A szfinx rejtvénye

„A szfinx nem földi tájra néz

Sohasem rezdülő tekintete

Mindig befelé fordul

és Kifürkészhetetlen mosolyának titka

Az Önmegismerés…”

(Paul Brunton: India titkai)

„Itt ülsz kérlelhetetlenül,

mint mohó kíváncsiságom,

mely hozzád kényszerített.

Nos hát, szfinx,

Kérdező vagyok én is, akár te.

Ez a mélység közös tulajdonunk –

lehetne egy szájjal beszélnünk!”

(Friedrich Nietzsche: A szfinx – Lator László fordítása)

Oidipusz megölte az apját, és feleségül vette az anyját… Nagyon kemény történet, mely a görög mitológia egyik legszerteágazóbb mondakörének, a thébai mondakörnek egyik epizódja. Eme mondakör számtalan dráma, tudományos elmélet – például a freudi Ödipusz-komplexus -, képzőművészeti alkotás, regény és ezoterikus kódfejtés tárgya volt az elmúlt szűk háromezer évben. Szüntelenül foglalkoztatja ma is a műveltségre fogékony nyugati embert a rejtély, mi állhat az Oidipusz legenda hátterében, ami számunkra is tanulsággal bír? A szfinx, akinek a feladványát Oidipusz megfejti, csupán mellékszereplője a történetnek, vagy éppen ő a főszereplő? Mi is szeretjük a rejtvényeket, próbáljuk hát megfejteni!

http://www.museivaticani.va/content/dam/museivaticani/immagini/collezioni/musei/museo_gregoriano_etrusco/15_12_kylix_attica_Edipo.jpg/_jcr_content/renditions/cq5dam.web.1280.1280.jpeg

A régi ember jelképekbe fogalmazva hagyta hátra utódaira a bölcsességet. Ha a szellemi leszármazott éretté vált a szimbolikus üzenet megfejtésére, akkor összeállt a kép, kitisztult az üzenet veleje, és lehetővé vált annak továbbadása, viszont ha még nem ért el a megfelelő szintre a tanítvány, akkor maradt a találgatás, vagy rosszabb esetben az üzenet értelmetlenségének és az ősök ostobaságának a bizonygatása. Reméljük, mi már legalább a találgatás szintjére eljutottunk, és van némi esélyünk a rejtvény megfejtésére, hogy értelmét megőrizve továbbadjuk azt.

Persze itt fölmerül a kérdés: mennyire voltak őseink nekünk a görögök? A kései európai embernek választott elődje a görögség. Kelták, szkíták, gallok, germánok. Mit tudtak ők a görögökről? Volt saját hagyományuk. A gallok például ha tudtak is a görögökről és a rómaiakról, biztosan nem lelkesedtek a gondolatért, hogy Cézár némi népirtással megoldja, hogy a saját identitásukat egy másikra cseréljék a büszke gallok, és szűk kétezer év után már a görög-római örökségről zengjenek dicshimnuszt a mai bárdok. Igen, a római megszállás és a középkori ellatinosítás után egyszer csak beszivárgott kerülő úton a görög tudás – részben arab közvetítéssel -, és a reneszánsz óta magától értetődő tény, hogy az európai kultúra bölcsője Hellászban ringott. Ez a mostoha szellemi leszármazás nem is annyira problematikus, ha értjük az antik görögség gondolatait, jelképeit, sőt, talán őszintén szeretjük is azokat, és talán ők sem haragszanak ilyen mértékű lelkesültség láttán, és rábólintanak a lelenc európai utódokra úgy is, hogy sem nyelvi, sem genetikai kontinuitás nincs. Talán mi sem fanyalognánk azon, ha előre tudnánk azt, hogy háromezer év múlva a nyelvünk kihal, utódaink elfogynak, viszont van egy kontinensnyi eszkimó vagy pápua, akik lelkesen olvassák az írásainkat, tanulják holt nyelvünket, és fejtegetik a jelképes üzeneteinket, amit lehet, hogy mi is csak félig megfejtve, félig pedig eltorzítva vettünk át fogadott őseinktől.

Talán a mániákusan precíz egyiptomi csillagász papok is úgy tekintettek a görögökre, mint fogadott szellemi örökösökre, és lehet, hogy ők maguk is csak fogadott szellemi örökösei voltak egy még precízebb aranykori civilizációnak, akik teljes harmóniában éltek a csillagos éggel.

Oidipusz

De a rövid ismeretelméleti bevezető után térjünk vissza jó Oidipusz királyhoz, kinek rossz sorsát Szophoklész regélte el drámájában, melyet a mai napig játsszanak a színházak. Oidipusz Laiosznak, a thébai királynak, és Iokaszténak a fiaként látta meg a napvilágot. Laiosz a szokásnak megfelelően jóslatot kért fia jövőjére vonatkozóan a delphoi-i jósdában, ahol azt a borzalmas jóslatot fogalmazta meg a Püthia, hogy felnövekedvén a fiú megöli apját, és feleségül veszi tulajdon anyját. Laiosz ezt hallván úgy dönt, hogy megöleti a csecsemőt, hogy ne teljesedhessen be a jóslat, vagyis inkább az átok. Szolgájára bízza a rettenetes ítélet végrehajtását, ám a szolga megkönyörül a gyermeken, és egy pásztorra bízza az újszülöttet. A pásztortól pedig a gyermektelen korinthoszi királyi pár fogadja örökbe a kitett gyereket, aki úgy nő fel, hogy nem is tudja, hogy ő fogadott gyermek. A felnőttkor küszöbén Oidipusz is elmegy Delphoiba, ahol szó szerint ugyanazt a jóslatot kapja, mint vérszerinti apja, ezért önkéntes száműzetésbe megy, vélt szüleitől minél távolabb, nehogy beteljesüljön az átok. Minél jobban kapálózik apa és fia, hogy elkerüljék a sorsukat, az annál inkább kezd beteljesedni. A feldúlt fiú egy útkereszteződésben találkozik valódi apjával és annak kíséretével, aki felszólítja, hogy álljon félre az útból. Ő viszont – mint királyi sarj – erre nem hajlandó, ezért dulakodás alakul ki Oidipusz és a kíséret tagjai között, melynek során bekövetkezik a tragédia, megöli apját és a kíséret néhány tagját.

