„Mi nem vagyunk szolgái embereknek”

A saiva bhakti-költészet kezdetei Dél-Indiában

Bár úszni tudnak, a születések nagy óceánját mégsem szelhetik át, kik
Az Úr lábaival nem váltak eggyé.

(Kural I. 10.)

Az istenséggel való személyes kapcsolatot hirdető dél-indiai bhakti-költészet a Krisztus születése utáni első évezred második felében jelenik meg Tamilföldön, az ókori tamil királyságok hanyatlása után, a középkor hajnalán. A tamil bhakti költőszentek közös jellemzői, hogy szeretetteljes, személyes hangvételű himnuszokat írtak és énekeltek a különböző templomokban lakozó istenségeknek, életük és zarándoklataik során sorozatos csodák kísérték útjukat. Gyakran úgy hivatkoztak magukra, mint a „szolgák szolgálóira” (adijarkkum adijén), miközben ők maguk egyedül az istenséget szolgálták, csak neki engedelmeskedtek. A középkori Dél-Indiában a bhakti-költők két csoportja vált meghatározóvá: 1. a nájanmárok, akik Sivát és különböző megjelenési formáit és 2. az ázsvárok, akik Visnut, vagyis Tirumált dicsőítették. Közülük cikkemben ez alkalommal csak a saivákról (Siva-hívők) esik majd szó. Időutazásra indulunk, amely során Nakkírar, Káraikkál Ammaijár, Szambandar, Appar, Szundarar és a sziddha Sivavákkijar verseiből szemezgetünk, legendás életüket ismerjük meg.

A szangamirodalom kora

Már az ókori Tamilföldön (Kr.e. 3. sz. – Kr.u. 3-4. sz.) is működtek Dél-India szerte híres és nagyra becsült költők, dalnokok, ám dalaikat eleinte nem a különféle istenségeknek, de az uralkodóknak, nagylelkű patrónusaiknak, vagy híres törzsfőknek énekelték. E korban vándordalnokok, kislantú és nagylantú poéták, zenészek és táncosok járták Dél-India udvarait, akik az uralkodóknak énekelt dicsőítő költeményeikért cserébe értékes ajándékokat, mesés kincseket kaphattak. Az önzetlen ajándékozásnak fontos funkciója volt: biztosította a királyi kincstár felhalmozott vagyonának újra-elosztását, élénkítette a kor kulturális életét, az adományozókat pedig nagylelkű hősökké avanzsálta. Ma már azt is tudjuk, az ókori Tamilföldön a hőssé válás legfőbb kritériuma és a hősök egyben legfontosabb feladata is az ilyetén jellegű, bőkezű adakozás volt. Az ókori költők e hősöket, királyokat udvaraikban keresték fel és tetteiket dalban dicsőítve a szerzett ajándékaikkal biztosították családjuk és maguk megélhetését. Ám ami számunkra a legfontosabb: ily módon jöhetett létre a tamil szangamirodalom puram (külső világgal foglalkozó, hősi költészet) korpusza is, amely az ókori Tamilföld irodalmi hagyatékának az egyik legfontosabb rétege. Megjegyzendő, az ótamil irodalom ekkor még szekuláris, humanista, világi hangvételű, sőt mi több, az ókori irodalomban a hindu pantheon isteneinek még szinte semmi nyomát nem látjuk.

Még mielőtt a bhakti-költészetre rátérnénk, lássunk két jellegzetes példát az szangamirodalomból, miként vélekedtek a költők a világról az ókori Tamilföldön.

A mindenség az otthonunk és mindenki a rokonunk.
Jó dolog vagy gonoszság nem mások miatt ér minket,
sem a szenvedés, sem annak kioltása. Hasonlóképp
a halál sem újdonság. Mi nem örvendezünk azt beszélve,
hogy az élet édes, de haragunkban sem mondjuk, hogy
nyomorúságos. Mert bár az ég villámok kíséretében
hideg esőt hoz, ám ahogyan a sziklákat verdeső, szüntelen
dübörgő, erős folyam vizén a tutaj úszik előre, hasonlóan
halad előre kedves életünk. Ez a bölcsek tanai által most
már világos. Így mi már nem csodáljuk a dicsőséges,
nagy embereket és legkevésbé nézzük le a kis embereket. (Puranánúru 192.)
Egyik háznál temetési dob hallatszik, a másiknál
nedves, hűs esküvői dob hangja zúg. Akik most egyesültek,
virágokkal, s ékszerekkel ékesek. Akik most elszakadtak,
szénnel kihúzott szomorú szemükből könny csorog.
Semmi kétség, a teremtőnek nincs jó természete.
Ó, jaj, fájdalmas ez a világ!
Kellemesnek csak az érzi, aki ismeri természetét. (Puranánúru 194.)

