A Lélek dalai

A bául, mint előadói út

A bául kiváló mesélő, előadó és színész is egyben. Mindkét gurum, Szanátan Bábá és Sasánka Bábá említette, hogy szerepelt bengáli népi színjátékban, úgynevezett dzsátrában. Meséltek róla, hogy női szerepeket is játszottak. A táncos népi színjáték, a dzsátrá a brit gyarmati időkben vált népszerűvé. Akkoriban a színészek mikrofon nélkül énekeltek és táncoltak. A táncot, a lábmozgásokat erre szakosodott mesterek tanították.

A bául éneklés önmagában teljes előadás. Ugyanakkor mentes az előadást és előadót megkötő hagyományos elképzelésektől. Azt is mondják rá, hogy módszer nélküli, kötetlen előadásforma. Ha azonban valaki báulként szeretne énekelni, akkor szigorú képzésen kell keresztülmennie egy hiteles mester keze alatt. A tanítványnak előbb tökéletesen el kell sajátítania egy szintet, hogy a következőre léphessen. Ez a folyamat más, mint amit mi általában a tanulásról képzelünk. A guru soha nem tanít, csak annyit mond, „Tanulj a természettől! A természet az iskolánk.”

A tudást a tanítvány lassan, képességeinek megfelelő fokozatokban szerzi meg. Egyik mesterem sem ült le velem akár egyetlen énekóra erejéig is. Azt szokták mondani, hogy „Figyelmesen hallgasd, ahogy énekelek, aztán te is énekeld.” Így legtöbbször az esti együttlét, a szatszang idején ők énekeltek, én pedig követtem őket. Ugyanakkor mestereim fontosnak tartották, hogy fejből tudjam a szövegeket, már jóval azelőtt, hogy utánuk énekelném dalaikat. A bául éneklésben a szöveg a legfontosabb, és órákat kell tölteni a helyes artikuláció elsajátításával, hogy a szerző, a mahádzsan dala átfolyjon rajtunk.

Az első években, mikor elkezdtem mesteremhez, Szanátan Bábához járni, ő napokig semmit nem tanított. Türelmetlen lettem, és kicsit még sértve is éreztem magamat, hiszen nem volt olyan egyszerű eljutnom ásramjába. Az egyik nap aztán szólt, hogy kísérjem el sétálni. Közben dúdolászni kezdett, és mondta, hogy ismételjem utána, miközben sétálunk. Idővel a dúdolt dal egyre hangosabb lett. Mire visszatértünk, megtanultam egy teljes mahádzsan-dalt szövegestül, dallamostul.

Az ének

A bául dal egy-egy lényeg, tattva formába öntése belső iránymutatáson keresztül. A bául nem egyszerűen csak szép hangot vagy szép dallamot kíván létrehozni, hanem a szerző, a mahádzsan versére tereli a hallgatóság figyelmét. Ezért úgy kell képeznie magát, hogy éneklése szabatos legyen. Ennek azonban semmi köze a klasszikus ének precíziójához. Mi másképp használjuk a bháva, érzésvilág és a rasza, esztétikai élvezet fogalmait, és nem azonosítjuk őket a klasszikus zene rágáival. A dal a bául előadó mélyéből fakad.

A bául hangja a dal és az érzelem (bháva) sodrása. Csak úgy tud az előadó egyszerre két hangszeren játszani, énekelni és táncolni is egyben, hogy átadja magát ennek a sodrásnak. Így a bául minden egyes dala megállás nélküli meditatív utazás. Az érzés és az esztétikai élvezet a bául látásmód miatt járja át a dalt. Ezért szeretik a bengáliak dalainkat még akkor is, ha az énekes néha hamis hangra téved vagy hangja megszakad a túláradó érzelmek között.

A tánc

A bául egyszerre énekel és táncol. A tánc a Krisna-imádó hagyományból származik, és a mestertől tanuljuk, mivel egyedi lépései és egyedi stílusa van. Megjegyzendő azonban, hogy a tánc nem része minden bául előadásnak. A fakír énekesek nem nagyon táncolnak, hanem testük spontán mozog.

A vaisnava bául tánca a kártak. Két fajtája van: bédzs lágáno nács, azaz a különböző lábmunkák egymásba szövése, és a bérá pák nács, a bambuszsövény hurkoló, ami forgó mozgásokból áll. Az éneklés közbeni testmozgást mudrának hívják.

Noha a bául énekes tanulmányai során elsajátítja ezeket a technikákat, amint oda jut, hogy előadjon, mindezt el kell felejtenie, és teljes egészében utat kell engedjen spontaneitásának. Mestereim azt tanították, hogy a bául nem énekel, az ének magától árad. A bául nem táncol, a tánc magától lesz. Nem játszik a hangszeren, hanem a hangszer kel életre.

