Csontok, ruhafoszlányok, fadarabok?

Néhány mondat az ereklyékről

Bevezető
Ereklye… Csontok, ruhafoszlányok, fadarabok? Ha meghallom ezt a szót, nekem elsősorban
ezek a szavak jutnak eszembe. Ereklyék a világon sok helyütt léteznek, több kultúrában és
vallásban. Ebben a rövid írásban én mégis csak a kereszténység ereklyéivel foglalkozom.
Mit hordozhatnak az ereklyék a fizikális megjelenésen kívül? Egyrészről minden egyes kis
csontszilánk, ruhafoszlány, amelyek ereklyének lettek minősítve, tartalmaz két történetet.
Egyrészt tartalmazza annak a szentnek a történetét, akitől származik (vagy akitől
származtatják) az ereklyét. Ha egy templomban, kis kápolnában, egy halotti kriptában
meglátunk egy relikviát, esetleg egy kisebb táblán el is olvashatjuk a szent életútját, vagy
hazaérve az interneten is megtalálhatjuk azt. A másik történet, amelynek a szentség felől
nézve talán nem sok értéke van, de mindenképpen lehet fontos is, az az, hogy kiknél járt az a
bizonyos kis szálka, miseruhadarab, stb. Azt hiszem, amikor egy olyan festményt
csodálhatunk meg, amely egyik királyi családból a pápa udvarába, onnan egy másik királyi
család tróntermébe vándorolt, a puszta kép nyújtotta élvezeten kívül ezt is csodáljuk. Nem
gondolom, hogy ez az ereklyéknél másképpen lenne, de persze a misztikum szemszögéből ez
nem is lényeges. Azonban a relikvia misztikáját mégiscsak emelheti, ha az, mielőtt jelenlegi
helyét elérte, több szentéletű ember, vértanú, csodatevő ingyenes orvos kezében fordult
meg, akik esetleg annak az ereklyének a segítségével gyógyítottak betegeket, adták vissza
vakok látását, vagy csak „egyszerűen” abból merítettek erőt, mikor Isten országát hirdették.
De hogyan is lehetne egy ereklyével visszaadni a vakok látását? Mielőtt választ adnék erre a
kérdésre, arra kell válaszolnom, hogy mi valójában az ereklye.
A(z) (katolikus) egyház és az ereklyék
A Katolikus Lexikon így fogalmaz: „… [Az ereklyék] általában nagy vallási személyiségek testi
maradványai, ruhái, használati tárgyai, melyek kultikus tiszteletben részesülnek. Szoros
értelemben Jézus Krisztussal és a Boldogságos Szűz Máriával kapcsolatos tárgyak, valamint a
szentek maradványai és használati tárgyai.” A katolikus egyház hivatalosan kétféleképpen
csoportosítja az ereklyéket. Az egyik az „állaga” szerint való, amelyben megkülönböztetnek
kiemelkedő és közönséges relikviákat. Az előbbiek Jézus Krisztushoz, az Istenszülőhöz tartozó
ereklyék (pl.: kereszt, ruha, töviskoszorú, stb., hiszen kettejüktől másfajta nem maradhatott
fent), illetve a szentek testrészei. A második csoportba tartoznak az egyes szentektől
fennmaradt használati tárgyak (pl.: miseruha, egyéb ruhák, kehely, vándorbot, kard, stb.). A
római katolikus egyház hitelesség szerint is megkülönböztet ereklyéket, eszerint vannak
jóváhagyott és jóvá nem hagyott relikviák. Az előbbi azt jelenti, hogy az egyház hivatalos
pecséttel látja el az ereklyét (természetesen nem magán az ereklyén van a pecsét), és így
igazolja hitelességét. A másodikhoz azok tartoznak, amelyeket az egyház vagy nem vizsgált
ki, vagy egyszerűen elvesztették a papírjait. Fontos megemlíteni, hogy a kiemelkedő
ereklyéket csak és kizárólag templomban lehet őrizni, illetve külön engedéllyel lehet otthon,
meghatározott körülmények között (ez a lehetőség inkább diakónusoknak, papoknak,
püspököknek van fenntartva). Közönséges relikviákat bárki őrizhet házában, vagy akár
magánál is hordhatja.
