Az ember teremtése

A fényt Yhi, a napistennő hozta el a földre, mert tudta – hiszen Baiame, Mindenki Atyja elmondta neki –, hogy világosság nélkül a lények többsége nem maradhat életben. Tudta, fényre és melegre van szükség ahhoz, hogy Baiame teremtményeinek világa úgy létezzen, ahogy léteznie kell.

Az Álomkor kezdetén Baiame nem volt más, mint a gondolat, a szándék, a bölcsesség és az élet. Nem volt teste, nem is volt szüksége ilyesmire addig, amíg nem kezdtek el mozogni, élni a teremtményei.

– Megteremtettem a világot – mondta egyszer Yhinek. – Most lemegyek, megnézem teremtményeimet. Valamilyen formát kell találnom magamnak, hogy megmutathassam magam nekik.

Baiame jelen volt minden állatban, minden növényben – de úgy volt jelen mindenütt, hogy közben egy maradt, egy és megbonthatatlan; úgy volt jelen, hogy mindenki érezte, de fel senki sem foghatta.

– Húsruhába kell öltöznöm, méghozzá olyanba, amiben felismernek majd az állatok is, az istenek is, olyanba, ami hasonlít más lények testére, mégis más – mondta Baiame. – Elmémet bele kell helyeznem valamibe, ami él, ami méltó ennek az ajándéknak a hordozására. Új lényt kell teremtenem.

Így jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy megalkotja az embert. Elképzelte, hogy az apró porszemek egymáshoz tapadnak, egyre több és több, létrehozzák a vért, az inakat, a csontot, a húst, a belső szerveket. Amit pedig Baiame elképzelt, az nyomban valóra is vált.

Amikor elkészült az új lény, Baiame gondolt egyet, és két lábra állította. A kezét úgy alakította, hogy képes legyen szerszámokat, fegyvereket készíteni és használni, a testébe pedig beletette a mindehhez szükséges tudást. A fejébe agyat teremtett, egy olyan szervet, amely képes befogadni Mindenki Atyja elméjét, tudatának erejét. Ez az agy lett tehát a ládika, amibe Baiame az ajándékát helyezte.

A napistennőn kívül senki sem látta, hogyan teremtődött meg az ember, hogyan zajlott le a teremtés utolsó, de legjelentősebb folyamata. Baiame olyan nagy gondot fordított az ember megteremtésére, hogy közben megfeledkezett a már létező világról, a már létező lényekről. Yhi is érdeklődve figyelte a nehéz munkát, ő sem tekintett le a világra. Ennek az lett a következménye, hogy a föld sötét, borzalmas hellyé változott, hideg lett, és mindent elárasztott a víz, amelyet senki sem tartott kordában, senki sem szabályozott. Az állatok felmenekültek a magas hegyekre, és barlangokba húzódva próbáltak életben maradni, a vész elmúltáig.

Időnként egyik vagy másik állat odamerészkedett a barlang szájához, hogy kilessen. Ám hiába reménykedtek, odakint semmit sem láttak, csak örvénylő hullámokat, és sötét, nap nélküli égboltot.

Baiaménak, amikor befejezte az ember teremtését, végre eszébe jutott a világ. Visszaparancsolta medrükbe a vizeket, és úgy döntött, az új testbe, az embertestbe bújva, személyesen ereszkedik alá, hogy megnyugtassa teremtményeit, meggyógyítsa, akit kell, majd rendbe hozza a földet.

A menedékbarlang szájánál éppen Goanna, a gyík álldogált, amikor Mindenki Atyja leereszkedett a földre.

– Látok valamit! – mondta. – Olyan, mint a hold… lehet, hogy a hold az!

– Milyen? – kérdezte a sólyom.

– Kerek és fényes – felelte a gyík.

– Hol van?

– Itt, a barlang előtt. A levegőben lebeg, de közel a földhöz.

– Akkor nem lehet a hold – állapította meg a sólyom. – A hold odafent van, a magasban, ahol apánk lakik.

– Márpedig ez olyan, mint a hold – mondta a gyík. – Gyere és nézd meg magad, ha nekem nem hiszel!

A sólyom is odament a barlang bejáratához.

– Milyen? – kérdezték tőle néhányan.

– Ez nem is kerek! – kiáltott fel a sólyom. – Fényesnek fényes, de inkább hosszúkás… ez egy kenguru!

A barlangban megbúvó állatok felnevettek.

– Egy fénylő kenguru?

– Az, ha mondom! – mordult rájuk a sólyom.

– A szeme fénylik – suttogta a gyík. – Olyan erős tűzzel, mint ahogy Yhi, a Napistennőnek lenni szokott. Én úgy látom, nem kenguru ez, hanem… egy gyík!

A sólyom dühös irigykedéssel nézett a gyíkra.

– Nem kenguru, tényleg nem az, de nem is gyík, hanem sólyom!

Erre valamennyi állat odafutott a barlang szájához. Ahányan voltak, annyi formát láttak bele a világító szemű lénybe.

– Ez egy papagáj! – mondta a papagáj.

– Nem, hanem denevér! – mondta a denevér.

– Szerintem tényleg kenguru – vélte a kenguru.

És így folytatták tovább. Mindenki úgy látta, vagy legalábbis azt mondta, hogy a különös teremtmény az ő törzsének tagjaira hasonlít. A kiáltozást veszekedés követte, a veszekedést pedig verekedés. Fogak csattantak, karmok villantak – nem sokkal később halott, vérző és sebesült állatok hevertek a barlangban.

Baiame elszomorodott, nagyon elszomorodott, amikor ezt meglátta. Úgy döntött, mégsem mutatja meg magát teremtményeinek, inkább visszatér az égbe. Mikor kiemelkedett az embertestből, a különös lény szeméből abban a pillanatban eltűnt a ragyogás.

Az állatok abbahagyták a harcot, és az ég felé emelkedő fénycsóvára, majd a csóva alatt álló lényre néztek. Nem értették, mi történt, de legalább megbékéltek egymással.

Baiame legutolsó, legtökéletesebb teremtménye azóta is itt van a földön. Ő az ember, aki képes arra, hogy tervezzen és gondolkodjon, akárcsak Mindenki Atyja. Ő az ember, aki azóta is parancsol az állatoknak; ő az ember, aki Baiame számára a legkedvesebb maradt.

(Ashton, M. Clark: Abók, 16–20. Fordította és átdolgozta: Szántai Zsolt. Trajan Könyvesműhely, Budapest, 2007.)

2018/69