Zarándoklat Indiában
Angol szemmel
Megjegyzés: Indiában a zarándoklás – vallási hovatartozástól függetlenül – ősidőktől fogva az emberek életének szerves része. A helyváltoztatás igénye és a vallási kötelességek gyakorlása, egyszersmind a személyes lelki fejlődés igénye motiválta és motiválja mind a mai napig a zarándoklást. Igaz, a formaságok változhattak: már nem feltétlenül életveszéllyel járó végső út egy zarándoklat, sőt, akár a jómódúak passziója is lehet a templomjárás, de akár a „szórakozás”, akár a tapasztalatszerzés, akár a legszentebb szándék vezérli az embereket, sokan vannak úton Indiában.
Az alábbi értékelés nem feltétlenül objektív és higgadtan távolságtartó, de nem is pozitív módon elfogult. A beszámoló egy évszázados véleményalkotás a XX. század legelejéről, így ennek figyelembe vételével érdemes tanulmányozni. Adott helyeken jegyzetekkel igyekszünk segíteni a pontosabb megértést. A szerző William Crooke, a Bengal Civil Service nyugalmazott alkalmazottja, a kötet 1906-ban jelent meg Londonban, Indiai Dolgok – diszkurzív megjegyzések Indiával kapcsolatos témákról címmel. Valóságos kislexikon vagy mikro enciklopédia, ami egy sorozat darabja gyanánt a Japán dolgok és Kínai dolgok nyomán harmadikként jelent meg. Mindenesetre érdekes kortörténeti lenyomat, hogyan szemlélte a szakavatott brit köztisztviselő ennek a kontinensnyi országnak a sokszor meglepő jelenségeit.
ZARÁNDOKHELYEK
Az Indiába látogató külföldieket leginkább a zarándokok tömegei nyűgözik le, akik az országban elszórtan található számos zarándokhely felé igyekeznek. Nem kétséges, hogy vannak közöttük, akiket a vallási buzgalom hajt, az asszonyok és gyermekek számára azonban a zarándoklat az egyetlen kiruccanás az év során, ami megtöri a falusi élet sivár egyhangúságát: lehetőséget kínál arra, hogy az emberek szórakozzanak és vásárolgassanak, hasonlóan a versenynaphoz vagy a mezőgazdasági kiállításhoz az angol vidék életében.
A legkorábbi zarándokhelyek valószínűleg a szent folyók voltak. A folyók partján számos zarándokhelyet az egyes istenségek hívei foglaltak el, a nagyobb folyók azonban mindig felette álltak a vallási különbségeknek, és a hinduk minden osztályának jogában állt fürdőt venni bennük. A folyók melletti hindu szent helyek között sok olyat találunk, amely korábban egy másik vallás híveinek birtokában volt. Az India felső részén található Mathura, ami jelenleg Krisna imádatának központja, Benáresz, Siva kultuszának fő szent helye, és Haridvár, ahol Siva és Visnu hívei egyaránt jelen vannak, egykor mind a buddhizmus szent helyei voltak[1]. Az igazság az, hogy a zarándok elsősorban a szent helyet, és nem az ott lakozó istenségek templomait keresi fel. Az összes szent helynek megvan a maga szakrális területe, vagy ksétrá-ja (mező, vidék), amelyet egyes esetekben egy szent út (Via Sacra) jelez, s a zarándokok ezt járják körbe. Benáresz esetében ez a szent út a 16 kilométer hosszú Pancskosi. Amikor a zarándok körbejár egy szent helyet, a templomokban imádatot mutat be az egyes istenségek előtt, azonban a hely szent jellege az, ami a területet az istenségek számára megfelelő lakóhellyé tette. Maga a hely az, ami – bizonyos pontosan meghatározott kereteken belül – a szentség, a szakralitás illatát árasztja magából. A szent folyóban vagy tóban történő rituális fürdés azt jelképezi, hogy a test megtisztulása révén a lélek is megtisztul a vétkektől.
Kevés olyan hely található, amelyet kizárólag egyetlen istenségnek szenteltek, és vannak olyan helyek is, amelyeket egyidejűleg több vallás hívei is szentnek tekintenek. A pandzsábi Szakhi Szarvar városában például a muzulmánok egyik híres szentjük sírját keresik fel, a szikhek Guru Nának emlékművét látogatják meg, a hinduk pedig a szent folyóban vesznek fürdőt.
