Bika-kultusz-viadal
Io Adum! Tüzes Bika!
Sikolt a síp, ugorj, szökellj!
Kötél feszül, ugorj, szökellj!
Io Adum! Tüzes Bika!
Táncolj, táncolj! Szállj le hozzánk
A jószagú legelőről,
A hűsítő forrásvíztől…
Táncolj, táncolj! Szállj le hozzánk!
…
Táncolj, Bika, a gyümölcseinkért!
Táncolj, Bika, a kalászainkért!
Táncolj, Bika, a juhnyájainkért!
Táncolj, Bika, a méheseinkért!
Eoïa a játékokat megelőző napon érkezett a városba, hogy találkozzék a Byblosból jött kereskedővel, aki levelet hozott neki Itobaltól, aki azt halála előtt írta.
Mikor olvasta, hogy atyja megbocsátott neki és halála pillanatában megáldotta, úgy érezte magát, mintha nehéz kő esett volna le a szívéről. Olyan boldoggá tette ez a levél, hogy szeretett volna táncolni: „Ma kezdődnek a játékok; nagyszerű! Jobban fogok táncolni, mint valaha!” – gondolta.
…
Repült az arénába. A bika már ott volt. Egyedül volt, a többi állatot visszaterelték az istállójukba, a táncosok és táncosnők elmentek. Észrevéve Eoïát egyenesen feléje tartott, lassan, földnek szegezett szarvakkal, lábával felkavarva a port, lihegő és tompa bőgéssel. Eoïa mozdulatlanul várta, csak a szemével kereste a bika tekintetét: tudta, hogy az állatok legyőzésére a legjobb fegyver az ember tekintete.
Sikerült magára irányítani a bika tekintetét, de ez a tekintet olyan zavaros és távolba néző volt, mintha szemét hályog fedte volna. Nem Habocska, hanem valaki más nézett rá ezekkel a szemekkel.
Rendszerint úgy tetszett neki, hogy csak színleli a dühét s valójában táncol, mozdulataival az ő mozdulataihoz alkalmazkodik a sípok harmonikus ritmusa szerint. De ma ügyetlenül, nehézkesen, bután mozgott, tántorgott, mintha részeg lett volna…
Közelébe érve hirtelen lendülettel, dühösen rátámadott.
Eoïa, mint a fecske, egy szökkenéssel a levegőben termett, elröpült a feje felett és az állat hátára esett, ott elterült, fejét a bika homlokára tette s lélegzetével beszívta a részegítő ital szagát. De nem ijedt meg: „hiába részeg, mégis meg fogom szelídíteni, minden jól fog menni, jobban fogok táncolni, mint valaha” – hajtogatta, mintha valami bűvös igéket mormolt volna.
A bika ágaskodott, mintha fel akart volna fordulni, hogy agyonnyomja súlyos testével. De Eoïa már a földön volt, s a bikának annyi ideje sem maradt, hogy megforduljon, ő már az aréna másik végén libegett. …
A bika szarva, mely hegyes volt, mint a késhegy, a vállát horzsolta. Az állat hátulról került hozzá, a vállát horzsolta, míg ő Tamut és Kynirt nézte. Még lett volna annyi ideje, hogy félreugorjon, ha a bika mozdulatai egyenletesek és ritmikusak, mint rendesen. De megint hirtelen rohant, bután tántorgott, mintha részeg lett volna, és véletlenül érintette.
A szarv hegye csak simította a vállat, alig horzsolta fel a bőrt. De azért a meztelen fehér testen vékony, piros sugár szivárgott lefelé.
– Ölj! Ölj! Ölj! – üvöltötte a vér láttára a dühös tömeg. …
Eoïa úgy táncolt, mint még soha. A vér folyt a vállából, de érzéketlen maradt a fájdalom iránt s a fecske könnyűségével szökdécselt, repkedett a bika felett. (Mereskovszkij: Az istenek születése, ford.: Csima Jenő, Dante Budapest, 154-158.o.)
Dio az előcsarnokból bement az arénába. A már hűs, őszies éjszakában meztelen válla borzongott. A tiszta égen csak itt-ott egy csillag de a telihold vakító fénnyel ragyogott. A fehér homok, mint a tó, kékes fénnyel szikrázott, csillogott. A fehér lépcsőfokok üresek voltak, de a fekete árnyékba borult közöket – úgy rémlett – kísértetek közönsége lepte el. A királyi sátor mint valami fekete, tágra nyitott torok tátongott. Felette ragyogott az ezüst bikafej.