Itt jön be a képbe a szfinx.

Tovább vándorolva Oidipusz eljut szülőföldjére, Thébai vidékére, ahol a népet a szfinx tartja rettegésben. Az emberfejű szárnyas oroszlán folyton ugyanazt a találós kérdést teszi föl a felé vetődő halandóknak, és mivel senki nem tud felelni rá, mindenkit megöl. A kérdés úgy hangzik: „Mi az, ami reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon?” Oidipusz simán megfejti a talányt, rávágja, hogy maga az ember az, aki csecsemőként négykézláb jár, felnőttként két lábon, öregként pedig bottal. A helyes válasz hallatán a szfinx egy szakadékba veti magát, és elpusztul. Az éppen király nélkül maradt thébaiak pedig annyira hálásak, hogy megteszik királyuknak, és hozzáadják az özvegy királynét, vagyis Iokasztét, így beteljesedik az átok második része is.

Négy gyermekük születik a vérfertőző kapcsolatból, és látszólag béke uralkodik Thébaiban, de a mély nem alszik, a rendezetlen számlát egyszer csak benyújtja a sors: dögvész kezdi sújtani a várost. Ismét a jósda segítségét kérik, így tovább tudják szőni a szálakat az istenek, akik nagyon meg akarnak értetni Oidipusszal (vagy velünk) valamit. A jósda szerint a baj csak akkor múlik el, ha megbüntetik az előző király gyilkosát. Oidipusz szereti a rejtvényeket – ahogy mi is -, lelkesen veti bele magát a nyomozásba, és még nem sejti, hogy ő maga lesz a detektív és a gyilkos egy személyben. Egy ilyen felállás csak a legcsavarosabb eszű krimiíró fejéből pattanhatna ki, de lám, nincs új a nap alatt!

Itt lép be a történetbe még egy fontos szereplő: Teiresziász, a vak thébai jós. Ő lát. A fizikai valóságot nem látja, de az nem is fontos, ő azt látja, ami mögötte van. Nekünk, egyszerű földi halandóknak a tragédiánk az, hogy csak falakat látunk. A dolgok felszínét. Ha nem látnánk a dolgok felszínét, akkor átlátnánk a dolgokon, és nem vennénk észre, hogy ott vannak, ezért beléjük ütköznénk. De mivel a felszínüket látjuk, nem látunk mögéjük és beléjük. Azt sem látjuk, hogy a háttérben mi köti össze a dolgokat, mert csak a falakat látjuk, ami elválasztja őket. A lét tragédiája, hogy csak akkor vannak dolgok, ha vannak falak. De ha falak vannak, nem látható az egész rendszer. Teiresziasz pont fordítva működik. Nem látja a felszínt, ezért belebotlik minden apró akadályba. Egy fiatal kisgyerek kíséri, bárhová is megy, ő segít eligazodni neki a világban – mármint az anyagi világban.

Világtalan – mondjuk a vak emberre. Pedig neki is van világa, csak egy másik.

Ezzel öntudatlanul is rámutatunk arra a tudományos megállapításra, hogy a világ fényből van, vagyis hullámzás, rezgés. Nem objektív anyagból áll egy objektív tér-időben, hanem egy lüktető, relativisztikus hullámzás, ahol illúzió biztos pontokat remélni.

A delfinek persze biztosan csak nevetnek ezen a kettősségen, hiszen ők orvosi műszerhez hasonló ultrahangos érzékelésükkel egyszerre látják a felszínt és a mögöttes formákat. Szó szerint a vesénkbe látnak. Ráadásul a látásukhoz szükséges „fényt”, vagyis az ultrahangot ők maguk bocsátják ki, nincs szükségük egy külső Napra, hogy lássanak. Ez az igazi függetlenség! Persze biztosan nekik is megvannak a maguk korlátaik, amiken meg talán mi tudunk átlépni…

Visszatérve tehát Teiresziászra, ő azt is tudja, mit történt Laiosszal, és mi fog történni Oidipusszal. Látszólag megpróbálja lebeszélni hát Oidipuszt a nyomozásról, de ez csak olaj a tűzre, Oidipusz azt hiszi, Teiresziasznak köze van a gyilkossághoz, és az öreg jós emiatt nem örül a múlt feszegetésének. Végül előkerülnek a tanúk: a pásztor, aki kivitte a csecsemőt a hegyre, és Laiosz kíséretének életben maradt tagja is mindent elmond. Összeáll a kép, és kiderül az igazság. Iokaszté végez magával, Oidipusz pedig megvakítja magát, és elvándorol Kolónoszba.

