Találkozásom a Bául hagyománnyal
A bául hagyomány egyik legjelesebb mai képviselője, Párvatí Bául (angolosan Parvathy Baul) olyan, akár egy csobogó patak: mindent megtisztít, ami az útjába kerül. Mindezt teheti azért, mert mindenekelőtt önmagát tisztítja áttetszővé, mint a kristály. A Bául elsősorban nem előadói forma, hanem az élet útja. Egy valódi bául-énekes ugyanúgy énekel akkor, amikor senki nem hallja, mint közönség előtt, hiszen az önönmagában lélegző Isteninek énekel. Indiai elnevezésük szerint bhaktik, a mi kultúránkban misztikusoknak neveznék őket, akik a folyamatos ima és ének által a teljes önátadásban léteznek. Amikor 2016 nyarán először találkoztam Párvatíval, épp egyfajta Szent Ferenc-zarándoklaton voltam egy olasz kolostorban, Fara Sabinában. Egyik este a kolostor teraszán a csillagok társaságában Krisnához énekelt, és én azt éreztem, akár életem végéig itt ülnék a lábainál, és hallgatnám. Mint amikor az ember egyszer csak hosszú-hosszú bolyongás után végre hazatalál. Később, amikor kutatni kezdtem, hogyan érhetett bennem így össze ez a két út, Szent Ferenc és India, Baktay Ervin kötetét épp e soroknál ütöttem fel. „A szamádhi-t, a nagy eggyé válást, az Istennel való egyesülést semmi sem idézi elő olyan biztosan és gyorsan, mint az Isten iránti odaadás. Az elszigeteltségnek, az Istentől való elszakadásnak igazi oka az avidjá, amely az egyéni létformában, az Énben külön valóságot lát. Az Isten iránti odaadás tüzében elhamvad az önös Én, az igazi akadály megszűnik, és nem áll már a lélek és Isten közé; az eredendő egység helyreáll köztük, hiszen lényegében egyek. Az így felszabadult embert bhakti-jóginak nevezik, s a kereszténységet ismerő hinduk például bhakti-jóginak tekintik Assisi Szt. Ferencet is. A Jógának a szellemi erőkre vonatkozó tanai valóban általánosan alkalmazhatók, és nem szorítkoznak egyetlen vallás területére: a szellemiség törvényeit tárják fel, mint a szó magas értelmében vett természeti törvényeket.”
A bául-dalok Istenhez szóló szerelmes énekek. A lélek vágyódása az égi kedveséhez. Csodálatos felfedezés számomra a bául hagyományon át, hogy valójában az egyszerű magyar virágénekek is ilyen lélek-dalok, amelyek egyenesen repítenek felfelé. Faragó József a 20. század elején a következőket írja: „Nyelvünkben a virág szó ősi eredetű, és a világosságot, fényt, ragyogást jelentő „világ” jelentésmegoszlással elkülönült változata. És mily szép ajándéka a véletlennek, hogy mindkettőjüket együtt találjuk a verses magyar költészet legkorábbi emlékében, az Ómagyar Mária-siralom két sorában: Világ világa, virágnak virága…” A számos népdal közül csak egyből idéznék most: „Ha te virág vagy a kertben, én meg harmat vagyok benne, este a virágra szállok, reggelig rajta úszkálok…” Lehet persze ezt pusztán a testre vonatkoztatva is énekelni, de ha ráérzünk, hogy a harmat az égi kedves, az emberi lélek pedig a virág, akkor már repülünk is felfele, befele. Ezt teszik a bául-énekesek is, csak más formában, sokszor Krisna és Rádha[1] szerelmén keresztül, amely hagyományt Párvatí legendás mestere, Szanátan Dász Bául éltetett tovább. „Mi, báulok a szeretetet ünnepeljük, a szeretetet, ami belül van, és ami kívül van. Ennek a hagyománynak a lényege, hogy megtaláld az istenit magadban, az őszinte szeretet, az odaadás által. Azonban először önfegyelemre van szükségünk, amit különböző módszerekkel érhetünk el, tudnunk kell többféle módszerrel uralni a testünket, az elménket. Ugyanígy művészként is fegyelmezettnek kell lenni. Végül a zene, tánc és a kimondott szavak által tudunk az éber figyelem állapotába jutni, jelen lenni önmagunkban. Mert ha ismered önmagadat, akkor tudsz megismerni másokat is. Ahhoz, hogy másokat megértsünk, elsősorban saját magunkat kell megismernünk. Ezt tanítják a mestereink.” (Párvatí Bául)
[1] Lásd forrásként Dzsajadéva Gíta Góvindáját Weöres Sándor és Vekerdy József fordításában.
2019/70
Rideg Zsófia
