólumok és kémtevékenység – igazi összeesküvés elmélet, holott csak egy ártatlan f-betűről van szó…

Fölmerül a kérdés, mi jöhet meg ezután? Ha már nem lesz áram és szétszakad a világháló, talán nincs tovább az embernek sem? Ami annyira rabul ejtett egyeseket, s gyökeresen átalakította korunk kommunikációs, informálódási, közlési és társasági szokásait, de még az időtöltésünket is, néhányaknak tényleg új életet adott. Virtuális újjászületés az e-világban… Itt egyszerre érvényesül az arctalanság és a személyes lekövetés, a virtuális személyiség és a rejtőzködés. Az önmegsokszorozás misztikus képessége mára kattintásnyi távolságba került az informatika palettáján.

Mandragóra-ember

Vegyünk egy másik képet, egy XIX. századi metszetet a mandragóra-emberekről. A mandragóra (Mandragora officinarum) növény magyarul sokféleképpen ismeretes: boszorkánygyökér, circefű, boszorkányfű, bolondfű. Gyökere répaforma, bábuhoz vagy az ember két lábához hasonló, leveleit hajkoronához hasonlítják. Püthagorasz emberré változott fűnek (anthropomorphe) nevezte. Bogyója bódító hatású, levelét sebgyógyításra alkalmazzák, de gyermekáldást és könnyű szülést is reméltek tőle. Úgy tartották, a mandragóra láthatatlanná teszi az embert, ezért rontás, bűbáj ellen amulett gyanánt használták.

Megszerzése különös elővigyázatot igényel, Josephus Flavius szerint: „körül kell ásni úgy, hogy a gyökérnek csak a hegye maradjon a földben, kutya farkához kell kötözni, és mikor a kutya utánaszalad annak, aki hozzákötötte, könnyen kirántja a földből” (A zsidó háború, VII. 6.3). Elővigyázat híján – írja Shakespeare – a gyökér eltűnhet, vagy olyan lármát csap, hogy kiásója szörnyethal. A hermetikus hagyományban a hamisság, csalárdság jelképe.

A mitikus mandragóra az akasztófák tövében, az ártatlanul felakasztott gyilkosok utolsó ejakulációja során a földre hullott férfimagból sarjadt lények. Megkülönböztetnek nőnemű és hímnemű, thridaciasz és norion mandragóra-emberkét.

E magyarázat szerint egy különös, fajok közötti metamorfózis megy végbe, az emberből növény lesz: a bódító, vagy gyilkos mandragóra, az emberhez hasonlatos gyökér, amit a Mátra vidékén emberképű fűnek neveznek.

Létezik azonban egy másik magyarázat, amely megfordítja a transzformáció irányát, s amely magyarázat szerint a növényi lét törekszik az emberi forma felé, s így vesz föl ember-alakot a gyökér. Ismeretes egy további ember-forma gyökér, a távol keleti ginzeng. Nem kell bemutatni a szinte aqua salamandra, azaz minden bajra jó csodaszer hírében álló ginzenget, ami általános roboráló ereje mellett afrodiziákumként is használatos.

Ez a kép – akár a növényből emberbe, akár az emberből növénybe irányuló átalakulás példájaként szemléljük – egészen más jelentést hordoz, mint a fenti, a majomtól az f-betűig terjedő sorozat. Ott f-betűvé redukálódik az ember, itt humanoiddá avanzsál a növény. És itt nyilván az értelem csábító lehetőségéről van szó, ami az ember számára adottság, míg a növény számára csak álom.

Ezeknek a változásoknak a nyomon követésére vezessünk be egy új terminust, az impoveráció fogalmát. Ez a vadonatúj kifejezés a latin pauper, szegény szóra vezethető vissza, és azt a folyamatot ragadja meg, amikor valami elcsökevényesedik, nyomorba süllyed, lezüllik és morális értelemben elkorcsosul. Az impoveráció nem csupán egyes személyeknek vagy rétegeknek a nyomorba taszítása – ekkor társadalmi jelenség – hanem eszmék és ideálok lezüllesztése is, ilyenkor pedig szellemtörténeti vagy filozófiai fogalomként kezeljük.

A negatív irányú fejlődés – értsd a sorvadás – impoveráció, ami tehát valamely átalakulás, változás eredménye. Az impoveráció egyszerre jelenti a folyamatot, vagyis a züllés/nyomorba taszítás menetét, és az e folyamat által előállt állapotot, a nyomorba taszítottságot.

Mi nem a tágabb szociológiai és társadalmi vonatkozásait, hanem szorosabban a szellemtörténeti és ideológiai mozzanatait vizsgáljuk az impoverációnak, különösen a fenti két ábra kapcsán.

