Préma

A tiszta istenszeretet

Úgy mondják, az ember homlokára van írva a sorsa: írva vagyon, mennyi örömben és sikerben, illetve bánatban és szenvedésben lesz része. Mások azt gondolják, az ember sorsa a tenyerébe van írva: az életvonal, a sorsvonal, szívvonal, Vénusz-gyűrű, Ízisz-vonal…

De a legfontosabb emberi hivatásokat az ujjainkra kiosztva találjuk: a hüvelyk sajátja az erény (dharma), a céltudatos mutatóujj sajátja az értékteremtés, hasznosság (artha), a nagyujj a boldogság és érzékiség (káma) életfeladatát jelöli, míg a gyűrűsujj a szabadság, üdvösség (móksa) szimbóluma s végül a kisujj sajátja az isteni szeretet (préma). Az első három életcél mindenki számára nyilvánvaló, a negyedik már misztikus, lelki hivatás, míg az ötödik, a legkisebb ujjunkra kiosztott hivatás talán a legfontosabb, az isteni szeretet misztériuma.

Az emberi hivatás négyes, illetve ötös rendszerének célja az emelkedés, a figyelem magasabb szintre emelése, az emberi potenciál mind magasabb kibontása. Gyakorlati szempontból talán gondolhatnánk, a biológiai létünk a meghatározó, vagyis saját létünk biztosítása felülírja az erkölcsiséget: alap a létfenntartás, közbeszól a fajfenntartás, majd talán fölmerül az erkölcsösség, végül tán az üdvösség. Eszmei szempontból a dharma az alap – e nélkül minden hiányos és valószínűtlen, viszont a célképzet alapján felállított sorrendiségben éppen az istenszeretet a legfontosabb.

Az üdvösségen túl

Ha a dharmából – az emberi hivatásból, az erényekből, a vallásosságból indulunk ki, keressük meg ennek definícióit. Freud szerint a vallás neurózis, de ez inkább a vallásos érzületből fakadó traumák és torzulások definíciója, nem magának a vallásnak a meghatározása. A kínai tradíció szerint vallás nélkül az ember nem értelmezhető, vagyis igazán ez teszi emberré az embert. A teológia szerint a vallás összekötő kapocs, az embernek Istenhez fűződő viszonya, míg egy fanatikus vélemény szerint a vallás egyenlő a puszta felekezeti hovatartozással. Egy jóindulatú tudományos – talán szociológiai – definíció szerint a vallás az értékek megőrzésébe vetett hit, míg törvényvallások szempontjából azt mondhatjuk bizonyos szabályok és törvények követése. A jóga szemszögéből nézve tágabb a látkép: a dharma útjának követése az üdvösség reményében, míg az áhítat (bhakti) útjának elmélete szerint a vallás valójában nem más, mint az isteni szépség (Krsna) és az isteni szeretet (Rádhá) találkozása az ember szívében.

Az embernek a vallásosságról alkotott képe a motiváltsága függvényében fogalmazódik meg. A félelem, gyöngeség és anyagi haszonlesés más eredménnyel jár, mint a tudás vagy szabadság reménye, illetve a teljes megtisztulás vagy a tiszta önzetlenség vágya.

A legtöbb vallás megáll az üdvösségnél, ezt tartják a legmagasabb eszménynek. Az istenszeretet misztériuma azonban az üdvösséget nem sokra becsüli önmagában:

„Kedves Uram! Aki eltökélt odaadással szolgál téged, az ennek gyümölcseként megpillanthatja isteni ifjúi alakodat. A felszabadulás összetett kézzel áll előtte, hogy végre szolgálhassa, s a vallásosság, az anyagi gyarapodás és az érzéki boldogság minden külön erőfeszítés nélkül megadatik néki.” (Bilvamangal Thákur: Krsna-karnámrta 107.)

A Bhágavata-purána szerint az üdvösség nem más, mint a lélek eredeti helyzetének elnyerése, reintegrálódás az isteni harmóniába. De mi a lélek eredeti helyzete? A Bhágavata erre is választ ad: az ember számára a legjobb vallásos út az, amely elvezet Isten megszakítatlan és önzetlen szeretetéhez, s ez teljes lelki elégedettséggel jár (1.2.6.). Vagyis az ember végső hivatása az Isten szeretete.

