A legdélibb kontinens, Ausztrália bennszülöttei
Magyar utazók az abókról
„Mindenesetre jellemzetes Ausztrália őslakóira, hogy úgy fizikai, mint értelmiségi és erkölcsi tulajdonságaikra vonatkozólag az etnográfusok ma is ellentétes véleményen vannak. Azok az etnográfusok, akik Ausztrália „fiatal” korából, tehát a felfedezések korából ismerik őket, mint a „megtestesült ocsmányságról” tesznek róluk említést, »akik inkább majomhoz hasonlítanak, mint emberhez; az arckifejezésük állatias, a testalkatuk idétlen torzalakja az embernek; értelmiségre nézve alig állanak az állat fölött s azonkívül alattomosak, ravaszok s gonoszok«. Ezekkel ellentétben vannak etnográfusok, akik szerint »az ausztrálnégerek éppenséggel nem állanak a kultúrának olyan alacsony fokán, mint azt mi „kultiváltak” róluk feltesszük«.” (Gáspár, 43.)
Gáspár Ferenc száztíz évvel ezelőtt megjelent sorai ma is érvényesek, ugyanis Ausztrália őslakosairól, az abók-ról (aboriginal = őslakó), illetve kultúrájukról jelen korunkban sem tudunk eleget. Ennek fő oka természetesen az, hogy az abókat a legkorábbi időktől kezdve „primitív vadembereknek” tartották a kontinens új meghódítói. A fehér ember térhódításának egyenes következménye lett az őslakók elnyomottsága, jogfosztottsága. A szabadságjogok és az emancipáció zászlóshajója csak az elmúlt évezred végén kötött ki Ausztráliában. A fehér ausztrálok lelkiismeretének felébredésében fontos szerepe volt Paul Keating ausztrál exminiszterelnöknek (miniszterelnök: 1991–1996), aki kegyetlenül őszinte beszéddel lepte meg a nyilvánosságot a bennszülött népek nemzetközi évének ausztráliai megnyitó ünnepségén:
„Elvettük az ősi földeket, és szétzúztuk a hagyományos életmódot. Betegségeket hoztunk. Az alkoholt. Gyilkosságokat követtünk el. Elvettük az anyáktól a gyermekeiket. Diszkriminációval, kirekesztéssel sújtottuk őket. Talán jobban megértjük helyzetüket, ha elképzeljük, hogy elveszik földünket, melyen ötvenezer éve élünk, majd azt vágják a fejünkhöz, hogy soha nem is volt a miénk. Ha elképzeljük, hogy a kultúránk a legrégebbiek közé tartozik, melyre azonban azt mondják, semmit sem ér. Képzeljük el, hogy ellenálltunk a hódításnak, a szenvedést és a halált is vállalva a földünkért, majd a történelemkönyvekben azt írják, hogy harc nélkül megadtuk magunkat. Képzeljük el, hogy igazságtalanságot kell elszenvednünk, ám érte bennünket vádolnak.” (Balogh – Stébel, 336–337.)
Ugyan már 1992-ben rögzítették törvényben, hogy az őslakosok az európaiak 18. századi érkezése előtt is jelen voltak a földrészen, s 1993-ban pedig elismerték tulajdonjogukat arra a területre, ahová kötődnek; az ausztrál kormány mégis csak 2007 februárjában kért elnézést a nyilvánosság előtt az „elrabolt generációtól”, az 1910 és 1970 között erőszakkal szétválasztott családoktól, kiknek gyerekeit örökbe fogadtatták vagy vallásos intézményekbe adták.
Tehát van mit bepótolni mind az ausztráloknak, mind a világnak. És benne nekünk, magyaroknak is, hiszen az ausztrál őslakók félreismerése, meg nem értése nemcsak a régi magyar tudósításokban, hanem a magyar utazók leírásában is tetten érhető. A következőkben egy csokrot adunk ezen írásokból, hogy a tisztelt Olvasó jobban megértse a problémát.
KERETES ÍRÁS
Az első magyar Ausztráliában
Alighanem az 1829. augusztus 28-án a tasmániai Hobartban kirakodó York nevű hajó fegyenceként lépett Ausztrália földjére az első magyar, pontosabban a Magyarországon született Raphael Harris, a nős, kétgyermekes, 45 éves egykori serfőző, akit az angliai Exeter városában zsebóra lopásért ítéltek 7 év kényszermunkára. Életének korábbi eseményeiről nem tudunk semmit, a későbbiről is csak annyit, hogy nem töltötte le a büntetését, mert 3 évvel később vízbefulladt. 1851-ben Friedman Izsák (Isaac) volt az első, aki Ausztráliában magyarként kapott (angol!) állampolgárságot. (Kunz, 19–20.)
Ausztrália
„Így neveztetik a’ föld golyóbisának az a’ része, melyet egy igen nevezetes Angliai hajós kapitány, Cook talált fel e’ mostan folyó századnak közepe táján. E’ világ egyéb részeitől abban különbözik, hogy nem egymásba összecsatoltatott tartományokból, hanem széjjel szóratott nagyobb és apróbb szigetekből áll, a’honnan Polynésiának neveztetett némely historicusok által. Ezek a’ szigetek az Oceánus tengerben, az aequatortól 48 gradusra feküsznek, és így felső, és alsó Austráliára osztattatnak fel. Az elsőbb a’ föld fél golyóbisának napkelet felé való részén fekszik, és közel vagyon oly nagy, mint Európa. Ehhez tartoznak új Hollandia, új Guinea, új Britannia, új Irlandia, új Hannovera, és új Caledónia. Alsó Austrália a’ föld fél golyóbisának napnyugoti részén fekszik,’s magában foglalja: a’ Szent Háromság-Sarlotta Királyné szigeteit, új Zelándiát, Davizlándiát, és az úgy nevezett Societás szigeteit, melyek közt legnevezetesebb Otáhiti. Rész szerént az Ánglusok és Hollandusok, rész szerént pedig az Oroszok, és Dánosok bírják. Első lakosai igen vad és minden esméret nélkül való emberek voltak, hasonlóbbak az oktalan, mint az okos valóságokhoz, és csupán csak külső formájokra nézve egyeztenek meg e’ föld több részeinek lakosival. A’ mióta a’ nevezett nemzetek oda járnak, és számos lakosokat küldenek oda Európából, azóltától fogva a’ régi lakosoknak erkölcsi tulajdonságaik is megváltoztak egy kevéssé.