Mivel jár az átalakulás az első esetben? A majomtól az f-betűig első szakaszában az intelligencia nő, a testi erő átalakul, s a látható végtagok csökevényesednek. Ennél persze mélyrehatóbb az utolsó fázisváltás, a homo sapiens és az f-média viszonya. Ezzel a közösségi média-jelenléttel, az f-átalakulással az ember egy virtuális identitást nyer, ami legtöbbször a mondásban, jelzésben, közlésben ragadja meg saját léte értelmét. Aki nem kommunikál, az nem is létezik, és ebből a szempontból mindegy, hogy valós emberről, vagy virtuális lényről van-e szó. A sziluettek jelezte folyamatot persze fejlődésnek is tekinthetnénk, amikor is kialakul, szinte megteremtődik egy új identitás, sőt egy új világ. Mégis, a tényleges léthez képest a virtuális identitás valóságos impoveráció: az élőlényekből szimbólum válik, s a tevőleges kapcsolattartás és együttműködés képletessé válik. Az első ábra sorrendjét az alábbiak szerint állíthatjuk fel: majom – ember – kommunikáció.

Ezzel szemben a mandragóra-emberke a mágikus csinálásban létezik. Igaz ugyan, hogy az emberből növénybe történő átalakulás bizonyos értelemben impoveráció, hiszen az emberhez képest – még az akasztott emberhez képest is – a növényi gyökérzet-lét sokkal korlátoltabb, az okkult tanok szerint a mandragóra mégis szolgál. Meglehet a testi forma emberiből növényivé változik, a mentalitás azonban emelkedik: gyilkos magvából védelmező, segítő nemtővé válik: talizmánként betegségek ellen véd, jogügyletekben szerencsét hoz, a nőt termékenységgel és könnyű szüléssel áldja meg, makacs betegségeket gyógyít. Mintha testi lehetőségeinek visszaszorulása kibontaná más tálentumait. Jót hoz a nehézség helyébe, egészséget a betegség helyébe. Ezért állítjuk, hogy a mandragóra-emberke a mágikus csinálásban létezik.

Ha az átalakulás másik irányát tekintjük, vagyis a növényi létből emberi formába tartó transzformációt, az éppen ellentétes irányú az impoveráció általános menetével, vagyis a második szekvencia mindenképpen emelkedést jelez. Itt az átalakulás sorrendje a következő: ember – mandragóra – ember.

Kereszt és mandala

Vegyünk föl egy harmadik összefüggés-rendszert, a kereszt és a mandala viszonyát. Mondhatjuk, hogy egyik a másiknak transzformációja? E kettő viszonyában is érvényesül az impoveráció?

A kereszt és a mandala is kozmikus szimbólum, így ez a viszony civilizációk jelképrendszereit köti össze.

A padovai püspöki palotában egy aranyműves kiállítása zajlott, ami ezeréves kegytárgyak újrafogalmazását sorakoztatta fel: kelyhek, koronák, imádati kellékek, és ami szinte természetes, keresztek. Egészen meglepő volt látni, még mindig megmozgatja az emberek fantáziáját a kereszt, s mondhatom, a kiállítás tudott újat mutatni. És a vizuális érdekességen túl az utóbbi idők egyik legfontosabb felismerése is innen származott: a kereszt nem más, mint egy mandalának a széthúzott négyzetes övezete, tehát az anyagi szféra szimbóluma.

Ez összefügg Hamvas nagyszerű gondolatával, miszerint a kereszt az a májá-keret, amire széltében és hosszában rá van szőve a világ. Persze az upanisadok hozzáteszik, hogy valójában az isteni lényegre, Brahmanra van rászőve a világ – ezért mondhatjuk, hogy a lelki utasítások lényege nem más, mint a világnak minden jelenségét összefüggésben látni a Legfelsőbb Lénnyel.

Tudjuk, a mandala a meditáció vizuális segédeszköze, mágikus diagram, spirituális erőtér, és a mindenség makettje. Elsősorban térbeli elmozdulást, nevezetesen a középpont felé tartó mozgást feltételez, de az ilyen helyváltoztatás tudati emelkedéssel is együtt jár: a külső jelenségtől eljutunk a belső lényegig. A figyelem összpontosításának is eszköze, s különböző övezetei mintegy térképet nyújtanak a lelkileg fejlődni vágyó embernek. A mandala a külvilág felé négyzetes, ez jelzi az anyagszerűséget, és az égtájak felől kapuk nyílnak az oldalain, amik bevezetnek a belső térbe. A mandalákban az anyag mindig kívül reked, nem jut be a szakrális térbe. A négyszögletes anyagszerűség mindig megmarad a pro-fan térben, a szent területen kívül. A belső térben már nem a szögletesség uralkodik, hanem körkörösség, ami megelőlegezi a célba érés harmóniáját. A mandala erőtér övezetén belül minden lépés egy táncmozdulat, minden olvadékony és hullámzó, minden körkörös, harmonikus és teljes. Ezeken az övezeteken is keresztül kell haladni, s végül a gyakorló eljut a bindu középpontig. Ez a mandala lényege, a középpont. Egy centrumát vesztett világban még fontosabbá válik a középpont meglelése. Valóságos kincs ez a pont, ami origó és végcél, alfa és ómega egyszerre. A mandala égtáj-kapuiból a binduhoz vezető ösvények egy kereszt szárait festik elénk. Kereszt és mandala – egyik a másikba folyik és olvad és átminősül. Most a keresztből lett mandala, a külvilág anyagszerűségétől jutottunk el az áttörési pontig.