Tirumuruhátruppadai, a tamil bhakti költészet kezdete

A tamil bhakti-költészet megjelenésekor hasonló jelleget ölt, mint amit az ókori irodalomnál láthattunk, azzal az eltéréssel, hogy a most már mélyen vallásos költők nem királyok palotáit, hanem az istenségek templomait keresik fel (bár tamilul mindkettőre ugyanazon szó használatos: kóvil) és nem ajándékokért cserébe dalolnak, hanem az istenség megörvendeztetéséért, esetleg kegyének elnyerése érdekében. A mechanizmus tehát hasonló, a tartalom és a cél viszont némileg átalakult.

A nyolc művet tartalmazó ótamil Pattuppáttu (Tíz Ének) című antológia első alkotása a Tirumuruhátruppadai, avagy Az Úr Muruhanhoz vezető út már a későbbi bhakti-irodalom kezdetének tekinthető. Így egyszerre része az ótamil korpusznak és a középkori saiva kánonnak (Tirumurai) is, a kutatók pedig többnyire a hagyományhoz képest (Kr. u. 3.sz.) valamivel későbbre, a Kr. u. 5-6. századokra keltezik a szöveget.

A művet író Nakkírar az ótamil irodalom egyik ünnepelt költője volt, ezen alkotása más költőknek, művészeknek, dalnokoknak szóló útmutatásként szolgál Muruhanhoz és a templomaihoz vezető úton. Muruhan eleinte a dravidák ősi istene volt, vörös színű, lándzsát tartó ifjú istenség, aki páván lovagolt (máskor kakason, vagy elefánton), akinek édesanyja a hadistennő Kotravai volt, és aki a kadamba fák törzsében, a hegyek csúcsain, majd később – főként a bhakti-korban – szent barlangokban lakott. A tamil irodalom szövegeiből a kutatók nagy része arra következtet, hogy karaktere fokozatosan alakult át Siva fiává és a hozzá fűződő történetek is csak a hosszú évszázadok során kaptak saiva színezetet. A középkor kezdetére már Szkanda (más nevein: Kárttikéja, Szubramanja) és Muruhan egy és ugyanaz az istenség.

Most lássunk néhány részletet Nakkírar művéből. A költemény kezdetén a költő ekképp dicsőíti Muruhant, Dejvajánai és Valli hitvesét:

Ő hoz a világnak örömet, ki jobb oldalon emelkedik s száll,
mint a tengerből kelő, sokat imádott napkorong.
Ő a szüntelenül ragyogó, messzire világítva sugárzó fény.
Ő a szenvedőket oltalmazó, elleneit elpusztító,
nagyhatalmú, erőslábú és villámhoz hasonlóan széles karú,
folt nélküli, ragyogó homlokú férj. (1-6.)

Nakkírar később Muruhan öt arcáról és tizenkét karjáról így énekel:

Öt különböző formájú, különféle csillogó
gyémántokkal ragyogó, villámfényességű,
pompás koronát visel sugárzó fején.
A tündöklő, tökéletes arany fülbevalók,
mint a messziről világító fényes Holdat környező,
attól soha el nem távolodó csillagok, úgy ragyognak.
Fénylő arcai megjelennek azok szívében,
kik folttalan tetteket hajtottak végre.
Hibákat eltörölve, a hatalmas sötét világot ragyogja be
és sugarakat bocsát ki az egyik arca. Egy másik arca

Szeretetet áraszt és az őt imádva esdeklőket ajándékokkal
halmozza el kedvesen. Egy másik arca
a szent himnuszokat éneklő, hibátlan
andanarok áldozatait figyeli. Egy másik arca
a fennmaradt szent írások jelentését vizsgálja gyönyörködve,
mint ahogy a hold világítja meg az égtájakat. Egy másik arca
győzedelmes csatában ellenségeit legyőzi és
haragvó szívvel a csatatéren áldozatokat mutat be. Egy másik arca

A hegyvidékeket lakó kuravarok kúszónövényhez hasonló derekú,
csodálatos lánya, valli társaságában örvendezik.
Muruhan háromszor kettő arca ily módon látja el kötelességeit. (83-103.)