Dio Habocska istállójához ment: a rácsos ajtó olyan módra készült, hogy egy személy is könnyen fölemelhette, csak egy kereket kellett hajtani, melyre rézlánc csavarodott. Dio felvonta a rácsot.
A bika kirohant az istállóból, be az arénába, melynek közepén megállt, s szelíd bőgéssel – mintha szerelmes fohászkodás lett volna – fejét a hold felé emelte. Finom rajzú fejével, lantszerűen görbült, hatalmas szarvával a felette kövér nyakáról lelógó bőrlebenyegekkel, elegánsan faragott vékony lábaival, értelmes szemének sárga, átlátszó karbunkulusával ezüstös fénnyel csillogó fehér szőrével – szép volt, mint az isteni bika, Pasiphea kedvese, aki a kék tengerből úszott ki a harsány hullámok fehér tajtékjával borítva.
Dio felé fordult, lassan megindult irányába, szarvait a földnek szegezve, hogy mintegy feldobja a levegőbe, de mikor közelébe ért, hirtelen megállt, és mikor Dio két kézzel megragadta a két szarvát, látszólag dühös mozdulattal felvágta a fejét, valójában azonban szelíden, hízelkedve fölemelte, mintha játszott volna s a hátára dobta és eltáncolt vele, látszott rajta, hogy büszke szép lovasnőjére: valamikor régen, réges régen így futhatott a kék tengeren fehéren mint a harsány hullámok tajtékja, a bikaisten, Europa istennővel a hátán.
Dio kihúzta a kést a tokjából, bele akarta döfni, de nem tudta. A kereszt alakú késnyél láttára a teremtményeket áldó Anya kis keresztjei jutottak eszébe. Ismét valaki más határozta el helyette, hogy mit tegyen: a kéz, mely nem sújtott le a jámbor állatra, a dühös állatra talán le fog sújtani.
A fáklya, melyet az imént a földre dobott, tovább égett, mint valami vörös seb az éjszaka fehér holdsugaras testén. Leugorva a bikáról Dio a fáklyához futott, felkapta s mikor az állat megint előtte termett, a tűzkévét a szarvai közé tette, olyan módon, hogy az ott megakadt. A bika hátraszökött, felbődült, bőszülten rázta a fejét, hogy megszabaduljon a tűzkoszorútól, de sehogy sem tudta magáról lerázni, csak a lángot szította. Szórta a szikrákat a fáklya, a gyanta izzó cseppekben csepegett, a megperzselt szőr elviselhetetlen bűzt árasztott. Végre sikerült neki leráznia a fáklyát. Felágaskodott, és dühösen Diora rontott: most már nem játszott.
A leány félreszökött. A szarvak anélkül, hogy érintették volna, a földbe fúródtak és olyan mélyen, hogy az állat megrogyott s elkábítva az ütéstől egy ideig nem tudta felemelni a fejét. Ebben a pillanatban Dio hátraugrott, a nyakára térdelt és a kést a szívre célozva a hétgerinc és a bal comb töve közé döfte.
Ha egy anya, aki gyermekét őrültségi rohamban megöli, magához térve abban a pillanatban, mikor a kés belefúródik, azt érezné, amit Dio érzett ebben a percben.
A bika emberi hörgéshez hasonló, fojtott bőgéssel felemelte a fejét, s oly erővel lökte el magától a táncosnőt, hogy ez hanyatt vágódott. Fölemelkedett, egyet szökött, megtántorodott, aztán összeesett. Orrát a homokba dugva hörgött, vergődött, mint valami sebzett madárka. Még egyszer fölemelkedett két első lábára. Dio még egyszer odaszaladt, kihúzta a kést, és féltérdre ereszkedve azt olyan mélyen belemártotta a torkába, hogy a kereszt alakú nyéllel együtt a keze feje is eltűnt a puha bőrlebenyek között. A vér az arcába szökött. Elfordult, behunyta a szemét, hogy ne lásson.
Mikor magához tért, az állat élettelenül feküdt lábánál, és szürke füstgomolyok, időnként vörös lángok csaptak ki az aréna előcsarnokából. A királyi sátor függönyei tüzet fogtak, tűzoszlop csapott fel, bíborfény szökött az égre, és a hold arca elsápadt.
Megharsant a vészjel: fújták a szent bíborkagyló-kürtöt, szavát a Labyrinthus falai mint biakordítást kiáltották tovább.
(Mereskovszkij: Az istenek születése, ford.: Csima Jenő, Dante Budapest, 196-199.pp.)
2018/69