A meghatározás mellett fontos az is, hogy hogyan viszonyul az Egyház az ereklyék
tiszteletéhez. Habár úgy látja, hogy szép részét alkotja az imádságoknak a különböző
ereklyékre irányuló ájtatosságok, kiemeli, hogy nem lehetnek előbbre valók, mint Jézus
Krisztus. A relikvia-tisztelet (ahogyan minden ájtatosság) az egyház hivatalos liturgiájából
(amely Jézus Krisztus áldozatának megjelenítése) kell, hogy merítsen, táplálkozzon, és arra is
kell irányulnia, vagyis hogy az ájtatosság által a hívők még jobban átéljék a liturgiát, és ezáltal
közeledjenek Jézus Krisztushoz.
Visszaélések
Amikor az ereklyékről, és azok tiszteletéről gondolkodunk, képmutatás lenne kihagyni az
ezekkel kapcsolatos súlyos visszaéléseket, abúzusokat. Nem kell feltétlenül a Középkorra
gondolni, hiszen azt gondolom, hogy arról mindenkinek kellő mennyiségű információja van.
A legtöbben hallották azokat a történeteket, amikor az egyház áruba bocsátotta a különböző
ereklyéket, bűnbocsánatot ígértek azoknak, akik megveszik, stb. Még ha csak üdvös célokra
használták volna a pénzt, mint pl. a Szent Péter bazilika felépítése, akkor sem elfogadható ez
a hozzáállás. A későbbi, és így a mai egyház is komolyan elítéli az ereklyék pénzért való
árusítását, ennek ellenére ez a mai napig probléma. Az ereklyék az isteni kegyelem
közvetítői, amit azonban nem lehet pénzért megvenni. Emlékezzünk Simon mágus
történetére az Apostolok Cselekedetéből. Amikor a varázsló látta, hogy az apostolok a
Szentlélekkel eltelve gyógyítanak, pénzt ajánlott nekik, hogy ő is megkapja ezt a képességet.
Péter apostol így válaszolt neki: „Vesszen el a pénzed veled együtt, mert azt hitted, hogy az
Isten ajándékát pénzen meg lehet venni. Semmi részed benne és semmi közöd hozzá, mert
szíved nem tiszta az Isten előtt. Térj meg hát gonoszságodból, és kérd az Istent, hogy
bocsássa meg szíved szándékát! Úgy látom, elöntött a keserű epe, és fogva tart a
gonoszság.”
Másfajta visszaélésekről is meg kell azonban emlékezni. Előfordult, hogy bizonyos szentek
csontjainak mondott ereklyéről kiderült, hogy lovak, vagy éppen kutyák csontjai. Ebben az
esetben is bizonyára szerepet játszhatott a marketing, hiszen egy híres szent ereklyéjével
rendelkező templom nagymértékben vonzotta a híveket. Ez a fajta visszaélés, úgy vélem,
kiváltképp megbotránkoztathatja mind a hívőket, mind pedig a nem hívőket.
Az ereklyehasználat egy izgalmas módja
Eddig láttuk azt, hogy miként vélekedik az egyház az ereklyékről, és hogy milyen visszaélések
történtek. Ebben a témában az ereklyék egy olyan használati módját mutatom meg, amely,
habár az egyházban hétköznapi, mégis rendkívül izgalmasnak találom. Ehhez azonban egy
rövid történeti áttekintés is szükséges.
A vértanúk maradványait már a kezdeti ősegyház is nagyra becsülte, tiszteletben tartotta.
Sírjaiknál, földi maradványaiknál is tartottak istentiszteleteket (úgy vélem pontosabb, ha ezt
a kifejezést használjuk, hiszen nem ismerjük pontosan az ókereszténység szertartásait). A
mai értelemben vett ereklyetisztelet a második század közepén kezdődött a
kereszténységben, és a hatodik század végére teljesedett ki, amikor már csaknem az összes
templomban, azon belül a legtöbb oltárban megtalálható volt egy vértanúnak vagy szentnek
az ereklyéje. A II. niceai zsinat ezt a gyakorlatot erősítette meg, és kötelezővé tette az addig
elterjedt gyakorlatot. Témánk kapcsán fontos megjegyezni, hogy erre a gyakorlatra, vagyis
hogy az egyház liturgiáját tulajdonképpen egy ereklyén kell végezni, több megoldás született.