Füzérrel ékes, szép, s vonzó mellkasának
vörös jelei az ereje által sugarakat kibocsájtó,
nagy hírnevet szerzett, pusztító, magasba emelt vállaihoz hajlanak.
Egyik karját az egekbe távozó híres bölcseknek a magasba tartja.
Egyik karját a derekára helyezi.
Egyik karja pompás ruhákkal takart combján pihen.
Egyik karja elefántösztökét emel.
Két karja kiváló, fekete pajzsot tart és lándzsát forgat.
Egyik karja a mellkasával együtt világít.
Egyik karja a füzéreivel együtt ragyog.
Egyik karját forgatja, miközben karperecei lefelé csúsznak.
Egyik karja édesen daloló csengőt ráz.
Egyik karja kék egekből hulló heves esőzést okoz.
Egyik karja esküvői füzért helyez égi menyasszonyára.
Muruhan tizenkét karja ily módon látja el kötelességeit. (104-118.)
Külön érdekes az ősi tamil „ördögtáncot”, a verijáttam-ot leíró részlet. A rítus különböző termény- és állatáldozatok bemutatásával járt. A szertartás során a papok öntudatlan állapotban, az őrületig fokozódó eksztatikus tánccal és énekkel imádták az Ifjú Istent.

Ahol az apró kölest, virágokkal keverik össze és kecskegidákat ölnek,
s ahol a kakasos zászló lengedezik,
a minden városban ünnepelt ragyogó fesztiválokon
s a hívei által dicsőített áldásos helyeken,
a térben, melyet a lándzsás pap (vélan) kijelölt,
az erdőkben és ligetekben, a csodálatos szigeteken,
a folyókban és tavakban, s más különböző helyeken,
városok terein és utak kereszteződéseinél,
az új virágot hajtó kadambu fák gyülekezőhelyeinél,

A csarnokokban és az oszlopos helyiségekben
az őt imádók vad táncot járnak.
A nagyra becsült, s felékesített uralkodói zászló előtt, melyet
tisztított vajjal és fehér mustárral dörzsöltek be, csodálatosan beszélnek,
azt meghajolva tisztelik és nagy virágokat szórnak.
Kétfajta ruhát viselnek.
Vörös fonalat kötöznek magukra, fehér puffasztott rizst hintenek, majd
nagy erejű, széles patájú, zsíros kecskék
vérével kevert fehér rizsből áldozatot készítenek

És azt más felajánlásokkal együtt bambusz kosarakba helyezik.
Egy kevés friss kurkumától illatos vizet hintenek, majd
a nagy és hűs kanavíram (vörös leander) illatos és hűs füzéreit
szétvágják és felakasztgatják.
A sűrű hegycsúcsok pompás házaiban
illatos füst emelkedik és az emberek hegyi törzsek dalait (kurindzsi) éneklik.
Csobogó vízesések zenéjével együtt édes hangszerek hangja száll,
különböző formájú virágok szirmait szórják, s félelmetes,
vérvörös kölest hintenek. A hegyi leány
Muruhan hangszerén játszva rettegést okoz azoknak, kik megtagadják az urat,
de utat is mutat számukra Muruhan hatalmas és rettenetes városába.

A táncra kijelölt földeken hangosan énekelve,
sok kürtöt megfújva, görbe csengőkkel csengetve,
a soha meg nem futamodó elefántot, Pinimuhamot éltetik.
Az esdeklők pedig, hogy vágyaikat elérjék, magasztalják Muruhant. (218-248.)

A Muruhan dicsőségére rituális táncot (tunangai) lejtő démonlányok leírása hátborzongató részlete a műnek.