Kérdések

Ennyi a történet. De a kérdéseknek nincs vége. Mit akartak az istenek elérni ezzel a gyalázatos csapdával, hiszen éppen az ő mesterkedésük, az önbeteljesítő jóslat vezetett a tragédiához. Viszonylag becsületes emberek váltak megnyomorított szerencsétlenekké vagy éppen halottakká. Viszonylag becsületesek? Végül is Laiosz hajlandó volt megöletni a saját gyermekét egy babonás jóslat miatt. Oidipusz pedig képes volt inkább megölni egy csapat utazót, csak hogy ne kelljen félreállnia az útjukból.

De lépjünk túl a felszínes erkölcsi értelmezésen! Ki az a félig ember, félig állat lény, aki kérdéseket tesz föl az embernek az emberről? Valljuk be, maga a találós kérdés nem annyira nehéz. Magasröptű bölcsességre vallhat adott esetben merengeni az emberélet szakaszain, vagy a mulandóságon, és a napszakokhoz hasonlítani az élet fázisait, de most itt nem ez a lényeg. Mintha ez is csak egy csapda lenne, ami elbizakodottá teszi Oidipuszt, és azt az illúziót táplálja benne, hogy ő aztán mindent ért, igazságérzete és éles esze segítségével minden kérdésre meg tudja adni a választ.

Érdekes észrevenni, hogy a szfinx kérdése emberlábakra vonatkozik. Oidipusz neve pedig „dagadt lábút” jelent, amit a naiv mitológia azzal magyaráz, hogy megkötözött lábbal tették ki a hegyre, és ezért dagadt meg a lába. Élénkebb fantáziájú mitológusok nem lábat értenek láb alatt, hanem inkább Oidipusz férfiasságát. Akár így, akár úgy, nem lehet véletlen, hogy a neki szegezett kérdések is az ember lábaira vonatkoznak. Lehet, hogy nem is mindenkinek ugyanazt a kérdést tette föl a szfinx? Lehet, hogy mindenki saját, személyre szabott kérdést kapott? Ez azért nem lehetetlen, mert az Oidipuszt megelőző rejtvényfejtők már nem számolhattak be a kérdésről, hiszen őket megölte a szfinx.

Teiresziász

Másik kérdés, hogy miért nem öli meg Oidipusz is magát, mint Iokaszté, vagy mint más görög tragédiák szomorú sorsú hősei a katarzis pillanatában? Mikor ráébred, hogy nincs kijárat az erkölcsi csapdából, és már nem lehet élni sem így, sem úgy, ő miért a vakságot választja? Itt is van naiv magyarázat: hogy ne kelljen szembenézni szüleivel a túlvilágon. De ha tanulságosabb választ keresünk, akkor itt is érdemes annak az örökérvényű tételnek a mentén kutakodni, mely szerint a mondák, mesék, mítoszok mögött mindig valamilyen beavató szertartást, beavatási utat, misztériumot kell szagolni! Létezhetett olyan papi rend az antik görög világban, melynek tagjait mesterségesen megvakították a beavatás részeként? Nem tudjuk, de a válasz, úgy tűnik, ott áll a mondában előttünk: igen, Teiresziász egy ilyen rend tagja lehetett. Érdekes, hogy Teiresziász ott szerepel már a Bakkhánsnőkben is, és néhány generációval később a thébai mondakör többi epizódjában is, mintha halhatatlan lenne, de az is lehet, hogy Teiresziász nem egyetlen személy, hanem egy (talán éppen delphoi-i?) rend képviselője, amely rend végigköveti egy város vagy egy állam sorsát, vigyázva arra, hogy ne térjen le a kijelölt spirituális ösvényről.

(Természetesen van mondai magyarázat arra, hogy Teiresziasz miért él olyan sokáig, és hogy miért vak: „Egyik változat szerint meglátta Aphroditét, amikor az meztelenül fürdött, aki büntetésből megvakította. Ugyanakkor anyjára való tekintettel jóstehetséget adott neki, és azt a képességet, hogy megértse a madarak beszédét.

Más változat szerint Teiresziasz Zeusz papja volt. Egyszer két párosodó kígyót látott, és botjával megölte a nőstényt; ekkor nővé változott. Nőként Héra papnője lett, és gyermekeket szült. Hét év múlva ugyanilyen helyzetben a hímet ölte meg, és ezzel visszaváltozott férfivá. Amikor Zeusz és Héra arról vitatkoztak, hogy a szerelem a nőnek vagy a férfinak nyújt-e nagyobb élvezetet, Teiresziaszt kérték fel a vita eldöntésére, mivel neki mindkét oldalról voltak tapasztalatai. Teiresziasz azt felelte, hogy az élvezet 9 : 1 arányban a nő oldalán van. Héra megharagudott a válaszért, és megvakította Teiresziaszt, Zeusz viszont jóstehetséggel és hosszú élettel kárpótolta. (wikipedia)„)

Oidipusz tehát Teiresziász rendjébe kapott beavatást, ő maga is látóvá lett. Paradox módon azáltal láthatja a mélyebb valóságot, hogy lemond a másodlagos valóság látásáról. Nem csak Teiresziászhoz válik hasonlóvá ezáltal, de más híres megvakulók előképévé is válik, pl. Pál apostolé. Hogy Oidipusz valóban látóvá vált, azt bizonyítja az a motívum, hogy a vak Oidipusz Kolónoszban már jóstehetséggel rendelkezik, megjósolja azt, hogy fiai egymás kezétől fognak meghalni, és hogy a föld, ahol áll, vagyis Kolónosz nem lesz hódítók martaléka sohasem. Hogy mi köze volt Teiresziásznak a delphoi-i jósdához, ahonnan a történet kimenetelét önbeteljesítő jóslatokkal biztosították, azt nem tudjuk.