Ismerkedjünk meg egy konkrét adattal a zarándokutakat illetően: 1792-ben Jonathan Duncan az Asiatic Researches c. kiadvány lapjain feljegyezte egy bráhmana szannjászí aszkéta zarándokútjának állomásait. Az illető pandzsábi származású volt, és amikor megszületett, édesanyja éppen zarándokúton volt Dzsagannáth Purí felé. Saját zarándokútjának első állomásaként a Himalájába ment Nepálon és Tibeten keresztül. Onnan a szent Manaszarovar felé indult, majd eljutott a Kaszpi-tengernél található Baku tűztemplomaihoz. Afganisztánon keresztül visszatért Pesavarba, majd felkereste Szind és Hingládzs vidékét, ami az indiai sokistenhit legnyugatabbra fekvő pontja. Ezután a Gangesz mentén elzarándokolt Dzsagannáth Puríba, majd dél felé, Rámésvaramba indult. Ez a város egy szigeten található, ami az indiai félsziget legdélibb csücske és Ceylon között terül el. Ezután Szurat felé vette az irányt a nyugati partvidék mentén, majd tengerre szállt, és a Perzsa-öbölben található Maszkatba utazott. Innen tért vissza végül Benáreszbe, ahol vándorlásának állomásai feljegyzésre kerültek. Ezt a hatalmas utat – egyetlen tengeri utazás kivételével – gyalogszerrel tette meg. Napjaink zarándokai közül is sokan vannak, akik ehhez a szannjászíhoz hasonlóan az összes főbb szent helyet végigjárták, átkeltek a Himaláján és a Hindukus-hegységen, megfürödtek a Manaszarovar vizében, Puriban, Orissza partvidékén, valamint Kanjakumáriban.
A hinduk különféleképpen csoportosítják szent helyeiket. Egyesek szerint a négy legfőbb szent hely a következő: a Gangesz felső vidéke, az ország legdélebbi pontján található Rámésvaram, a Kathiavar mentén fekvő Dváraka, és végül Dzsagannáth Purí. Mások öt fő szent helyet sorolnak fel: a Gangesz és a Jamuná találkozása Prajágnál (Allahabad), a Bihárban található Gaja, a kevés Brahmának szentelt templom egyikének otthont adó Puskar (Adzsmír-Mhairwára), a Gangesz mentén fekvő Bithur (amelyet az ismert Nána Száhibbal szoktak összefüggésbe hozni), valamint Nászik, ahol a Godávari utat tör a hegyekből.
Vannak olyan helyek is, amelyek kifejezetten egyetlen hindu vallási vonalhoz tartoznak. Siva leghíresebb szentélyei például a következő helyeken találhatók: Kedarnáth (Himalája), Madura (Madrasz), Omkár Mandháta (Narmada), Szomnáth (Kathiavar), Tarakésvar (Bengál), és talán a leghíresebb Benáreszben. Visnu imádatának legismertebb helyei a következők: Badarinárájan (Himalája), Pandharpur (Dekkán-fennsík) és a dél-indiai Szeringapatam, Srírangam és Tirupati. A Krisna alakjában megjelent inkarnációjához ifjúkorának helyszíne, Mathurá szent földje, valamint eltávozásának helye, Szómnáth kapcsolódik. A Ráma, és hűséges hitvese, Szítá kultuszát követő hívek Ajódhjába (Oudh tartomány), Csitrakútba (Bundelkhand) és a déli Rámésvaramba szoktak ellátogatni.
A Déví, Kálí vagy Durgá néven ismert vérszomjas istennő szentélyeit gyakran sűrű erdőségek vagy hegyvidékek rejtik. Valószínűleg ezekről a vidékekről került át az istennő kultusza a bráhmanizmusba. Ilyen helyek többek között: Dzsválámukhí tüzei (Kangra), a nyugati határon fekvő Hingládzs, az alsó Himalája vidékein lévő Dévípátam, valamint a thug templom Bindhácsalban, ahol a Vindhja hegylánc a Gangesz völgyével találkozik.
