Peregrináció

Helyváltoztatás térben és meta-térben

„A világ egy könyv, s aki nem utazik, csak egy lapot olvas.” (Marcus Aurelius)

1. A gondolat

„A korsóban benne foglalt tér akkor is a helyén marad, ha a korsót máshová viszik, hiszen a korsó mozdult máshová csupán, s nem a tér. A teret magába foglaló korsó akár darabokra is törhet, a tér érintetlen marad, s nem pusztul a korsóval együtt. A térhez hasonló a lélek is.” (Brahma-bindu-upanisad 13., Atharva sruti)

Reggel nyolc óra, az asztalon friss apró zsemlye, finom tea, saját házi lekvár, sajt, bio finomságok, egyszerű, de figyelmes gondoskodás. A kerek szoba – nem nevezném ebédlőnek – leginkább egy rendező pályaudvari fordítózsámoly és egy elvarázsolt kastély társalgója elegyének benyomását kelti, ahonnan különböző irányokba nyílnak titokzatos ajtók. Amikor házigazdám tegnap bevezetett a házba, föl a csigalépcsőn, ugyanitt, az előtérben találtam magam. Innen három ajtó nyílott, s elmagyarázta: egy az én szobámba, egy átjáró az ő családi lakrészükbe, egy harmadik pedig egy másik vendég lakrésze felé, de ő nem jön ki, és reggelizni is a szobájában fog. Milyen különös! Bennem az az érzés támadt, talán annyira rút ez az ember (férfinak gondoltam), hogy nem mutatkozik mások előtt, és talán Pierre már beavatottja a rútságának, előtte nem érzi feszélyezve magát.

A csönd szinte nyomasztó. Ahogy a vajtartó fedelét fölemelem, odakoccan a pohárhoz, és a csendülés betölti az előteret.

– Bon jour! – összerezzenek, ahogy házigazdám, Pierre rám köszön. Hangtalanul, észrevétlen lépett be, és ez nagyon illett személyiségéhez.

– Jó reggelt! – viszonzom, és kissé elmélázva foglalok helyet az asztalnál.

– Milyen békesség vesz körül bennünket… – vagy valami efféle közhellyel élt, aztán vissza is vonult, és hagyott reggelizni.

Alig fogyott el az első csésze tea, Pierre visszatér. Látom, a szokásos diszkréciótól eltérően szívesen odatelepedne ő is az asztalhoz, amit most én sem bánnék. Most van időm. Hellyel kínálom, és lehuppan a kényelmes székre, teát tölt magának.

– Gratulálok a berendezéshez, igazán jó ízlésre vall… – dicsérem meg munkájukat. Pierre már tegnap elmesélte, hogy háza, a Polignac kardinálisról elnevezett utca sarkán álló kerek lakótorony a XV. századból, a mélyben húzódó pince pedig a XIII. századból való! Itt kiállításokat szoktak tartani, mert művészféle emberek ők maguk is.

– Köszönöm, tudja, az ember maga a környezete – válaszolt választékosan Pierre. Arca keleties, kínai beütés volna a vonásain, és a tekintete lebegő, mintha nem is itt járna. Pierre szálláshelyén érvényes a kifejezés, hanyag elegancia… Évszázados faburkolat az ódon szobában, a sarokban vagyont érő szobor – egy nőalak, amint levágott fejet tart a kezében, a padlón értékesen kopott antik szőnyeg. A kis udvarra nyíló magas ajtón túl pázsit. Belül szőnyeg, kívül gyepszőnyeg…

A szőnyeg nem a komfort érzésére való, még kevésbé arra, hogy valamit alásöpörhessünk. Egy dervisnek inkább imára szolgál, ami kötelező lelki gyakorlat, míg egy misztikusnak varázsszőnyeg kell, hogyha ráül, nyomban egy másik dimenzióba repítse…

– És régóta fogadnak vendégeket?

– Néhány éve kezdtük el családi vállalkozásként, és – hát igen, a sok látogató miatt alig marad személyes szabadidőnk – most egy kicsit találva érzem magam, hiszen én is ilyen szállóvendég volnék. – Viszont az igaz, ha ki sem mozdulok itthonról, akkor is érdekes emberekkel találkozom. A viselkedésükből tudok következtetni a karakterükre…

Erre felfigyeltem. Milyen különös ez a Pierre! Művészi hajlam, szenzibilis érzékenység, és a látogató vendégek viselkedésének megfigyelése, mint karakter-elemzés… Rólam vajon mit olvas le?

– Sokat utazik? – nem csak az udvariasság szólt Pierre kérdésében.

– Mostanában kevesebbet, de a hívásnak nehezen tudok ellenállni. Tudja, a kutatás szelleme…

– Gondolom valami érdekeset kutat, nemcsak a felkeresett városok skalpjait gyűjti.

– Igen, én lelki célból utazom.

– Rögtön gondoltam, mert hozzánk is inkább zarándokok érkeznek. Sokan a világ végéről jönnek, aztán mennek tovább a Camino-n. Maga is arra igyekszik? Vagy talán…?

– Nem, bár nem vitás, a Camino mostanság reneszánszát éli.

– Persze, most reneszánsz, a XIX. század végén meg majdnem megszűnt minden, még az útjelző táblák is eltűntek, a zarándokszállásokról nem is beszélve…

Ezzel kezdetét veszi egy hosszas beszélgetés. Hol Pierre faggat engem, hol megfordítva, én kérdezem őt. Engedek finom unszolásának, ahogy szinte végig kerget Európán, kelet, nyugat, észak, dél…

– Milyen különös a sors! Santiago de Compostella fényes zarándok-végállomás, hatalmas székesegyház, hozsannázva érkező zarándokok ezrei. Itt évszázadok óta virágzik a zarándoklat. De gondolkodott már azon, mi van Compostellával átellenben? – kérdeztem Pierre-t.

1. A terv

A lélek határait nem találod meg, ha miden utat bejársz is. (Hérakleitosz Kr. e. VI-V. sz. ephesosi filozófus, Töredékek)

– Hogyhogy, a Föld túlsó oldalán?

– Nem, dehogy, Európára gondolok. Compostella a kontinens nyugati végein fekszik, de mi van keleten?

– Annyi mindent mondhatnék…

– Nem vitás, de látja, a sok alternatíva között elvész az egyetlen helyes megoldás… Ephesosra gondolok.

– Az antik világ egyik csodája, az Artemisz-templom?

– Abból nem sok maradt mára, egyetlen oszlop egy vizenyős réten. Az a dicsőség már rég letűnt. Nem erre gondolok. Ephesos a történelemben vagy a Újszövetségben járatosak előtt nem ismeretlen, de közel sem annyira frekventált hely, mint a nyugati végek zarándokállomása. Pedig Ephesos sokszorosan kitüntetett hely. Itt élt például Hérakleitosz, aztán Mária, és öreg korában evangélista szent János is.

Hérakleitosz Kr. e. VI-V. század

Egyike a filozófia legtitokzatosabb és legismertebb alakjainak. Arisztokratikus lénye irtózott a tömegtől, amelyet lenézett, mert „hasát tömi, mint a barom”, és „tízezer nem ér meg egyetlen egy derék embert”. Fájt neki a valóság örökös változása és szomjúhozott az állandóság után. Reánk maradt töredékei a magányos keresőt és örök elégedetlent, s az állandó igazság szerelemesét mutatják… (Halasy-Nagy József: A filozófia kis tükre, Könyvbarátok Szövetsége, Bp. Egyetemi Nyomda é. n.)

– Nem jártam ott. Maga valami terv szerint látogatott oda?

– Igen, de ott jobbára turisták járnak, nem zarándokok… Gondolom, Pierre, ha utazik, maga is inkább zarándoknak tartja magát, és nem közönséges utazónak.

– Hogyha Wotant is csak egyszerű Wanderer-nek titulálják, akkor ezzel én is kiegyezek.

– Wotan! A megváltásra váró isten… erre érdemes volna visszatérnünk. De maradjunk Ephesosnál. A közelben fekvő mai település neve Seljuk, talán az ide vándorló török népcsoportról? A környék háromezer éve lakott, a legelső település alapítását az amazonokhoz is kötik, de több hullámban fejlődött a város. A klasszikus Ephesos ma pazar, hatalmas kiterjedésű romváros, Celsus könyvtárával és a középületekkel, a színházzal és a volt kikötővel – igazi ókori nagyváros volt. Az egykori Artemisz templom a mai város belterületén fekszik, annak is érdekes volt a fellelése.

Artemisz-templom

Az ókori világ hét csodájának egyike, hossza 133 méter, szélessége 69 méter, és 128 darab 19 méter magas oszlop díszítette. Vagy száz évig építették. Kr. e. 590-ben kezdődtek meg a munkálatok, s 470-ben fejeződtek be. Kr. e. 356-ban Hérosztratész felgyújtotta, állítólag azon az éjszakán, amelyen Nagy Sándor megszületett. Később a gótok rombolták le, s egészen a XIX. századig ismeretlen volt a fekvése. Ekkor Wood angol kutató egy helyben talált felirat alapján 1871-ben meglelte és feltárta a templomot.

De az igazi kincs ettől kicsit távolabb fekszik: a volt bazilika. Egy ma is működő mecset mellett vezet tovább a kanyargós út, a romokhoz fel kell kapaszkodni. Falak persze már sehol, csak az alapokat jelzik a kövek.