Ez egy nagyon fontos szál a monda elemzésében, de nem a legfontosabb. Még mindig nem értjük, hogy miért kellett egy ennyire szörnyű bűnben élnie Oidipusznak ahhoz, hogy megvilágosodva beavatást nyerjen Teiresziasz rendjébe.

Sámson

Mielőtt a fenti kérdésre tovább keresnénk a választ, érdemes nem elmenni egy lehetséges párhuzam mellett. Sámsonnak látszólag semmi köze Oidipuszhoz, de a kollektív tudatalatti nagy szövetében, ahol minden mindennel összefügg, talán mégis egymás mellé sodródtak. Sámson történetét az Ószövetségben olvashatjuk. Szülei már születésétől fogva nazírnak nevelték, vagyis Istennek ajánlották fel gyermeküket, ennek jeleként haját sohasem vágták. Később Sámson Izrael bírája lett, de életét a megfontoltság a legkisebb mértékben sem jellemezte. Itt már gyanakodni lehet, hogy valamilyen jelképes mitológiai áthallás miatt sántít az élettörténet logikája, mert ami hétköznapi szinten teljesen érthetetlen, az sokszor jelképes beszéd, aminek a szimbólumok szintjén van értelme, egyébként viszont nincs, és kár is megindokolni mindenféle erkölcsi tanulsággal.

Sámson is összetalálkozik egyszer egy oroszlánnal (szfinx?), melyet megöl, így nem az tesz föl neki találós kérdést, hanem Sámson kreál találós kérdést a halott oroszlán szájában megtelepedő méhekre vonatkozóan, melyet jövendőbelijének rokonai nem tudnak megfejteni. Érdekes, hogy már itt megjelenik az áruló feleség motívuma, menyasszonya próbálja kiszedni belőle a megfejtést, de ő ellenáll, végül csúnya vége lesz a lagzinak, bárki elolvashatja a Szentírásban. Második párja, Delila is inkább képviseli a törzsi érdekeket, mint idegen szerelmének érdekeit, kiszedi Sámsonból, hogy mi erejének a titka – a haja, majd megkopasztja (nem átvitt értelemben, hanem szó szerint levágja a haját), és hagyja, hogy a filiszteusok börtönbe vessék és megvakítsák. Itt jelenik meg a vakság motívuma. Sámson neve árulkodik arról, hogy nem teljesen hús-vér szereplőről van szó, hanem mitikus lényről, hiszen a Sámson szó héberül napot jelent. Haja nyilván a nap sugarait jelképezi, azonos ő Samas-sal, a mezopotámiai napistennel, akinek nevét sokan Semesnek is olvassák. Ezt már csak egy lépés választja el a Szemes-től, de innen már nem követjük a formállogika szabályait. Szemes tehát elveszti a látását, és a sugarait, a haját, mert ez történik minden meghaló és feltámadó napistennel.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/24/Johann_Heinrich_F%C3%BCssli_063.jpg/800px-Johann_Heinrich_F%C3%BCssli_063.jpg

Apagyilkos fiúk, gyerekgyilkos apák

Az apagyilkosság motívuma nem egyedülálló, a görög mitológia és az egyetemes mitológia is hemzseg ettől kemény szituációtól. A görög istenek több nemzedéke is hordozza magával a végzetet, melynek lényege hasonló: jóslat vetíti előre azt, hogy a születendő gyermek végez majd az apával, ezért az apa megöli gyermekeit, végül mégis beteljesedik a jóslat, mert pont az a fiú, akitől félnie kellett, életben marad. Kronosz apjával, Uranosszal végez hasonló oknál fogva, Kronosztól pedig az ő fia, Zeusz veszi át a hatalmat hasonló körülmények között.

Érdekes, hogy ezekben a helyzetekben az anya, ha nem is teszi azt, mint amit Iokaszté tett, de legalábbis rendre a fiú pártján áll, próbálja elrejteni az apa elől, a világ valamely távoli zugába, esetleg barlangba menekíti, ahol további alacsonyabb rangú segítők védik az újszülöttet, aki felcseperedvén átveszi a hatalmat. Zeusz esetében az átok megtörik, mert ő maga védi meg fiát, Dionüszoszt, Hérától, aki életére tör, és adja át neki a főhatalmat önként. Héra nem az édesanya persze, hanem a féltékeny feleség.

A görög mítoszok közül Danaé legendáját említhetjük még meg, ahol is Danaé apjának, Akrisziosznak azt jósolják – szintén Delphoi-ban, hogy leendő unokája fogja megölni, ezért lányát toronyba falaztatja, melyen csak akkora nyílást hagy, ahol ételt adhatnak be neki, ám Zeusz aranyeső formájában teherbe ejti a lányt, így születik meg Perszeusz. Akrisziosz egy ládába záratja lányát és unokáját, és a tengerbe dobatja őket, de a szirének segítségével partot érnek, és a jóslat végül mégis megvalósul. A magyar népmesékben a Vízi Péter, Vízi Pál c. mesében szinte szó szerint ismétlődik ez a történet. A keresztény szentek legendái között pedig Szent Borbálában ismerhetünk Danaéra.