A test megedzése

A tökéletességet elért jógik a testet eszköznek tekintik. Szerintük az ember egyetlen kincse a teste. A testi vágyat a feltétel nélküli szerelem forrásának mondják. Általában a báulok nem szeretnek gyakorlati módszereikről beszélni. A guru is azt mondja: „Soha ne beszélj belső módszeredről. Mindig légy résen, még magad felé is.”

Általánosan szólva elmondható, hogy a bául gyakorlat az adhar mánus, a „Lényegember” elérésére irányul. Ezt a lényegembert hívhatják még atal mánusnak, „szilárd embernek”, szahadzs mánusnak, „spontán embernek”, szónár mánusnak „aranyembernek”, manér mánusnak, „lelkünk emberének”, bhávér mánusnak, „állhatatos embernek”, stb. A vele való egyesülésre a jóga a módszer. A báulok azt mondják, hogy minden emberben jelen van, mint bindu, „mag” vagy „ősforrás”. A bául módszer a felfelé való sodrás, az urdhva rati követése.

A guru szerint minden, amit a kinti világegyetemben látsz, megtalálható a testeden belül. Amit mi magunk nem láttunk a szemünkkel, azt nem tudjuk imádni. Ez az, amit anumánnak, hipotetikus következtetésnek mondanak. Ami jelen van a testünkben, az a bartamán, a jelenlevő. A báulok a bartamánt követik.

A legtöbb bául a hatha-jóga, azaz a testi jógagyakorlatok követője. Minden bául számára kötelező, hogy a lélegzetszabályozás, a pránájáma különböző formáit végezze. Azonban nem minden hatha-jógí bául. A különbség a többi jógí és a bául között az, hogy a bául technikája a jugal szádhaná, az „együttlét módszere”. Férfi és nő báulok együtt lépnek az önmegtagadás útjára. Ők se nem világról lemondó szanjászík, se nem családos emberek. Mindemellett valamilyen módon mindkét életformával kapcsolatban állnak.

Mahádzsan mondja: kövesd az emberek útját, mikor az emberek között vagy, szívedet nyisd meg az igaz guru előtt.

A gyakorló báulok a belső fegyelmet minden bizonnyal a dél-indiai sziddháktól tanulták. Nem tudni, hogy mikor és hogyan. Dél-indiai sziddha gurum szinte rendszeres látogatója keralai iskolámnak, az Ékatárá Bául Szangíta Kálárinak. Néha felnevet, és tamilul dalra fakad. Egy dalának szövegét nagyjából így lehet lefordítani. „Aki a lapra írt, bepiszkította a lapot. Aki beszélt, bepiszkította a beszédet. Aki az értelem lakatját feltörte, meglátta a lényeget.”

Pontosan ezt mondják a báulok is. „Ha túl sokat beszélsz belső titkaidról, beszennyezed azokat.” E hagyományban a hétköznapi anyagi élet és a gyakorló bául belső élete, a szádhaná, párhuzamosan folyik, még akkor is, ha az utóbbi fontosabb. Hagyományunkban mind a férfi, mind a női gyakorló számára rendkívül fontos a magvisszatartás. Ezt rasza szádhanának is mondják. Aki elsajátította a szahadzsijá szádhanát, az a raszik.

A báulok egyedi gyakorlata „a négy hold átszúrása”, a csári-csandra-bhéda. Ez nem azonos a jógában létező hat lótusz átszúrásával, a sat-csakra-bhédával. A „négy hold átszúrása” a bául féltve őrzött gyakorlata. Általában a guru fedi fel a tanítványnak, ha az már megfelelő szintre jutott. Végső soron a guru határozza meg a szádhana (gyakorlás) típusát és útját, amit a tanítványnak követnie kell.

A ruházat

Tanúsíthatom, hogy mindkét mesterem rendkívül sok időt töltött az öltözködéssel, mielőtt kiment a szádhu-találkozóra. Különös figyelmet fordítottak a füzérre köthető magokra. Szanátan Bábá, Sasánka Gószáí és Gószáí Má, mind elmagyarázták, hogy a jógí énekeseknek nincs sajátos öltözetük. Egyesek fehér pamutruhát viselnek, mások sáfrányszínűt, vagy tunikaszerű ujjatlan szerzetesinget, hált. Idővel a sáfrányszín terjedt el a leginkább. India függetlenné válása után bizonyos utazási korlátozások léptek életbe, és ezért fontos lett, hogy a báulok viseletükben és viselkedésükben is elkülönüljenek a többiektől.