– Egészen felcsigáz… hm, hogyan is szólíthatom? – kérdezte Pierre, aki ugyan a szobafoglalás nyomán emlékezhetne a nevemre, de most mintha belefeledkezett volna a hallgatásba.

– Ramon, szólítson Ramonnak. Milyen kevéssé volt szerencséje Jánosnak, hogy a világnak ebben a szegletében lehelte ki hosszú élete végén a lelkét! A száműzetés Pathmosz szigetére, aztán az utolsó tíz évét itt töltötte Ephesosban, itt írta evangéliumát a nyolcvanas éveiben…
– A látomások, amiken a világ azóta is töri a fejét…  – vetette közbe Pierre. – Lehet, hogy folyamatos elragadtatásban élt?

– Vagy élete vége felé elfogta már a szenilis őrület? Ki tudná megmondani… Legjobb, ha szent őrületnek tartjuk látomásait, egy euforikus megszállottság jövendöléseinek. Annyi bizonyos, hogy itt már nincs hatalmas katedrális, nincs zarándokok tömege, nincs egész kontinensen keresztül vezető zarándokút. Közbejött az iszlám, a klasszikus kort végképp lezáró történelmi fordulat. Az antik időkben könnyen tenyészett errefelé a kereszténység, előbb titokban, később hatalomra kerülve már erőtényezőként is. Előbb csak elfogadást, majd egyenlő bánásmódot, később pozitív diszkriminációt követelve. Aztán az antik imádathelyek jövedelmének elkobzását, majd egyenesen a templomok lerombolását. Később ezen változtattak, és hajlandók voltak birtokba venni a régi helyeket, mint például Assisiben, ahol a hajdani Minerva templomot kódolták át. Ezt persze gyakorlatilag minden civilizáció alkalmazta, az egykori spirituális erőközpontok, illetve politikai hatalmi centrumok vonatkozásában.

– Átkódolás? Maga hisz ebben? – kérdezte Pierre kételkedve.

– Gondoljon bele, Pierre, elsőként maga is az Artemisz-templomot említette Ephesos-szal kapcsolatban. Aztán az amazon kapcsolat, végül Szűz Mária jelenléte… a női princípium köszön vissza más-más kulturális köntösben. Csakúgy, mint Chartres-ban Ceres és Mária esetében. Az ősi „pogány” szenthely feminin tartalmát újrafogalmazták keresztény kontextusban. Ephesosban az ókori termékenység-istennő fantasztikus alak volt – az az ezernyi emlő, amely a testét borította! Az emberfeletti jelzése, akárcsak Indiában a négyfejű vagy sok karú istenségek. Ezt a keblek sokaságában tobzódó termékeny anyát aztán felváltotta egy másik anya, az istenszülő imádata – Szűz Máriáé. Utolsó éveit itt töltötte, innen emeltetett a mennybe. És ami érdekes, a lakóházából átalakított templomocskában van egy Mária szobor, amelynek nincsen keze! Artemisznek a rengeteg emlője, Máriának ez a kézhiánya… ugyanaz a jegy a testen, csak fordított előjellel. Néha a jelek a visszájukra fordulnak, ez is az átkódolás része… Az is lehet, csak azt sejteti, oly bőséggel osztotta az áldást, hogy a keze is elkopott benne. Ez az igazi bőkezűség. És ne feledjük az efezusi betűket!

– Efezusi betűk? – Pierre felhúzta a szemöldökét.

– Athenaios kései görög író említi azokat a bűvös írásjeleket, amik Artemisz képszobrára voltak vésve. A római császárság korában talizmánként hordták ennek másolatait. Arról nem tudok, hogy Mária imádatára is áttevődött volna ebből valami…

– És mi jutott Jánosnak, a legkedvesebb tanítványnak? – Éreztem, nem a hívő, hanem a tájékozott, nem az áhítatos, hanem a kutató beszél Pierre-ből.

– Nem sok elismerés. Az útikönyvek rendszeresen összekeverik névrokonával, a Keresztelővel. Jakab apostol esetében egyértelmű a helyzet – kultuszépítés, ereklye, és már évszázadok óta remekül működő zarándok turizmus. Itt néhány kő, kétes eredetű antik pénzeket kínáló kövér árus, és turisták, akik jobbára nem lelkükben emelkedni jönnek ide. Pedig Ephesos a Római Birodalomban Ázsia provincia fővárosa, 200-500.000 lakosú megalopolisz volt. János kultusza is lehetett volna olyan sikeres, mint Jakab apostolé, de közbeszólt a történelem. A sírja fölé a bizánci korban emelt bazilikának csak a romjai maradtak meg, míg a domb alján az Isa Bey Camii ma is aktív imahely.

– És látható valami a sírból? Vagy ereklyék…?

– János sírja a felszín alatt húzódik. Kikövezett négyzet jelzi a helyét. Négy oszlop a sarkokon, az egyik oldal közepén pedig apró faragott kőcölöp, rajta a máltaiak keresztje. A kőcölöp előtt négyszögletes, egyenlő fonatú vasrács a földön, kicsit távolabb hosszúkás hasonló vasrács, amellett ismét egy. Alattuk a sír, lemenni nem lehet. Sötét, nyirkos odú, elhanyagolt, dohos hely. Semmi pompa, nincs aranyba foglalt ereklyetartó, síró-rívó tömeg – van néhány vasrács. És van egy legenda, miszerint a vasrácsra ráállva, ha az emberre száll a sír dohos lehelete, vagyis inkább a légáramlattal a sírból fölszálló por, akkor meggyógyul az illető.

János sírja – Ebből ma sokan legföljebb viccet csinálnak, odaállnak a sír helyét jelző vasrácsra, ami még kegyelettel végezve is majdnem sértő, de hitetlenül bizonyosan az, aztán szuszognak, kacagnak, kiabálnak: én nem éreztem semmit! Gyarló ember, ugyan mit éreznél, ha hitetlenül állnál akár a Jóisten előtt is? Hol vagy te attól, hogy fohászkodnál, bárcsak fűszál lehetnél, hogy reád szálljon a szentek lába pora?! De hát az élet nem más, mint puhulás, tisztulás, érlelődés, hogy ne nyersen haljunk meg. Ahogy Tolsztoj mondja: Uram, olyan vagyok, mint a kavics, kérlek tégy olyanná, mint a kalács….

– El kell fogadnom, János kegyhelye gyakorlatilag mintha nem is létezne. De azért Compostella sikere talán nem Jakab hibája? – érvelt Pierre. – Meggyőződésem, a Camino különös erejű energia-vonal is. Tizennégy országon keresztül átszeli egész Európát északkeletről délnyugatig: Svédországtól és Oroszországtól, Portugálián és Svájcon, Magyarországon és Lengyelországon át Provence-ig és Spanyolföldig… A Via Baltica egyik remek állomása Torun Lengyelországban, a szaracénok ellen is küzdő Teuton Lovagrend egykori székvárosa. Biztosan megfigyelte, Ramon, hogy a Balti államoktól a lengyel – magyar – itáliai – dél-francia és pireneusi vidéken keresztül Finis Terre-ig húzódó határon sem a török, sem a mór-muszlim nem tudott tartósan átlépni! A Jakab-út egy szellemi záróvonal Európa térképén…

– Ezen még nem gondolkodtam, de figyelemre méltó! És igaz, Compostella sikere bizonnyal nem Jakab hibája, és csak magunk között szólva, lehet, hogy evangélista Szent János jobban járt, mint szegény Jakab apostol. Őt talán kevesebben háborgatják…

III. Elindulás

Vezekléssel az ember eléri a jóságot, a jóság révén uralmat szerez elméje fölött, elméjével pedig eljuthat az önvalóhoz. Ekkor nyugalomra lel. (Maitréja-upanisad 1.4.2.)

– És mi volt a terve? Mi indította útnak? – Pierre nem feledte a kérdést, hiába próbáltam elodázni. Pedig ezen magam is sokat töprengtem. Zarándoklat, kutatóút? Vagy csak a helyváltoztatás igénye, a változatosság, egyszerű kirándulás? Mit várhat az ember egy utazástól? Bölcsességet – végezetül, tapasztalatokat – menet közben, és a felkészülés aggodalmait – előzetesen. Ez sosem marad el. Szaladok, keresek, kutatok – de mit találok? Rájöttem, sokáig azért kerestem föl bizonyos helyeket, mert a mesterem is járt ott. Talán természetes, ha ezt követésnek érezzük – pedig nem biztos, hogy az. Mások nyomdokában járva még nem válsz olyanná, mint ők. Hiába jársz arra, amerre a mestered járt, te továbbra is a növendéke maradsz, és ez így van jól. Mikor egy hangya és egy elefánt mászik fel ugyanarra a hegyre, nem ugyanazt fogják látni.

– Terv? Nos, igen, volt egy gondolatom: bejárni a kontinenst, vagy legalábbis néhány olyan pontját, ami szakrálisan kitüntetettnek számít.

– Ephesos, rendben, és gondolom az ellenpontja Compostella…

– Arra kíváncsi, merre jártam még, jól sejtem? Eltalálja?

– Ha nekem kéne választani, talán a Gargano-félszigeten San Giovanni Rotondo, Pio atya kegyhelye, vagy Köln, a háromkirályok ereklyéivel, meg Albertus Magnus sírjával? Pavia, ahol Augustinus fekszik?

– Nem vitás, ezeket a helyeket is érdemes felkeresni, de találgasson még…

– Akkor talán valami Mária kegyhely? Montserrat, vagy Lengyelországban a híres Fekete Madonna ikonja? Oroszország? Szent Pál prédikációs útjai?