Az egyik volt a már leírt, hogy az oltárban helyeztek el egy ereklyét (vö.: oltárkő), míg a másik
az antimenzion használata, amely ma a keleti egyházaknál szokás. Ez egy négyszögletes
vászonkendő, amelyen Krisztus keresztről való levételét vagy sírba tételét ábrázolják. Ebben
helyezkedik el az ereklye, amelyet a kereszt gerendáinak találkozásához varr be a püspök (a
sírbatétel képénél is van kereszt). Az antimenzion tulajdonképpen egy „mozgatható oltár”,
amelyet hagyományosan a papok mindig maguknál hordtak, és így „bárhol” végezhettek
liturgiát.
Ez tehát az ereklyehasználat egy másik érdekes vetülete, vagyis hogy az egyház liturgiáját,
amely Krisztus áldozatát mutatja be ismételten, csak és kizárólag egy ereklye fölött lehet
elvégezni. Érdemes azonban megjegyezni, hogy zsolozsmát bárhol lehet végezni, ereklyék
nélkül is. Azonban mi a teendő akkor, ha nincsen a papnál egy antimenzion, és a közelben
sincs oltár (templom), mégis el szeretnének végezni egy liturgiát? Ma nehéz egy ilyen
szituációt elképzelni, de lehetnek olyan időszakok, amikor a vallásüldözés megnehezíti a
vallásos tevékenységek végzését. Ilyen különleges helyzetben egyetlen lehetősége van a
közösségnek: kiválasztanak maguk közül egy személyt, aki miután meggyónt, felfekszik egy
asztalra, és a liturgiát/szentmisét az ő szíve fölött végzik el. Hangsúlyozom, hogy ez nem egy
elterjedt megoldás, kizárólag szükség esetben, szükség időkben használható, a jelenlegi
Magyarországon (vagy akár Európában) tehát ez nem valószínű.
Az ereklye tisztelet kvintesszenciája
Ha tudjuk azt, hogy mik az ereklyék, hogy mikortól ered a tiszteletük, az a kérdés maradt,
hogy miért tiszteljük az ereklyéket. Először is nagyon fontos a kifejezés: tisztelet. A
kereszténység egyedül Istent –, annak hitük szerinti mindhárom személyét – imádja, míg az
Istenszülőt, a szenteket, vagy éppen a szent keresztfát csupán tiszteletben részesíti. Miért?
Képzeljük el Istent úgy, mint egy végtelen hosszú, sebes folyású, beláthatatlanul széles
medrű folyam. Ha ezt a folyamot megpróbálnánk „megcsapolni”, mindenféle általunk épített
gátat széttörne az ereje, és elárasztana bennünket, vagy ha kézzel akarnánk belőle meríteni,
sebessége elsodorna, és belefulladnánk. Ha mindezt továbbképzeljük, és azt mondjuk, hogy
csak ebből a folyamból lehet vizet meríteni, szembesülünk azzal a problémával, hogy nem
tudunk vízhez jutni. Vannak azonban olyanok, akik rendelkeznek megfelelő felszereléssel
ahhoz, hogy bizonyos módokon mégiscsak vizet merítsenek. Nekünk tehát hozzájuk kell
járulnunk. Nos, mint minden hasonlat, ez sem tökéletes: „Hasonlat mit sem ér. Felötlik s
eldobom.”, ahogyan Radnóti Miklós fogalmaz Tétova óda című versében.
Mit is jelent azonban a felvázolt metafora? Az Isten tehát a folyam, és mivel Isten maga a
szeretet és a kegyelem, aki nem merít a vízből, nem jut hozzá Isten kegyelméhez. Ehhez
hozzáférni azonban rendkívül nehéz, és csak keveseknek sikerül igazán a forrásból
táplálkozniuk. Ezek azok az emberek, akiket szenteknek nevezünk, akik annyira közel
engedték magukhoz Istent, hogy ők maguk is Isten kegyelmének közvetítői lettek. Amikor
tehát egy ilyen személlyel találkozunk, megkérjük őt, hogy járjon közben értünk Istennél,
imádkozzon értünk. Ha egy ilyen személy meghalt, tudjuk róla, hogy továbbra is Isten
közelében marad, továbbra is Istenhez imádkozik, így továbbra is kérhetjük az ő segítségét,
közbenjárását. Ez azonban nem válaszolja meg a kérdést, hogy miért szükségesek mindehhez
az ereklyék. Az isteni kegyelem nemcsak a lelket hatja át, hanem a testet is. Gondoljunk
azokra a szentekre, akiknek teste teljesen romlatlanul maradt meg, noha ezek között is
lehetnek csalások, vagy egyéb fizikai, kémiai, biológiai tényezők, tartsuk fenn, hogy vannak
igaz példáink is. Tehát, ha a test továbbra is hordozza az isteni kegyelmet, üdvös dolog ahhoz
újra és újra kijárni, tiszteletben részesíteni.