Bozontos hajú, hatalmas szájú, görbefogú,
örvénylő, zöld szemgolyójú és kegyetlen tekintetű,
szemüket forgató baglyokkal és hatalmas melleit csapkodó,
füleiről lógó mérges kígyókkal lépkedő, vastaggyomrú,
őrjöngő léptű, rémisztő démonlány játszik a vérben,
görbe ujjait és hegyes karmait a szemgolyókba fúrva megeszi azokat,
s a bűzlő fekete fejet fényes karperecű széles kezeiben tartva,
rettegést okozva énekel a gyilkos, s diadalmas harcmezőn,
szájával zsíros tetemet rág és imbolygó vállakkal tunangait táncol. (47-56.)

Káraikkál Ammaijár, a költőnő, aki démonná változott

Káraikkál Ammaijár saiva (nájanmár) költőnő volt a Kr. u. 6. századi Dél-Indiában, akinek életét sorozatos csodák kísérték. Már kislányként gondját viselte más saiva híveknek és játék közben gyakorta formált lingamot a homokból Siva tiszteletére. Később Paramadattan felesége lett. A legenda szerint egy napon Paramadattan két mangót küldött haza feleségének, az asszony pedig gondosan félretette azokat, hogy később urának felszolgálhassa, ha az hazaér a munkából. Amíg ura távol volt, egy saiva remete érkezett a házhoz, aki alamizsnát kért és mivel otthon nem volt más, csak a két mangó, így az asszony az egyiket a szent embernek adta. Mikor férje hazaért, az asszony a vacsorához csak egy mangót szolgált fel neki. Paramadattannak nagyon ízlett a gyümölcs így a másikat is kérte. Ammaijár ekkor igencsak zavarba jött, a konyhába szaladt és Sivához fohászkodott, hogy segítsen rajta. Ekkor újabb mangó jelent meg az asztalon. Az asszony ezt is felszolgálta, ám annyira ízletes volt, hogy Paramadattan gyanakodni kezdett és kérte feleségét, hozzon még egyet belőle. Ammaijár újra fohászkodni kezdett és újabb mangót kapott Sivától, amely azonban férje kezei közt köddé vált. Paramadattan ekkor ismerte csak fel felesége szentségét és rádöbbent, hogy nem lehet tovább a szent asszony férje, így új életet kezdett, ám továbbra Ammaijár és Siva híve maradt.

Ammaijár később vezeklései eredményeként elhagyta földi alakját és démoni formát (péj) öltött: Siva kegyéből csontvázzá változott, majd zarándoklatra indult a Kailászára. Mivel úgy gondolta, hogy nem szennyezheti lábával urának szent hegyét, így a zarándoklat utolsó szakaszát kézen állva tette meg a hegy tetejéig. Siva boldogan fogadta őt és teljesítette azon kívánságát, hogy Siva táncának tanúja lehessen Tiruválangádu szent templomában és szent lábainál énekkel dicsőíthesse őt. Káraikkál Ammaijár az Arputta Tiruvandádi elején így énekel Sivához:

Miután megszülettem és megtanultam beszélni, szerelem
lett úrrá rajtam és eggyé váltam vörös lábaiddal. Ó, égiek
hatalmas ura, kinek torkában ragyog a feketeség,
mely napon szűnnek meg szenvedéseim?

És bár ő szenvedéseinket nem szünteti meg, nem könyörül rajtunk,
és nem rendeli el, hogy mely ösvényen kell haladnunk, mégis iránta,
kinek teste fény, sok-sok csonttal ékes és a tűzben táncol,
ó, a mi urunk iránt érzett szerelemből már nem lesz hiány szívünkben. (1-2.)

Szambandar, a szent gyermek

Mint Káraikkál Ammaijár, Szambandar, vagy más nevén Tirunyánaszambandar (Kr. u. 7. század) is egyike volt, a hatvanhárom Siva-hívő (nájanmár) tamil költőnek. Ugyanakkor Szambandar, Szundarar és Appar művei adják a Tirumurai első három könyvét, így őket is, mint a „Hármak” (múvar) szokás emlegetni.

