A szívem története

Misztikus tapasztalás

Richard Jefferies (1848-1887) The Story of My Heart (Szívem története) című híres művében ír arról az élményről, ami egész életét megváltoztatta. Hagyományos értelemben véve nem volt vallásos hívő, és az elsők között vetette fel a világi és ateista hitrendszer keretein belüli vallásos élmények lehetőségét. Az élmény, amelyről a fenti műben ír, a „természetes”, vagy „mindent magába foglaló” misztikumhoz kapcsolódik: az ember megtapasztalja a Mindenséggel való egységet, ami nem ugyanaz, mint a jógi vagy a misztikus befelé irányuló kutatása. A természetes tapasztalások hangsúlyozása azonban Aldous Huxley örök (perenniális) filozófiájában, valamint a miszticizmusnak az egész világot átfogó jellegét hangsúlyozó, más XX. századi filozófusok elméleteiben is visszaköszön.

A szívem története tizenhét esztendővel ezelőtt kezdődött. A ragyogó ifjúság időszakában néhanapján előfordult, hogy szükségét éreztem a lélekben feltörő gondolatok nyújtotta ösztönzésnek. Szívemet por borította, teljesen kiszáradt a mély érzelmek éltető esőcseppjei híján. Elmém olyan volt, akár egy száraz sivatag, ugyanis a por nem csupán a polcokon, hanem az emberi szíven is össze tud gyűlni. Mind az elmére, mind a testre ártalmas hatással van, ha mindig ugyanazon a helyen tartózkodunk, és mindig ugyanazok a körülmények vesznek körül bennünket. Lassan vastag pókháló fonja körbe az elmét, pórusai eltömődnek, a jelentéktelen szokások a létünk részeivé válnak, s az elmét fokozatosan egy burok zárja körül. Amikor éreztem, hogy velem is ez történik, minden erőmmel ki akartam szabadulni az elme burkából, elhajítani, akár egy nehéz ruhadarabot, és ismét mélyeket kortyolni az élet friss forrásvizéből. Egyedül az ösztönzés, az ihlet – mélyen belélegezni a gondolatok tiszta levegőjét – adhatja vissza a szív egészségét.

Volt egy kisebb hegy, amit ilyenkor felkerestem. Három mérföldnyi emelkedő vezetett oda, s a gyaloglás hatására könnyebb lett a vérem, ami otthon besűrűsödött. A meleg nyári napon a bár lassan, de folyamatosan emelkedő út megtétele állandó erőfeszítést igényelt, s ez megszabadított a fullasztó nyomás érzésétől. Hamarosan elvesztettem szemeim elől az ismerős tájat. Másféle fák, mezők és rétek tűntek fel előttem. Mintha új, más levegőt lélegeztem volna be, és a légzésem is kitisztult. Lelkem, szellemem már nagyon vágyott rá, hogy szabad legyen, de uralkodtam rajta, amíg a hegy pázsitját el nem értem. Minden alkalommal használhatnám a „szellem” kifejezést a „lélek” helyett, ezzel elkerülve a lélek fogalmához kapcsolódó különféle jelentéseket, de ez furcsán hangzana. Valójában minden egyes szó furcsának, esetlennek tűnik, amikor a hétköznapok színpadát elhagyjuk. Tehát uralkodtam a szellememen, a lelkemen, amíg a zöldellő hegy füvére nem léptem.

A csodás pázsiton felfelé haladva úgy tűnt, hogy a szívem minden lépésnél az érzések egyre tágabb horizontját fogadja be. A dús és tiszta levegő minden egyes lélegzetvétellel elmélyítette vágyaimat. Ezen a vidéken még a napfény is fehérebb és ragyogóbb volt. Mire a csúcsra értem, teljes mértékben elfeledkeztem jelentéktelen körülményeimről és a lét bosszantó vonásairól. Önmagam – önmagamat éreztem. A hegy csúcsán egy sánc húzódott, és a sáncárok felé tartva lassan körbejártam, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. A délnyugati oldalon volt egy terület, ahol a sánc külső része félig beomlott, és így egy rés keletkezett. Onnan csodás kilátás nyílt a búzaföldre, amelyet zöld hegyek amfiteátruma övezett. A hegyek között déli irányban nyílt egy szűk átjáró, egy szoros, s úgy tűnt, mintha a fehér fellegek összekapcsolódnának a láthatáron. Az elszórt kunyhókat és gazdaságokat eltakarták a fák, így meglehetősen egyedül voltam.

