A Zene misztériuma Indiában

A Kagylókürt folyóirat 31. számától kezdődően negyven alkalommal foglalkoztunk a keleti hangszerekkel. Az évek során 38 kultikus indiai hangszert, két alkalommal pedig Tibeti Hangszerek címmel hangszercsoportokat mutathattunk be, ami számszerűleg sem kevés, nem is szólva e hangszerek különleges formájáról, hangzásukról, megszólaltatásuk módjáról, s az indiai földrész zenekultúrájában betöltött szerepükről.

Ideje, hogy szóljunk magáról az indiai zenéről, s a filozófiához, valláshoz fűződő elválaszthatatlan kapcsolatáról. Kutatóútjaim során az egyik indiai adatközlőm így fogalmazott: „A zene az elme lecsendesítése az Isten elfogadása előtt.”

E szép gondolaton elindulva a művészet és a filozófia viszonya tárul elénk, amelyben a hang mint a teremtő őselv, mint jelentéshordozó, Isten és ember közötti kommunikációs eszköz szerepel. India ősi írásai arról tudósítanak, hogy finom összefüggésrendszer létezik a mindenség egymásra utaló és egymást átszövő tényezői között, az őselemektől kezdve az ember érzékszervi működésén keresztül az energia-áramlásig. Ezt a rendszert az alábbi táblázat foglalja össze:

Az ősi purána-irodalom kivételes módon tudósít a rezonancia, a beszéd és a zenei hangok mibenlétéről: „Brahmá, az első teremtett élőlény lelke zárhangokként, teste magánhangzókként, érzékei réshangokként, ereje köztes hangokként, érzéktevékenysége pedig a hét zenei hangként nyilvánult meg.” (Bhágavata-purána 3.12.47.)

A szanszkrit nyelvben 13 magánhangzó ismeretes, amiket lelki hangoknak is neveznek (a, á, i, í, u, ú, ri, rí, li, e, ai, o, au), továbbá 25 elsődleges mássalhangzó van (ka, kha, ga, gha stb., ezek a szparsa-hangok), amiket 4 félhangzó (antah-szthá), 3 sziszegő hang (usma) és egy aspiráta egészít ki. A mi szempontunkból a zenei hang az érdekes, ami tehát nem más, mint a mindenség első teremtett lényének érzékszervi tevékenysége.

A hét zenei hangot (szvara) lelki hangnak, vagy szent hangnak (sabda-brahman) is nevezik.

Az esztétikában általános a kilencféle érzelem (nava rasza) kategorizálása, de a bhakti-jóga gyakorlói teológiai értelemben ide sorolják még az Isten iránti, nem földi természetű szerelem érzelmét (bhakti-rasza), ezért ennek nincs színe (varna) vagy földi hangja (szvara).

Amennyiben a hangok egymáshoz fűződő viszonyát vizsgáljuk, a teremtés AUM- rezonanciája hullámtermészetű (náda), azaz egymásmellettiséget, egymásba kapaszkodást megelőlegező rezgést, hangvibrációt jelent. A magyar népzenében a Süss fel Nap… gyermekdal őrzi a két egymás melletti hangot váltogató jelleget, a napkelte vágyát kifejező dalszerű hívást.

A trináda az európai trichord, a három hangot variáló használat, mint például a Madhuram madhurebhjo ’pi… kezdetű ősi recitatívóban, vagy az Óm namó bhagavaté vászudévája mantrában, a Legfelsőbb Értelmet, Istent megszólító invokációban.

Az ötfokúság vagy pentatónia (görög, penta – öt, ton – hang) Indiában az audava. A pentatónia félhang nélküli, úgynevezett régi stílus a magyar népzenében. Kodály szerint: „Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés nem tudta kiforgatni.” Harvard egyetemi előadásában Bartók Béla régi, ázsiai eredetű pentaton melódiákról beszél. (Bartók Archívum 195/39. sz).

A Kárpátoktól pentaton népénekek formájában egyenes vonalat húzhatunk Törökországon, a Kaukázuson, Türkmenisztánon, az Aral-tó déli vidékén át, Kirgizisztánon keresztül az észak-kínai ujgurokig, egészen dél-Mongóliáig. A kelet-ázsiai, észak-indiai, kínai, koreai, vietnami népzenei gyűjtemények is számon tartanak „ti” és „fá” nélküli ötfokú dallamokat, vagyis a vokális zenekultúrán szinte egységes „pentaton vonal” húzódik Kelet felé.