Mi a bhakti?

A szó az imád, tisztel, hódol jelentésű bhadzs igegyökből származik.  A bhakti a jóga egyik klasszikus útja, az áhítat iskolája, vagy az Abszolút Igazság szeretetteljes megközelítése. A bhakti mibenlétét sokan sokféleképpen igyekeztek meghatározni. A Nárada-panycsarátra szerint az istenszeretet nem más, mint az érzékek urának szolgálata az érzékszervekkel is – de a bhakti nem csupán érzékkorlátozás, mert a tudat és szeretet művelése ennél sokkal magasabb rendű. Rúpa Gószvámí azt mondja, a bhakti Krsna önzetlen és szeretetteljes kutatása, amely mentes az érdek vezérelte cselekvés, valamint a spekulatív tudás szennyétől. Nárada, a bhakti legendás apostola ide vágó alapművében, a Bhakti-szútrában sorolja fel a véleményeket.

15. Most pedig vegyük sorra, miként csoportosítják a különböző iskolák az odaadás fajtáit!
16. Vjásza szerint a bhakti nem más, mint az Úr tetteinek megismerése és magasztalása, valamint Isten odaadó imádása mindennek a legjavával.
17. Garga rsi a fő hangsúlyt az Úr kedvteléseinek megismerésére, zengésére helyezi.
18. Sándilja rsi szerint az istenszeretet valódi jellemzője az, amikor az írásokban megszabott rítusok felszítják a makulátlan lélek szerelmes vonzalmát a Legfelsőbb iránt.
19. Ám Nárada szerint az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla.
20. Bizony, ilyen a bhakti. (Nárada: Bhakti-szútrák, Kagylókürt 39.)

Összegezve kijelenthetjük, az áhítatos istenszeretetben a szakadatlan transz meditációjában a gondolatok megszakítás nélkül az Abszolút felé áramlanak, oly folyamatosan, akár az olaj ömlése. Röviden: a rajongó istenszeretet spontán felfakadása az ember tudatában és szívében.

A bhakti kialakulását egy emelkedő folyamatként értelmezik. Rúpa gószvámí a bhakti tíz lépcsőjét említi Az istenszeretet nektár-óceánja című meghatározó művében:

„Kezdetben szükség van az önmegvalósítás iránti bevezető vágyra. Ez ösztönzi az embert a lelkileg fejlett társaság felkutatására, majd az ember beavatást nyer egy tanítómestertől, akinek irányítása mellett gyakorolni kezdi az odaadó szolgálat folyamatát. Ennek köszönhetően megszabadul minden anyagi ragaszkodástól, rendíthetetlen lesz az önmegvalósításban, és felébred benne a vágy, hogy Istenről halljon. Ez a szomj viszi tovább a lelki ragaszkodásig, ami az Isten iránti transzcendentális szeretet előzetes szintjén (bháva) érlelődik be, míg a tényleges istenszeretet (préma) az élet legtökéletesebb állapota.” (1.4.15-16.)

Az istenszeretet fokozatos kibontakozása hosszas folyamat, minden hátráltató tényezőt le kell győzni, márpedig ezekből 52 fajtát azonosítanak a bölcsek.

Akadályt jelenthetnek a korábbi bűnök, de a jámborság következményei is, a sértések, a helytelen hozzáállás (például becsvágy), a szív gyöngeségei (ragaszkodás, hibakeresés), az anyagi vágyak és a lelki félreértések, a belső ellenségek (kéj, düh, kapzsiság, illúzió, büszkeség, irigység) és az anyagi lét hullámai: a bánat, illúzió, éhség, szomjúság, öregség és halál.

