A kunhalmok

Amit ők láttak és amit mi látunk

A tér, amiben életünket éljük, meghatároz minket. Ugyanakkor formáljuk is a teret, hogy idomuljon létfenntartásunkhoz, mindennapi szükségleteinkhez, nézeteinkhez, hitünkhöz… Talán nem is tudatosítjuk, de naponta használjuk a környezetünket belső világunk tükrözéséhez, önmagunk és mások útbaigazításához.

Megesik, hogy egy hosszú ideig fennálló objektum eltérő értelmezést és funkciót kap újra és újra. Ahány szem, annyi valóság. Az ember hajlamos a saját tapasztalatai, hite és tudása ablakán át megítélni és interpretálni az ismeretlent. Akad-e vajon egy univerzális látásmód és számít-e egyáltalán?

A kunhalom fogalma szerteágazó és ezért érzékletesen rávilágít az ember és a tér egy szeletének viszonyára az őskortól a napjainkig. A természet eróziós hatásainak és az ember tevékenységének köszönhetően, mára már csak egy részük maradt meg a valaha álló halmoknak, valahol pedig már csak a helynév őrzi az emléküket.

A kunhalom mint mesterséges szó, a nyelvújítás korából, Horvát István nyelvész tollából származik, aki arra a hitre alapozott, hogy ezeket a halmokat a 13. században a Magyar Királyság területére betelepített kunok hozták létre. Ugyanakkor a tudomány mai állása szerint ez a kifejezés inkább gyűjtőfogalom, mintsem az eredetük meghatározására szolgáló elnevezés.

Az igazság az, hogy amit mi kunhalmoknak nevezünk, az magába foglal több ezer évnyi életet, szokást, hitet és kultúrát. Egy őskorban lassan létrejött többrétegű település ugyanúgy beletartozik a kunhalom kifejezésbe, mint a kunok által temetkezésre használt halomsírok. A közös nevező, hogy mindet emberkéz hozta létre. A funkcióbeli sokszínűség szembesít minket azzal, hogy mennyire relatív is a térhez kötődő szemléletünk.

Amit mi látunk…

A kunhalmok túlnyomó része az Alföldön található meg, mintegy megtörve ezzel a sík táj folytonosságát.

A legkorábbi változataik a késő neolitikumban és a bronzkor idején voltak jellemzőek. A lakhatásra szolgáló tell-telepek úgy alakultak ki, hogy ha egy települési fázis megszűnt, vagy elpusztult, a telepet elplanírozták és egy újat hoztak lére a helyén. Előfordult, hogy jó pár száz esetleg pár ezer év távlatából települtek meg ugyanazon a helyen, de arra is van példa, hogy huzamosabb ideig egymást követték a települési rétegek. A kérdés az, hogy mi motiválta őket arra, hogy újra és újra egyazon területet vegyék igénybe, aminek következtében létrejöttek a réteges települések?

A tell-települések vonzáskörzetében további halmokat is emeltek, amik sem lakhatásra, sem temetkezésre nem szolgáltak. A kunhalmoknak ezt a formáját strázsahalmoknak hívják. Jó kilátási lehetőséget biztosítottak az Alföldön, és a feltételezések szerint egyfajta kapcsolati láncot alkothattak az egyes tell-települések között. Úgy kell elképzelni, mint egy őskori hírcsatorna, amiken fény-és hangjelzések segítségével relatíve gyorsan juttatták el az információt egyik teleptől a másikig.

A Borsodi-síkságon és a Hernád-völgyében jellemző még egy elgondolkodtató településforma, ahol egy központi halomszerű településrész köré, árkokkal elválasztva, két másik koncentrikus földsávot alakítottak ki, amiket ugyancsak aktív lakó felületként használtak. Ez a település-szerkezeti forma visszaköszön az egyes bronzkori tárgyak díszítési koncepciójában is. Kutatások irányulnak eme formakincs mögöttes tartalmának értelmezésére, de bizonyosságot szerezni valódi jelentésükről szinte lehetetlen.

A rézkorban a halmok felhasználásának egy másik arca is kibontakozott a Kárpát-medencében. A kurgánok egy sztyeppei nép – az úgynevezett Jamnaja-kultúra – bejövetelével jelentek meg az Alföldön. Ezt követően a kora bronzkortól egészen a római koron és a honfoglalókon át a „névadó” kunokig népszerű nyughelynek számított a „kurgánok kistestvére” a halomsíros temetkezés. A két halomfajta annyiban tér el, hogy az utóbbiak jóval kisebbek és laposabbak a kurgánoknál.

Előfordult, hogy már meglévő tellbe, esetleg kurgánba temetkeztek mintegy kisajátítva azt.

A középkor óta is előszeretettel „újrahasznosították” a mesterséges dombokat. Egyes halmok határjelölőként szolgáltak, másokon kivégzéseket hajtottak végre. De az is előfordult, hogy kápolnát, templomot és temetőkertet létesítettek rajtuk.

„Eh, mi a név?…”

Szántás idején a halmokból föl-fölbukkanó leletanyag a népnyelvben számos legenda alapját képezte, amik a halmok eredetéről és rendeltetéséről szóltak. Volt, aki tündéreknek tulajdonította őket, mások a török időkben elhalálozott magyarok felkupacolt maradványait látták benne, de jó pár kunhalommal kapcsolatban őrzi a szájhagyomány a hitet, hogy Attila sírját vagy más kincseket rejt a földhalom mélye.