A különböző füzérek, melyek azt jelzik, hogy a bául milyen beavatásokat nyert, különösen kedvelt részévé váltak a viseletnek. A füzéreken lehetnek bogyók, kövek, egyedi fagömbök, gyökerek, bazsalikombogyó, rudra-bogyó, bengáli birsalma, stb. Emellett számos bául átlátszó kristályszemeket is visel. A ruha leginkább az előadó személyiségétől függ. A férfi előadók ízlésesen elkészített, csodálatos sokszínű hált viselnek. Különböző helyekről textildarabokat gyűjtenek, majd összevarrják azokat. Ez azt jelképezi, hogy minden ember együvé tartozik függetlenül vallásától, kasztjától vagy társadalmi helyzetétől.

A férfi előadók turbánt is hordanak. Van, aki haját hosszúra növeszti, és beavatásuk szerint viselik vagy éppen leteszik füzéreiket. A Krisna-imádókhoz kötődő báulok függőleges jelet, tilakát festenek bradzsa-mitthinek „Bradzs porának” nevezett fehér földdel a homlokukra. Ezzel a szemöldökök közti helyet, a rásza mandirt, Krisna táncának templomát jelölik ki. Összesen hatvannégy különféle homlokjel létezik. Emellett ezüst karpereceket is viselnek, melyek a gurura emlékeztetik őket.

A fakír báulok általában fehér vagy fekete hosszú hált viselnek, bár néhányan a zöldet vagy a pirosat választják. Nekik is különféle bogyó-füzéreik vannak. Egyesek meghagyják a szakállukat és a hajukat. Általában nem viselnek turbánt, hanem egy ruhadarabbal fedik el a hajukat. Vannak, akik homlokjelet is festenek. Különféle fémekből készült karpereceket is hordanak.

A női báulok, mint Gószáí Má is, tunikaszerű hált viseltek. Eredetileg nem hordtak blúzt vagy teljes szárit. A Gószáí Mát követő generáció azonban már sáfrányszín szárít visel. Ez és a füzérek manapság a női előadók viselete. Van, aki tarka hált is hord. Néhány bául a nem-birtoklás jelképeként kis tarisznyát visel a vállán, melyet aszkétatarisznyának hívnak. A tarisznyában különféle apróságok vannak. Emellett van még náluk egy kókuszdió-csésze is.

A bául dalokat egyszerű nyelvezeten írták. A beszélt nyelvet használják gyakran vidékies szavakkal megtűzdelve. A szöveget mint dalszöveget szerzik, nem pedig mint költeményt. A versek kevés szóval is erős ritmust követnek. A bául versek versmértékre íródtak. A képvilág a természetből és az egyszerű falusi életből merítkezik. A hétköznapi tárgyak, mint a hántoló, a fazekaskorong a belső valóságra utalnak. Lássuk például az alábbi mahádzsan-dalt:

Az ürességben a torma

két mangót terem;

A mangókban

jambóza virágzik.

Alattuk folyó kanyarog,

a gleccser elolvad

a feltétel nélküli szerelemtől.

Első hallásra ez a szerző furcsa verset költött. A báulok azonban így fejezik ki magukat. A dalszerzők gyakran használnak ilyen képeket a belső gyakorlat megjelenítésére. Gyakran még a bául-tanítványok számára sem világos a jelentésük mindaddig, míg útjuk teljesen belsővé, mintegy folytonos meditációvá nem válik. Talán az is a vers célja, hogy provokáljon. Ebben a költészetben, mikor a bául egy fáról beszél, akkor általában az emberi testet érti alatta.

Nézzünk egy másik példát:

Bár ellenségek, a kígyó és a manguszta,

a macska és az egér

mind együtt élnek.

Ezt látva, még a halott is táncra kel.

A dalszerző itt ellenségeinkről, az érzékekről (indrija) beszél a kígyó, a manguszta, a macska és az egér képével. A vers azt mutatja be, hogy az isteni megvalósítás útjára lépett ember, a szádhaka tudatosságra ébred. Mikor eltűnik az én, nincs többé kettősség. A halott nem más, mint a szádhaka, aki túllép az érzékein, és eléri a végső boldogságot, a szamádhit.

Kígyó tekeredik egy nagy tojásra,

A mindenségre. Benne

Tizennégy világ és egy varázsvásár.

Adnak és vesznek benne

kötött áron.

A kígyó kula-kundaliní. Ő tartja a tojást. A tojásban egy hosszú, tíz holdhónap és tíz napnyi folyamat végén létrejön az emberi test. A testben jelen van mind a tizennégy világ.

Most pedig minden további magyarázat nélkül lássunk néhány verset.

Az igazi és a hamis téboly

Nem találtam igaz tébolyt,

s ezért nem lettem én bolond.

Mindenütt csak ál-őrület,

Igaz tébolyt nem találtam.

Van ki vagyonért őrül meg,

s van aki a dicsőségért.