A’ Sz. Háromság szigetének létéről sokan sokszor kételkedtenek, a’ mint ezt az Ánglusoknak tengeri útjaikról íratott könyvekből olvassuk; hanem ugyan azok által tétetünk bizonyosabbakká is annak valóságáról, és a’ mint már most jól tudjuk, a’ pólusnak 12 és 18-ik gradusai közt fekszik.
Új Hollándia, nemcsak Australiának, hanem a’ több négy világ részeinek szigetei közt is a’ legnagyobbnak lenni tartatik; napkeleti részét az Ánglusok bírják, minthogy ők is találták azt fel. Legkésőbben találtatott fel új Caledónia, új Hollandiának, és új Guineának napkeleti oldala mellett a’ pólusnak 10, és 15-dik gradusai közt, e’ világnak déli része felé.” (Magyar Almanak, 74–75.)
Ausztrália neve
„A régibb geográfiai felfedezések folyamán, amint a nagy déli kontinens terjedelméről alkotott fogalmak lassankint kialakultak, neve is különféle változásokon ment át. Az 1492-ből származó nürnbergi-glóbuson, a mai Ausztrália helyén a baktérítő jelentékeny terjedelmű szárazföldet szel át, amely Jáva-Major néven van jelezve.
Az 1542. évből származó spanyol és portugál térképvázlatok a Molukkáktól délre eső terjedelmes szárazföldet szintén Javé la Grandénak nevezik. Ugyanezen a néven nevezi a világnak ezt a részét DESLIENS is, a Dieppe-ben 1556-ban készült térképén és ő ezt a földrészt portugál birtoknak jelzi.
A későbbi Louvain-mappán, ami 1598-ból ered, «New-Guinea közelében, de délre minden ismert földrésztől» egy határozatlan terjedelmű földdarab Terra-Australis elnevezést kapta.
FERNANDEZ de QUIROS portugál hajós a spanyol király szolgálatában 1606-ban Peru partjairól nyugat felé hajózva eljutott a mai Új-Hebrida-szigetekig és az ott talált szárazföldet a «nagy déli kontinens» tartozékának vélve, azt az Austriai uralkodóház tiszteletére Austrialia del Espiritu-Santonak nevezte el.
Amint a hollandusok a 17. század elején a földrész északi és nyugati partvonalait átkutatták, azt Németalföld tulajdonának jelentették ki és térképeikre Nova-Hollandia nevet jegyezték. Az angol település kezdetéig az volt a földrésznek elfogadott és általánosan használt neve és egész 1810-ig az angolok is hivatalosan New-Holland néven nevezték Ausztráliát.
Amint FLINDERS befejezte a földrész ismeretlen partvonalainak a felvételét, utazásai közben gyűjtött tapasztalatait és élményeit napló alakjában közzétette. Ennek a naplónak az előszavában ő ajánlotta az angol közönségnek, hogy új birtokaikat a Terra-Australis egyszerűsítéséből eredő Australia néven nevezzék. Ezt az ajánlatot az angol kormány el is fogadta és azóta Ausztrália lett a kontinensnek az egész világon általánosan használt neve.” (Gubányi, 11–12.)
A kínaiak „fedezték fel”
„Amerikát már régen felfedezték volt, a midőn Ausztráliának még híre sem volt minálunk. A mi elég csodálatos dolog. Biztos tudomásunk van ugyanis arról, hogy a khinaiaknak már a mi időszámításunk előtt volt fogalma Ausztráliáról, amennyiben a dzsunkáikkal az északkeleti monszun idejében levitorláztak a hazájuktól roppant távol eső földrészig és a félévvel később beálló délnyugoti monszunnal ismét haza hajtatták magukat.” (Gáspár, 6.)
Ausztrália lakosai
„A’ lakosok nyelvekre, arcvonásikra, és szokásikra nézve 2 részre osztatnak, az elsőben világos színűek, erősek, gyenge characterűek, barátságosak, ’s társaságban élők, a’ másodikban pedig feketék, kondor és erős hajúak, kisebbek és elevenebbek mind az előbbeniek, de gyanakodók ’s bizodalmatlanok. Az elsők Marquesas szigeteket és Neusee tartományokat, ezek pedig Új Guineát, új Hollandiát, új Hebridákat, új-Caledóniát ’s a’ t. lakják. Több nyelveken beszéllenek, különb-különbféle módon járnak, némelyek meztelenen, mások kevesebbet, vagy többet ruházva. Mesterségek csak ruhacsinálásra, hajókázásra, halászásra terjed ki; a’ fegyverkezésben némelyek különös eszességet mutatnak. Némelyek csak csupán természetes élelemből élnek, u. m. gyökérből, vad plántákból, vad fák gyümölcsiből, vagy abból a’ mit vadásznak v. halásznak. Némelyek rendes plántákat mívelnek, nagy épületekben laknak és királyok vagy öregek alatt élnek. Religiójok pogány, némely szigeteken a’ Religiónak semmi jeleit sem találták. Majd mindnyájan embereket áldoznak, ’s ellenségek’ húsát eszik.” (Hübner, 250–251.)
A bennszülöttek eredete
„Ugyanígy eltérők a vélemények Ausztrália bennszülötteinek az eredete felől. Az egyik felfogás szerint az északi partokról származnak és a déli partokon azok a törzsek élnek, a melyek legrégebben vannak vándorúton. A másik felfogás szerint évezredes vándorlás útján kerültek a szomszédos szigetekről a főszigetre (a kontinensre), részben egyenesen keresztül a szárazföldön, részben pedig a keleti vagy a nyugoti part mentén, vízi úton. Az is lehetséges, mondja egy harmadik kutató, hogy az ausztrálnégerek a pápuáknak ősrégi időben elszakadt törzse, a mely kulturális tekintetben régebben a jelenleginél sokkal magasabb fokon állott. Erre a föltevésre abból a tényből lehet következtetni, hogy ezen régibb, magasabb fokú fejlettségből kifolyólag tudtak olyan vízi járműveket építeni, a melyekkel ezeket a rengeteg utakat képesek voltak megtenni; azokkal a törékeny lélekvesztőkkel, a minőket ma használnak, képtelenek lettek volna a nagy vízi út megtevésére.