– Hm, arra szívesen vállalkoznék. De ha már Szent Pált említi, akkor megvallom, Málta volt utazásaim egyik állomása. Mielőtt ebbe a máltai történetbe belefognék, hadd kérdjem meg, maga szerint mi ösztönzi az embert a zarándoklásra?

– Azt tapasztaltam, hogy a helyváltoztatás hozzásegít a nézőpont megváltoztatásához. Ha én mozdulok, változik a nézőpontom is, és az új perspektíva ugyanannak a dolognak egy másik vetületét, akár a saját életemnek egy másik konstellációját is megmutatja.

– Akkor ez egyszerre kettős motiváció: hogy mozduljon a test és mozduljon a szemlélet? És ezen túlmenően?

– Gondolom a vallás gyakorlásának igénye is megmozdítja az embereket, meg ha sokan csinálják, mások is kedvet kapnak hozzá… mint manapság a Camino, ilyesmi. Tudom, ezek nem a legnemesebb indítékok…

– Tekinthetjük magasabb motivációnak, amikor mondjuk a Szentföldre, vagy egy jeles ereklyéhez zarándokolnak az emberek?

– Igen, minden bizonnyal – lelkesedett Pierre –, mert ez már isteni hívás is lehet, vagy legalábbis komoly szándék az ember részéről.

– Szinte emberfölötti, igaz? – próbáltam tovább terelni Pierre gondolatait.

– Igen, természetfölötti… Ekkor már nemcsak a térben mozog az ember, hanem a lelke is utazik. A földi létet mint az üdvösség felé tartó utazást, zarándoklatot is emlegetik, amihez képest a hazatalálás maga az üdvösség, az örök élet.

– Talán ezt tükrözi maga a szó peregrináció – tettem hozzá, – amit a latin alapján per – ager, nagy távolság bejárásaként értelmezhetünk, szimbolikus töltéssel pedig idegen földön való áthaladásnak fordíthatnánk. Akkor a világi lét idegen föld, a zarándok pedig lehet, hogy már a metatérben mozog… Igen, ez lehet természetfölötti, szent távolság, metatér… de ne feledkezzünk meg a természetalatti változatról, a vezeklő- vagy büntető zarándoklatokról, amiket penitenciaként róttak a bűnösökre, akár köztörvényesekre is. Zarándoklat mint penitencia… nem kitüntetés, vagy népszerű lelki ösvény, hanem büntetés. Mennyire megfordult a világ! Ezt én fekete peregrinációnak nevezem – és felrémlett bennem néhány zarándokállomás képe.

Kényszerzarándoklat – súlyos bűnök levezeklésére az egyházi és világi hatóságok által előírt zarándoklat, mely egy vagy több, meghatározott távoli kegyhely fölkeresésére kötelezte a vétkest. Főként a középkorban, az ír, angolszász monasztikus hagyományban élt. Elvégzését zarándokcédulával kellett igazolni. … Megtérő eretnekeket az inkvizíció kötelezte kényszerzarándoklatra. 1–3 hónapon belül el kellett indulni. A zarándok menlevél értékű penitencia-levelet kapott, amelyben pontosan le volt írva, mit kell tennie a zarándokhelyen. A római kényszerzarándoklat 15–40 napig tartott. Hazatérve a zarándok átadta a zarándokhelyen kapott igazolást, s ezzel fejeződött be vezeklése. (Katolikus lexikon)

– Talán mégis minden a motivációtól függ… – csitított Pierre, – de nem vitás, ma sokan romantikával, nosztalgiával tekintenek a zarándoklatra, pedig bizonyára sok visszaélés is történt. Ahol az ember megjelenik…

– Hajdanán a zarándoklás az útonállók, vagy éppen a pénzváltók megélhetését is előmozdította, föllendültek a kolostorok és emlékhelyek. Talán ezért is tekintik a zarándoklatot a turizmus évezredes elődjének.

– Mégis, magát mi vezérelte? – tért vissza kérdésére ismét Pierre.

– Máltára a kíváncsiság vitt. Angolszász jelleg, erős katolicizmus, mediterrán hangulat, arab befolyás, Szicília és Afrika közelsége mind olyan összetevő, ami ellentmondásos, de a látogatás meggyőzött ezek harmonikus együtteséről is.

Sokan a zarándoklat előzményeit valami primitív őshiedelemre vezetik vissza, mondván, a hely szellemeihez, erőihez járultak az emberek, mások az emberi lélek természetes hajlamának, vagy inkább igényének tekintik az utazást. Hogy engem mi hajtott? Talán az a fura útjelző tábla, amit egy kikötőváros réges-régi házának sarkán láttam? Egyszerre volt rajta a Mária-út sajátos keresztje és a Jakab-út fésűskagylója, meg még két-három nyíl, amelyek egymással ellentétes irányba mutattak… Az ódon ház a város egyik magaslatára vezető kanyargós utcán állt, lépcsők, sikátorok kereszteződésében, így a fel és le, össze-vissza álló nyilak igazán jól tükrözték a vándor pillanatnyi helyzetét. Arra gondoltam, ez az igazi zarándok útjelzés; azt se tudja az ember, merre induljon, de valahová biztosan elvetődik. Amerre a szél fú… Egy bizonyos, a utcácska a magaslat tetején emelkedő nagy katedrálishoz vezetett…

– De mi köze ennek Máltához?

– Igazán semmi, csak eszembe jutott. Mert sokan határozott céllal indulnak neki, mások látszólag céltalanul őgyelegnek. Úgy tudom, a vándor aszkéta élet minden kultúrában megtalálható, és Indiában például követelmény velük szemben ez a szélfútta vándorélet.

„A világról lemondott aszkéta csak az esős évszak négy hónapja során tartózkodjon egy helyben, máskülönben folyton vándoroljon magányosan, és ne maradjon hosszasan egy helyben. Akár a félelemtől űzött gazella, folyton úton legyen, és semmit se fogadjon el, ami hátráltatná vándorlását.” (Náradaparivradzsaka-upanisad 7.1.)

Azért engem nem a szél vitt Máltára. Elsősorban a megalit őskultúra nyomai érdekeltek, és fantasztikus helyekre bukkantam. Ötezer éves romok, hatalmas kőtömbökből összerótt, tökéletes tájolású lóhere alaprajzú épületek. Hagar Qim egykori kultikus építménye csodás napkapuval dicsekedhet, amin a tavaszi és őszi napéjegyenlőségkor a kelő nap a szentély legbenső pontjára veti sugarát… Ezt a fényeffektust ismétli számtalan templom a későbbi keresztény építészet remekei közül, és az ember is a Napra tekint a hosszú tél után…

– Azért egy ilyen történelmi kirándulást nem neveznék zarándoklatnak – szólt közbe Pierre. Éreztem rajta a számonkérést, mintha a klasszikus zarándoklat fogadott prókátora lenne. És igaza is volt.

– Igaza van – szóltam beleegyezőleg – mégis úgy gondolom, nemcsak egy kifejezetten vallásos célú, vagy a vallási formákhoz ragaszkodó utazást lehet zarándoklatnak nevezni. Engem a perenniális kultúra érdekel, az a szövet, ami láthatatlan mód van jelen a világban, az egyébként roppantul varázstalanított életünkben. Ezt az egyetemes kulturális lenyomatot én szakrálisnak akarom látni, ezért az efféle kutató- vagy inkább tapasztalatgyűjtő utakat is zarándoklatnak nevezem. Az már csak ráadás, hogy a nagyon eleven kereszténység számos vallásos lenyomatával is találkoztam – ha már Pál apostolt emlegettük az előbb… ő ide is elvetődött. Hajótörés, kígyómarás, evangelizáció – a szokásos kalandok.

A kígyó – „A barátságos szigetlakók tüzet gyújtottak, Pál segédkezett. Mikor egy nyaláb fát a tűzre vetett, egy a meleg elől menekülő vipera a kezébe mart. Mikor a máltaiak meglátták a Pál kezén csüngő kígyót, arra gondoltak, bizonyára valami gyilkos lehetett, akit isteneik ugyan menekülni engedtek a hajótörésből, de akit nem hagytak menekülni az igazságtétel elől. Pál lerázta kezéről a kígyót, egyenest a tűzbe. A helyiek azt várták, Pál hamarosan kileheli lelkét, de mikor látták, hogy semmi baja, arra gondoltak, mégsem gyilkos ez, hanem valami isten lehet.” (Fatih Cimok: Journeys of Paul, Yayinlari Istanbul 2012)

– A kígyómarást csodatételnek tartják, Pál túlélte a harapást, s a helyi hagyomány úgy tartja, ő vette el a szigeten lakó három kígyófaj mérgét. Amit viszont Pál nem élt túl, az a lefejezése volt Rómában, s az egyik itteni templom megkapta azt az oszlopot, amin a kivégzése megtörtént.

– És ez hogyan reflektál a perenniális értékekre? – Pierre meglepett a kérdésével.