Szambandar életének legelső csodája hároméves korában történt. Történt egyszer, hogy bráhmana édesapjával a templomba ment, amikor is apja a templom lépcsőjén hagyta a kicsit, hogy a szent-vízgyűjtőből merítve megfürödjön. A kisfiú ekkor sírni kezdett, apját és anyját hívta („ammaijé appá!”), a templom toronymagas bejárata, a gópuram felé fordult és lám, csoda történt! A gyermek Szambandar előtt bika hátán ülve megjelent Siva és hitvese, Umá. Látva a síró gyermeket, Siva megkérte Umát, hogy itassa meg mellének tejével, amelyet egy arany kupában nyújtott át neki. Ez volt a „tudás teje” (nyánappál), ezért hívják őt úgy is, mint aki istennel „a tudás által összeköttetett” (Nyánaszambandar). Szambandar élete során egyszer dalaival a púpos Arikészari király (Kún Pándijan, „a púpos Pándija”) hátát is meggyógyította, majd áttérítette Siva imádatára az akkortájt Dél-Indiában igen népszerű dzsaina hitről. Sőt, ha hihetünk a legendának, a király – Szambandar beleegyezésével – többezer dzsainát is kivégeztetett. A következő két versszak az Első Tirumurai 46. versének részlete a táncoló Siváról, akinek a költő több formáját (Tripurári „a három erődöt pusztító”, Csandrasékhara „a holdsarlókoronájú”, Gangádhara „a Gangeszt hajában megtartó”) is megidézi.

Az ellenségei erődítményeire nyilat kilövő hatalmas isten, aki kezében tüzet tart
és fején holdsarlót visel, miközben a fekete kenőccsel kent mulavu dob hangja dörög,
Adihai vírattánam szent földjén táncol, s a dallamokkal teli
Védákat éneklő égiek folyamatosan dicsérik őt, a legfelsőbb urat.

A falu sötét, elhagyatott határában, a halottak hamvasztó helyén,
az istennő állandó jelenléte miatt gazdag Adihaiban,
a tüzet kezében tartó hatalmas úr, a széles folyót hajában megtartva
a vírattánam szent földjén táncol, miközben hajának tűzvörös, zilált tincsei a földet súrolják. (Tirumurai 1. 46. 4-5. v.)

Egy másik himnuszában a saivák homlokára kent fehér hamut e szavakkal dicséri:

A szent hamu a mantra, a szent hamu az, mi az églakók homlokán van,
a szent hamu a szépség és a szent hamu az, ami dicsőítendő,

a szent hamu a tanítás, a szent hamu a vallásban benne rejlő,

a vöröskorall-szájú Umával egyesült úr Álavájban, maga a szent hamu.

A szent hamu a Védákban rejtező, a szent hamu a bánatot űző,
a szent hamu a bölcsességet adó, a szent hamu a hitványságot eloszlató,
a szent hamu segít a tanulásban, a szent hamu ott van az igazságban,
a hűs vizű földekkel körülvett Álaváj ura maga a szent hamu. (Tirunítrupadiham 2. 66. 1-2.)

Appar, a megtért dzsaina szerzetes

Appar, vagy más nevén Tirunávukkaraszar a Kr. u. 7. században élt és alkotott, Adihai Vírattánam mellett született. Lánytestvére egy saiva költő felesége lett, aki férje halála után teljes egészében Sivának szentelte életét. Appar, vagyis akkori nevén Marunikkijár a dzsaina hitben igyekezett magára találni és hamar az „égruhájú” (digambara) szekta szerzetese, majd a szerzetesek vezetője lett Darumaszénar (Dharmaszéna) néven. Nem sokkal később súlyosan megbetegedett, és bár kitartóan próbálkozott, semmilyen gyógymód nem segített rajta. Testvére mindeközben folyamatosan imádkozott érte Sivához, végül magával vitte Adihai szent templomába, ahol felkente rá a saivák szent hamuját (tiruníru) és átadta neki az ötszótagú-mantrát („na-ma-ccsi-vá-ja”). Ekkor Darumaszénar énekelni kezdett, Sivát dicsérte és csodák csodájára a második versszakra meggyógyult. A himnusz végén Siva megjelent előtte és a „Szent beszéd királyá”-nak (Tirunávukkaraszar) nevezte. Innentől kezdve Tirunávukkaraszar Siva imádatának szentelte további életét és mély undorral beszélt egykori szerzetestársairól, a „sárguló fogú, bűnös” dzsainákról. Az „Apa” (Appar) nevet később, Szambandar adta neki.