Megjegyzendő azonban, hogy a pápuáktól minden tekintetben – antropológiai, etnográfiai és nyelvi szempontból – lényegesen különböznek.” (Gáspár, 42–43.)
Indiai eredet?
„Az ausztráliai bennszülöttek általában egész külön népfajt képviselnek, amelynek a déli földgömbön nincs rokonsága. Így ennek a népnek az eredete vagy igazi hozzátartozósága hosszú időn át sok találgatásra adott alkalmat.
A legutóbbi időben az a kialakult vélemény felőlük, hogy indiai eredetűek és a dravidák családjához tartoznak. Ennek megállapításakor a nyelvbeli hasonlóság, egynémely fegyverüknek az eredete, meg egyes szokásaiknak és szertartásuknak azonossága szolgált alapul.
Az ausztráliai bennszülötteknek általánosan használt fegyvere, a bumeráng kínálja azt a kérdést, hogy ez a primitivus nép hogy tudott oly elmés szerszámot kitalálni, aminek a használata is oly sok ügyességet igényel? A felelet az, hogy ez a faj ősfegyverzetét nem itt találta fel, hanem tengerentúli hazájából hozta magával. Tényleg Indiában a Dekkán-vidék lakóinál is ugyanolyan formában feltalálható a bumeráng.
Az a szokásuk, hogy halottaikat a szabadba kitéve, a levegőn engedik át az enyészetnek, vagy hogy azokat részletekben égetik el, szintén indiai eredetre vall.” (Gubányi, 50–51.)
Lenézett bennszülöttek
„A legfeltűnőbb alakok, a melyeket Freemantle utcáin láttunk, néhány bennszülött volt, ausztrálnégerek kultivált kiadásban, mint az ausztráliai civilizáció által megnevelt polgártársak. Fekete bőrű, csúnya arcú, nagyfejű, pufókhasú alakok voltak ezek a megnevelt angol alattvalók, apathikus arckifejezéssel, a melyen a butaság az indolencia kifejezésével párosult. A vastag, erős állkapocs, meg a duzzadt alsó ajk arra engedett következtetni, hogy még most, „kultivált” állapotukban sem egészen megbízhatók. Európaiasan voltak öltözve, azaz kabát és nadrág volt a mezítelen testükön, meg a gyűrött, tépett kalap az elhanyagolástól kócokban összecsapzott, hosszú hajjal borított fejükön. Úgy, mint ötvenhatvan évvel azelőtt, most is félénken és gyanakvóan néznek a fehér emberre és meglátszik rajtuk a honvágy, vissza az ausztráliai erdőkbe, vagy a síkságokra.” (Gáspár, 30–31.)
Ősemberi szint
„Amint a tűzgerjesztés módjából, meg a fegyverükből megítélhető, a kultúrának körülbelül azon a fokán állhatnak ma, a melyen az európai ősember a régibb kőkorszak (palaeolith) idejében állhatott. A fémek feldolgozása vagy használata teljesen ismeretlen előttük, a mi nem zárja ki azt, hogy azokon a helyeken – a parthoz közeli vidékeken –, ahol a fehérekkel sűrűbb érintkezésbe léptek, az ausztrálnégerek már számos európai koponyát ütöttek be azokkal a baltákkal, meg késekkel, a melyeket az európaiaktól kaptak vagy vettek.” (Gáspár, 49.)
Az európai civilizáció hatása a bennszülöttekre
„Mióta ezeknek a bennszülötteknek alkalmuk van az Európából behozott civilizáció előnyeiben és hátrányaiban is részesülni, a szeszes ital és dohány használata nagyon ritkítja őket, s nemsokára ki fognak halni. Az általuk eddig használt földterületek elsajátíttatnak tőlük minden kárpótlás nélkül, ezért élelmezésük ezelőtti módját napról-napra nehezebben találják. Időről-időre kisebb területekre szoríttatnak, amely területek a bennszülöttek számára fönntartott reserveknek [rezervátumoknak] nevezik. Ily helyeken, a kormány által kiosztott kegyadományokban (leginkább pokrócokban), s a gyermekek pedig angol nyelvbeni s más iskolai oktatásban is részesülnek, hogy leginkább házi szolgálatok teljesítésére képeztessenek.” (Vékey, 40–41.)
A bennszülöttek végzete
„Az ausztráliai statisztikusok ma sem tudják határozottan, hogy a bennszülöttek rohamos kipusztulásában mi volt nagyobb tényező: a fehérek puskája, vagy a velük behurcolt betegségek, avagy a pálinka.” (Gáspár, 31–32.)
Életmód
„Az Ausztráliában honos fekete arcú bennszülötteknek nincs rendezett életmódjuk, s csak vándor életet folytatnak az ország területén. Húsztól-hatvan családból álló csoportokban, ide s tova vándorolnak. A családok vagy csoportoknak nincs öröklött vezére, a csoport vezérsége rendesen a legizmosabb vagy a vadászatban legügyesebbnek engedtetik át. A különböző csoportokban vándorló fajok által beszélt nyelv annyira különbözik egymástól, hogy különböző tájékokról jött egymással találkozó csoportok nem értik egymást.
Különböző fajok s csoportok közt gyakran üt ki háborúskodás, s a háborúskodás oka legtöbbnyire féltékenység s a nőknek elragadása vagy – helyesebben kifejezve – megszöktetése miatt; mert nem képzelhető, hogy az ausztráliai Adonis képes lenne fekete Vénusát az utóbbi beleegyezésének hiányában messze cipelnie anélkül, hogy az utána iramlók által ne lenne nyomozva, miután oly éles látásuk van, hogy képesek emberek s állatok nyomait látni szárazföldön, erdőségben s oly helyeken, ahol európaiaknak a legcsekélyebb nyomot is észrevenni lehetetlen lenne. Eme kivételes tulajdonságuk miatt, szökevények vagy ösmeretlen utakon s erdőségben eltévedtek nyomozására, az angolok által is használtatnak.” (Vékey, 31.)
Zsírkenés és testfestés
„A zsírral való bekenés az eső, meg a hideg ellen történik, ellenben a festéket a legemberibb tulajdonság diktálja rajok: a hiúság. Roppant hiúk; hiúságból beretválják le a dús hajzatot köröskörül a halántékok magasságában és hiúságból kevernek száraz füvet a hajuk közé, hogy sisak alakúvá formálhassák a hajukat. Az arcukba, a mellükre s a karokra éles kövekkel vájt, mély sebekből keletkezett hegeket szintén festékkel kenik be; ezt már nem hiúságból teszik, hanem annak jeléül, hogy már felnőtt férfiak.” (Gáspár, 44–45.)