A dzsaina vallásnak a világtól elvonuló szellemiségéből fakadóan a szentélyeik is a népes vidékektől távol helyezkednek el: Abu-hegység (Radzsasztán), Párasznáth (Bengál keleti része), Palitána és Girnár (a nyugati Kathiavarban). Ami az egykor uralkodó vallást, a buddhizmust illeti, a megmaradt főbb szent helyek a következők: a megvilágosodás fája Bódh-gájában, a nepáli Mahut Sztúpa a Himalájában, a hatalmas szikkimi gompák, valamint egyéb hegyvidéki szentélyek.
A folyók – különös tekintettel a szent folyók találkozásaira – vonzzák magukhoz a zarándokok legnagyobb tömegeit. Mindezek közül a legnevezetesebb a Gangesz. Egy legenda azt jövendölte, hogy néhány évvel ezelőtt a Gangesz Anya elveszíti szent jellegét, s helyét a Narmada veszi át. A jóslat nem igazolódott be, hiszen a Gangesz ugyanolyan szent, mint korábban, és nem igazán fenyegeti az a veszély, hogy spirituális jelentőségét elveszíti. A Narmada-folyó papjai azt állítják, hogy a Gangeszben fürdőt kell venni ahhoz, hogy az ember spirituális érdemekre tegyen szert, míg a Narmada esetében elegendő, ha távolról megpillantja: már ez is megtisztítja az illetőt a vétkeitől.
A szent folyók imádatának leghatékonyabb módja, ha a zarándok végigmegy a folyó mentén, onnan kezdve, ahol a tengerbe torkollik, egészen a forrásáig, majd a másik parton vissza. A zarándokutat a folyó jobb partján kell kezdeni, hogy a folyó az illető jobb oldalán helyezkedjen el, és a nap irányát kell követnie. Sokan vannak, akiket oly súlyos vétkek terhelnek, mint például egy tehén megölése, ezért nagy nehézségek árán végigjárták a Gangesz partvidékét, vagy egy-két esztendőt töltöttek azzal, hogy a Narmada-folyó vonalát kövessék az Arab-tengertől egészen az Amarkantak-fennsíkig. Mrs. Postans beszélt el egy történetet öt bráhmanáról, akik Delhiben keresztény hitre tértek. Később azzal a feltétellel térhettek vissza kasztjukba, hogy a következő vezeklést hajtották végre: a Delhi és Dváraka közötti, légvonalban is több mint ezer kilométeres utat újra és újra a földre borulva kellett megtenniük. A végén persze megemlíti, hogy amikor senki nem látta őket, nem biztos, hogy a vezeklés szabályainak megfelelően haladtak előre. Mundy tábornok a saját szemével látott egy embert, aki a fenti módon jutott el India felső vidékeiről Dzsagannáth Puríba, és az utolsó 90 kilométert két hét alatt tette meg. Alig látszott meg rajta, hogy egy majdnem 1600 kilométeres zarándokút áll mögötte. Amikor Akbar felkereste az adzsmíri szentet, mindig gyalogszerrel tette meg az utat. A családja is vele tartott, de ők a földre gondosan leterített szőnyegeken lépdeltek, és az út mindkét oldalán vászonfalakat emeltek, hogy a járókelő közemberek ne pillanthassák meg hölgyei szépségét.
A folyók szent mivoltának foka néha az irányuk függvénye. A Gangesz akkor a legszentebb, amikor kelet vagy észak felé folyik, a Jamuná esetében a nyugat, a Godávarinál pedig a dél a legszentebb irány. Egyetlen elátkozott folyó van Indiában, a Bihár államban található Karmanásza: az a hindu, aki a folyó gonosz vizét megérinti, elveszíti a megszabadulás reményét. Elképzelhető, hogy sokáig az árja hódítás keleti határait jelölte, s akkoriban a folyón történő átkelés a barbárok földjére való belépést jelentette. Az is lehet, hogy egy rég elfeledett tragédia miatt kapcsolódik a folyóhoz ez a baljós hiedelem.