Ellenben a bhakti megszünteti a négy bűnt (a beérett, még nem termő, magként betokozódott és csírázó karmát), az öt nyomorúságot (tudatlanság, egoizmus, ragaszkodás, gyűlölet, halálfélelem/testi gyönyör), az öt maradandó akadályt (aluszékonyság, eltévelyedés, fásultság, rossz hajlamok, anyagi élvezetvágy) és a hat nyugtalanságot (lelki büszkeség, szélsőséges gondolkodás, spekulatív elme, odaadás-képtelenség, élvezetvágy, anyagi lehetőségek öröme).

Pozitív eredménye, hogy megszabadítja az embert minden anyagi gyötrelemtől, jószerencsével áldja meg, lelki elégedettséget eredményez, messze fölülmúlja a felszabadulást, Istenben is vonzódást kelt – ámde ritkán és kevesen érik el.

Hol keressem Istent? A mítosz azt mondja, a múltban, a misztérium azt mondja, a jövőben, a szeretet azt mondja, a jelenben.

Az istenszeretet válfajai

Talán a fentiekből is látszik, hogy a valós lelki eredményekhez ajánlatos a kellő alapozás, a tisztulás és önfegyelem, vagyis az emberben lakozó vadállat megszelídítése. Így biztosabban elkerülhetők a lelki gyakorlókra leselkedő veszélyek: az önáltatás (amikor túl- vagy alul becsüli saját lelki szintjét), az elvakultság, fanatizmus, az anyagi és a lelki ambíciók keveredése, a pszichikai, illetve a spirituális szintek összetévesztése, a céltévesztés vagy eltévelyedés és megannyi más csapda. Eme akadályok legyőzése után a bhakti magasabb gyakorlatait érdemes művelni.

Ennek fényében az istenszeretet két szintjéről beszélhetünk: az elemi gyakorlatok, illetve a spontán gyakorlatok szintjéről:

1. Elemi gyakorlatok (szabályozó elvek szerinti odaadás, szádhana-bhakti)

1.1. Szabálykövető odaadás (vaidhi-bhakti) – itt oszlik el a tudatlanság

1.2. Példakövető odaadás (rágánuga-bhakti) – megnyilvánul a tiszta istenszeretet (bháva)

2. Spontán gyakorlatok (szívből jövő odaadás, rágátmika-bhakti) – győz az eksztázis (préma)

A szabálykövető odaadás csírája örökre megvan az összes élőlény szívében. A gyakorlati odaadó szolgálat segíti ennek sarjadását, s a szabályok követése elvezet a tiszta odaadásig. A szabálykövető odaadás természetes elemei Isten dicsőségének hallása, dicsőítése, emlékezetben tartása stb., másodlagos vonása pedig az, hogy felszítja a Krsna iránti tiszta szeretetet. Amint a hallás és dicsőítés folytán megtisztul a szív, az élőlény lelki tudatosságára ébred. A bölcsek az odaadó szolgálat 64 elemét azonosítják – 10 teendő, 10 kerülendő cselekedet, 9 fő szolgálat és 5 legfontosabb gyakorlat (társulás, szent név zengése, Bhágavata hallgatása, szent helyen lakozás és a múrtik hithű szolgálata), valamint a többi járulékos gyakorlat. Kezdetben a guru útmutatását követve kell megtisztulni, hiszen a gyereket is erővel viszik iskolába, aki később kedvet kap a tanuláshoz és nagy tudós lehet belőle.

A spontán, szívből fakadó szolgálatkészség alapja az Istenség iránti ragaszkodás, amikor az ember természetes szeretet-hajlama teljességgel imádott Istenére irányul. Krsna közvetlen híveit ez a spontán vonzalom jellemzi (ragaszkodás-lényegű, rágátmiká bhakti), míg az őket példaképnek tekintő hívek a ragaszkodással bírók nyomdokaiban járnak (ragaszkodást követő, rágánuga bhakti). A spontán istenszeretet elsődleges vonása a Krsna iránti mélységes ragaszkodás (ez a rága), mikor már nem érdekesek a szabályok és előírások, a sásztrák érvei; másodlagos vonása pedig az elmélyedés Krsnában.