Az „örök tűz” fontossága
„Magától értetődik, hogy a „schwachloch ochot phosphor” gyufát nem ismerik, hanem a tüzet olyan módon hozzák létre, hogy két száraz fadarabot dörzsölnek egymáshoz, vagy egy puhafa rudat körben forgatnak egy keményfa tönkön, miközben korhadt fának a finom porát hintik a tönk lapjára. Erre azonban ritkán van szükség, mert az „örök tüzet” ők igazán szükségből becsülik igen nagyra. A legkalandosabb vándorútjaikon is vigyáznak arra, hogy a tűz – mohába göngyölt izzó parázs – ki ne aludjon. Magától értetődik, hogy az „örök tűzre” való felvigyázat az asszony dolga, aki azt a fennebb említett edények egyik vagy másikában viszi a horda után s vigyáz annak ébrentartására. Mert jaj annak a szerencsétlen Veszta-szűznek, a kinek az őrizete alatt a tűz kialudt. A szerencsétlent leütik, mint akármely erdei vadat.” (Gáspár, 46.)
Korrobori-tánc
„Nyugot-Ausztrália bennszülötteinek igazi ünnepe az, ha véletlenül cethal fenekük meg a parton. A zsákmány felfedezője tűzi jelekkel hívja össze a törzsbelieket s a véletlenül arra kóborló idegen törzs tagjait is meghívják. Megkezdődik az orgia, amelynek ocsmánysága leírhatatlan. A férfiak körülállják a cet óriás testét s nem törődve a körülöttük hemzsegő cápákkal, az állat hatalmas testéből kivájt szalonnával bekenik magukat, meg az asszonyokat tetőtől talpig. Aztán húsdarabokat vágnak ki az állatból, a melyeket a maguk módja szerint sütnek meg. Egész nap folyton falnak és falnak, éjjel pedig „korrobori”-t tartanak; azaz vad és groteszk táncokat járnak, a melyekhez az asszonyok csinálják a muzsikát. Ez a falás, meg korroborizás napokon át folyik, mialatt a dúskálódók a szó szoros értelmében beleeszik magukat az óriás állatnak már bomlásnak indult tetemébe. Sem a rettenetesen bűzös rothadás, sem a csömörig menő túljóllakás nem hoz szünetet. Az embertelen tápláléktól ocsmány bőrbetegséget és súlyos gyomorbetegséget kapnak. Ennek folytán kötekedők s veszekedők lesznek és a lakmározásnak rendesen verekedés és néhány emberhalál a vége.” (Gáspár, 47.)
Lánykérés
„Ha a bennszülött fajok közötti háború, vagy inkább mondhatni veszekedés gyakori oka, egy »lubra« megszöktetése, előfordul (a nőket ők lubrának hívják), az ilyen veszekedés gyakran elintéztetik racionálisnak látszó módon, nehogy a veszekedés oka az egész fajcsoportot bevonja a vérengzésbe. – A két törzs vagy faj találkozik egymással csatára készen, s a fekete júnó – akivel a lubra megszökött – előrelép s párbajra hívja a másik csoportból azt, aki megsértve érzi magát a lubra megszöktetése által, legyen az annak apja, férje, rokona, vagy bárki más. A két párbajos, aztán, elkezdi a verekedést, először nyíllövéssel, aztán a bumeráng hajításával, mindig közeledve egymáshoz, amíg a két pártból a nézők nem kiáltanak, hogy az egyik vagy másik a párbajt vívók közül eléggé vérzik, s hogy a párbajnak vége legyen, amidőn a lubra a győztesé lesz, párbaj lévén az egyedüli igazság-kiszolgáltatási mód oly vad emberek között, akik még a civilizáció legalsó fokára sem vergődhettek, s akiknek még se vagyon, se személybiztonságát rendező törvényeik vagy szabályaik sincsenek.” (Vékey,33–34.)
Házassági szokások
„A házassági szokások hasonlók majd minden törzs-fajnál abban, hogy közeli rokonok nem nősülnek egymással. Házasodni képesség jeléül elfogadtatik, ha a nősülni szándékozó elég férfias elhatározást tanúsít az által, hogy kiüti első metsző fogainak egyikét, s ekként, látszólag, megkülönbözteti magát a nem nősült férfiaktól. (…)
Házasodáshoz a szülők beleegyezése szükséges. Nősülésre legtöbb igényt tarthat a jó vadász vagy jó harcos. Poligámia létezik a bennszülöttek közt.” (Vékey, 34–35.)
Temetkezési szokások
„Temetkezési módjuk sajátszerű, s kétféle. Az egyik mód az, hogy körülbelül 4 láb mélységű gödröt ásnak, s a halottat ülő helyzetben a gödörbe helyezik, aztán betöltik a sírt földdel. A sír fölött, a föld cone [kúp] alakban töltetik föl, s fejfául a sír csúcsába szúrják az elhunytnak lándzsáját vagy más általa vadászatra vagy harcszolgálatra használt eszközt.
Egy másik temetkezési módjuk a fák gallyai közt eszközöltetik. A halott tetemét először az elhunyt által életében használt ruhába göngyölik. Aztán fűvel s fahéjakkal betakarják, s végre nehéz fadarabokat helyeznek a tetőre, hogy azáltal megvédjék a tetemet a vadállatoktól. (…) Több, a fagallyak között fölfedezett tetemek közt találtattak fölszáradt, de egészen épségben maradt csontvázak, mintha egyiptomi múmiák lettek volna, s e sajátságos körülményt a levegő szárazforróságának tulajdonítják.” (Vékey, 35–36.)
Vallás
„Igen mélységes fokon állanak vallás dolgában is. Valamely magasabb lény fogalma, a melyet imádni vagy amelytől félni kellene, teljesen ismeretlen előttük. A nap, a hold, meg a csillagok játszanak ugyan némi szerepet a gondolatvilágukban, de nem vallásos alapon, hanem csak legendaszerűleg.” (Gáspár, 48.)