Tovább fejtegetve a szimbólumok nyelvét abban a reményben, hogy mind többet megértünk belőle, forduljunk most a kereszthez. Fentebb már említettük, a kereszt a római birodalomban kivégzőeszközként szolgált, holott maga a jel ősi szimbólum, amely a középpontot, kiindulást, struktúrát és a Napot jelzi.

A kereszténység alapszimbóluma ambivalens jel. Az eleven istenember keresztre feszítése élet és halál találkozása. Ki kit győzött le? A gonosz a jót? Az árnyék a fényt, a birodalom a lázadót, a főpapok a prófétát? Vagy megfordítva, a mulandóság győzetett le és alulmaradt a mulandóság? Ne kiáltson senki blaszfémiát, de az ezoterikus kereszténység szerint Krisztus keresztjét a tudás tiltott, ám megerőszakolt paradicsomi fájából ácsolták – épp egy ács fia számára, hát nem különös?

A helyzet még furcsább lenne, ha Krisztus keresztjét az élet fájából ácsolták volna, s így az élet elevenségéből kivont fa félig-meddig holt anyagként, mint gerenda, háttér és ellenpont gyanánt szolgált volna a még eleven, de meghalásra kárhoztatott Krisztusnak.

Az istenember elevensége a halálában is győz a tudás mulandó, halott és kárhozatot eredményező fája fölött. Így az életét vesztett tudás-fa a halálában feltámadó embernek, isteni teremtménynek lesz a támaszául. Ez az illúzió átminősülése, amikor már nem akadálya a törekvő embernek, hanem segítője, akár még az akadálytámasztás révén is. Impoverálódik az akadályoztató erő, s átminősül segítő erővé.

A kereszt szárai a metszéspontot, a középpontot, az origót is kijelölik, ilyen értelemben a kereszt a szükséges háttér információ. A mandalában is a bindu a középpont, ahonnan minden kisugárzott, s ami felé minden tart. Míg a kereszt szárai épp hogy csak sejtetik a köréje írható körkörösséget, a dinamikus mandala szinte lüktet. Kiáradás és visszahúzódás, koncentrikus hullámzás és a belső területek harmonikus tökéletessége sugárzik belőle, s ezt kell meglátnunk a kereszt száraiban, azok egymásra utaltságában és metszéspontjában is.

Hol keressük a harmonikus körkörösséget a kereszten? A derékszögű ácsolat merev vonalait csak a korpusz alakja oldja valamelyest. Körkörösség: csak nem a megfeszített töviskoronáján keressük? Vagy a körötte csekély számban gyülekező tanítványok és követők mandalájában: Mária, Magdolna, János, arimateai József?

Tételezzünk föl egy sokkal kedvesebb, a fájdalmas töviskoszorú és a hívek szerető köre között húzódó harmadik körkörös övezetet a Megfeszített szíve tájékán: a szívcsakráját. Hajdanán Krisztus a kereszten nem megtört és csüngő holtként, hanem elevenként függött. Hívogató volt, nem aszott karjain mélyen aláhulló fájdalmas haldokló, akit már csak a szögek tartanak úgy ahogy a helyén. A korai ábrázolásokon kitárt karjai egybeestek a kereszt vízszintes fájával, s így nem a fájdalmas halál-áldozatot, hanem az örök életre való meghívást, egy szívbéli invitálást jeleztek. S a kereszt fáinak metszéspontjában ott volt, és ott van Jézus szíve, amit oly nagy tisztelet övez. Ez a középpont, origó és bindu, áttörési pont és az áhítat útjának kapuja. Így a Via Crucis metamorfózisban átminősül, és Via Cordis, a szív útja válik belőle.

És itt egyfajta újjászületésben oltódik egymásba a keresztté ácsolt tudás fája és a meg nem ízlelt gyümölcsű élet fája. Ez a korlátok és a mulandóság impoverációja, ez az igazi tudás, ez az élet győzelme a halál fölött, és így a tudás átfűtötte szívbéli lelkesedés lesz az alap, a háttér, a mögöttes, láthatatlan rendező elv… és a gyakorlat a törekvő ember számára. Elcsökevényesedik a hanyatlás és lassan felemelkedés lesz belőle.

Rácz Géza

2017/68