A spontán bhakti kétféleképpen gyakorolható: külsődlegesen, amikor a fejlett szinten álló hívő kezdőnek mutatja magát, és minden elemi gyakorlatot maga is követ, illetve belsődleges formában, amikor is az elemi gyakorlatok mellett szívében mindig önmegvalósult helyzetében szolgálja imádott Istenét, a nap huszonnégy óráján keresztül. (Bhakti-raszámrta-szindhu 1.2.295.)

A spontán szolgálatban a Krsna iránti ragaszkodás egyre fokozódik. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí, a jeles tanító így fogalmaz: „Kívülről nézve egy bhakta minden szabályozó elemet (sravana-kírtana stb.) gyakorol, míg szívében mindig a Krsnához fűződő örök kapcsolatára gondol, s követi a vrndávani bhakták nyomdokait.

Ha így szolgálja Rádhá-Krsnát, túljuthat az írások szabályain, s a lelki tanítómesterén keresztül teljes mértékben a spontán odaadásnak szentelheti magát az ember. Így bontakozik ki a Krsna iránti ragaszkodása, ami legyőzi Krsnát, s végül elnyeri az Úr társaságát.”

Bármilyen formában kezdje is el az ember, az odaadó szolgálat végső eredménye az istenszeretet, ami az élet végső célja.

A lelki érzelmek (bháva) szintjén a lélek már megtisztult minden anyagi vágytól, a tiszta jóság transzcendens síkján áll, s különféle viszonyokban bontakozik ki a spontán szolgálatkészsége. Amikor pedig mindez elmélyül és felfokozódik, szíve teljességgel ellágyul és birtoklásérzet támad benne, az a rajongó istenszeretet (préma).

Csak a szeretet gyakorlásával juthat el az ember Istenhez. A lényeg tehát ember és Isten kapcsolata, a többféle hangulatban és intenzitásban megmutatkozó viszony. Ezek a kölcsönös érzelmek jelentik Krsna szeretetének kivételes kincsét, ami az ötödik és igazi életcél, túl a felszabaduláson.

Szvámí Tírtha

2017/68

A kutatás

Ilyen a makulátlan, hibátlan világ – indokolatlan, feltartóztathatatlan és ellenállhatatlan. A felsőbb világ hulláma az istenszeretet, az odaadás, ahol a mindenség közepének édes akaratát követi minden. Ez az isteni áramlat indokolatlan és ellenállhatatlan – ezen a síkon vessük meg a lábunkat! Az istenszeretet makulátlan, messze túl van az anyagi természet hatókörén, és indokolatlan, az örök isteni áramlat feltartóztathatatlanul hömpölyög.

Ilyen az odaadás. Aki az isteni akarattal összhangban él, s ráfekszik az odaadás hullámaira, ugyanezt tapasztalja: az isteni áramlat ellenállhatatlan, semmi sem szegülhet ellene.

A Bhágavata-purána szerint ilyen az istenszeretet: „Az ember magasztos hivatása Isten megszakítatlan és önzetlen szeretete, ami teljesen elégedetté teszi a lelkét.”

Az istenszeretet a lélek legmagasabb rendű hivatása, minden kötelességünk innen ered, az istenszeretet síkjáról. Járatossá kell válnunk: olvassunk az isteni áramlás rezdüléseiből, feküdjünk fel a hullámaira, vegyük a lehető legnagyobb hasznát! Táncoljunk a hullámain! Engedelmeskedjünk a láthatatlan és kifürkészhetetlen végső ok hívásának, ez legyen a legfőbb feladatunk! Ez az indokolatlan vonzerő páratlan, örök érvényű és ellenállhatatlan.

Igazi boldogságban csak akkor lesz részünk, ha elragad bennünket az istenszeretet ellenállhatatlan, harmonikus hulláma, hiszen a mindenség alapja az istenszeretet. Ez a felsőfokú eksztázis.

Bármivel találkozzunk is az életben – siker és kudarc, győzelmek és veszteségek – minden eltörpül az élet e magasztos eszméjének fényében. Ne hagyjuk, hogy a sikerek és kudarcok akadályt gördítsenek elénk az igazság felé vivő úton!

(Szvámí B.R. Srídhar: A kutatás, 3. Fejezet)