Tekintsünk azonban most el a fentebbiektől. Egy szentéletű ember, egy vértanú, egy olyan
személy, akinek minden lépésénél csoda történik, sokat jelent az egyháznak; jelent legalább
annyit, mint saját magunknak bármely szerettünk, akinek látogatjuk, és gondozzuk a sírját,
megadjuk neki a végtisztességet, stb.
Mindezek talán magyarázatként szolgálnak arra, hogy miért tiszteli a keresztény ember a
szentek maradványait, miért keresi fel azokat a helyeket, ahol ezek nyugszanak: erőt, hitet
merít. Mit mondjunk azonban a néhány alponttal fentebb tárgyalt közönséges relikviákról,
azaz a ruhadarabokról, használati tárgyakról? Nos, úgy érzem ez hasonló ahhoz, mint amikor
valaki szerelmes, és kedvesének bármilyen ruhája őrá emlékezteti, mert benne érzi annak
bőre simaságát, illatát. Így a szentek „holmijai” is hordozzák az ilyesfajta tulajdonságokat, és
így az isteni kegyelemnek ismételten közvetítői. Azonban ne feledjük, maga a kereszténység
sem tulajdonít akkora jelentőséget ezeknek, mint a földi maradványoknak.
Mindezek alapján tehát kijelenthetjük, hogy az ereklyéknek azért van csodatevő ereje, mert
Isten kegyelmét közvetítik. Mit gondoljunk azonban a csalásokról? Mit gondoljunk arról,
amikor egy kutyacsontot részesítenek tiszteletadásban, és ott is csoda, gyógyulás történik?
Mindezt kétféleképpen magyarázhatjuk, és úgy gondolom, mindkettőről érdemes
megemlékezni. Az egyik egy teljesen materiális, világi magyarázat. Mivel az emberek azt
gondolják, hogy meg fognak gyógyulni, körülveszi őket egy tömeg, amely szintén azért van
ott, mert hisz abban, hogy annak az általuk relikviának hitt kutyacsontnak a kegyelem
közvetítőjének kell lennie, meggyógyulnak éppen úgy, mint a placebo gyógyszertől. A másik
magyarázat a hit magyarázata. Az igazán hívő ember tudja, hogy Istene kegyelmes, és többet
nyújt annál, mint amire az ember vágyik. Őt nem korlátozzák az emberek gondolatai,
aggályai, törekvései. Ha pedig tömegek keresnek fel egy kutyacsontot azért, hogy ez által
közelebb jussanak Istenhez – hiszen emlékezzünk, az ereklyetiszteletnek végső soron Istenre
kell irányulnia –, akkor ez a kegyes Isten ott lesz, hogy ne a kutyacsonthoz, de hozzá igenis
közelebb kerüljenek azok az emberek, akik vették a fáradságot, és eljutottak egy olyan
helyre, ahol azt hitték, hogy Isten jobban jelen van, és éppen ezért igazuk is lesz az Isten
kegyelme által. A bizánci liturgia papszentelésében, amikor a püspök ráhelyezi kezét a
szentelendő fejére, ezt imádkozza: „Az isteni kegyelem, mely mindenkor orvosolja az
erőtlenségeket, és pótolja a hiányokat, ezt az istenfélő N. szerpapot pappá szenteli.” Az isteni
kegyelem az oka tehát annak, hogy miért történik csoda egy ereklyeként tisztelt
kutyacsontnál. Természetesen ezeket az eseteket az egyház igyekszik kikerülni, hiszen
mégiscsak arra kell törekednünk, hogy valóban szentek ereklyéihez közeledjünk a
tiszteletadás hangjával. Azt, hogy az isteni kegyelem hogyan változtathatja jóra az ember
által rossznak hitt dolgokat (vagy éppen ténylegesen rossz dolgokat), a következő tanmese
azt hiszem, jól példázza:
Egy alkalommal Assisi Szent Ferenc egy templom udvarában járkált, és közben imádkozott
Istenhez. Egyszer csak meglát egy kutyát, ami éppen arra készül, hogy levizelje a keresztet.