Totemizmus és „démonhit”
„Kétféle vallást találtunk a közép-ausztráliai törzseknél; az avatottak totemisztikus kultuszát és az avatatlanok (gyermekek és asszonyok) démonhitét. Ha valóban úgy áll a dolog, hogy az egyén fejlődése rövidített ismétlése az ősök fejlődésének (biogenetikai parallelizmus), akkor azt kell feltennünk, hogy a totemizmus nem az emberiség legrégibb vallása. Erre a rangra inkább az ördögök tarthatnának igényt. Ilyen primitív formában, mint Ausztráliában, talán sehol sem találhatjuk meg azokat a képzeletbeli lényeket, amelyekkel az ősember fantáziája a vadont benépesítette. Kiindulópontjuk az ősjelenet, formájuk a phallikus óriás, tartalmuk a szorongássá torzult Ödipus-konfliktus. Ámde különös, hiszen a totemizmust, illetve a csurunga-kultuszt majdnem ugyanezekre a tényezőkre bontottuk fel. A csurunga is phallos és a rítus témája az ősjelenet. (…) A démonok között vannak láthatatlanok és láthatók, azaz olyanok, amelyeket csak a varázsló és olyanok, amelyeket mindenki megláthat. Az utóbbiak egy vagy más okból „démoni”-nak tartott állatok. Amíg a coitáló apát szimbolizáló állat csak szorongást támaszt, démonhitről beszélhetünk, de mikor ezt a szorongást felváltja a megjátszott azonosítás, a kultusz, ez volna a totemizmus, illetve a közép-ausztráliai totemizmus eredete.” (Róheim, 154–155., 157.)
A halál után
„Több bennszülött törzsfajok azon hiszemben vannak, hogy haláluk után fehér ember lesz belőlük, s ez az oka vagy magyarázata annak, hogy ha találkoznak fehér emberrel a hely közelében, ahol egy rokonukat temették el, azt hiszik, hogy a fehér ember egyik a föltámadás után köztük megjelent rokonuk, s nagy tisztelettel viseltetnek egy hasonló körülmények közt talált fehér ember iránt. Eme körülményből lehet azt is következtetni, hogy habár némelyek a vadon erdőkben eltévedt fehér emberek közül a bennszülöttek általi meggyilkoltatásnak lettek áldozatai, más fehér emberek egészen meglepő módon, hosszabb ideig maradtak a bennszülött ausztráliai fekete emberek között; s azok kiváló ápolásában is részesültek mindaddig, amíg alkalmuk adódott valami fehér ember telepítvényéhez jutni.” (Vékey, 36.)
A régi magyar tudósítások, beszámolók után megpróbáljuk árnyalni a képet, hiszen a fenti szemelvényekből jellemzően kiderül, hogy azok a már megroppant, illetve megszűnőfélben lévő szakralitással és tradícióval rendelkező nyugati ember szemüvegén keresztül láttatják az ausztrál bennszülöttek világát. Nem ismerik, lenézik, illetve lustáknak tartják őket, holott már az ausztrál bennszülöttek talán legmegértőbb kutatója, az abókkal több évtizeden át foglalkozó antropológus, Adolphus Peter Elkin (1891–1979) is írt a problémáról, miszerint:
„Meglepőnek tűnhet, hogy egy telepes, misszionárius, rendőr vagy településvezető éveket tölt egy olyan látszólag primitív nép között, mint az őslakók, és mégis nagyon kevés lényegeset tud meg róluk. Ez a valóság, és ezt senki sem tudja jobban, mint maguk az őslakók. Ők ugyanis annyira ragaszkodnak a titkaikhoz, hogy még csak szóban sem utalnak a fehérek előtt az eszmék, rítusok és szankciók széles világára, amelyről azoknak tudomásuk sincs. Úgy érzik, hogy a fehérek vagy nem értenék meg ezeket, vagy lenéznék őket.” (Elkin, 150.)
Az abók kultúrájának megértését ráadásul még az is nehezíti, hogy az öregek nem osztják meg az ősi tudást a fehér kultúra vonzáskörébe került fiatalokkal, azaz nem avatják be a misztériumokba. Ez sajnos azzal a veszéllyel járhat, hogy előbb-utóbb nem lesz olyan, aki birtokában lenne az ősök tudásának.
Kezdjük először az eredet kérdésével, ami legalább annyira rejtélyes, mint az abók kultúrája, ami egyre több kutató szerint a legősibbek és a legkülönlegesebbek egyike.
„Régészeti leletek tanúsága szerint a Homo sapiens jelenléte az ötödik földrészen legalább 60000 évre visszamenőleg igazolható, az embertan és genetika azonban mindmáig képtelen volt tisztázni, hogyan és főleg honnan kerültek ki ide az első bevándorlók. Abban a legtöbb szakember egyetért, hogy alkalmasint Ázsia és annak is déli, délkeleti térségei közül valamelyik jöhetett számításba kiindulópontként; mások inkább a Távol-Keletre gyanakodtak, ámde komolyan meggyőző tudományos érvvel vagy pláne bizonyítékkal eddig senki nem állt elő. Esetleges rokonnak gyanították India munda népességét avagy Srí Lanka vedda őslakóit, az indonéziai és melanéziai szigetvilág néhány törzsét avagy Dél-Kína egykori őslakosait, sőt Hokkaido ainu bennszülötteit is, ám egyik ötletet a másik után kellett sutba dobni. Hogy a betelepedés nem egyszerre, hanem több hullámban és kisebb csoportokban történhetett vízi, tehát tengeri úton, az feltehető, és valószínű is, de az etnogenezis kérdését nemigen viszi előbbre. Száz szónak is egy a vége: az ausztráliai őslakosság mai tudásunk szerint autochton népesség, amelynek genetikus rokonsága más emberfajtákkal tudásunk jelenlegi állása szerint nem mutatható ki.” (Vászolyi, 15.)