A hatfokú rendszer (sádava, görög: hexaton) is jelen van India északkeleti tartományaiban Bengália és Asszam vidékén.

Végül a hétfokú rendszer (szampúrna, teljes, mindent átfogó, görög: heptaton) különösen nyugat Bengáliában népszerű hangterjedelmi forma. Deben Bhattacharya 1960 végén így nyilatkozott: „A magyarok népi zenéje csak Európában idegen. Észak-Indiában ismerősen hangzik.”

A rágákról

A rága szó férfias hangnemekkel, egyszerűbb pentatonokkal (audava) történő előadást jelent. A rága szó eredete a radzs vagy randzs gyök, jelentése: színez, színesít. A rága hangkészletét egy emelkedő (áróhana) és egy süllyedő (aváróhana) sorral jellemzik, melyek nem feltétlenül azonosak. Így kevert dallamok keletkeznek, melyeknek száma tízezres nagyságrendű, a mai kutatások szerint 34 000.

A rága teljes gyakorlását segíti a téma (rúpa), ami a rága magja. Alaphangja (kharadzs) a skálakezdő SA (saddzsa) hang, amiből kinő, kifejlődik a tételek sora.

• ALÁ-PA – bemutató téma antarát, majd az ezzel szemben álló szanycshárit játssza, mígnem ábhógi (coda) következik rendszerint nagyon gyors befejezéssel.
• DZSHÓR vagy DZSÓDA – (csak énekes: num – tum) középfekvésű, az előző tételnél gyorsabb, kevésbé kötött, cifrább, improvizatívabb, ritmusos.
• DZSHALÁ – csak hangszeres, legnagyobb hangterjedelmű tétel ritmuskísérettel.
• GAT – az előadó önálló alkotása rögtönzött formában, ahol a hagyományosnak tartott 16/4 -es lüktetésű tíntálá ütemezés kap szerepet.

A rágák mindegyike önálló nevet visel, melyek sok esetben utalnak a nevezett érzelmi tartalomra. Jelentős kötöttség az időrend, léteznek évi, évszaki, napi, napszaki előírások. A védikus filozófiai darsanák időszámítása az ember három óránként változó fizikai, szellemi, lelki állapota szerint tagolja a napot, s a zeneelmélet a napi dallamkerék elvét követi:

1-2. Hajnali – 4-től 7 óráig (próttama-szandhi) és koraesti 16-tól 19 óráig (sajana-szandhi) RI és DHA kómala hangokkal

3-4. Napkeltei – 7-től 10 óráig, illetve alkonyati 19-22 óra között RI, GÁ és DHA tiszta (shudda) hangokkal

5-6. Délelőtti – 10-től 13 óráig, illetve délutáni 13-16 óra között dinágeyá rága, GÁ és NI komalákkal

7. Éjjeli – 22-től éjfél után 1 óráig rát rágák skáláiban a GÁ és NI komala hangokkal. Ezt követően éjszakai pihenő, mint például a Dzsagannáth Purí nagytemplomban, ahol éjjel 1 és 3 között nincs főzés és zene.

Így egy 7 x 3 órás dallamkereket kapunk, amely tehát csak a késő éjszakai 1 és 3 óra között nem szól.

Egyik Indiát járt zenész története való ide:

„Nem tudom magamban tartani azt fenséges nyugalmi állapot-érzést, ami ott, Dzsagannáth Puriban ért. Elhagyatott tengerpart. Délelőtt. Éppen kipakolnak egy vínát és tablát. Megvártam, s ahogy lecsendesedtem az első tétova pengetéssel, ahogy körüljárt a kiválasztott hang, s ahogy lassan lassan lenyugtatott, fejemben s lelkemben elcsöndesített… kitárult a táj, s messze röpített. Teljes hálát éreztem, hálát a létezésemért, hálát, hogy hallhatok, hálát, hogy élek. Gondolatban leborultam eléd Atyám, Istenem, képességeimet-adó Uram. … Nem tudom mennyi idő után ébredtem vissza testi hüvelyembe, gyorsult a dob, sírt a vína… Csak hálás lehetek Indiának is!”

Miért szükséges lelkileg, világi és anyagi értelmezés nélkül kutatni a zenét?

„Így vándorlok, állandóan az Úr dicsőségének szent üzenetét énekelve, s az isteni hangú vínán játszom, melyet az Úr Krsna adott nekem!” (Bhágavata-purána 1.6.32.)