Egyedüli társaim a nap és a föld voltak. A fűben leheveredve lelkemben a földhöz, a naphoz, a levegőhöz és a láthatáron túli, messzi tengerhez beszéltem. A talaj szilárdságára gondoltam: éreztem, ahogy megtart. A pázsitheverőn keresztül mintha éreztem volna, ahogy a hatalmas föld szól hozzám. A kóborló levegőre gondoltam, annak tisztaságára, ami szépségét adja. A levegő megérintett, és átadott magából egy darabot nekem. Beszéltem a tengerhez, bár akkor még csak az elmémben láttam: a partoknál zöld, az óceán mélyén pedig kék. Vágytam erejére, titokzatosságára és dicsőségére. Ezután a naphoz intéztem szavaimat: fényének és ragyogásának, kitartásának és fáradhatatlan mozgásának lelki megfelelőjére vágytam. Figyelmemet ezután a felettem elterülő kék égbolt felé fordítottam, belepillantottam mélységébe, s belélegeztem különleges színét és édes zamatát. A megfoghatatlan égi virág gazdag kéksége magához vonzotta a lelkemet, s ott megpihent, mivel a tiszta színekben megpihen a szív. Mindeközben végig imádkoztam. A lélek kifejezhetetlen érzelme hatott át. Az ima nem fogható hozzá, s a szavak csupán az érzések durva kifejezései, ennél több azonban nem telt tőlem.

A kék égbolt alatt, miközben a napkorong ismeretlen területekre tört be, minden nap az éter új óceánja tárult fel. A friss és örökké vándorló levegő az egész világot áthatotta, a parton a tenger hangja zúgott – vize a szélén zöld, s fehér tajték tarkítja, belül pedig a mélységes óceán húzódik. Alattam a hatalmas föld terült el. Majd a jelenbe visszatérve folytattam az imát az édes balzsamfű mellett, melynek apró leveleit megérintettem a kezemmel, a karcsú fűszálak között, a száraz, meszes földgörönggyel, amit felvettem, majd az ujjaim között elmorzsolva a földre szórtam. A mélységes tisztelet jeleként a földet, a fűszálat, a balzsamvirágot megérintve, az egész földet körbejáró levegőt belélegezve, a tengerre és az égre gondolva, kezeimet a napsugarak felé nyújtva, a pázsiton fekve imádkoztam, hogy megérinthessem azt a szavakkal kifejezhetetlen létet, ami kimondhatatlanul magasabb az istenségnél.

Az engem a magasba emelő érzések minden erejével, a földdel, a nappal, az éggel, a napfényben rejtőzködő csillagokkal és az óceánnal való erőteljes egység érzetével – ezen érzések borzongató mélysége szavakkal le nem írható – fohászkodtam, mintha egy hangszer, egy orgona billentyűi lennének, amelyek révén lelkem dallamai szétáradnak, s hatásuk megduplázza hangom erejét. A fényesen izzó hatalmas napkorong, az erős és jóindulatú föld, a meleg égbolt, a tiszta levegő, az óceán képe az elmémben: ez a kimondhatatlan szépség rajongással, eksztázissal, ihlettel töltött el! Ezt az ihletet is imáimba foglaltam. Ezután magamhoz tértem, és visszajöttem a testi létbe. Kinyújtottam a kezem: a napfény ragyogott a bőrömön és a különféle színekben játszó körmeimen. Felidéztem magamban a hús misztériumát és szépségét. Az elmémre gondoltam, aminek segítségével képes vagyok látni a hatvan mérföldre lévő óceánt, s magamhoz szólíthatom annak dicsőségét. Benső létemre gondoltam, vagyis arra a tudatosságra, amit léleknek neveznek. Ezeket – vagyis saját magamat – szintén a mérleg serpenyőjére hajítottam, hogy fohászaim súlyát növeljem. Testem, elmém és lelkem erejét is latba vetettem. Minden erőmet összeszedtem, küszködve és erőlködve fohászkodtam. A fohász, a lélek ezen érzelme nem egy külső tárgyhoz szólt, hanem az önmagáért való szenvedélyt jelenítette meg. Arcomat belefúrtam a fűbe, a földre borulva feküdtem, s belevesztem az igyekezetbe. Teljesen elmerültem az elragadtatásban.