Az abók etnogenezise tehát máig megfejtetlen. Egedy Gergely szerint talán annyit lehet biztosan kijelenteni, hogy „a kontinenst Délkelet-Ázsiából népesítették be. A bevándorlást az könnyítette meg, hogy az utolsó jégkorszak idején a tengerek szintje még alacsonyabb volt a mainál, így az Ausztrália és a szigetvilág közti távolság is kisebb volt, hiszen tovább terjedt a szárazföld. (…) Hogy miért jöttek? Talán természeti csapások, vulkánkitörések késztették őket menekülésre, talán belviszályok törtek ki és egyes csoportokat száműztek – ha így történt, a kontinens nem a XVIII. század végén vált először a kitaszítottak otthonává.” (Egedy, 13.) Mindemellett az abók nyelveinek a világ nyelveivel, nyelvcsaládjaival való viszonyrendszere is tisztázatlan. Ausztrália bennszülött nyelvei között vannak olyanok, melyek rokonságban állnak egymással, ám vannak olyanok is, melyek nem. Az abók nyelveit – jelenleg 92 nyelven beszélnek, de ebből kb. 20 az életképes – a mai nyelvtudomány sem tudja meggyőzően rokonítani a világ egyetlen más nyelvével vagy nyelvcsaládjával sem.
Az abók embertani és nyelvi eredete tehát meglehetősen rejtélyes. Ehhez a létszámuk is tökéletesen idomul, hiszen a tudósok manapság csak óvatos becslésekre vállalkoznak, mert:
„Azt sem tudni, hányan voltak – népességüket a fehér hódítók megjelenése idején a korábbi források még csak háromszázezerre becsülték, napjainkban valahol hétszázötvenezer és másfél millió között tartunk.” (Balogh – Stébel, 307.)
Az ausztrál bennszülöttek jelenlegi száma az összlakosság 2%-a körül mozog, azaz nem éri el az 500 ezer főt.
Az abók legfőbb jellemzője a dinamikus életvitel, a kiemelkedő természetismeret és a mítoszban való élés. Egedy szerint:
„Mára már megdőlt az a sokáig vallott nézet, hogy az ausztrál bennszülöttek abszolút statikus körülmények között töltötték az érkezésük óta eltelt évezredeket. Tudjuk, hogy időközben a kontinensen jelentős természetföldrajzi változások mentek végbe; kiterjedtek a sivatagok és az ősi sziklarajzokon még látható nagytestű állatok réges-rég kihaltak. Blainey még azt az állítást is megkockáztatja, hogy az ausztrál bennszülöttek életszínvonala meghaladta az egyébként fejlettebb társadalmi formációkban élő ázsiai népekét, mert nekik sohasem kellett éhínségtől tartaniuk. Az effajta összehasonlítások persze mindig vitathatók, de tény, hogy az őslakosok – egy meglehetősen szerény színvonalon – folyamatosan képesek voltak alapvető biológiai igényeik kielégítésére.” (Egedy, 15.)
Az ausztrál bennszülöttek kiemelkedő természetismerete viszonylag közismert dolog, bár annak részleteivel már jellemzően nem vagyunk tisztában, azaz hajlamosak vagyunk arra, hogy alábecsüljük a vadászok és gyűjtögetők környezeti ismereteit. Az abóknak mindent ismerniük kell a törzsi területeiken. Tisztában kell lenniük, hogy mi ehető és mi nem; hogy miként szerezhetik meg a különböző élelmeket, s hogy azokat hogyan kell elkészíteni; mikor és hol számíthatnak a különböző élelmiszerforrásokra, hogy felkészülhessenek az élelemszerzésre.
Az ausztrál őslakók számára a természet tehát egy olyan rendszer, melyben az állat- és növényfajták, valamint a természeti jelenségek térben és időben összefonódnak és egymást kölcsönösen meghatározzák.
Az abók jellemzően törzsben élnek egy adott törzsi területen. Elkin szerint a törzsi csoportok száma 1788-ban 500 fölött volt. A törzs „olyan őslakók csoportja, akik 1. általában pontosan meghatározott vidéken élnek, és ezt a területet birtokuknak tekintik; 2. csak rájuk jellemző nyelvet vagy dialektust beszélnek; 3. magukat névvel nevezik meg, vagy mások nevezik meg őket megkülönböztető névvel; 4. olyan szokásaik és törvényeik vannak, amelyek bizonyos mértékig különböznek a szomszédos törzsek szokásaitól és törvényeitől; rítusaik és hiedelmeik tekintetében gyakran különböznek a szomszédos népektől.” (Elkin, 58.)
A törzsi csoportok és a törzsek lokális csoportjainak (territoriális, genealogikus, lokális patrilineáris nemzetség, exogám, patrilokális nemzetség, klán, horda) bonyolult rendszerének kibogozására nem vállalkozunk, illetve a nemzetségek és alnemzetségek „konföderációjának”, a wulambának rejtelmeiben sem kutakodunk. Elég lesz annyi, hogy a törzsek közötti legszorosabb kapcsolatot a kultúrhéroszok közé csoportosuló közös, láncszerű mitológia jelenti (azaz egy törzs sem birtokolja a mítosz egészét, csak egy részletét), ami az abók harmadik jellegzetes vonásához, azaz a mítoszban való éléshez vezet minket.
„A mitológia tehát nem pusztán szavak vagy feljegyzések együttese, hanem a cselekvésé és életé is, hisz a kultusztársaságok, a totemisztikus páholyok idejüket nemcsak a versek elmondásával és éneklésével töltik el a találkozókon, hanem a mítoszokat el is játsszák, s ezt azért teszik, mert hiedelmeik szerint az ősök és a hősök valóságos személyek és totemisztikus lények voltak. Amit ők egykor a munkájuk során végeztek el, azt most a rítusban kell elvégezni; és az ősökhöz kapcsolódó helyeket gondozni és látogatni kell. Ily módon az őslakók a mítosznak megfelelően élnek. Ennek az a célja, hogy a törzs jólétét biztosítsák azáltal, hogy élő kapcsolatba kerülnek a teremtő álomidővel. Más szóval: a mítosz életet ad.” – írja Elkin (187.).