A római mitológia Romulus és Remus története is ebbe a motívumcsokorba sorolható. Ott nem az apa, vagyis Mars isten, és nem a nagyapa, Numitor félti a hatalmát, hanem a nagyapa testvére, Amulius. Ezért rendelkezik úgy, hogy hagyják unokahúga újszülött fiait sorsukra a Tiberis partján. Az ikreket egy anyafarkas szoptatja egy ideig, majd egy pásztor neveli fel a fiúkat, akik felnövekedvén megölik Amuliust, és nagyapjukat helyezik vissza a trónra.

Mózes is a folyópartra kitett, majd megtalált, és nevelőszülők által felnevelt  gyerekek csapatához tartozik, Izsák pedig éppen csak hogy megmenekült apja késétől…

A motívum megjelenik az indiai hagyományban is: Krisna születésének a körülményei hasonlóak a fenti mintázathoz – vagy éppen az előzőek hasonlatosak ehhez? Ott Kamsza, a nagybácsi a hatalomféltő, kinek húga, Dévaki esküvőjén megjósolják, hogy Dévaki egyik fia fogja majd megölni őt. A démoni természetű Kamsza börtönbe vetteti húgát és annak férjét, Vaszudévát, majd minden újszülött gyermeküket megöleti. Persze a felsőbbrendű erők jóvoltából Krisnát születése után sikerül  jólelkű pásztorokhoz csempészni, akik felnevelik, és utóbb a jóslat beteljesedik.

Ki lehet találni, hogy a következő említendő történet Jézus születése lesz, ahol stimmel a jóslat, a hatalomféltő király, a gyermekgyilkosságok, a pásztorok és az újszülött idegen földre csempészése is. Ami – legalábbis úgy tudjuk – nem stimmel, az a rokonság Heródes és Jézus között, de ki tudja…

Látható, hogy egy olyan motívummal van dolgunk, ami mellett nem lehet elmenni, akár van köze a szfinxhez, akár nincs, hiszen olyan sok helyen, olyan mélyen foglalkoztatta az ember mitológiai tudatalattiját, amit kevés más motívumról lehet elmondani. Ami közös volt ezekben a királyokban, akik végül elvesztették a hatalmukat, az a dialektika teljes elutasítása volt. Nem fogadták el, hogy igaz, hogy most még két lábon járnak, de lesz idő, mikor három lábra kényszerülnek, sőt… Abban a hiszemben éltek, hogy meg lehet állítani az idő kerekét, hogy kristályba lehet fagyasztani a meglévő állapotokat, hogy a sors akaratának ellen lehet szegülni, hogy fölötte állnak mindenféle isteni törvénynek, melynek kezében mi csak apró tollpihék vagyunk, és legjobb esetben is csak együttműködünk ezzel az akarattal, és átélünk valami flow élményt, de ellene kapálózva biztosan elbukunk. Az előbbi hozzáállás az áldozat szelleme, míg az utóbbi a gőg és a hübrisz szelleme.

Szfinx

De térjünk rá végre nyomozásunk tárgyára, a szfinxre! Oidipusz legendájában a szfinx látszólag mellékszereplő. A többi apagyilkos mítoszban nem is jelenik meg ez a motívum, viszont más mítoszokban igen. Lehet, hogy valóban mellékes ez a jelkép, de azért próbáljuk kibogozni, mit akar nekünk mondani, vagy tőlünk kérdezni ez a rejtélyes lény!

https://www.cultura10.org/wp-content/uploads/2018/04/pir%C3%A1mides-egipcias.jpg

A leghíresebb szfinx kétségkívül a gízai szfinx a Nagy Piramis előtt. Az oroszlántestű, emberfejű lény oroszlánforma testét egy természetes szikla alkotja, „csak” a mancsait és a fejét kellett kifaragni a sziklából. Mai napig komoly viták folynak arra vonatkozóan, hogy mikor faragták ki a sziklából a szobrot. A legelfogadottabb vélemény szerint egyidős a piramisokkal, tehát 4500 éves. Ugyanakkor meglepődnénk, ha látnánk, hogy az egyiptológia terén a tudományos ténynek beállított állítások gyakran milyen gyenge lábakon állnak, milyen halvány feltételezésekből sarjadnak ki a tények. Sokkal becsületesebb hozzáállás rámutatni arra, hogy több a rejtély mind a piramisok kapcsán, mind a szfinx kapcsán, mint a bombabiztos tény. Ami biztos, hogy a szfinx a mögötte álló piramisokkal és az előtte álló templomokkal együtt egy egységes kompozíciót alkot, melyet nagyon tudatosan, végletesen precíz geometriai pontossággal alakítottak ki. A megmozgatott kövek összmennyiségét és a kőtömbök méretét tekintve pedig fogalmunk sincs, hogy milyen technológiával hozták létre mindezt. A szfinx előtt elhelyezkedő ún. Szfinx templom kövei között vannak 250 tonnás monstrumok is, melyeknek mozgatása a mai technológiai színvonal mellett is komoly kihívás lenne.