Assisi Szent Ferenc nagyon megijed, de mire odafut, megtörténik a baj. Gondolkodik, hogy
mit lehetne tenni ebben az esetben. Mit tegyen a kereszttel? Mit tegyen a kutyával? Miután
nem jut eszébe igazán jó megoldás, arra jut, hogy megkérdezi az őrangyalát. Az őrangyal
szintén nem tudott jó tanáccsal szolgálni a szentnek, de azt tanácsolta, hogy keressék fel az
angyalok fejedelmét, szent Mihály arkangyalt. Fel is kerekedtek, Assisi Szent Ferenc, aki
hozta magával a kutyát és az őrangyal. Amikor Szent Mihály arkangyal megpillantotta a
társaságot, üdvözölte őket, majd a szenthez fordult, és megkérdezte: „Ki ez a különleges
állat, hogy így elém hozod?” Szent Ferenc elmondta neki, hogy mi történt, hogy hogyan
vizelte le az Úr keresztjét ez a kutya. Szent Mihály arkangyalnak elkomorodott a tekintete, de
sajnos nem tudott ő sem jó megoldást a problémára. „Keressük fel az Úr anyját, Máriát, ő
bizonyára tud majd nekünk tanácsot adni!” mondta végül az arkangyal. Amikor négyen a
Szűz elé járultak, Mária üdvözölte őket, és kérdezte: „Ki ez a különleges állat, hogy ilyen
kíséretben részesítitek, hogy elém hozzátok?” Assisi Szent Ferenc elmondta ismét a
történetet, mire Mária szomorúan nézett a kutyára, de végül ő sem talált megoldást.
„Menjünk el Fiamhoz! Ő tudja a megoldást!” mondta végül. El is mentek mind az öten Jézus
Krisztushoz: Mária, Mihály arkangyal, az őrangyal, Assisi Szent Ferenc és a kutya. Amikor
beléptek hozzá, Ő már mosolygott, s miután üdvözölte őket, így szólt hozzájuk: „Ki ez a
különleges vendég közöttetek, akit ily nagy kísérettel hoztok elém?” „Uram!” – kezdte Assisi
Szent Ferenc – „Ez a kutya levizelte, és ezzel megszentségtelenítette szent keresztedet,
amely a templomudvarban állt. Mondd, mit tehetnénk?” „Mit gondolsz, miért vizelte le ez a
kutya a keresztemet?” – kérdezte a Megváltó. „Nem tudom, Uram.” – válaszolta a szent. „Ez
a kutya azért vizelte le keresztemet, hogy rossz tette által nyilvánuljon meg az Isten
boldogító kegyelme, ami által ti most mind hozzám járultatok, mert az Istennek van hatalma
a rossz jóra fordítására.” Amikor ezt a választ meghallották, örvendeztek szívükben, majd ki.ki
visszatért saját dolgaihoz.
Ereklyék ma
Hogyan viszonyulunk ma az ereklyékhez? Úgy vélem, erre a kérdésre ezer és ezer választ
adhatnánk, hiszen ki így, ki úgy gondolkozik ma az ereklyetiszteletről. Éppen ezért csak
néhány gondolatot szeretnék itt röviden felvázolni.
Számomra rendkívül furcsa volt az, amikor a nagyváradi római katolikus templom egy a már
nem a szakrális részhez tartozó termében ereklye kiállítást rendeztek be. Azt gondolom,
hogy nagyon is találó ide Jézus egy metaforája: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és
gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé…” Éppen a fentebb tárgyaltak miatt nem illő az
ereklyéket olyan környezetbe helyezni, ahol pusztán érdekességként szemlélik, és semmilyen
tiszteletadásban nem részesítik azokat. Ez méltatlan azokhoz a maradványokhoz, amelyek az
isteni kegyelem csatornáiként működnek. Ellenben ide is igaz az utóbbi történet, hiszen
attól, hogy vitrin mögé zárjuk a relikviát, az Isten még tud azon keresztül működni, és meg
tudja érinteni azt is, aki csak nézelődni, világi módon gyönyörködni jött.
Az ereklyékkel való kereskedelmet már a Középkorban is tiltotta az egyház, azonban
megszüntetni soha nem tudta. Van, aki jó üzletet lát ebben, míg mások az egyház hivatalos
álláspontját teszik magukévá, és olyan szervezetet hoznak létre, amely az ereklyeárusítás
ellen küzd.
A visszásságok ellenére az egyházban és a hívek mindennapi életében jelen vannak az
ereklyék, és gyakoriak azok a történetek is, amelyek arról számolnak be, hogy hogyan
segítette meg a hívő embert az a szent, akinek a földi maradványainál fohászkodott, vagy
esetleg egy közönséges ereklyéjét magánál tartotta.