– Hm… talán nem is az ereklye, nem egy kiragadott mozzanat, hanem a teljes kép… Az Azúr-kapu, amely már leomlott, a kövi virágok a tengeri szél szaggatta szirteken, az erődítmények és hát a lovagok… Egy mozzanatot mégis kiemelnék, ami megmagyarázhatatlan egyszerűségében mégis mindent elmond. Ott Hagar Qim romjainál találkoztam egy nővel. Véletlenszerű volt – és most nem akarom a közhelyeket idézni, miszerint véletlenek nincsenek… Ő már hazaindult volna, mégis órákat töltöttünk még együtt. Amolyan sámánasszony volt, viselete tucatnyi nyaklánc, kendők, gyűrűk, körötte füst, és valami nagy tudás a tekintetében. Kiálltunk a szirtre, beleimádkozni a szélbe… aztán adott egy követ, kék türkizt. Előbb a kőre néztem, aztán a tengerre – és nem tudom, hogy a tenger színe ismétlődött a kövön, vagy a kő idézte meg a tenger árnyalatát. Mágikus! Bele is hajíthattam volna a követ a vízbe, annyira egyek voltak, de nem tettem.

– Megértem… – Pierre figyelmét lekötötte a máltai kaland, és meg kell vallanom, bennem is fölidéződött sok minden. Közös a kezdet és a vég – mondja Hérakleitosz.

1. Az első kétely

„Az istenek ott játszadoznak a tavakban, ahol a nap perzselő sugarait lótuszlevelek nyalábjai szűrik meg, hattyúk szelik a vizet, mellükkel taszítva ide-oda a fehér lótuszvirágokat, ahol ludak, kácsák és bíbicek hangja hallik, s a part menti fák árnyékában állatok pihennek…” (Brhat-szanhitá)

– Hadd kérdezzek valamit – folytatta Pierre – mindig akadálytalanok az útjai?

– Akadálytalanok? Ezt biztosan nem gondolja komolyan… Rengeteg hátráltató tényező merül fel, a defekttől a birtokháborításig, a zárt ajtóktól a csüggedésig vagy a lekésett nyitva tartásig… mindemellett akadály, azt hiszem, csak belül létezik.

– Még sehonnan sem fordult vissza? – kérdezte most komolyan Pierre.

– De, mindenhonnan visszafordultam, hiszen egyik helyen sem maradtam ott – váltottam tréfára. – És ez fontos is, a zarándoklat azt jelenti, hogy elindul az ember, megérkezik a kiválasztott helyre, ott szerencsés esetben valami átváltozik benne, majd szükségszerűen hazatér. Talán nem is lehet ottmaradni. Az már nem zarándoklat lenne, hanem költözés…

– Az előbb említette Indiát, az ottani zarándok aszkétákat. Nekem is van egy indiai barátom – nagyon hasonlít magához. Valamiféle jóga-irányzathoz tartozik, tanító az illető.

– Milyen érdekes! Azt hiszem előbb-utóbb mindenki találkozik Indiával. Talán járt már ott? – most én kérdeztem Pierre-t.

– Kínában és Japánban igen, de Indiában még nem.

Az élet olyan, mintha a szamuráj-kardon kellene végighaladnunk. Gyermekkorban a markolaton járunk, ez széles, biztonságosnak tűnik. Aztán a felnőtté válás idején át kell küzdenünk magunkat a kard kosarán, ami a markolatot elválasztja a pengétől – ez komoly megpróbáltatást jelent. Mikor a felnőttkorba érünk, már a pengén kell járnunk, de a penge töve még mindig vastag, nincs éle. Ahogy korosodunk és haladunk a pengén, egyre élesebbé válik a helyzet, s hamarosan rájövünk, hogy pengeélen kell egyensúlyoznunk. Idősödvén pedig látjuk, a penge fenyegetően görbül lefelé…

– A mesés Kelet! Jobbára sztereotípiák élnek az emberekben, és Indiáról általában szélsőséges sztereotípiák. Vagy az elhanyagoltságot látják az emberek, vagy idealizálják a képet, és ott is jót látnak, ahol hiány van. Ettől függetlenül azt mondhatom, India par excellence a zarándokország.

– Ezt hogy érti?

– Ezerszám vannak zarándokhelyei és milliónyi zarándok járja be azokat. Ott valósággal hömpölyög az élet, annyira erős a sodrása, hogy ha nem történik semmi, akkor is rengeteget tapasztal az ember, csak figyelni kell a jelekre.

– Gondolom ön járt már Indiában?! – Pierre kérdésében volt valami finom várakozó tartózkodás. Mintha azt sugallta volna, hogyha igen a válasz, akkor további kérdésekkel hozakodik majd elő.

– Volt szerencsém… persze India hatalmas, és a legeldugottabb falu is az eleven legendák igazi tárháza. Néhány klasszikus zarándokhelyről tud a világ, de a lajstrom gyakorlatilag végtelen. Emlékszem, egy kis faluban jártam Delhi környékén, s a településnek volt egy titokzatos guruja. Senki nem tudta honnan jött, hogy hívják, egyszer csak ott termett. Amikor meglátogattuk, fölidézte a helyi legendát, miszerint Rávana alagútjának lejárata a helyi Siva-szentély közelében húzódott, innen jutott rövid úton haza, Srí Lanká szigetére. A fizikai távolság vagy háromezer kilométer, így ésszel nem belátható a történet, de a legendás időkben bármi megtörténhetett. A kvantumfizika korában ismét lehetségessé válik a lehetetlen, úgyhogy én is tisztelettel fejet hajtottam a Siva-szentélynél.

„Indra a vándorok védőistensége így szólt Róhitához, a fiatalemberhez:

Nem lehet boldog, aki nem utazik. Így hallottuk… Ugyanabban a szűk körben élve még a legkiválóbb ember is bűnössé válhat, utazz hát!

Virágos a vándor sarka, lelke gyarapszik és szüretel, s a zarándokút fáradalmai eltörlik a bűneit, utazz hát!

Aki leül, annak a szerencséje is leül, ha fölkel, a szerencséje is föltámad, mikor alszik, alszik a szerencséje is, és ha mozdul, a szerencséje is elevenedik – utazz hát!” (Aitaréja-bráhmana)

Mindemellett a jeles helyek nem véletlenül olyan híresek. Haridvár, ahol a Gangesz a Himalájából leér a síkságra, vagy Srí Rangam, a sziklaerőddel és a templom-negyeddel – ezek fantasztikus helyszínei az isteni átlényegülésnek. Haridvárnál erős a Gangesz sodrása, ezért a bűneiktől tisztulni vágyó zarándokok biztonsága érdekében vastag láncok lógnak a vízbe, hogy azokba kapaszkodhassanak. Olyan ez, mint egy kikötő, csak itt fordítva történik minden. Ott a hajókon a kötél vagy a lánc, azt hurkolják a partmenti bakokra, itt pedig a láncokat rögzítették a parthoz, és mindig más-más merítkező ember kapaszkodik beléjük.

– És melyik zarándokhely gyakorolta a legnagyobb hatást magára?

– Túl sok az élmény, az emlék, de … azt hiszem, Gaja volt a legemlékezetesebb. Bódh-Gaját mindenki ismeri, ez Buddha megvilágosodásának a helye. Csodás templom, a nevezetes bódhi-fa, fantasztikus nyüzsgés, a világ minden tájáról érkező zarándokok sokasága – tibetiek, nyugatiak, thai és japán buddhisták, meg persze helybéliek. De az eredeti hely Gaja, a hinduk számára rendkívül fontos zarándokhely, ahol az Isten letette a lábát a földre… Különös vidék, egy misztikus folyó partján húzódik a város, a Phalgu-folyó mentén. Phalgu azt jelenti: száraz… száraz folyó, különös, nem? És valóban, a folyómederben nincs víz, de ha csak arasznyi mélyen odébb kaparja az ember a homokot, felszivárog a víz. Ott én is a vízen járhattam – száraz lábbal. Közvetlenül a parton áll a nevezetes templom, ahol Visnu lába nyomát őrzik egy öles szikla felületén. Utaztunk vagy nyolcezer kilométert, fáradságot nem kímélve végre megérkeztünk a templomhoz, ahol nagy csalódás várt: nem hinduknak tilos a belépés! Nagyon elkeseredtem, egy régi álmom nem teljesedett be. Leforrázva álltunk a bejáratnál, mikor egy fiatal bráhmana odalépett, és kalauzul ajánlkozott. Látta csalódottságunkat, s vigasztalásul körbevezetett minket a városkán, elvitt a Nap-templomhoz, ahol fiúk ugráltak a szent medence vizébe a Gájatrí-himnusz istenasszonyának áldó pillantásától kísérve, majd át a folyó túlpartjára, ahol Szítá és Ráma járt száműzetésük során, aztán a part felől egyszerűen besétáltunk az addig zárt templomba, ahol szívélyesen fogadtak bennünket. Ilyen az igazi kalauz: a zárt kapuk feltárulnak… Mi több, a szentélybe is beengedtek, Visnu lábnyomához, ami pedig idegnek számára lehetetlen, sőt, az esti szertartás során a pap maga mellé ültetett minket, s együtt zenghettük a fohászokat és áldozhattunk virágokat a szent sziklánál… Lehetségessé vált a lehetetlen. Hát, talán ennyit az akadályokról…

– Tanulságos, bár be kell valljam, erről a zarándokhelyről még nem hallottam.

– Nem csodálkozom, erről nagyon kevesen tudnak. Persze Indiában az ezernyi szent helyet ezerféleképpen kategorizálják. Az égtájakat négy fontos zarándokhely szenteli meg, északon a Himalájában Badrináth, délen Ramésvaram, nyugaton Dváraka, a félig elsüllyedt város, keleten pedig Puri, a híres Dzsagannáth templommal és a hatalmas felvonulással. Így a négy kardinális égtájra egy-egy Visnu-templom néz, amiből nem nehéz megsejteni, hogy egész India megszentelt tér. A Gangesznek is négy fő ágát tisztelik, amúgy pedig hét szent folyót ismernek. Északon hét szent város fekszik, köztük Varanaszi, az indiai örök város, ahol Sivát imádják, vagy Ajódhja, Ráma szülőhelye. Sivának tizenkét fontos szentélye ismeretes, a Visnu-hitnek száznyolc fő zarándokhelye van, de tulajdonképpen végtelen a sor.