Az ősi kultúrájukat továbbvivő abók tehát a mítoszban élnek. Az abó kultúra négy legismertebb eleme a bumeráng, a körülmetélés, az osztályozó rokonsági rendszer és a totemizmus. A szellemi-metafizikai szempontból legfontosabb elem, a totemizmus rövid bemutatásával fejezzük be cikkünket, ám előtte röviden írnánk egy népszerű félreértésről, miszerint az ausztrál bennszülöttek csillagokban hisznek, azokat imádják (asztrolátria), holott valójában csak a mítoszaik egy része kapcsolódik a csillagokhoz. Természetesen a csillagok fontos szerepet játszottak az abók életében. A tájékozódásban, az orális hagyomány esti pihenőidőben történő továbbadásában kitüntetett helyen állnak, illetve a különböző csillagok felbukkanása és az élelemszerzés egyes időszakos elemei között egyértelmű az összefüggés. A csillagok olykor a hősök lakhelyeként is szerepelnek (akik a törzseket a jelenlegi lakóhelyükre vezették, a természetet a mai képére formálták, örökül hagyták az anyagi kultúrát és a társadalmi törvényeket, a beavatási rítust; jellemzően mindent látnak, mindent tudnak), de mindebből csak a csillagmítoszok meglétét érezzük jogosnak, maga a csillaghit nem erről szól. Való igaz, hogy gyakorlatilag a föld minden népénél kimutatható – amint Katona Lajos, a Pallas nagy lexikona tudós szócikkírója is elismeri – „az összes égi testeknek felsőbb lényekül, v. ilyek lakóhelyeiül, v. legalább akaratuk és végzéseik tolmácsaiul hivése és a hit alapján vallásos tisztelete”, ám az asztrolátria teljesen különböző fejlődési fokú népeknél és vallási irányzatokban fordult elő, ráadásul egész más szerepkörben, azaz valahol például a nap- és holdkultusz révén kiemelkedő fontossággal bírt, máshol pedig jelentéktelen, vagy alárendelt szerepet játszott. Ráadásul az alapjellemzők is csak lazán függnek össze, sőt gyakran egymásnak is ellentmondanak. De térjünk is vissza az ausztrál bennszülöttek tényleges világlátásához, a totemizmushoz!
Az ausztráliai totemizmusról rengeteget írtak, és a szakirodalomban sokféle meghatározás született az idők során. Az animisztikus „totemizmus olyan viszony, amely egyének vagy egyének csoportja és egy természeti tárgy vagy élőlény között áll fenn, s amely viszonyt az jellemzi, hogy az emberek az utóbbiaknak, azaz a totemeknek a nevét viselik.” (Elkin, 134.) Más megfogalmazásban az ausztráliai totemizmust – ami nem természetvallás! – fel lehet fogni az abók mindennapi társadalmi élete, illetve mítoszai és rítusai közötti kapcsolatként is.
A totemizmusnak hat formája van: egyéni (egyén, illetve állat- vagy növény), nemi (férfi, nő), moiety (patri- vagy matrilineáris leszármazás, rokonság), szekció- és szubszekció (négy vagy nyolc matrilineáris rokonsági csoport), nemzetiségi (patrilineárisan vagy matrilineárisan rokonságban álló csoportok) és lokális totemizmus (származás helyett a lokalitás elve).
A totemizmus funkció szerint lehet 1. társadalmi, 2. nemi, 3. kultikus, 4. fogantatási, 5. álom, 6. osztályozó és 7. segítő totemizmus.
Ami az abókat illeti, háromféle rítust ismerünk: a beavatást, a történeti és a szaporítási rítusokat. Ide tartoznak a testen végzett rituális műtétek is, mint a körülmetélés, a fogkiütés, az arc- és testszőr kitépkedése, a kar elkötése – véna megcsapolása, illetve a hegtetoválás.
Elkin szerint a „beavatás olyan átmeneti rítus, amelynek során a beavatandók előző állapotukból egy másikba kerülnek. A beavatást általában a legnagyobb átmeneti rítus, a halál mintájára alkotják meg: a beavatás tulajdonképpen nem más, mint a halál és az azt követő (legalábbis remélt) feltámadás előzetes eljátszása. Ebből következik, hogy a halálhoz, a temetéshez és a gyászhoz kapcsolódó formákat a lehető legjobban kell eljátszani a beavatás során.” (Elkin, 157.) A beavatás folyamata nagy vonalakban egész Ausztráliában azonos:
- A jelöltek elvivése.
- A szertartásos üdvözlés és harc.
- Az előzetes szertartás.
- A testen végzett rituális műtétek.
- Az elkülönítési periódus.
- A vérpróba.
- A tűzpróba.
- A mosdás és a visszatérés.
- A titkok – mítoszok és rítusok, illetve (ideiglenes vagy állandó) szimbólumok – revelációja [kinyilatkoztatása].
A beavatás rendkívül fontos az egyén jelentősége, személyiségfejlődése, illetve a pozitív társadalmi érték szempontjából.
A beavatáshoz kapcsolódik két kifejezés, a csurunga és az álomidő (Dreamtime), mely utóbbit gyakran félremagyarázzák. Az álomidő valójában az örökkévalóság, az időn kívüliség állapota, melynek a csurungák a tárgyiasult szimbólumai, melyek valójában maguk is „álmok”, azaz erőt és életet közvetítő eszközök. A fiúk beavatásán kívül használhatják a gyógyításban, vadászatkor, barátság szerzésére.
Az ausztrál bennszülöttek a mítoszban élnek, s az életet alapjában véve totemisztikusan fogják fel. Ez azt jelenti, hogy:
„A világ ilyesfajta felfogása lehetővé teszi, hogy az emberek otthon érezzék magukat a természetben, hisz mindenfajta tárgy és jelenség a saját társadalmi rendszerükbe tartozik, és saját rokonsági, moiety-, nemzetségi vagy más szervezetük tagjává lett. Ily módon tudják, hogyan kell bánniuk a természettel, s elvárják, hogy a természet is hasonlóképpen bánjon velük. Ez annyit jelent, hogy a természet minden megnyilvánulását humanizálják, ha nem is személyesítik meg – s ez visszavisz bennünket a világmindenség spirituális és animisztikus felfogásához. Ugyanez a helyzet a mitológiában is, amely megszemélyesíti, vagy inkább személyessé teszi a természetet.” (Elkin, 177.)
A totemisztikus életfelfogás mellett – illetve részben benne – létezik az élet történeti felfogása is, mely szerint a lényeges dolgok a hősi életet adó múltból származnak. A szakrális helyek jelentőségét a múlt hőseivel való folytonos kapcsolat adja, míg az emberek szelleme a hősök cselekedetei révén létrejött, az álomidőben jövő-menő szellemek preegzisztenciája, azaz a földi létforma előtti létezése miatt tart kapcsolatot a teremtő múlttal.
Ugyan az ausztrál bennszülöttek napjainkban már nem jogfosztottak, de tennivaló még bőven akad az emancipáció rögös útján. Mi csak azt kívánjuk, hogy az abók ismét találjanak vissza az álomidőbe!