Magyarázat: Nárada, az Isten iránti áhítat apostola beszél. Jellegzetes hangszere, a vína vagy indiai lant, isteni ajándék. A hangszer, az ajándékozó és a megajándékozott egyaránt szent, így a hangszer keltette hang és az üzenet is az. A hét zenei hang igazi célja is Isten dicsőségének hirdetése. Az isteni ajándék fejében Nárada mindig az Úr dicsőségét énekli, így megingathatatlan emelkedett helyzetében. Az ő nyomdokait követve a megvilágosodott léleknek is rendeltetésének megfelelően kell alkalmaznia a hangokat – Isten dicsőségére. (Bhaktivédánta Szvámí nyomán)

A hangok megszólaltatói

„Akkor az imádatra méltó Brahmá jelentőségteljesen felnevetett, s egyre fokozódó örömében létrehozta a gandharvák és apszarák seregét.” (Bhágavata-purána 3.20.38.)

MAGYARÁZAT: A felsőbb bolygórendszerek zenészeit gandharváknak, táncosnőit pedig apszaráknak hívják. Az érzékkielégítést szolgáló zene és tánc démonikus, ám az Istent dicsőítő zene és tánc, a kírtan, transzcendentális, s olyan életet eredményez, amely tökéletes lehetőséget nyújt a lelki boldogságra. (Bhaktivédánta Szvámí)

Kodály Zoltán tanár úr a budapesti óráin többször megismételte: „Jó zenész nemcsak az ujjakban, fejben, de szívben is lakozik!” Ezzel kifejezte azt az óhaját, intő útmutatását, hogy mi a kötelessége a zenét közvetítő, megszólaltató személynek, ha tetszik, leendő művésznek. Ujjak, fej, szív… Teljes és tökéletes kifejezése a dicsőítésre törekvő előadó kötelességének.

„Amikor alászállt a Földre, az égen az esőfelhők formájában megjelenő félistenek megszólaltatták hangszereiket. A mennyei zenészek, a gandharvák az Úr dicsőségéről énekeltek, az apszarákként ismert mennyei táncosnők pedig örömteli eksztázisban táncoltak.” (Bhágavata-purána 3.24.7.)

A muzsika minősége

„A várost mrdangák, kagylókürtök, üstdobok, fuvolák és tisztán felhangolt húros hangszerek egymással harmonizáló hangja töltötte be. Szüntelenül folyt a tánc, s a gandharvák daloltak. Indrapurí teljes szépsége magát a megtestesült szépséget is legyőzte.” (Bhágavata-purána 8.15.21)

„Most, hogy a mindent átható, határtalan Úr Krsna, a kozmikus megnyilvánulás Ura megérkezett Nanda Mahárádzsa birtokára, számtalan hangszer szólalt meg, hogy megünnepeljék a nagy eseményt.” (Bhágavata-purána 10.5.13.)

A muzsika misztikája

„Drága Uram! Nyelvem olyan, akár egy húros hangszer, s Te játszol rajta, így csupán azt zengem, ami felmerül elmédben.” (Csaitanja-csaritámrta 2.8.133.)

„Bármi hagyja is el a számat, azt Maga az Úr, Srí Csaitanja Maháprabhu mondja. Én egy húros hangszerhez hasonlóan csak azt zengem, amit Ő mondat velem.” (Csaitanja-csaritámrta 3.5.73.)

Milyen magas megértés és szívbéli, őszinte csodálat hatja át azt, aki Isten dicsőségéről szól, zenél, énekel. Egyik barátom állatorvos, akit minden állatbarát tisztel, dicsér. Az ősi orvosi esküre hivatkozva hárít: „Nem én gyógyítok, én csak eszköz vagyok az Úr kezében.”

„Sacsí mama egyszer így szólt az Úrhoz: „Kérlek menj, és hívd apádat!” Anyja utasítására az Úr kiment, hogy behívja apját. Amikor a gyermek kifelé tartott, lótuszlábán csilingelni kezdtek a bokacsengők. A csilingelő hang hallatán az Úr apja és anyja nagyon elcsodálkoztak. Atyja, Dzsagannáth Misra így szólt: „Ez aztán csodálatos eset! Miért hallatszik bokacsengettyűk csilingelése gyermekem csupasz lábáról?” Csaitanja-csaritámrta 1.14.77-79.)

Ez a történet világítja meg a legteljesebben a zene elmondhatatlanságát, kimondhatatlanságát. A gyönyörű ZENE olyan szeretet, vagyis a szeretetnek olyan felfokozottsága, amikor a világi szem nem láthat olyat, amit a fül hall, igazol, amikor inkább a szem hall, s a lélek lát.

2018/69
Váray László