– Mitől szent egy földrajzi hely? A természet erői teszik, vagy az emberek jelölik ki? – kérdezte Pierre.

„Miként egyes testtagok tisztábbak, mint mások, úgy a földön is egyes helyek szentségesebbek, mint mások. Egyik a fekvése folytán, másik a csörgedező víz folytán, a harmadik pedig az ott élő szentek társasága miatt.” (Mahábhárata Anusászana-parva 108.16-18.)

– Indiában a zarándokhely elnevezése tírtha, ami gázlót jelent. Vagyis egy teljes értékű szent hely kapcsolatos a vízzel – gondoljon a szent folyókra, vagy a tengerparti zarándokhelyekre! De ez csak egy földi, fizikai dimenzió, mert egy szent hely spirituálisan arra való, amit a megnevezés – gázló – szimbolizál: az átkelésre, a korlátozottság legyőzésére, a túlpart elérésére. A szent hely ezért nem feltétlenül egy vízparti település, hanem olyan pont, ahol az ég és a föld összeér, ahol az ember lelke emelkedik, ahol spirituális tapasztalásokra tehet szert. Ez az igény ugyanaz, mint a világon bárhol, bármely vallásban: átjutás, tisztulás, megszentelődés. A dzsainisták egyenesen gázlókészítő-nek nevezik a szent tanítóikat.

Kérdésére visszatérve így szentnek számítanak az istenségekkel kapcsolatos lokációk, a démonok legyőzetésének helyszínei, illetve ahol szent emberek vezekeltek, áldoztak. Ezeken túl ide számítják még a Nap- és Hold-nemzetség uralkodói által támogatott szakrális helyszíneket, s nekem a személyes érintettség is nagyon fontos. Lehet, hogy senki nem tud róla, de ha engem valahol megérint az ég, az számomra szent helynek számít. Egy megvilágosodott jógi a természet dolgaiban is eleven életet lát – ezért beszélnek például Gangesz anyáról, mi meg az élő emberben is sokszor csak a biokémiát vesszük észre…

1. Delelő

A mindenség legapróbb jelensége is a forrásról árulkodik, az utolsó csoda is az első csodáról szól.

– Jól sejtettem, hogy maga nagyon tájékozott – nem hízelgés, hanem őszinte, bizakodó elismerés csengett Pierre szavaiban.

– Siva párjának, Dévinek az imádata egészen különleges. Az istennő imádata megint csak egy minden időkön átívelő, egyetemes tény, a Közel-Keleten Asztarté, vagy Artemisz, kicsit ijesztőbb arca Kübelé, az archaikus időkben Magna Mater, Egyiptomban Ízisz…

– A kereszténységben Mária? Vagy Magdolna? – vetette közbe Pierre.

– Igen, igen! A női princípium jelenléte a spirituális mindenségben egyetemleges. Dévi imádata is nagyon népszerű. A vele kapcsolatos helyek megmagyarázhatatlan őserőt képviselnek. A történet rettenetes: holt asszonyát az elválástól szinte tébolyult Siva magával vitte az égbe, de közben Dévinek vagy ötven különböző testtagja a földre hullott. Ezeket a helyszíneket erőtérnek, erőhelyeknek nevezik, ahol a természet törvényei is kicsit másként működnek.

– Mire gondol?

– Ahol például a nyelve hullott a földre, ott a sziklákból lángok fakadnak. Amikor az angolok megérkeztek, valami turpisságot sejtettek: hátha gázt vezetnek oda a papok, vagy mesterséges tüzet élesztgetnek. Ám hiába vizsgálták a környéket, nem találtak semmi ésszerű magyarázatot… Magam is láttam a lángokat, káprázatos élmény volt, a zarándokok tömegéről nem is beszélve.

– Én a keresztény környezetet jobban ismerem – mondta Pierre. – Nekem is van egy listám, főként a Mária kegyhelyekről. Én ezeket szoktam felkeresni.

– Ez figyelemre méltó, mesélne erről? – biztattam.

– Ezért is telepedtem le itt Le Puy-ben. Igaz, a Camino egyik fontos gyűjtőállomása is jó pár száz esztendeje, de én a Fekete Madonnák miatt költöztem ide.

„Kanyargós hegyi utakon érkezünk a zarándokállomásra: Le Puy-en-Velay. A völgyben fekvő városkában három cukorsüveghez hasonlatos hegy magaslik – ezek valaha vulkánok voltak, tehát tűzkatlanok fölött él a város –, mindegyik tetején valamely emlékmű: egy templom, egy gigantikus Mária-szobor, a Francia Madonna, illetve a harmadikon a pazar székesegyház a Fekete Madonnával. Pontosabban kettővel is, mert a főoltáron és az imakápolnában is Fekete Madonnát imádnak. Egyik erősebb, mint a másik…”

– Madonnák? Tudja jól, Pierre, hogy én is a Madonna miatt jöttem… de többes számot használ?

– Igen, a katedrálisban két Fekete Madonnát imádnak. Tudja mit? Keresse fel a katedrálist, és utána folytassuk a beszélgetést – ezzel Pierre felhörpintette finom oolong teájának utolsó kortyát, és útba igazított. – Ahogy kilép a Polignac kardinálisról nevezett utcára, forduljon jobbra, onnan egy saroknyira megtalálja a katedrálist!

Irány a belváros-óváros, kanyargós sikátorok és utcácskák labirintusa, ódon házak, kockakövek, igazi, hamisítatlan középkori hangulat. Egy saroknyira vagyunk a sziklaszirten álló csoda-katedrálistól! A főbejárathoz rendkívül hangulatos meredek utca vezet fel, pihenőkkel kiképzett járdával, az útburkolat gömbölyű kövekkel van kirakva – gyakorlatilag csak gyalogosoknak fenntartva. Aztán felkapaszkodunk a templom meredek lépcsőin – e lépcsőkben folytatódik a kaptatós utca – és az első fal kapuján keresztül tovább emelkedünk a lépcsőkön. Már belül vagyunk, és mégis kívül még – hiába haladtunk át egy falon, még mindig nem az épületben vagyunk, hanem mintha árkádok sorakoznának egymás után: második fal és lépcsősor, majd a harmadik… öt kapuzaton és falon haladunk keresztül, és csak ekkor jutunk be a templomtér tényleges belsejébe. Még ekkor is emelkedő lépcsőkön vezet fölfelé az út, és meglepő módon a templomhajó közepén bukkanunk fel, mintha a föld alól emelkednénk ki, s így fölkapaszkodva érnénk a profán térből a szakrális térbe: a Fekete Madonna színe elé. Mintha a pokolból vagy a purgatóriumból emelkedne a lélek az úrnője színe elé. A templom gyakorlatilag üres, alig egy-két látogató lézeng, semmi és senki nem zavarja áhítatunkat. Csíptetőkkel ellátott gyertyatartók állnak a Mária főoltár két szélén, a bal oldalon állónak egyik csíptetőjében helyezem el magas, nyúlánk gyertyámat, hadd győzedelmeskedjék a világosság így is. Fohász, kérés, megnyugvás, oltalom – sokféle érzés egyszerre tolakszik elmémbe. Az egyik legfőbb kérdés: hogyhogy erről a helyről én nem tudtam eddig? Miért esik ez kívül ismereteim rádiuszán? Pedig eleven pompában és misztikus teljességben, a létezés nagy jelenlétében itt minden egyszerűen csak VAN. A fekete Madonna úgy székel a pazar trónuson, szép ruhában, ölében a szintén palástot viselő kis Jézussal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Az örökkévalóságban ül itt, nincs előtte akadály, ezrek járultak már a lábai elé, és további ezrek eljövendők, és ő teljes nyugalomban, fenségben és hatalomban tekint alá teremtményeire.

Gondolatokba mélyedve ülök, s lassan az utolsó néhány látogató is kikopik a templomból. A hátam mögül csikorgás és gépek, hidraulika morajlása hallatszik, csak most látom, hogy a lépcső, amin feljutottunk a templombelsőbe, s ami áttörte a hajó padlózatát, most eltűnt: a két oldalra nyílott kovácsoltvas korlátok lecsukódtak, rostélyt alkotva belesimultak a padló kövezetébe, s így lentről, alulról, kívülről megközelíthetetlenné vált a templom! Mintha az emelkedés kapuja bezárult volna. Véget ért a zarándokutam? Majdnem ránk zárták a templomot, de egy egérút még maradt. Egy mellékajtón jutottunk ki, de megérte, mert így ráláttunk a városkára, s közel kerültünk a települést és talán az egész országot uraló hatalmas Madonnához. Kanyargós utcák, boltívek, kövezet, majd egy keresztelő kápolna az V. (!) századból, aminek két mállott arcú kőoroszlán őrzi a bejáratát…

– Nos, sikerült? Megtalálta, Ramon? – Pierre ott folytatta délután, ahol reggel abbahagytuk. Igazán jó társalgó és roppant figyelmes beszélgetőtárs. Kezdem gyanítani, hogy ő is rendkívül tájékozott, és tudakozódása színlelet volt. Csak próbára akart tenni, hiszen tud ő is mindent, lassan ismertem fel.