Van kit szegénysége őrjít,

s van akit a szépség csábja.

Van ki érzelmeket élvez,

s megőrül a szerelemért.

A világhoz kötődik mind,

s nem látják az igaz létet.

Siva, őrültek őrültje,

mérget iszik, nektárt elvet.

Aranypalotáját hagyva

élvezi az égetőhelyt.

Prahláda a legjobb bolond.

Hari nevét hallva alélt.

Tűz és méreg lángja marta

Isten nevét el nem hagyta.

Vaskor[1] bolondja Gauránga

Szerelmes lett Sacsí fia[2],

Rádhá nevét énekelte,

s eltűnt a sötét tengerben.

(Ismeretlen szerző, fordította: Bangha Imre)

A Fekete

Szanátan Dász Bául, Fordította: Bangha Imre

Barátném, láttad-e szerelmem?

Teste hajlékony, mint a kígyóé.

Mondd, hol találom?

Az előbb láttam, őt a pajkost,

de elbújt valahol lelkemben.

Hogy érem el őt, az Elérhetetlent?

Ki fekete, mint az éj,

oly gyönyörű látnom.

Sötétsége lelkem mélyének fénye.

Nem vágyok mást, csak a fekete Krisnát.

Elbűvölő kezében

varázslatos furulyája.

Vrindávan egyszerű lányainak szívét elragadja.

Ó te bolond nő, ne loholj!

Szíved tárd ki, és tartsd meg őt!

TOVÁBBI VERSEK, HA SZÜKSÉGES

Szanátan Dász Bául és Bínádász dala a lélek madárról

Fordította: Bangha Imre

Arany madár, ne repülj el, ne hagyj itt!

Gonddal őrizlek, kalitkába zárlak.

Lélek-madár, kalitkámban jársz-kelsz.

Madaram eltévedt, elrepült.

Ha kalitkádba visszaszállnál, megismernéd annak urát.

ha csak kis időre is, édes szavakat váltanál vele.

Egy nap, madár, elrepülsz majd, egy nap, madár, elrepülsz és elhagysz.

Ó, elrepülsz majd; és vajon milyen kalitkába szállsz? Ó milyen kalitkába szállsz majd oly nagy kedvvel?

Maradj az én bolond mesterem lábánál!

Örök életed lesz, madár.

És újra ismételgeted majd: „Krisna, Krisna.”

Csont-ketrecben lélegzet-madár, folyton ki-be jár.

Mély titkát vajon ki ismeri?

Övét, ki egy nap s egy éj huszonegyezer-hatszázszor megy ki és be.

Aki titkát tudja, túljut életen és halálon.

A gyöngyöt, mely a szél erejével száll, hol őrzi a lélek?

Kinek ölt formát a formátlan? Ki ismeri szokásait?

Ó, ha csak egyszer is megismernéd, leráznád a földi létet és kötelékeit.

A bolond szól, légváradban, játszik a forma nélküli ember.

Bolond Szanátan, általjutsz majd a földi léten. Ó imádd a mester lábát.

Rádhá és Krisna neveinek dícsérete

Fordította: Bangha Imre

Együtt a királylány s a Hegyettartó.[3]

Jobbról a Táncos Fekete, balról a Kamaszlány Rádhá.

Őket látva táncra perdül nőstény és hímpáva;

Őket látva táncra perdül a pásztorok lánya;

Őket látva táncra perdül vízimadár s erdők papagája.

Dicsőség neked Tehénpásztor, Mozsártartó Gadádhara.

Ó Fényes Fekete[4], add meg kegyelmedet, Könyörület Óceánja.

Dicsőség, ó Rádhá s Pásztor, Vadvirág-füzéres.

Rádhának Élete s Kincse, Mukunda-ékkő, Mura démon pusztítója.

Énekeld csak az ő nevét, mindig arra gondolj. Ez legyen mindened.

Krisna neve határtalan, hatalma beláthatatlan.

A név maga Krisna, ezt imádd tántorítlan.

Nevével egy Hari isten.

Dicsőség Rádhának, Dicsőség a Pásztornak.

A cikk a Szcenárium VI. évf. 5. számában jelent meg először magyarul 2018 májusában.

[1]                 Kali-yuga

[2]                 Sacsi fia – Csaitanja (1486-1534), karizmatikus Krisna-imádó, a bengáli vaisnava iskola alapítója.

[3]                 Hegyettartó – Krisna egy jelzője, aki egyszer felemelt egy hegyet, hogy Indra isten pusztító viharától azzal óvja meg a népet.

[4]                 Fényes Fekete – szójáték a krisnacsandra „fekete hold” kifejezéssel. Ez utalhat mind a holdfényragyogású Krisnára, mind a fogyó félholdra.

2019/70