Szendrei László
KERETES ÍRÁS
Az abó kultúra néhány alapvető fogalma
Az ok mindig személyes.
Az idő „most” jellegű, a múlt itt és most is jelen van, a jövőre reményeik vannak.
A teret nem mérik. „Elképzeléseik a térről és a távolságról relatívak és pontatlanok, mivel az időtényező nem befolyásolja őket.”
Számok: egy, kettő, kettő-egy (három), kettő-kettő (négy), egy kéz ujjai, 20-ig az összes ujjat felhasználva, de öt után: sok, csapat, nyáj, nagy csapat, nagy nyáj.
Tulajdonjog: minimális, rituális szabályok szerinti adás, szétosztás, lopás nincs.
Lelki érzékenység: megérzések, telepátia.
Gyógyítás: a hit szerepe meghatározó, a betegségek fizikai megjelenése mögött mindig spirituális vagy rituális eredet van. (Elkin, 180–186.)
KERETES ÍRÁS
Uluru vagy Ayers Rock
„Alice Springsből még vagy 500 kilométert kell autóznunk, hogy megpillanthassuk Ausztrália egyik legismertebb jelképét, az Ayers Rockot, vagy ahogy az ananguk nevezik legfontosabb szent helyüket, az Ulurut.
Az aveddo-ausztralid nagyrasszba tartozó ausztrál őslakosok, az „aboriginalok” napjainkban a kontinensnyi ország lakosságának csak mintegy 2%-át adják. Őseik 30-40 ezer éve hódították meg az addig lakatlan kontinenst az Indonéz-szigetvilág felől. A népesség a 19. század végéig törzsközösségekben élt, az Uluru környéki területek az anangu és a luritja törzs fennhatósága alatt álltak. Az első erre járó európai – Ernest Giles – csak 1872-ben pillantotta meg az Ayers Rockot. A vörös sziklaóriás a 20. század közepétől az ausztrálok egyik kedvenc kirándulóhelyévé vált. 1983-ban az ausztrál kormány a képződményt és a környék jelentős részét az őslakosok fennhatósága alá helyezte, majd négy évvel később az UNESCO a világörökség részének nyilvánította az itt létrehozott nemzeti parkot, amely 1993-tól Uluru – Kata-Tjuta Nemzeti Park néven ismert.
Távolról szemlélve az Uluru egy félbevágott és lapjára fektetett, gigantikus méretű kavicsnak tetszik, ami a sivatag közepén hever. Ám ha közelebb megyünk, láthatjuk, hogy megannyi oldásos, eróziós üreg, völgy, gerinc és fülke tagolja a hatalmas szikla felszínét, amelyről ráadásul hatalmas lapok válnak le az aprózódás során. A homokkőből felépülő monolit legmagasabb pontja 340 méter magasra szökik, a kőhalom kerülete 9 kilométer, így 3-4 óra alatt körbesétálható. Napfelkelte és naplemente idején vörös színben izzik a homokkő felszíne, megtekintésére külön parkolókat alakítottak ki a szikla két oldalán.
A legenda szerint az Ulurut egy zivatar után két fiú alakította ki sárból, a sivatagot átszelő ösvények találkozási pontjánál. Az ananguk ősi eposza, a Tjukurpa azt is elmondja, hogy a sivatag állatainak utazásai, kalandjai során alakult ki a szikla felszínét tagoló megannyi repedés, üreg. Ők név szerint Kuniya, a woma piton, Liru, a mérges kígyó, Mala, a vörhenyes nyúl-wallaby és Lungkata, a kéknyelvű szkink. Az Uluru szó jelentése „árnyékot adó hegy”, s nem csak ezért, de az itt jellemző nagyobb csapadékmennyiségnek is köszönhetően a falai mellett tágabb környezeténél jóval dúsabb növényzet alakult ki. A gyíkok és a kenguruk, wallabyk mellett a rovarvilág egyes képviselői is jelentős mennyiségben vannak jelen: napközben a legyek a megfelelő védőfelszerelés nélkül érkező turisták látogatását olykor teljesen ellehetetlenítik.” (Kósik, 84.)
Felhasznált irodalom
Ashton, M. Clark: Abók. Fordította és átdolgozta: Szántai Zsolt. Trajan Könyvesműhely, Budapest, 2007.
Balogh Ernő – Stébel Éva: Ausztrália. Tények és élmények. Vince Kiadó, Budapest, 2000.
Egedy Gergely: Ausztrália története. Aula, Budapest, 2000.
Elkin, Adolphus Peter: Ausztrália őslakói. Ford. Vargyas Gábor. Gondolat, Budapest, 1986.
Gáspár Ferenc: A Föld körül. Utleírás hat kötetben, körülbelül 1200 képpel, sok szines és szinezetlen műmelléklettel. 5. kötet: Ausztrália, Csendes óceáni szigetek, Japánország, Khina, Szibiria. Singer és Wolfner, Budapest, 1908.
Gubányi Károly: Ausztrália. Lampel, Budapest, 1927.
Hübner János: Mostani és régi nemzeteket, országokat, tartományokat, városokat, emlékezetre méltó mezővárosokat, helységeket, folyókat, tavakat, tengereket, öblöket, fokokat, szigeteket, hegyeket, erdőket, barlangokat, pénzeket, mértékeket, ’s t. e. f. esmértető lexikon. Első darab. A–D. Trattner, Pest, 1816.
Kósik Szabolcs: Homokszemekből sziklaóriások. Legenda és földtörténet az Ausztrál kontinens szívéből. In: Földgömb, 2008/5. 78–87.
Kunz Egon: Magyarok Ausztráliában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1997.
Magyar Almanak MDCCXCIV-ik esztendőre. Bécs, 1794.
Pásztor Emília – Roslund, Curt: Harmónia ég és föld között. Az ausztrál bennszülöttek csillaghite. In: Élet és tudomány, 2010/39. 1228–1230.
Róheim Géza: A Csurunga népe. Leblang, Budapest, 1932.
Vászolyi Erik: Ausztrália bennszülött nyelvei. L’Harmattan, Budapest, 2003.
Vékey Zsigmond: Utazásaim a Föld körül. Aigner Lajos, Budapest, 1885.
2018/69
Szendrei László