– Ó, igen! Még mindig a hatása alatt vagyok, káprázatos!

– Mindkét Madonnának bemutatkozott?

– Igen, a hátsó imakápolnában megleltem a másikat is – igaz, melyikük az egyik és melyikük a másik, azt nehéz eldönteni. Fantasztikusan erős a kisugárzása, és hála Istennek mélységes csönd uralkodott, semmi sem zavarta meg az áhítatot.

– Megfigyelte a frontális hatást? Mindkét Madonna nagyon fegyelmezett, mintha igazi királynők volnának, akik nem önmagukat adják, hanem egy intézményt, az istenanyát képviselnék.

– Igen, a tekintetük mégis mintha meglepetést tükrözne…

– Ezt sokan mondják – Pierre a bennfentesek biztonságával mosolygott. – Lehet, hogy azért olyan meglepettek, mert mostanság nem számítanak új látogatóra, s ha valaki mégis érkezik, azt így nyugtázzák.

– És jól érzékeltem, a tekintete mindkét Madonnának mintha kissé szúrós volna, nem? Nem taszító, inkább erősen rábámul a belépőre.

– Mintha az ember veséjébe látnának. Ahonnan az ember érkezik, ott lent, a világban zajlik az élet, de abban a magasságban, ahol a Madonna székel, ott az örökkévalóság érvényesül.

– Néha ez az örökkévalóság alászáll, megmutatja magát itt a világban? Legalábbis ezt tapasztaltuk az ebédnél. Nagy nehezen találtunk egy helyet, épp a templomhoz fölvezető utca aljában, ahol a kicsit bor-leheletű felszolgálónő (mintha a korhely időket jelenítette volna meg) igazán szívélyes gondoskodással táplált bennünket. Nem szokásos vendégként kezelt minket, hanem valami anyai jóindulattal. Lehet, ő is a Madonna egyik szolgálója? Szép volt ezt megélni, és amikor megköszöntem figyelmes szolgálatait, egészen meghatódott.

– No igen, étel-adás és élet-adás… a női hivatás két fontos része. Egy dolog azonban bizonyosnak tűnik: a női energia az, ami összehozza az embereket. Legyen ez a tudás (Sophia), a szépség (Primavera), a szerelem (Aphrodite), a szerencse (Fortuna), a hatalom (Athéné) vagy a tudományok (Minerva) istenasszonya. Magyarán: a szerelem mindenkit megbolondít, a pénz mindenkit vonz, a tudás meggyőződéssé érlelődve összeköt…

1. Csúcsélmény

Hadd legyek én átjáró, nyitott kapu annak, aki rajtam keresztül szeretne beljebb kerülni a szentség birodalmába…

– Éppen ez az, az összeköttetés! – mondtam. – Hogyha sikerül felkapaszkodni egy emelkedettebb tudatsíkra, akkor ott meg is kellene maradni. Hogy ne vesszen el az összeköttetés. Tudja Pierre, ez az ugrás nem a hely nevezetességétől függ. Sokszor szemétdombon találni az aranyat…

Ott volt például az a romos templom, amelynek a felújításában részt vehettem, és a rengeteg törmelék kihordás közben egy szakadt imafüzér kis darabjára akadtam. Néhány fából faragott szúette gyöngyszem, semmiség, de nekem ez a lélek győzelmét hirdette az anyag, az elmúlás fölött. Bármikor érintem meg ezt a relikviát, mintha a hajdani szent ember kezébe kapaszkodnék, mintha vele együtt morzsolgatnám a málát, ismételgetve a szent mantrákat…

– Azt hiszem, ilyesmi az igazi zarándoklat eredménye, valami változás, egy áttörés, nem? Mintha az ember ott abban a szent pillanatban, azon a szent helyen megérinthetné az egész mindenséget.

– Egyetértek. Ez igazi kincs, amit azóta is magamnál hordok – éreztem, Pierre ég a kíváncsiságtól, ezért zsebemből előhúztam az ereklyét. Négy-öt gyöngyszem, félig elkorhadt golyócskák egy hajdanán fényes és teljes olvasóból. Mára ennyi maradt, ezt tartottam a markomban. És Pierre volt annyira érzékeny, hogy csak bámulta, nem vette magához, mégis, mintha könnybe lábadt szemével morzsolgatta volna a gyöngyöket.

– Mennyi mantra! – szakadt ki belőle, és próbálta türtőztetni magát. Hiába, Pierre finom ember, aki vendégei viselkedéséből következtet a karakterükre. Nos, ezzel az eszközzel én is szívesen élek, és Pierre viselkedése finom emberre vall.

– Úgy érzem, ez a névtelen ereklye megidézi azt a templomot, ahol találtam. Az átlényegülés nem csupán ott, egyszer, valaha a távoli múltban ment végbe, hanem valahányszor a kezembe veszem. Legalábbis megvan rá a lehetőség. És ez is zarándoklat nekem, noha ki sem mozdulok otthonról. De én annyit beszéltem már, maga mit tart a legelevenebb élményének, Pierre?

– Már vártam a kérdését, és igazából készültem is. Megrostáltam az emlékeimet, tapasztalataimat, és most nem is említem azokat, amiket kénytelen vagyok kihagyni. Az én legkedvesebb emlékem egy kis falu szélén, hegy magasán álló templomnál fogant. Később megtudtam, a jókora, ám puritán épületet a ciszterciek építették. Évszázadokkal ezelőtt öten vágtak bele a bazilika építésébe, ember sehol, segítség sehol, de volt hit, volt lelkesültség, olyan cél, ami egy életen át motivál. Küzdelmes volt a feljutás az épülethez, én fölfelé kapaszkodtam, ugyanazon az ösvényen a patakzó víz faleveleket sodort lefelé. Már a környező természet is felkészített a tapasztalásra, a kaptató, a hűvös levegő és a hátamon a Nap melege, és máris ott a hatalmas épület – szigorú vonalak, mértani arányok, az isteni harmónia és kozmikus rend kőből megformált ritmusa. Kitapintható volt az Isten közelsége. Nekem is szerencsém volt: élő lélek sehol.

– Maga is ezt kedveli? – vetettem közbe, bár a kérdés nem volt pontos. Én nem kedvelem a felkeresett helyek elhagyatottságát, inkább szeretném elkerülni a zsivajgó tömeget, akik csak a kamerájuk nyílásán keresztül látják a világot, de inkább csak annak egy keskeny szeletét.

– Legalább ilyenkor nem zavarja semmi az elmélkedésemet – válaszolt Pierre. – Mert egy látogatás nekem is kutatómunka, a hétköznapinál mélyebb tapasztalás. Én a köveknek nemcsak az illatát, hanem az üzenetét is szeretném magamba szívni.

Emlékszem, a tavaszi nap körülmosta az épületet, áztatta a tetejét, nyaldosta az oldalát, fényes árnyékában fürösztötte a hátát. Bal felé indulva kerültem meg az épületet, ez az áldásos irány, ahogyan a Nap jár. Fönt a Napfény, lent a Nap-út. Ez a világosság ösvénye. Minden olyan jelentőségteljes volt, de ahogy körbeértem, vissza a templom homlokzatához, roppant visszás látvány fogadott: egy kapu, befalazott kapu. Micsoda ellentét! Átjárhatatlan kapu, kapujanincs átjáró, kirekesztő bejárat… A nagykapu is zárva, a mellékbejárat is zárva, ez pedig egy befalazott kapu… A főkapunál van remény, alkalomadtán feltárul, s szárnyait nyitogatván nemcsak meginvitálja, hanem be is ereszti az embereket. De itt, a befalazott kapunál? Ugyan milyen esélyről beszélhetünk? Már csak a jelzés maradt: hajdanán ez kapu, átjáró, bejárat volt – de a befalazásnak köszönhetően értelmét vesztette. Azon töprengtem, mit érzett a kőmíves, avagy szerzetes, amikor egymásra rakta a köveket, s malterral tapasztotta azokat egymáshoz? „Elvégzem a feladatom, ez a szolgálat” – vagy eszébe jutott munkájának lehetetlenül furcsa mivolta? Mennyivel jobb ajtót vágni a falon, semmint befalazni egy átjárót?!

– Jelentős! – bólintottam, s meg kell valljam, ilyen fokú érzékenységet nem reméltem Pierre-től. Ebbéli meggyőződésem azonban folyamatosan gyöngült, ahogy vendéglátóm egyre többet-többet megmutatott magából.

– Odaálltam az átjárhatatlan fal elé, kinyújtott két kezem a kapupilléreket érte, mellkasom a köveknek feszült. Ma is érzem a templombelsőnek a köveken átszivárgó tömjénes-hűs levegőjét. Aztán arra gondoltam még… – Pierre habozott, de nem is várta meg biztató bólintásomat, befejezte gondolatát – hogy én nem akarok befalazott kapu lenni.

Újabb repedés kételkedő meggyőződésemen.

VII. Hazatérés

„Ahogyan a por letörlése nem teremt ragyogást a drágakőben, mert a fény annak természetes vonása, ami a tisztogatás nyomán újra megnyilvánul, úgy a lélek tudata is újfent felragyog, mikor hibáitól megszabadul. A föld mélyére ásva víz nyerhető a kútból, de nem az ásás teremti a vizet. A lélek tudata is megnyilvánul, amint a tudatot borító tudatlanság rétegeit lefejtik, éppúgy, mint mikor a földet elkotorva természetes erővel tör felszínre a forrás vize. Mikor a tudatot fedő hiányosságok megszűnnek, a lélek eredendő tulajdonságai újra felszínre törnek; nem ekkor keletkeznek, hiszen örök tulajdonságai a léleknek.”