A szobor tájolása megegyezik a piramisok tájolásával: szigorúan keletre néz. Annyira szigorúan, hogy pontosabban még modern csillagászati eszközökkel sem lehetett volna kimérni a keleti irányt. Úgy tűnik, ez valami miatt különösen fontos volt az építőknek, megszállottan pontosak akartak lenni, talán ez volt kultuszuk lényege? A szfinx fekszik, és előre néz, keleti irányba, szemét le nem veszi a keleti horizontról. Szenvtelen tekintettel, évezredek óta. És noha sziklatestén ott van még az özönvíz nyoma is, nem őt fogja elmosni az áradat, az idő áradata, hanem a Kamszákat, Laioszokat, Oidipuszokat, Kronoszokat és Uranoszokat. Mert keletről érkezik az új nap, Hórusz, és hogy milyen csillagképben kel föl, az szépen jelzi az idők minőségét, és ahogy változik a csillagkép a keletpont mögött, úgy változnak az idők is, új királyokat, sőt új isteneket is hozva. De a szfinx marad. Az elmúlt évezredek alatt a szfinx testét többször betemette a sivatag homokja, de a feje mindig szabadon állt, és egy pillanatra sem vette le a szemét a keleti horizontról, ahol az ég és a föld találkozik.

Már a szobor keleti tájolása is arra utal, hogy érdemes segítségül hívni az asztrológiát, ha eme lény lényegét szeretnénk megfejteni. De ettől függetlenül is sejthető, hogy az asztrológia nélkül nem fog menni, hiszen sem az ókori gondolkodást, de még a középkorit sem lehet érteni asztrológiai műveltség nélkül. Az asztrológia hosszú évezredeken keresztül az ember azon igényét fejezte ki, hogy igazodhasson az égi (mennyei) történésekhez, hogy a közvetítő fény által lehetőséget kapjon harmóniában élni a Renddel, a Kozmosszal, és ne engedjen teret a káosznak. Az egyiptomi fáraók neve előtt gyakran szerepelt az a cím, hogy „Alsó és Felső Egyiptom egyesítője”. Kézenfekvőnek tűnik ezt földrajzi értelemben gondolni, pedig a valóság az, hogy a fáraók fontosabbnak tartották az égi (felső) és a földi (alsó) Egyiptom egyesítését, mint a területszerzést. Számtalan jele van annak, hogy úgy próbálták meg kialakítani a teret országukban – akár a piramisok elhelyezésével, akár más szent helyek elhelyezésével – hogy azok égi csillagképek elhelyezkedését mintázzák. Az ég térképe, és a föld térképe egymás tükörképei. Közismert tény, hogy ha a Nílust a Tejútnak feleltetjük meg, akkor a gízai piramisok éppen az Orion (Ozirisz) övének csillagainak megfelelő helyen találhatók. Nem csak a fáraók, de az archaikus kor minden uralkodója Kínától Mexikóig ezt a célt tartotta a legfontosabbnak. Egyesíteni az eget és a földet.

Asztrológiai szemmel nézve tehát a szfinx oroszlán teste nyilvánvalóan az oroszlán csillagképre utal. Az emberfej pedig egy másik jegyre, a vízöntőre utal, ami az egyetlen ember az állatövben a Szűz mellett. A vízöntő mellesleg éppen az oroszlánnal szemben áll az állatövön, és szoros kapcsolatukat teszi hangsúlyossá az asztrológia azon tanítása, mely szerint ha egy jegytulajdonság szellemi szinten érvényre jut, akkor testi szinten éppen a vele szembenálló jegy válik aktívvá. Az oroszlán az uralkodók jegye, az aranykoré, ahol istenkirályok uralkodnak középpontot jelölve ki a térben, mindennek közös viszonyítási alapot adva. Az oroszlán uralkodó bolygója a Nap, a legfontosabb égitest, ami kiáradó fényével mindeneket éltet és láttat. A vízöntő viszont éppen az elsötétedés jegye. Uralkodója az alvilági Szaturnusz, társadalmi rendszere a káosz és a diktatúra keveréke, mint mondjuk a sztálini Szovjetunió vagy a mai világ. Jelszava a szabadság, ami minden rendet felold, de a valóságban ez csak egy ürügy arra, hogy diktatúrát hozzon létre. Jég és víz között, a gépies rend és a struktúra nélküli káosz között nem találja a szerves átmenetet.

Sokan mondják, hogy a szfinxet még a vízözön előtti aranykorban faragták atlantiszi leszármazott népek. Nem lehetetlen, hiszen ha csak a fenti jelképrendszerből indulunk ki, akkor egy olyan időpillanatot kódolhat a szfinx tájolása és formája, melyben a tavaszpont (vagyis a felkelő nap helye a csillagképekhez viszonyítva a március 21-i napéjegyenlőség idején) éppen az Oroszlán csillagképben áll, szemben vele pedig a Vízöntő van nyugaton. Vagyis egy olyan aranykori világban érvényes ez a konstelláció, melyet éppen a vízözön fenyeget. Ilyen legutóbb kb. 12000 évvel ezelőtt volt, hiszen a tavaszpont mögött elvonuló csillagképek a Föld tengelyének az imbolygása, a precesszió miatt kb. 2100 évente váltják egymást. Olyan ez, mint egy számzár, mely egyetlen beállítás esetén nyílik csak ki, és ez a beállítás éppen 12000 évvel ezelőtt volt utoljára beállítva. Napjainkban éppen fordítva áll a Föld tengelye, vagyis a Vízöntőben kel a nap a tavaszi napéjegyenlőség reggelén, ezért mondjuk azt, hogy a Vízöntő korában élünk.