Miután kicsit lehiggadtam, visszatértem önmagamhoz, és hátradőlve gondolataimba merültem. Elöntött az ihlet, s lelkem csordultig telt a vággyal. Ezt az érzést ott és akkor nem foglaltam szavakba, nem elemeztem, és nem is értettem meg. Visszatekintve látom, hogy amit oly sok küszködés árán akartam elérni, a lélek élete, a lelki természet, a felemelkedettség, a lélek bölcsessége volt. Végül felkeltem a földről, sétáltam fél mérföldet kelet felé a hegycsúcs mentén, hogy lehiggadjak, és újra alkalmazkodjak a hétköznapok életmódjához. Ha egy pásztor véletlenül megpillantott volna, ahogy a pázsiton heverek, arra gondolt volna, hogy pár percre ledőltem pihenni. Semmi külső jelét nem adtam a bennem dúló érzelmeknek. Ki gondolta volna, hogy micsoda szenvedélyek örvénylettek a lelkemben, miközben ott feküdtem! Igencsak kimerülten értem haza. Előfordult, hogy akaratlagosan mentem fel a hegyre, most azonban az erős vágy vonzott oda. Bár alapvetően mindkét esetben ugyanazt éreztem, az élmények hatása különféle módokon nyilvánult meg.

Néha a pázsitra leheveredve először felnéztem az égre, és sokáig bámultam, míg végül mélyen belepillanthattam az azúrkék égbe, s szememet eltöltötte az ég színe. Ezután tekintetemet a fűszálakra és a balzsamvirágokra függesztettem, arcomat a tenyereimmel határolva, mintha minden mást ki akarnék zárni, s el akarnék rejtőzni. Miután bőségesen ittam a felettem elterülő égboltból, s megtapasztaltam a nap legdicsőségesebb szépségét, majd emlékezetembe idéztem a vénséges vén tengert, ami úgy tűnt, mintha kőhajításnyira lenne, belevesztem és belemerültem a világegyetem létébe. Éreztem a mélyen alattam elterülő földet, a magasan felettem elnyúló égboltot, és a még távolabb elhelyezkedő napot és csillagokat. Még távolabb, a csillagokon túl az üres tér terült el, és az elkülönültség érzetét elveszítve az egész részének éreztem magam. Ezután suttogva az alattam elterülő földhöz szóltam, a fűszálakon és a balzsamvirágokon keresztül, egészen a föld mélyén fekvő fülébe suttogtam, majd szavaimat ismét a fényes égbolt mögött rejtőző, csillagokkal borított térhez intéztem. Egy szempillantás alatt átrepültem a messzi tengeren, s mintha tényleg a saját szememmel láttam volna a kókuszpálmákat, az indiai bambuszokat és a messze délen található cédrusokat. Az óceán szigetekkel tarkított tóként terült el előttem, éppen olyan tisztán és valóságosan, mint a hegyek amfiteátrumával szegélyezett síkság.

A hatalmas tenger dicsőségével felvértezve – szóltam fennhangon –, a szilárd, stabil és támaszt nyújtó földdel felvértezve, a tenger és a föld mélységével, távolságával és kiterjedésével felvértezve, az óceán, a csillagok és az ismeretlen tér korával, időtlenségével és állandó mozgásával felvértezve, az általam ismert legerőteljesebb dolgok, valamint az általam nem ismert, mégis létező dolgok erejével felvértezve fohászkodom. Továbbá, fohászkodom a saját lelkemből, abból a titokzatos létezőből, ami minden másnál jobban hasonlít a tökéletes szellemre, s kimondhatatlanul közelebb van, mint a föld, a nap, vagy a csillagok. Lelkem nem szavakkal, hanem irányultsága révén fohászkodik azért, hogy a felsorolt dolgok mindegyikéből kaphassak egy darabot, hogy virágot szakíthassak róluk, hogy jelen legyen bennem a föld titka és jelentése, az aranyló napkorong, és a tajtékos tenger. Terjedjen ki lelkem, hiszen így még nem vagyok elég, apró és hitvány vagyok. Lelki nagyságra, szellemi ragyogásra, mélyebb felismerésekre és több reményre vágyom! Áldjatok meg a lélek erejével, hogy akaratából elérjem célomat!

(Sacred Texts of the World – A Universal Anthology, ed.: Ninian Smart – Rachard D. Hecht, Crossroad, New York, 1982. fordította Erdődy Péter)

2019/70