– Északi zarándokállomásáról nem beszélt még… Nem hiszem, hogy az észak kimaradt volna vizsgálódásaiból – a pillanatnyi csöndet Pierre törte meg, s megelőzött kérdésével. Beláttam, roppant felkészült beszélgetőpartner, majdhogynem spirituális duelláns! Bár érzékenysége az első pillanattól fogva világosan látszott, be kell lássam, alulbecsültem. Lehet, hogy ezt a beszélgetést inkább ő vezényli, semmint én?

– Nem is gondoltam, hogy tisztázatlanul hagyja ezt a pontot. Észak mégis kényes iránynak bizonyult. Talán Dániában áll egy feltehetően templomos építésű kerek kápolna, vagy ott van Tromsø városában a jégkatedrális, az Ishavskatedralen – ne feledjük, szanszkrt nyelven isa jelentése hatalommal bíró, vagy Isten – vagy a Balti-tenger vidékén a megannyi csoda. De nem, északon mégsem épületet kerestem, az épített kultúra amúgy is nagyon gyér. Nem, itt pusztán a táj jelentette azt a kivételes zarándokpontot, amit nagyon is érdemes volt felkeresni.

– Csak nem Nordkapp? A legészakibb pont? – Pierre ismét bizonyította tájékozottságát.

– Elismerem, ha észak, akkor Nordkapp, ez jut először az ember eszébe. Magához hasonlóan én is igyekszem elkerülni a sztereotip megoldásokat és a túlságosan kézenfekvő célállomásokat, Nordkapp mégsem okozott csalódást. Mintha nem is ezen a Földön lenne. Valóságos holdbéli táj, fák nincsenek, növényzet gyakorlatilag nincs, néhány fűcsomó és zúzmara jelenti a kősivatagban az egyetlen életjelet.

– És mivel találkozott? Valami kitüntetett személy, vagy esemény?

– Nyáron itt sosem megy le a nap, ráadásul teliholdkor járhattam ott. A fehér éjszakák egészen különös időugrást tettek lehetővé, a nappalok esőfellegekkel terhessége s az éjszakák világos égboltja alig különbözött egymástól. A telihold misztikus, tápláló és szeretet ereje találkozott a soha el nem nyugvó nap tisztító, éltető és gyógyító erejével – fantasztikus együttállás, s éppen ezen a helyen, ahol a kontinens nagyon véget ér. Ezek voltak az égi jelek, de a földi benyomások legalább annyira fontosnak bizonyultak. Nem tudtam eldönteni, mit is tapasztaltam, hogy Nordkapp egy magasabb civilizáció csillagkapuja, a hyperboreus ősök túlélő rejtekhelye, magnetikus erőközpont vagy a tellurikus erők rejtett bányája? Vagy csillagközi utazók érkeztek ide hajdanán? Talán a föld alatt rejlik a titok? Mindenesetre az az érzésem támadt, hogy ami itt rejlik, olyan mérhetetlen erőt és kisugárzást képvisel, hogy mindent letarolt a felszínen: ember – nincs, fa – nincs, apró énekes madár – nincs, növényzet is alig, itt-ott sziklakertbe illő apró növénytelepek próbálják meghozni első virágaikat. Sárga, fehér, bíbor színek merészkedtek elő. Még az iránytű is megbolondult. Jóllehet egy oszlopra kihelyezett nyíl egyértelműen jelezte az északi irányt, az iránytű folyton ugrált, hol az épített irányzéktól jobb felé, hol bal felé, 20-30 fokkal. Talán magnetikus kincs volt ott elrejtve? Vagy ide vándorolt a föld mágneses pólusa? Egy mikro pólusváltásnak lehettem a részese?
– Nem is tudom, ilyen erős töltésű helyről hogyan tér haza az ember? – kérdezte Pierre álmodó tekintettel. – Biztos nem ugyanaz jön vissza, mint aki elindult. Sőt, nekem olybá tűnik észak, mint ahonnan nem is lehet visszatérni.

– Ez minden zarándoklatnál feladat, eljutni a határokig: a fizikai testtől a szellemi határig és onnan átjutni a lelki térfélre. Ha eközben elvesztünk valamit, talán nem is baj. Egy darab ott marad belőlünk, mégsem hiányosan térünk vissza. Talán így győzhetők le a korlátok.

– Én úgy gondolom, még egy megpróbáltatásokkal teli zarándokút is eltörpül a végső utazáshoz képest. Az is lehet ijesztő, hiszen mindent magunk mögött kell hagynunk. Nemcsak kedves tárgyainkat, de a gondolatainkat, ragaszkodásainkat, mindazt, amit összegyűjtöttünk egy élet alatt.

– Szinte teljes önmegsemmisítés – mondtam, – persze kérdés, mit tartunk magunkról? Minél több várakozást, ragaszkodást sikerül föladnunk, annál nagyobb az elnyerhető szabadság, nem?

– A túljutástól éppúgy fél az ember, mint a visszatéréstől. Pedig reményeim szerint az ember visszatérhet úgy is, hogy folytatja azt, amit megkezdett, egy új életben is követheti ugyanazokat az eszményeket, ugyanazt az útmutatást.

– Amit északon megéreztem, az a kétirányú átjáró – tettem hozzá. – Van, aki odaátról jön és idefelé tart, és van aki innen indul és amoda érkezik. Ilyen a jó zarándoklat is. Korábban kérdezte, mi indított útnak? Azt hiszem, azért indultam el, hiányaim voltak, amit szerettem volna betölteni. Kezdetben minden csak várakozás. Tapasztalás semmi… Mégis, így érdemes egy szent helyre látogatni. Azzal a vággyal, hogy valami betöltsön bennünket. Aztán amikor megérkezik az ember, végre leteszi a batyuját. Legjobb, ha az elvárásait is leteszi, és csak hagyja, hogy történjenek a dolgok. Végre valamit magához vehet.

„Egy edény, pohár, háló, hármas bot, lábbeli, rongy ruha ami a hidegtől védje, ágyékkötő, vízszűrő, törölköző, és egy átalvető – ezeken kívül semmije se legyen a vándor aszkétának. Aludjon a folyó partján, vagy a templomban, testét tartóztassa meg a kényelemtől és a sanyargatástól. … Tökhéj szilke a kolduláshoz és tisztálkodó eszközök megengedettek, és győzedelmes lesz az, aki érzékeit fegyelmezve ekként éli életét.” (Kundiká-upanisad 21-22.)

– Néha elég egy kavics, egy darab kő…

– A kövek igazi kincsekké válhatnak. Ezek is tellurikus erőt képviselnek, a föld erejét. Régóta itt vannak, sokat láttak, az örökkévalóság tanúi. Egy kő hordozza az adott hely rezgéseit, megtestesíti a történetét. Egy szent zarándokhelyen végbemehet ez a transzformáció, elvárásaink batyuját otthagyjuk, összegyűjtjük kincseinket, majd ezekkel a tarsolyunkban térünk vissza. Megvalósul a személyes alkímia: amit magunkkal vittünk a zarándokhelyre, az felperzselődik, vagy transzformálódik annak tüzében. Megjavul, ami hibás volt, és megfordul a képlet: minden tapasztalás és semmi várakozás.

– Nézze, Ramon, ezzel egyetértek: tapasztalás. Ez többet mond minden elméletnél, és nemcsak választ ad a kérdésekre, hanem megnyugvást is az ember lelkének. Amit én tapasztaltam… az az emberek finom kisugárzása. A belőlük áradó jóindulat égtájtól függetlenül lenyűgöző. De azt is tapasztaltam, hogy a világ minden táján ugyanolyan gondokkal küzd az ember: korlátoltság, szenvedés, hitetlenség, nyomor, szeretetlenség… nincs új a Nap alatt. És úgy gondolom, az érzéseken elmélkedve emberileg nagyon magas szintek váltak elérhetővé: hevesen izzó békesség, együttérző közömbösség, életen át tartó távolságtartás, egyszersmind nagyfokú rajongás. Nekem ezért van szükségem a szent helyek zavartalanságára, akkor jobban átérzem a kisugárzásukat, többet tudok meríteni… Talán ezért mondják: ha otthon maradsz, megismered a világot, ha útnak eredsz, megismered önmagad…

VIII. Ami megmarad

Viharban bármely kikötő megteszi.

– Talán sejtem, miért ilyen ambivalens érzéseket említ. Mintha az ellentétek találkoznának a zarándokút eredményeképpen, nem? – most már én faggattam Pierre-t. Milyen elegánsan adta meg erre a lehetőséget, kivárva az időt, amikor az én érzékenységem is megnyílik.

– Divatos kifejezéssel azt mondhatnám, az eredményes zarándokút valójában kvantum-ugrás. A helyváltoztatás segít kizökkenni az élet hétköznapi menetéből, és a nyitottabb tudatállapotnak köszönhetően érzékenyebb, befogadóbb az ember a spirituális élményekre. Ugyan a külvilágban is mozdul az ember, az útját mégis belül járja. Úgy vélem, soha senki nem vándorol egyedül, és nemcsak az útitársakra gondolok.

– A zarándokok hétköznapi motivációival nem is foglalkozik? Bűnvezeklés, gyógyulás, áldáskérés?