Minden egyes szent helynek megvannak a maga papjai, akik kiküldik megbízottjaikat, hogy a zarándokok csoportjait irányítsák. Gondosan feljegyzik a látogatók nevét, így örökletes jogot formálnak arra, hogy a misztériumok idegenvezetőiként tevékenykedjenek. Elég megfigyelni a szent helyekre vezető utakat ellepő pénzéhes keselyűk civakodását és ármánykodását ahhoz, hogy lássuk: mennyi aljasság férkőzött be a modern kor hinduizmusába. Közülük is a szent folyók papjai (Mathurá, Benáresz, stb.) a legkapzsibbak és legarcátlanabbak, de Gajá templomi papjai mindenkin túltesznek.[2]
A vallásos hinduk azért zarándokolnak el ide, hogy szertartásokat végezzenek el őseik lelkének megmentése érdekében. Amikor útra kelnek, először ötször körbejárják a szülőfalujukat, és ősatyáikat szólítják, hogy tartsanak velük erre a szent küldetésre. Annak igazolásaként, hogy a zarándok valóban teljesítette küldetését, vagy megbélyegzik az istenség jelképével, ahogy Dvárakában szokás, vagy pedig a homlokát cinóbervörös festékkel, a vállát pedig egy vörös kézjellel jelölik meg. A zarándok – függetlenül a jel alakjától – gondosan vigyáz rá, amíg falujába vissza nem tér, hogy szomszédjai előtt bizonyíthassa: végrehajtotta a nagyszerű vallásos cselekedetet.
A muzulmánoknak is megvannak a maguk zarándokhelyei. A gazdag hívek Mekkába utaznak, ha pedig a síita irányzat követői, akkor a Meshed-i Kerbelát keresik fel, ami az Eufrátesz völgyében található. Az egyszerű indiai muzulmánnak azonban be kell érnie azzal, hogy ellátogat a híres szentek egyikének sírjához, mint például az Adzsmíri szent, a Fatehpur-szikri vagy Pákpattani szent emlékhelyéhez. A hely gondnoka – némi anyagi ellenszolgáltatás fejében – abban a különleges megtiszteltetésben részesíti a hívőket, hogy megérinthetik vagy megszagolhatják a szent turbánját vagy lábbelijét, s így magukba szívhatják azt a szakrális kisugárzást, amit az ilyen ereklyék árasztanak.
Nem kétséges, hogy a brit uralom idején a zarándokok száma jelentős gyarapodást mutatott. Sosem látott tömegek lepik el Haridvár és Allahabad rituális fürdőhelyeit. Ez nem is annyira a hirtelen fellángoló vallási buzgalomnak, hanem inkább az újonnan épült vasútvonalaknak köszönhető, amelyek révén megnyílt az út a zarándokok előtt, akik korábban nem mertek volna nekivágni ilyen megterhelő utazásoknak. A Vörös-tengernél található Dzseddában és az összes helyi szentélynél kórházakat létesítettek a zarándokok számára. Az újonnan épült utak és hidak megnyitották az utat a Gangesz és a Jamuná forrásai felé. Egyre nagyobb számban látni kuncogó lányokkal teli, a felvert porfelhőben nehézkesen döcögő ökrös-szekereket. Noha a vidékről érkezők talán sanda szemmel néznek az ilyen helyeken kötelező, számukra szokatlan higiéniai előírásokra, és még az is előfordulhat, hogy pestis- vagy koleraveszély idején betiltják a fürdést, az angol kormány népszerűségéhez mégis az járult hozzá legjobban, hogy megteremtette a békét és a toleranciát, ami lehetővé teszi a hívek számára, hogy vallásuk szent helyeit kényelmesen és biztonságban felkereshessék.
2019/71
William Crooke
Fordította: Erdődy Péter
[1] Ez igaz is, meg nem is, hiszen az, hogy a buddhizmus fénykorában egyes zarándokhelyeken túlsúlyba került a buddhizmus,
még nem jelenti azt, hogy Buddha korát megelőzően az adott helyek nem számítottak volna az ősibb hinduizmus szent helyeinek. A szakrális lokációk birtoklása, meghódítása, szellemi felülírása később is folytatódott.
[2] A szent helyek kalauzai – a panda-k – hivataluknak megfelelően teljes körűen gondoskodnak a zarándokokról, megszervezik a szállást, ellátást, a templomok látogatását, vagy akár a hetekig tartó hegyi zarándokutakat. Itt az esetleges visszásságokról hallunk, a hagyományos intézmény erényeinek említése nélkül.