Mai ereklyék
Hacsak röviden is, de meg kell emlékeznünk a sztárkultuszról azért, mert azt figyelhetjük
meg, hogy az egyes sztárok ruháit, kiegészítőit, hétköznapi tárgyait, és nagyon sok esetben
igen extrém „kellékeit” hasonló misztikus felleg veszi körül, mint az egyházban a szentek
relikviáit. Ez a fajta „sztárőrület” azonban nem napjainkban kezdődött. Az első mai
értelemben vett sztár egy 1811-ben született zongorista és zeneszerző fiúcska, akit apja
európai turnékra vitt el, ahol hercegnők és egyéb előkelő hölgyek álltak sorba azért, hogy az
ifjú hajába túrhassanak. Ezzel a sztárral történt meg az is, hogy egy általa eldobott
szivarvéget később relikviaként őriztek (és esetleg nagy pénzekért eladtak). Liszt Ferenctől
sok „ereklye” maradt fenn, amelyeket egyes gyűjtők a mai napig szívesen vesznek meg igen
drágán.
Egy kis kitérő
Amikor az ereklyékről írok, úgy vélem, nem mehetek el említés nélkül a képtisztelet mellett
sem. Habár egy egészen más jelenségről van szó, lényege talán mégis ugyanaz. Ahogyan az
ereklyék is Isten kegyelmének közvetítői, úgy a szentekről (vagy a kereszténységben Jézus
Krisztusról is) festett képek is. A különbség, hogy ebben az esetben sokkal inkább
emlékeztetőről van szó, mintsem a tisztelet konkrét tárgyáról. Ahogyan egy kép a
pénztárcában a gyerekről, férjről vagy feleségről, stb. emlékeztet engem ezekre a
személyekre, éppen úgy emlékeztetnek a szentek ikonjai őrájuk, és általuk az istenes életre,
amelyet követni vagyunk hivatottak. A képtiszteletet sokszor támadták a történelemben,
talán legelőször a képrombolás idején, amikor egy a kereszténységben létrejött csoport
elkezdte pusztítani a képeket, mondván, hogy azok tisztelete bálványimádás. Azonban „az
írott képmás tisztelete, mint Szent Bazil mondja, annak eredetijére száll vissza…” (részlet egy
görögkatolikus imádságból).
Összegzés, tanulságok
Ereklye… Csontok, ruhafoszlányok, fadarabok? Ha meghallom ezt a szót, nekem elsősorban
ezek a szavak jutnak eszembe. És valóban, az ereklyék, ahogyan bemutattam, valóban ezek,
legalábbis fizikai megjelenésüket tekintve. Ezek, de mégis többek. A legfontosabb gondolat,
amit ezzel az írással szerettem volna átadni az, hogy az ereklyék Isten kegyelmének
közvetítői. Éppen ezért tölt el reménnyel, amikor napjainkban még mindig hatalmas
tömegeket látok egy ereklyéhez elzarándokolni, de ugyanígy az is, amikor egy-egy szentnek
az ereklyéje előtt egyetlen buzgó hívő imádkozik.
Jó és üdvös felkeresni ezeket a helyeket, de ne feledkezzünk arról, hogy otthonainkban és
magunknál is tarthatunk közönséges ereklyéket, amelyek nem kevésbé értékesek az isteni
kegyelmet illetően. Hol lehet ezekhez hozzájutni? Sok helyütt, de ha nem találunk, ne
csüggedjünk, hiszen az Isten látja a mi vágyunkat, és be fogja teljesíteni a legváratlanabb
pillanatban. Néhány éve egy barátommal betértünk a bécsi Szent Jozafát görögkatolikus
templomba, és ott, miután elénekeltünk egy nagyon szép görög éneket az Istenszülőnek, az
ottani pap odajött hozzánk, és mindkettőnknek adott egy-egy képet, amelyen a templom
védőszentje, Szent Jozafát volt látható. Örültünk neki akkor is, de még inkább, amikor
rájöttünk, hogy a képek egy-egy kicsi ereklyét is rejtenek a szent vértanútól.

Kelemen Mihály

2017/68

Hivatkozások
http://lexikon.katolikus.hu/E/ereklye.html
https://ripost.hu/cikk-leesett-korom-hasznalt-gatya-sztarereklyek-amikert-milliokat-adtak