Élmények

A ködös Albionra oly jellemző sajátságos atlanti időjárás: erős szél, apró szemű permetező eső, borongós égbolt – és néhány eltökélt vándor. A szél belekapaszkodik a kabátokba és a hiábavalóan kifeszített esernyőbe, mintha a hely szelleme mindenkit távol akarna tartani. Bátran, egyszersmind tisztelettel közelítenek a területhez. A kerítés, az árok, minden akadály csak abban segít, hogy még nagyobb figyelemmel járuljanak a számukra szent helyhez.

Megállnak a kerítésen kívül, beszívják a hely atmoszféráját. Nemcsak a felhőkkel, szelekkel és esőpermettel terhes mostanit, hanem a fennkölt, megrendítő és nagyszerű örök atmoszférát. Egy lélegzet, és átlendülnek evilágból az öröklét honába.

Belépnek a körülhatárolt övezetbe, s előbb körbejárják a helyet, úgy, ahogyan a nap jár, ahogyan az idő múlik, ahogyan az istenek járnak. A cölöpök hívogatják őket, de nem rontanak be oda, ahová az angyalok is csak félve tennék be a lábukat. Jó pár percig eltart, amíg körbeérnek a százszámra meredező apró jelzőkövek oválisán – egy kör olyan, akár az élet egy fordulója születéstől a továbblépésig.

A betonból való cölöpöket lassan meghódítja a természet: egyik-másik megdőlt, felkúszott oldalukra a márvány-tarka zuzmó, a füvek smaragdja igyekszik eltakarni őket. Az eső nem szűnik.

Csendben, szó nélkül mozogtak eddig, most pedig birtokba veszik a szent helyet. Az első, a legkülső kör keskeny cölöpsorán beljebb haladnak, s a második, valamivel vastagabb cölöpökön túl a harmadik övezetnél megállnak. Itt 16 cölöp sorakozik, két arasznyira emelkednek el a talaj szintjétől, tetejük vöröses – különös, figyelemfelhívó jelzés. A vezércölöpök száma éppen megfelelő: tizenkettő a hónapok és az apostolok száma, a négy pedig a tér-idő kontinuum megtestesítője – ezzel igazán teljes az évciklus. Aki birtokolja az időt, mindent birtokol.

Az égtájak szerint helyezkednek el, s négyen felkapaszkodnak a kardinális irányokat kijelölő cölöpökre. A többiek közöttük helyezkednek el, marad üres cölöp bőven… Egymásra figyelnek, pár pillanat, és megvalósul a misztikus összehangolódás. Hiába vannak távol egymástól, mintha összekapaszkodna a kezük, összeérne a szívük. Varázsütésre fölzeng a mantra, szinte a cölöpök és a föld is beleremeg, ahogy kimondják a fohászt: Jólét, békesség, bőség, áldás legyen…

Három gondolatnyit – nem többet, nem kevesebbet – időznek a cölöpök tetején, majd lelépnek és szorosabbra zárják a kört. Észak és Dél, Kelet és Nyugat felől gyülekeznek középre.

A térség közepén természetes szikla emelkedik ki a talaj szintjéből – önként kínálkozik áldozó- és oltárkőnek. Előkerülnek a kellékek: a füvek közt virág, a szikla mélyedésében megült a víz, náluk a tűz és a füstölőszer, itt találkozik az ég és föld…

Összekapaszkodva fohászkodnak. Ide eljutni csak testvéri közösségben lehet. Nincs kezdő és haladó és mester – ugyan van, de a próba mindenkit eggyé kovácsol. Már nem a parkolóból indultak, nem autóból szálltak ki, nem 2500 kilométerről érkeztek, hanem a lovaikat hagyták a domb lábánál, az örök utat járják az örök időben. Lefoszlik a jól szabott ruházat és köpönyeggé változik a kabát, lovagi öltözetté az ing, és metamorfózison megy át az ember is, itt már nem ő imádkozik, hanem a lelke, az örökrésze.

A Tűz és a Víz nevében! A Kő és a Faág nevében! A Nappal s az Éjszaka nevében!

Uram, hatalmas, mint a tűz! Szavaim hadd tükrözzék gondolataimat, s gondolataim hadd tükrözzék szavaimat! Az Igazságot mondom, igazat mondok, igaz szót szólok! Soha ne feledjem, amit a végső Igazságról tanultam! Tanulmányaim nyomán egybefolynak a nappalok és az éjszakák. Soha ne feledjem a végső eszményt, áldj meg, Uram erővel, hogy eljuthassak hozzád! Isten engem úgy segéljen!

Az Ember és az Isten nevében! A Föld és az Ég nevében!

Loccsan a víz, felszikrázik a tűz, égnek száll a tömjén füstje, és égbe száll a fohász hangja. Testvéri ölelés az ima végén, s jóllehet nem napkelte van, mégis ismét győzedelmeskedett a Világosság, mert a felhők közt előbújtak a sugarak, és a permetező eső is megállt. A szél iránya is megváltozott, és megváltoztak a résztvevők is. Elindulnak, hogy kiszakítsák magukat a varázsból… Ismét körbejárják a cölöpöket, búcsúkört járva a szertartás helyszíne körül. A térben mozognak, de a mindenségben járnak, az időben áldoznak, de az öröklétben szakítják le áldozatuk gyümölcsét.

Lassan visszazökkennek a külvilágba, kiszakadnak az örökkévalóság dimenziójából és mintha mi sem történt volna, visszatérnek régi útjaikhoz. De bennük, körülöttük és általuk valami visszavonhatatlanul megváltozott.

2019/71
Csoknyay Pál