Észak, Nyugat, Dél, KELET…

A kardinális égtájak kelet, nyugat, észak, dél – ennyit mindenki tud. Ismerjük még a köztes vagy másodrendű égtájakat: északkelet, délnyugat és a többi, néhányan talán a harmadrendű égtájakat is megemlítenék, mint észak-északkelet, vagy nyugat-délnyugat, de egy valamire való tájoló és egy régi vágású, jobb térkép tucatnyi égtájat sorol fel. Az égtájak páros száma értelemszerűnek tűnik, ezért az égtájakat egy sokágú, de mindig páros számú sugarakkal bíró csillaggal jelölik, pedig az égtájaknak az őselámi írásból fennmaradt jele a pentagramma, azaz öt-ágú csillag. Ezen túl a Távol-kelet (ismét egy égtáj…) egyes kultúrái, a fent és lent irányt, azaz a zenitet és a nadírt is értelmezik.
Válasszunk négy dimenziót, amik meghatároznak egy civilizációt. Legyenek ezek a szellemi, a katonai, a gazdasági és a fizikai dimenziók, s ezeknek megvan a társadalmi közege, azok a csoportok, amelyek az adott erőbefolyást gondozzák. A szellemi dimenzióról a tudós és szacerdotális vagyis a világi és az istenes tudományban járatos emberek gondoskodnak. A katonai erőt a hadsereg és a rendfenntartók, valamint az államigazgatás gondozza. A társadalom ökonomikus dimenzióját a gazdasági és pénzügyi szakemberek irányítják, míg a fizikai erőt a munkavégző és így a társadalom egészét szolgáló emberek mozgatják. Mindegyik csoporthoz társítsunk egy erkölcsi követelményt, rendre a feddhetetlenséget, az erényt, a becsületet és a hűséget.
Négy égtáj, négy erőbefolyás, négy erkölcsi követelmény… Szükséges-e egyáltalán négy égtájról beszélnünk, vagy redukálhatjuk kettőre, két markáns, a polaritást nem a Föld pólusai, hanem szellemi alapállás szerint jelölt irányra, mondjuk nyugat és kelet? Vajon hogyan viszonyulnak az égtájak által megtestesített civilizációk, kultúrák e négyes mérce szerint? Hogyan értelmezhető a versenyük, milyen történelmi távlatok mutatkoznak? Vajon lemaradóban van-e Dél és Kelet az Északhoz és Nyugathoz képest?
A verseny eldőlt, de lehet, nem olyan előjellel, mint ahogyan gondoljuk.
Vegyünk egy jól mérhető és prognosztizálható területet, a gazdaság területét. Nem gondolnánk, de a császárkori római birodalom az akkori világ GDP-jének 8-10%-át adta, míg Kína és India a 60%-át! Kínában még az 1820-as években is magasabb volt az egy főre eső GDP, mint Nagy-Britanniában. Aztán fordult a kocka, ópium- és világháborúk, japán hódítás és kommunista kulturális forradalom és Kína elveszni látszott, míg mára a világ második meghatározó gazdasági hatalma lett, és egyes prognózisok szerint 2050-re egyértelműen világelső lesz, jócskán megelőzve az Egyesült Államokat. Akkor az első tíz legerősebb gazdaság között hat színes bőrű, négy pedig fehér ország lesz – a gazdasági erőt tekintve tehát eldőlt a verseny…
A gazdasági súlypont áttevődik Keletre, ezzel értelemszerűen egy katonai átrendeződés is végbemegy, és mintha a Nyugat szellemi erőforrásai is kimerülőben volnának, ezzel szemben a Kelet – legyen az Közel- vagy Távol-Kelet – messze kiaknázatlan szellemi erőforrásokkal bír. A Nyugat egyfajta erkölcsi dekadencia felé tart, a kényelem miatt már nincs miért küzdeni, ez tompává tesz, s a jövőbe vetett hit üres és lekezelt szólammá silányult, pedig a törekvés, a szenvedély mégiscsak jobb, mint a tompaság és tétlenség.
Ennek a dekadenciának ismerjük korábbi példáit: a római erkölcs züllöttségét még talán nem sikerült elérnünk, de a weimari köztársaság szabadossága – melynek hívószavai a szexuális reform és az „új nő” voltak, aminek eredménye az európai összehasonlításban legalacsonyabb születési ráta és az abortusz terjedése lett – máig divatos. Talán ennek köszönhetően is lett Európa elöregedő kontinens – így hogyan is hihetne a jövőben? – míg Törökországban például a népesség 40 százaléka 24 év alatti fiatal, s az átlagos életkor 29 év!
A verseny tehát úgy tűnik, eldőlt: egyre jobban látszik, hogy a Nyugat maradt le a Kelet mögött. Történelmi léptékű változások várhatóak, az eddig győztesnek mutatkozó fehér civilizáció lassan vesztésre áll. Fehér teoretikusok szemrebbenés nélkül fölöslegesnek, kiiktatandónak tartják a fehér civilizációt, amely csak rosszat szült volna – ez szellemi öngyilkosság. Persze történelmi karma is érvényesül, a gyarmatosítás, hittérítés, kulturális hegemonizmus a visszájára is fordulhat.
Milyen érzés volna, ha a saját földrajzi helyeinket mondjuk arab nyelven kéne megnevezni (gondoljunk a számtalan angol nevű településre a harmadik világban)? Ha a saját termékeinket idegen tulajdonosoktól kell visszavásárolnunk (mint a kínai kézen lévő svéd autóipar, az indiai kézen lévő európai acélipar esetében)? Ha saját kincseinket külországok múzeumaiban bámulhatjuk meg: a Big Ben Kairóban állna, az Eiffel-torony pedig Madagaszkáron? Hogyha a naptárunk hirtelen megváltozna, és 2018 helyett mondjuk a mohamedán időszámítás szerinti 1439. esztendőt kellene mondanunk? Milyen érzés volna, hogyha az addig megszokott gazdasági, oktatási, kulturális, politikai, történelmi, étkezési és prioritási stb. berendezkedésünk hirtelen megváltozna, és a hírekben nem Európáról és Amerikáról szólnának a tudósítások, hanem a Brunei szultanátusról és Jemenről?
Sötét forgatókönyv, vagy mérgező rémálom? A lassú mérgezéssel együtt lehet élni, immunissá válik az ember, de a legtöbb mérgezés kitermeli a saját ellenmérgét. A téboly után kötelező a józanodás.