A következő három versszak egy himnusz kezdete, amelyet Appar a Pallava királyok, befolyásos minisztereik és az udvar körül fondorkodó dzsaina szerzetesek ellen írt, ugyanakkor a tamil bhakti költők életmódjára, világszemléletére nézve is tartogat érdekességeket. Ez a vers volt a válasz a király miniszterének megkeresésére, így utasítva vissza a király parancsait. Így kezdődik:

Mi nem vagyunk emberek szolgái és a halál istenétől sem félünk,
a pokolban sem szenvedünk majd és nem ismerünk gyötrelmet, míg élünk.
Mi csak örvendezünk, a betegségek elkerülnek minket
és nem hajlunk meg senki előtt.
Mindig boldogok vagyunk, és soha nem bánkódunk.
Ő nem szolgája embereknek, legyenek azok bármilyen hatalmasok,
de mi örökre hű szolgálói lettünk neki, Sankarannak,
a jobb fülében hibátlan fehér kagylófülbevalót viselő királynak és
nyíló virágokhoz hasonló vörös lábainál menedéket vettünk.

A széles földkerekség az otthonunk.
A falvakban, akik főznek, adakoznak,

s nem tagadják meg tőlünk az alamizsnát.
A falvak terein élhetünk,
a Földanya, ha a földre heveredünk,
nem gurít le magáról. Mindez nem hazugság, de az igazság!
A harcias bikájú elfogadott minket,
így mától már semmiben nem szenvedünk hiányt.
Megszabadultunk a szenvedéseinktől!
A drága ruhákat viselők, arany ékszerekben járó-kelők
szavait hallva tán engedelmeskednünk kellene?
Hibáinktól mi már megszabadultunk.

Elhagytuk házaséletünket, amikor még mellükön fűzőt viselő
asszonyainkkal egyesültünk,
„Mádévá, mádévá!” így imádkozunk,
megfürödtünk a vízben még napfelkelte előtt és most
a testünkre kent szent hamu szépségétől ragyogunk.
Esős évszak alatt hulló záporhoz hasonló könnyeink patakzanak,
kőszívünket megolvasztottad.
A világot elefánt hátán járók parancsait
hallva tán engedelmeskednünk kellene?
Kötődéseinktől mi már megszabadultunk. (Marumátrattiruttándaham 312. 1-3.)

A vers feldühítette a Pallava I. Mahéndravarmant és az uralkodó Káncsípuram városában bebörtönözte a költőt. Fogsága alatt különféle kínzásoknak vetette alá, kemencébe zárták, megmérgezték, megvadult elefántok elé vetették, végül sziklához kötözték és a dzsainák (amanar < szkt. sramana) a tengerbe dobták. Appar sértetlenül élte túl a kínzásokat. Az uralkodó ezek után ismét Siva híve lett és a történtek hatására templomot emeltetett Sivának Adihai faluban. Megmenekülését énekli meg a Tiru Nílakkudiról szóló himnuszban:

A dzsaina gazemberek kőhöz kötöztek,
és sietve a tengerbe taszítottak, hogy elsüllyedjek. Ám én nyelvemmel
a hosszúra növő rizsben gazdag földeken, Nílakkudiban lakó Aran
jó nevét énekeltem és megmentettem magam. (Tirumurai 6. 186. 7.)

Appar rendkívüli költő volt, verseiben figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt, műveiben igen érzékletes képeket volt képes megragadni. Egyik versében a halottégetőknél táncot járó, félelmetes Siváról (Natarádzsa, a tánc ura) ezt olvashatjuk:

Ahol a parandai dalol és bagoly rikolt, ahol a démonok
gyülekeznek, körülveszik a lefelé fordított mulavu dobot
és domború részét csapkodják,
s ahol a kis sakálok fuvola hosszan tartó sírását hallatják,
hogy a világ beleremegjen, a zsíros hullákkal borított halottégetőnél
táncot jár szent lába. Nézd a lábfejét Aijáru urának! (Tirumurai 4. 92. 9.)