Az évkör két fenti pontja automatikusan kijelöli a rá merőleges tengelyt is. Ez a tengely a Bika-Skorpió tengely. A skorpiót gyakran képviseli a sas, hiszen pl. a sumér zodiákusban a skorpió helyett még sas állt. (Azért nincs ellentmondás a két jelkép között, mert a skorpióság lényege az alászállás és felemelkedés képessége, az alantas skorpió a kígyó, a felemelkedett skorpió pedig a sas.) Visszatérve a merőleges tengelyhez, azzal kiegészítve a szfinx alakját, egy olyan négyesség jön létre, ami szintén évezredek óta jelen van a művészetben, ami eredetileg persze mindig is ezoterikus művészet volt. A sas-bika-oroszlán-ember négyesség megjelenik például a – szintén egyiptomi eredetű – tarot kártya 21. lapján, melynek a neve a világ. Ez az utolsó lap a tarot 3×7-es rendszerében, mely a teljességet, beteljesülést, kiegészülést, az idő kerekétől, a szamszárától való megszabadulást jelképezi, a karmikus körforgás végét.

Fő alakja egy koszorú (az idő) közepén táncoló nőalak, de a kendő eltakarja az ágyékát, ami azt sejteti, hogy valójában androgünnel van dolgunk, aki egyszerre férfi és nő, vagyis legyőzte a polaritás világát. A figura a tarot nulladik lapjára, a bolondra emlékeztet, aki szintén a kívülálló, de a még kívülálló, és nem a már kívülálló. Az időkoszorú négy sarkában éppen az említett négy asztrológiai jegy alakjai láthatók.

Ugyenez a négy lelkes állat (négy kherub) szerepel Ezékiel látomásában is: „Nem kellett megfordulniuk, amikor jártak, mindegyik előre nézve tudott menni. Ilyen volt az arcuk: volt emberarcuk, de volt oroszlánarca is mind a négynek jobbról, bikaarca is volt mind a négynek balról, és volt sasarca is mind a négynek.”

A látomást sokan egy űrhajó leszállásaként értelmezik, de a jelképes tartalom vitathatatlan: mit keresnének bikák és oroszlánok egy űrhajón? Maga a bővebb leírás körök és szárnyak bonyolult rendszerét vázolja elénk, amik az idő és a tér szerkezetének jelképes leírása lehet, de csak a legbátrabbak merik kijelenteni, hogy értik Ezékielt.

Hasonló látomása volt János evangélistának is, aki azt a Jelenések könyvének 4. fejezetében írja le.

„Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki. Aki ott ült, úgy ragyogott, mint a jáspis és a karneol; és a trón körül szivárvány ragyogott, mint a smaragd. A trón körül láttam huszonnégy trónt, és a trónokon huszonnégy vént, amint ott ültek fehér ruhába öltözve, és a fejükön aranykorona. A trónból villámok törtek elő, hangok és mennydörgések; a trón előtt pedig hét lámpás égett lobogó lánggal: az Isten hét lelke. A trón előtt mintha üvegtenger lett volna, kristályhoz hasonló. A trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele. Az első élőlény oroszlánhoz, a második bikához volt hasonló, a harmadik élőlény arca olyan volt, mint egy emberé, a negyedik élőlény pedig repülő sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele voltak szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondták: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő!”

A négy kherub később a keresztény ikonográfiában is megjelenik, mint a négy evangélista jelképe. Milyen érdekes, hogy ha a tarot 21. lapján a fiatal androgünt Jézusra cseréljük, akkor a 13. századi Bruchsal kódex miniatúráját kapjuk.

Christ enthroned amongst the Four Cherubim that

represent the Evangelists: Codex Bruchsal, ca. 1220

http://www.cuidar.com.br/wp-content/uploads/2010/09/anjo-querub-faces.jpg

Naraszimha

Bika, oroszlán, sas, ember. Az alkatrészek gyakran szabadon csereberélődnek a mitológia jelképes forgatagában. A naxosi szfinxnek pl. szárnya is van, míg a gízainak nincs. Van, ahol a sasból a szárnya marad, de az emberfej elvész, és szárnyas oroszlán lesz belőle, van, ahol a sas feje és szárnya, valamint az oroszlán egyesül, és griffmadarat kapunk, hol pedig az ember teste, és az oroszlán feje egyesül, és olyan mitikus lény jön létre, mint Naraszimha, a hinduk által tisztelt negyedik Visnu inkarnáció.

Visnu az aranykorban, a szatja-jugában jelent meg Naraszimhaként. Megjelenése egy Hiranjakasipu nevű démoni uralkodó idejében történt. Az uralkodó szenvedélyesen gyűlölte Istent (Visnut) egy vélelmezett méltánytalanság miatt, mely még az előző életében történt vele. Hiranjakasipu fia, Prahlád viszont szelíd lélek volt, és mindenütt Visnu jelenlétét érezte. Apja ezért ki akarta végeztetni a fiát (lám-lám, egy újabb fiúgyilkos apa!), de Visnu kegyéből sem méreg, sem tűz, sem kard nem fogott a fiún. Egyik sikertelen kivégzési kísérlet után szóváltás alakult ki apa és fia között, melynek során Hiranjakasipu azt üvöltötte: „Ha Visnu mindenhol jelen van, akkor itt, ebben az oszlopban is jelen kellene lennie!” És az oszlop kettéhasadt, kilépett belőle Visnu, négy karral, de oroszlán fejjel, hatalmas fogakkal, majd széttépte Hiranjakasiput.

