Csodagyerek – csodaifjú

James Crichton 1560-ban született Skóciában, előkelő családból, anyja rokona volt a Stuartok királyi házának. A fiú csodálatos gyorsasággal tanult meg minden tantárgyat és olyan szédületes tempóval haladt előre a tudományokban, hogy mire elérte életének tizenkettedik esztendejét, már baccalaureus lett az egyetemen. Hallatlanul nagy dolog volt ez, hiszen ezt a címet csak az nyerhette el, aki legalább két évig hallgatott előadásokat és letette a kötelező vizsgákat.

Tizenöt éves korában már annyi temérdek tudományra tett szert, hogy elérkezettnek látta a tudományos bajvívás idejét. Ez a tudományos viadal a skolasztika virágzása idején honosult meg az egyetemi városokban. Aki úgy érezte, hogy kellőképpen járatos a klasszikus irodalomban és a tudományok minden ágazatában, formális kihívást tett közzé, felszólítván a város diákjait és tudósait, hogy álljanak ki tudományos tornára, adjanak fel neki téziseket s ő azokra felelni fog.

Crichton nagy magabízással Párizst szemelte ki erre a célra. A kihívást kiszögezte az egyetemi kollégiumok kapuira és neves tudósok lakásával szemben a földbe vert póznákra. Az állt benne, hogy mától számított hat hét múlva meg fog jelenni a navarrai kollégiumban és kész lesz megfelelni minden hozzá intézett kérdésre, akár a teológia, akár a jogtudomány, akár a matematika, akár a szabad művészetek, szóval bármely tudományág köréből. És pedig nem csupán latinul, hanem tetszés szerint görögül, héberül, arabul, szírül, franciául, spanyolul, olaszul, angolul, hollandul, flamandul és szlovénül, sőt mind e tizenkét nyelven kívánatra versben is hajlandó válaszolni.

Páris zúgott, mint egy megbolygatott darázsfészek. Minden épkézláb tudományos férfiú nekihasalt az íróasztalnak és iparkodott a legkörmönfontabb téziseket kidolgozni. A Chrichton-gyerek pedig ezalatt hozzá sem nyúlt könyveihez, hanem sorra járta Páris mulatóhelyeit és végigtáncolta az éjszakákat. Tudni kell, hogy igen szép fiú volt, jó táncos, kitűnő vívó, pompás lovas, – szóval mintha az anyatermészet is az akkori céhek rendszerébe tartozónak ismerte volna el magát és le akarta volna tenni a remeket, amikor ezt a tökéletes emberpéldányt alkotta.

Természetesen ha akárkifia vágta volna a párisi tudományos világ szemébe ilyen arroganciával a kihívást, szóba sem álltak volna vele. De Crichton Skócia lord-főügyészének a fia volt és feje körül a Stuart-ház glóriája ragyogott. Nagy gyönyörűség várt tehát a tudomány szürke embereire: legyűrni, nevetségessé tenni a kérkedő főúri gyereket. Háromezer hallgató gyűlt egybe a kitűzött napon, hogy végigélvezze a skót ifiúr vereségét. Legelöl Páris tudományos világának kitűnőségei nyomakodtak, a verejtékes munkával kidolgozott tételeiket szorongatva. Reggel 9 órakor nyitotta meg az egyetem rektora a tudományos tornát és a 15 éves csodagyerek kilenc órán keresztül állta a feléje viharzó kérdések ostromát. Ötven tudós ötszáz raffinált kérdéssel rohamozta meg a fiút s a közönség egyik ámulatból a másikba dagadt át, amikor látta, mint veri az vissza könnyűszerrel a rohamot. Nem adhattak fel neki olyan kérdést, amire ne tudott volna megfelelni, sőt később már támadásba ment át és sorban táncoltatta meg az ellenfeleit: ha azok görögül kérdezték, arabul felelt, – latin kérdésre szír vagy héber nyelven válaszolt. A közönség kénytelen volt elhinni a hihetetlent s a tulajdon fülével meggyőződni róla, hogy ez a szőrtelen arcú fickó olyan kapacitású elmén rendelkezik, aminőre eddig nem volt példa a szakállas tudományban. Robbant a siker, dörgött és viharzott a taps; a rektor gyémántgyűrűt és egy zacskó aranyat nyújtott át a győztes viadornak.