– Nem vitás, ezek gyakori késztetések. Mintha maga is a hiányai betöltése végett indult volna el, nem? Nincs ezzel semmi baj, mindegy, hogy milyen okból, csak induljon el az ember. A többi már a gondviselés dolga.

– Azért nem gondolom, hogy közömbös a motiváció… Ha a szakrálisból lecsúszik az ember a világiba, nem ugyanazt az utat járja be.

– Mire gondol, Ramon?

– Szakrális töltés nélkül csak fizikai helyváltoztatásról beszélhetünk. Sigmund Freud rendelőjébe is elzarándokolnak az emberek, meg a végzet lándzsájához is. Mindkettő Bécsben van, és mégis más-más világban, és egyiknek a látogatói nem ott járnak, mint a másik hívei. A Finisterre is víz, meg Szent Panteleimon gyógyforrása is víz, mégsem ugyanaz a kettő…

„Üdvösségre az jut, aki kordában tartja tagjait, gondolatait, tudását, vezeklését és hírnevét. Az igaz és erényes, haragtól mentes ember, aki minden lényt úgy tisztel, mint önmagát, bizony fölszabadul, ha a szent helyeket látogatja.” (Padma-purána)

– Mélyen osztom a véleményét. Még ha valamely kérés, hiány, vagy vezeklés is a motiváció, belső természetét illetően a zarándoklat akkor is kísérlet a mindenséggel, valóságos misztérium. Kívülről persze tudatos lelki gyakorlatnak látszik, de az aktív részvétel nemcsak az utazásban követelmény, hanem a tisztulás, a vezeklés és a megvilágosodás terén is.

– Maga szerint, Pierre, miként megy végbe ez a misztérium?

– Az első vagy kisebb misztérium az, amikor az ember irányt vált s a mulandó világi káprázat helyett a maradandó lelki értékek felé fordul. A zarándoklat során ez az út kijelölése, az elszánás, az előkészület. A második vagy nagyobb misztérium a kitűzött cél megközelítése, amikor a perifériáról a középpont felé haladunk. Ez maga az út, a veszélyektől és megpróbáltatásoktól sem mentes fáradalmas vándorlás. A végső misztérium a mindenség centrumában végbemenő átlényegülés, a megvilágosodás felemelő pillanata. A zarándoklat során ez a cél elérése, a beteljesülés, amire a hosszú út során mindvégig áhítoztunk.

– Sokan azt állítják, a zarándoklat célja maga az út: Der Weg is das Ziel… – vetettem közbe.

– Nem, ezzel én nem egészen értek egyet. Aki csak úton van, lehet, sohasem érkezik meg, pedig a célba érés teszi teljessé a törekvést. Szerintem a vándorlás és a megérkezés, de még a hazatérés is elválaszthatatlan egymástól. Nekem egy másik idézet jut eszembe: Ego sum via, veritas et vita… Én vagyok az út…

– Fejet hajtok, ez valódi misztérium, de ha már az idézeteknél tartunk, mi a véleménye a VITRIOL-ról?

– Erről inkább meghallgatnám a maga véleményét – válaszolt Pierre némi tartózkodással. Visszariasztottam volna?

– Nem kell mondanom, hogy ez az alkimista kifejezés nem a kénsavra vonatkozik, anagramma-szerű olvasata viszont annál inkább tekinthető egy zarándok-mottónak: Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem – vagyis „Vizsgáld meg a Föld belső rétegeit, s a megtisztulás által megleled a rejtett követ.” Mások interiora helyett inferiora gyanánt értik a szöveget, s akkor azt mondhatjuk, a Föld feneketlen mélységeit, alantas bugyrait is fel kell kutatni, felforgatni fenekestül, majd tökéletesíteni magunkat.

Hogyha szabadjára engedem a fantáziámat, akkor ez egy földalatti zarándokút, akár pokoljáró, vagy halállal szembenéző utazás meghívója, melynek során nemcsak az alászállás, hanem a jellemformálás, a tökéletesedés is kötelező feladat. A vitriol szakszóként az átváltozást, a transzmutáció eljárását jelenti. Hérakleitosz szerint Az ember sorsa a saját jelleme, s ha az emberi jellem megmarad bárdolatlannak, akkor a nyers vagy elsődleges anyagtól, a materia prima-tól, sosem jut el a kifinomult lényegig, a quinta essentia-ig. Ám ha sikerül a jellemformálás, vagyis végbemegy az aranycsinálás, akkor az ember meglelheti a titkos követ, a bölcsek kövét.

– Remek! – Pierre szinte felkiáltott. – Így találkoznak a tradíciók és a nagy szellemek. Jézus mint út, a zarándoklat mint metamorfózis, az alkímia mint transzmutáció… Igen, meg kell lelni az aranyat! Talán Arisztotelész is ilyen aranykereső zarándok volt, másképp miért tanított volna az árnyas fák alatt körbe-körbe sétálgatva? Zarándokút a tudás elnyeréséért…

Egy dolog bizonyos, a szakrális helyek összekapcsolják a földi és égi dimenziókat, átmenetet jelentenek a zarándok számára anyag és szellem között. Ennek fölismerése spirituális érzékenység kérdése, ezért is nevezik a szent helyeket tudatsíknak, s nem csupán fizikai lokációnak. Azt hiszem, abban is egyetértünk, hogy a szent helyek fizikai dimenzióin túl a szellemi-lelki dimenzió megközelítése a zarándoklat igazi célja. Ezen a síkon a zarándoklat már nem fizikai helyváltoztatás, hanem a tudat megtisztításának módszere. S meglehet, magányosan indulunk, de bizonyosan nem egyedül érkezünk meg…

„Az Út soha nem üres, soha nem magányos, még ha néha úgy is érezzük.

Nincs sietség, nincs sürgetés. Nincs vesztegetni való idő… Ezt valahol minden zarándok érzi, ezért ki-ki a maga képessége szerint iparkodik. Néhányan már messze elöl haladnak. Őket követni lehet. Mások leszakadtak tőlünk… Ők majd bennünket követhetnek… Soha senki nem vándorol egyedül.”

– Töltene egy kis meleg vizet a palackomba, Pierre? – kérdeztem kicsit szentségtörőn, megszakítva a végtelenbe nyúló beszélgetést, mert lassan indulnom kellett.

– Hogyne, máris jövök… Milyen különös palackja van! – szólt, mikor visszahozta telitöltött termoszomat. A régi kettős falú üvegpalack, szabálytalanul farigcsált parafa dugóval, kívül háncs fonat, amely hőtároló vatelinréteget rejt.

– Igen, családi darab, régről való. Egyszerű, de nagyon hasznos kellék, főleg utazáshoz…

Szedelőzködöm. Pierre egy rövidebb kivezető utat mutat egy további lakrészen át (a sajátja ez, vagy a rút-arcú férfi vendégé, nem tudni); vetetlen ágy, hanyag berendezés, remek szőnyeg – minden decens. Aztán egy váratlan ajtón át már az utcára jutunk, nem kellett a lakótorony csigalépcsőjén leereszkednünk. Gyors búcsúzás, s indulok vissza a macskaköves és járhatatlanul szűk utcákon – le a Madonna lábaitól és a megalapozott stabilitás erődítményétől a profán térbe: nyüzsgő autók és szaladgáló emberek, indul az élet…

Valaminek a nyomába szegődtem, találtam is kincseket, meg nem is… Utaztam ötezer kilométert, még nyolcszor ennyi, és a Földet is megkerülhettem volna. Egy nyolcad, az nem más, mint az egésznek az alacsonyabb oktávja. Ha kicsiben nem találom a választ, akkor talán nagyban meglelem? Vagy ha a Nagy Kérdés misztériumát kutatom, akkor talán a kicsiny utazás miértjei és válaszai felidézhetik a teljesség válaszát? Kicsiny és Nagy, világok találkozása, metszéspontok és idősíkok, évszakok határa és világkorszakok mezsgyéje… Pierre egy igazi zarándoktárs. Én is egymagam érkeztem, és bár magányosan indultam tovább, már nem voltam egyedül, ez a remek zarándoktárs azóta is velem tart.

2019/71
Rácz Géza

Zarándok ábécé

Ha zarándokútra indulsz, ne feledd az alábbiakat, mert így lesz sikeres a lelki gyakorlatod!

• Ne a magad erejében higgy, bízd magad az isteni gondviselésre!
• Ha megérkezel célállomásodra, koplalj egy napot, virrassz és gyakorolj alázatot!
• Hajadat levágva, kopaszra borotválva elszakadhatsz a világi ügyektől!
• Vezeklésképpen tartózkodj a világi tettektől, élj önmegtartóztatásban!
• Ne feledj el áldozni őseidért, tanítóidért, szeretteidért!
• Végy tisztító fürdőt, körmenetben járd körül a templomot, a szent helyet!
• Adományozz a helyben élő szenteknek, illetve a templomoknak!
• Ne feledkezz meg a templomi imádatról, a fohászokról és felajánlásokról!
• Társulj a szentekkel, tárd fel előttük a szíved és tanulj tőlük, mert mellettük könnyen elérhető a tökéletesség!

• Közös a kezdet és a vég. (Hérakleitosz)

• Aki leül, annak a szerencséje is leül, ha fölkel, a szerencséje is föltámad, mikor alszik, alszik a szerencséje is, és ha mozdul, a szerencséje is elevenedik – utazz hát! (Aitaréja-bráhmana)

• „Mikor útra keltem, sok dolgot láttam, és többet megértettem, mint amit el tudnék mondani.” (Ecclesiasticus, Sirák apokrif könyve, 34:11-12.)