Ha már Indiánál tartunk: a gízaihoz hasonló szfinxalak ott is megjelenik, tehát oroszlán test, emberi fej. Őt Purusamrigának hívják. Számtalan templomban jelenik meg kőbe vésett domborműveken, köztük a Csidambaramban található Siva szentélyben is. A legenda szerint maga Krisna bízta meg azzal a feladattal, hogy őrizze ezt a templomot, miután elsimult a konfliktus a Purusamriga és Krisna kedves barátja, Bhima között. A templom helyi papjai szerint a Purusamriga arra figyelmezteti az embert, hogy a bennünk élő alacsonyrendű állat és a felsőbb világokba törekvő ember között nem zárult le küzdelem, a fejlődésért naponta meg kell küzdeni. Nyitva áll az út felfelé is és lefelé is. Jó esetben az ember épít az állati lét tapasztalataira, és erőt merít azokból a fejlődéshez, míg szerencsétlen esetben az állati lét tudattalan erői magával ragadják vissza az ösztönök világába. A szfinx rejtélyének megfejtése kapcsán ez a látszólag egyszerű, asztrológiamentes, naivnak tűnő magyarázat két okból értékes. Egyrészt azért, mert míg az egyiptomi vagy atlantiszi papok már nem járnak közöttünk, és a görög műveltség hordozói sem magyarázhatják el számunkra az ő szfinxük rejtélyét, addig Indiában töretlen a kontinuitás a templomokat építő beavatottak és a jelenleg ott szolgáló bráhmanák között. A tudás részletei természetesen változhattak az évezredek során, talán el is veszett sok összetevő, de valami sokkal fontosabb, egyszerű, kristálytiszta, pókfonálszerűen vékony összeköttetés megmaradt a szándékból, ami jelképes örökségünket létrehozta, és ki is vezet minket a megmaradt törmelékek káoszából. Másrészt ez a magyarázat végre az időbeliségre helyezi a hangsúlyt és nem a térbeliségre. Vagyis nem arról van szó, hogy az alantas és a magasztos egyszerre van jelen valakiben, hanem arról, hogy ez egy folyamat az alantas irányából a magasztos irányába. Ha képeket látunk, melyeket őseink hagytak ránk, hajlamosak vagyunk kifelejteni az értelmezésből az idő dimenziót. Folyton állóképként értelmezzük a látottakat, pedig a régiek – mivel nem tudtak mozgóképet rajzolni vagy kőbe vésni, ezért mozgásfázisokkal utaltak az időbeliségre.

https://www.sanskritimagazine.com/indian-religions/hinduism/sphinx-in-the-vedas/

Griff
A fenti megfejtéshez hasonló megfejtést sugall az oroszlános-sasos ábrázolások egy külön osztálya, mely a sztyeppei műveltség világából maradt fenn. Számtalan ötvösmunkán vagy nemezszőnyegen találkozhatunk az ún. állatküzdelmi jelenettel a Kárpát-medencétől egészen a Távol-Keletig, ahol kettő vagy több állat összegabalyodva küzd látszólag egymás ellen, sőt, ezen lények némelyike maga is keveréklény. (Milyen érdekes, hogy maguk a szkíták is gyakran keveréklényként: emberfejű és lótestű kentaurként jelennek meg a művelt görögök szemében. Talán ők, a nomádok képviselik a mozgást, az időbeliséget a letelepedett indoeurópai népekkel szemben?) Az állatküzdelmi jeleneteknek egy tipikus példája, mikor egy szárnyas, oroszlántestű, sasfejű griff ragad el egy kecskét. A fentiekben említett négy sarkalatos asztrológiai jegyhez ennek annyiban van köze, hogy a kecske (a bak) szintén szaturnuszi jegy, mely a telet, a sötétséget, a holt anyagot képviseli. Az oroszlán a nyár, a fény, a tudatosság képviselője. A jelenettípus alaposabb vizsgálatakor kiderül, hogy a griff nem sérti halálra „áldozatát”, tehát nem azért ragadja el a kecskét, hogy megölje, hanem hogy felemelje azt. Mikor az anyag végképp kezdene kihűlni, kristállyá merevedni, akkor jön egy felsőbb energia, és lehet, hogy fájdalmas a beavatkozása, de mégis megmenti, visszafordítja a folyamat irányát, lehetővé teszi a továbblépést. Az állatküzdelmi jelenet továbbgondolása látható – a szintén szkíta örökség – nagyszentmiklósi kincs egyik tárgyán, ahol az „Emese álma”-ként emlegetett jelenet látható, itt nem kecskét vagy szarvast, hanem nőalakot ragad magával a hatalmas sasszárnyú alak. Ez minden szfinxes történet közös pontja: ha a lélek átengedi magát a dialektikának, a változásnak, egy felsőbb erőnek, akkor életet nyer, ha befeszül, ellenáll a változásnak, ha kristályba szeretné fagyasztani a meglévő állapotokat, akkor halál fia.

A griff kelettől nyugatig, az ókortól napjainkig állandó szereplője a mitológiának, a magyar mitológiában sokszor a turult helyettesíti, Iránban szimurgh-nak hívják, a knósszoszi palota szárny nélküli griffje pedig éppen a nagy szfinx testhelyzetét veszi fel, de megjelenik nyomozásunk kiindulópontján, Delphoiban is. Ő maga az idő, aki szemben áll a halott térbeliséggel, ő a változás, mely szemben áll az hideg állandósággal. Látszólag ő a megtestesült mozdulatlanság, valójában óramutató, mely a megállíthatatlan változásra figyelmeztet.

2019/70
Kovács Attila