Innen Rómába ment s ott már nem részletezte a kihívást, hanem röviden így szövegezte meg: „Nos Jacobus Crichtonus, Scotus, cuicumque rei propositae ex improviso respondemibus.” (Mi, skóciai Crichton Jakab, minden hozzánk intézett kérdésre rögtönözve fogunk válaszolni.)

Rómában a pápa előtt, majd Velencében a doge jelenlétében tett bizonyságot hallatlan képességeiről, amelyek nem hogy határosak lettek volna a csodával, de valósággal túlbuggyantak a határon, át a csodák megfoghatatlan világába. Páduában kétkedőkre akadt, akik nem akartak hitelt adni a híreknek: ismét kiállt hát szellemi bajvívásra s ezúttal három teljes napon át gyűrte, gázolta, hengerelte le a fiatal gyerek a vén egyetemi város tudósait. Az ifjabbik Aldus Manutius jelen volt a három napos agycsatán; azt írja róla, hogy soha Itáliában úgy nem ünnepeltek még embert, mint a győzedelmes „admirábilis” Crichtont. Sőt, ami a sikert még kirívóbbá avatta, voltak olyanok, akik fejcsóválva mondogatták, hogy ez nem anyaszült ember, ez maga az Antikrisztus.

De a végzet már varrogatta a fekete szemfedőt, amellyel ezt a ragyogó pályát le szándékozott borítani. Crichton Mantovába került. Ugyanakkor ott egy spadassin garázdálkodott, aki három halálosvégű párbajjal szerzett magának gyűlöletes nimbuszt. A három özvegy az uralkodó herceg elé borult és megtorlásért könyörgött. A herceg nem tehetett egyebet: ötszáz arany jutalmat tűzött ki annak, aki a garázda párbajhőst megleckézteti. Crichton – ekkor már 23 éves délceg ifjú – kihívatta a spadassint életre-halálra.

Nem, még ez nem volt a vég.

A párbaj előtt informálódott, hogy a három áldozat testének mely részén érte a halálos szúrás? Amikor aztán összecsaptak, hihetetlen gyorsasággal ugyanezeken a helyeken döfte meg ellenfelét. Mind a három döfés halálos volt. Az ötszáz aranyat szétosztotta a három özvegy között.

A herceg úgy megszerette a csodálatos ifjút, hogy reábízta fia nevelését. De úgy látszik a mantovai hercegek nagy hajlandósággal bírtak a léhaságra, mint ezt a Rigolettóból tudjuk. A fiatal Vincenzo élvvágyó, tanulni nem akaró, haszontalan lump fráter volt. Közte és a nevelője közt egyre élesebben bontakozott ki az ellentét, különösen akkor, midőn Crichton eddig képességeinek tetejébe mint színdarabíró és színész is megnyilatkozott: írt az öreg herceg tiszteletére egy komédiát és ő maga tizenöt különböző szerepet játszott el benne. Ennyi tökéletességet a hercegi tökfilkó nem bírt elviselni; halálos gyűlölet burjánzott fel benne a nevelője ellen.

A karnevál kacagta be Mantova éjszakáját, amikor Crichton egyedül ment ez utcán hazafelé, gitárját pengetve – mondanom sem kell, a muzsikában ép olyan tökéletességre vitte, mint a többi művészetben. Egyszerre három álarcos rohanja meg, meztelen karddal. El a gitárt, ki a hüvelyéből a kardot. Két ellenfelét leszúrja, a harmadiknak a kezéből kiüti a fegyvert. Emez életét féltve, ledobja az álarcot. A fiatal Vincenzo volt, mint az olvasó helyesen sejti.

De azt nem sejtheti, ami következett.

Crichton megdöbbenve látta maga előtt az uralkodó herceg fiát, a trón örökösét. Az akkori idők hamis szervilizmusán még ez a tündöklő elme sem bírta magát túltenni: féltérdre ereszkedett és alázatosan előkelő gesztussal átnyújtotta a kardját. Ilyen esetben a bakonyi erdők magyar betyárja megvakarta volna a fületövét és visszaoldalgott volna a sűrűjébe. De a hercegi betyárlegény erkölcse mélyen alatta maradt a bakonyi zsiványénak: mivel immár Crichton volt fegyvertelen s a kard az ő kezébe került, tehát habozás nélkül leszúrta a védtelen ellenfelet. Egy rongy suhanc – Itália legragyogóbb emberpéldányát…

(Ráth-Végh István: A bámulatos Crichton, Literatura, 1933. október, 368. oldal)