Köröstarcsán a halmokat szokás volt minden évben, Szent György napján megásni, mert mindenki a maga gazdagságát remélte belőlük.

Az árpádhalmi Hét-halom keletkezését a hét magyar vezérhez kötötték, akik mind egy-egy halmon ütötték fel táborukat.
Bizonyos esetekben erős babonákkal kapcsolták össze a helyi dombokat. A füzesgyarmati halmok a néphit szerint sárkányok lakhelye volt, Szeghalmon pedig boszorkányok gyülekeztek, hogy ott végezzék el bűbájaikat.

Ezt egy újabb aspektusnak tekinthetjük a szent tér fogalmával kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy valójában milyen célt szolgáltak a halmok (megtelepedést, temetkezést, őrhelyet…) a nép meglátta benne a saját szentségét. Hiszen az ember törekszik a szokatlan megismerésére és értelmezésére, s vágyik arra, hogy részesüljön a misztériumban. Valakinek a hősies és dicső múltat, másoknak a vagyonszerzés lehetőségét, esetleg az égi jelet jelentette.

A látható és a láthatatlan

Mircea Eliade vallástörténész szerint az archaikus emberek az őket körbeölelő teret nem egy tőlük független homogén dologként kezelték, hanem egy élő és pulzáló minőségként, amiben jelen volt egyidejűleg a szent és a profán rész is. Ez a kettősség biztosította a táptalajt a bensőséges életterük kialakításához.

A mai társadalmunk még mindig részesül az egykori spirituális gondolkodás hozományaiból. Igazodik hozzájuk, olykor átértelmezi, esetleg teljesen elfelejti azokat. Hiszen könnyelműség volna azt állítani, hogy emberöltőkkel ezelőtt ugyanazok a gondolatok merültek fel egy település létrehozásánál, esetleg a temetkezési hely kiválasztásánál, mint manapság.

Jelenünkben a lakóhelyünket olyan dolgok határozzák meg, mint az infrastruktúra, munkahely közelsége, anyagi helyzetünk és egyéb személyes okok.

Az archaikus ember a nyilvánvaló fizikális szükségletein túl, – mint például a víz közelsége, vadállomány, nyersanyag lelőhelyek – feltételezhetjük, hogy figyelembe vette a természetbeni „láthatatlan erőket” is. Kapcsolatuk a természettel, sokkal bensőségesebb volt, hiszen az életük közvetlenül függött tőle.

Társadalmunkban, főként a urbanizációnak és az iparnak köszönhetően, amikor az ételt a boltokban kapjuk meg, a víz pedig – jobb esetben – korlátlanul szolgálatunkra áll, az ember és a természet kapcsolata sokkal profánabbá vált. Ami egykor élettérnek számított, az ma a vad, ismeretlen és élhetetlen természet. Ebből a közegből jóval nehezebb és homályosabb megérteni az emberiség múltjával kapcsolatos miérteket. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy már csak távcsövön keresztül szemléljük az egykor megismert isteneket.

Nem kétséges, hogy ma is jelen van a „szent tér” az életünkben templomok, sztúpák, mecsetek, temetők képében, de vajon a modern ember az épített helyeken kívül milyen mértékben észleli, tudatosítja és hasznosítja a természetesen különleges helyeket?

Eliade másik fontos megfigyelése, hogy a különleges helyek fizikálisan is „kiszakadnak” a környezetükből. Ilyen például a halom is, ami az égi-földi kapcsolatot is szimbolizálhatja. Ez a kötődés most is megfigyelhető többek között a templomok esetében, ahol a torony mesterséges hegyként magasodik az ég felé.

Másik fontos kérdés, hogy volt-e valamiféle szakrális koncepció a halmok helyét illetően, és ez mennyire volt függésben a fizikális szükségletekkel?
A vallástörténeti kutatások alapján a szakrális helyek többnyire valamilyen jel formájában fedik fel magukat a keresők előtt, de akad, hogy maga az ember idézi elő a kívánt megnyilatkozást. Következtetésképp, az ember csak akkor érezheti magát feljogosítva egy szent hely „birtoklására”, ha engedélyt kapott rá.

Aki keresi az istenit, az igyekszik közelebb kerülni hozzá. Ennek a fizikális megnyilatkozása a szent helyek mesterséges kialakítása, létrehozása is. Egyfajta biztonságérzetet nyújt és megnyugvást ad, hogy az anyagi világunkban megfoghatóvá válik a megfoghatatlan.
A sírhalmok esetében vajon ezt az isteni közelséget szerették volna elérni, vagy esetleg az utókornak igyekeztek kinyilvánítani a belső kötődést?

A lakóhely egy olyan fontos platformnak számíthatott, amibe alapvetően építhették bele saját ideológiájuk alapjait akként, hogy tükrözze és támogassa a vallási vagy szellemi életüket. Ez befolyásolhatta egy település és azon belül az épületek helyét, formáját, szerkezetét tájolását és méretét.

Nehéz ítéletet mondani afölött, hogy a halmok emelése mögött világi vagy spirituális meggyőződés áll-e, de ha már emberekről beszélünk, mindkét változat szóba jöhet, egymástól függetlenül és szoros összefüggésben is.

Hiszen a szent és a profán kapcsolatban áll, és teljes mértékben az ember sem független egyik pólustól sem.

2019/71
Molnár Gábor