Szundarar, aki Sivát őrültnek nevezte

Szundarar a Kr. u. 8. században élt és alkotott. Legendás életrajzának középpontjában egy különös esemény áll. Történt egyszer, hogy esküvői ceremóniáját egy öreg aszkéta szakította félbe, aki a tömegben utat törve magának azt állította, hogy Szundarar a szolgája, így a házasság helyett azonnal a szolgálatába kell állnia. Ezt tanúsítandó egy ősi pálmalevél-kézirat is volt nála, amely bár hiteles volt, Szundarar mégis őrültnek nevezte az öreg aszkétát és folytatni akarta az esküvőt. Mikor kiderült, hogy a vénember valójában Arutturai templomának ura, Siva maga, Szundarar esdekelve kérdezte, ugyan miként tehetné szavait jóvá és miként szolgálhatná őt? Siva – amiért korábban őrült embernek (pittá) nevezték – Szundarart „durva hívőnek” (vantóndrar) nevezte el és utasította, hogy neki szóló első versében őt, Sivát újra őrültnek nevezze. A most következő, sokat idézett himnusz első két versszakában a költő Sivát atyámnak és anyámnak is nevezi, utalva az istenség félig-nő (ardhanárí) alakjára.

Te őrült ember! Holdsarlóval ékes hatalmas Úr! Te könyörületes!
Kire szüntelenül gondolok, ki a szívembe költöztél,
ó Atyám a Pennai déli partján, Vennejnallúr város Arutturai templomában,
hogyan is mondhatják, hogy már nem vagyok többé a szolgád?

Kutya voltam, mert oly sok napig nem gondolt rád szívem,
démonná válva elmém kimerült. Téged megszerezni képtelenség, de én megkaptam e kegyet.
Ó Anyám a bambuszban gazdag Pennai déli partján, Vennejnallúr város Arutturai templomában,
hogyan is mondhatják, hogy már nem vagyok többé a szolgád? (Tirumurai 7. 1. 1-2. v.)

Sivavákkijar, a sziddha költő

Végezetül és érdekességként néhány vers Sivavákkijartól, aki az előző költőkhöz képest „kakukktojás”, hiszen ő nem a bhakti, de a középkori sziddha költők egyike volt Dél-Indiában. A tamil sziddhák a középkorban alkimisták, mágusok, jógik voltak, akik alkímiai-orvosi jellegű műveket, vagy tantrikus, vallásfilozófiai jellegű, sokszor kritikus, durva hangvételű verseket írtak. Utóbbi jellemző a Kr. u. 8. századi Sivavákkijar műveire is. Verseiben a költő a bhakti-kor templomi kultuszával, a templomi papsággal, a múrtik imádatával és az előírt rítusok vak követésével fordul szembe.

Szobrot emelsz istenednek,
négy virággal díszíted,
mormolsz hozzá, körüljárod,
s mantrákkal dicsőíted?
Beszél hozzád a te szobrod?
hisz’ az Úr benned lakik!
Fazék, s kanál ismerik-e
a főtt étel ízeit? (521. vers)

Agyagedényt földre hullva, féltve-óvva megőrzik,

bronzedényt a földre hullva, szükséges még, elteszik,
testünk edény, földre hullva, eldobják, mert bűze van.
Illúzió kavarja fel elmém, mi ez, istenem? (80. vers)
Különbözik ez a kettő: én istenem s a tiéd?
S lehetséges-e két isten, itt is, ott is létező?
Ott is, itt is jelenlévő Ádimúrtti, hát nem Egy?
Kik tagadják, már halottak, szájuk férgek otthona. (133. vers)

A templomok micsodák? S a szent tavak mire jók?
Fösvények, ti templomokban, tavakban imádkozók,
a templomot, s szent tavakat csak elmétek képzeli!
Keletkezés, pusztulás: nem volt, nem lesz, nem létezik! (35. vers)

Ajánlott irodalom

CHAMPAKALAKSHMI, R.: From Devotion and Dissent to Dominance: The Bhakti of the Tamil Āḻvārs and Nāyanārs. In: R. CHAMPAKALAKSHMI & S. GOPAL (ed.): Tradition, Dissent and Ideology: Essays in Honour of Romila Thapar. New Delhi: Oxford University Press. 1996.

CUTLER, Norman: Songs of Experience: The Poetics of Tamil Devotion. Bloomington & Indianapolis: Indiana University Press (Religion in Asia and Africa Series). 1987.

PETERSON, Indira Viswanathan: Poems to Śiva: The Hymns of the Tamil Saints. Princeton: Princeton University Press (Princeton Library of Asian Translations). 1989.

ZVELEBIL, Kamil Veith: The Beginnings of Bhakti in South India. Temenos 13, pp. 223-257. 1979.

2019/70
Ferenczi Roland