Egy maréknyi Kárpát-medence

Az ország közepén, a kecskeméti tanya-világban áll a Ludas-tói Iskola. Az egykori tanyasi iskola ma jóga kolostorként működik. Itt, ebben a szellemi iskolában él Tenkei Imre, aki 25 évvel ezelőtt csatlakozott a bhakti-jógához, a bráhmana rend beavatottja. Húsz éve szerzetesi elhivatottsággal gondozza a Ludas-tói kolostort.

Mestere útmutatásait követve választotta ezt az életutat, ám 2017 nyarán felkerekedett, hogy széltében-hosszában bejárja a Kárpát-medencét és földet hozzon a történelmi Magyarország 64 vármegyéjéből „a Szeretet Istenének megörvendeztetésére, a világ rendje, az ország üdve és a személyes tisztulás, a jólét és az áldozathozatal érdekében.” Küldetését már a kezdetektől sokan segítették és támogatják mind a mai napig. Tenkei Imrét és útitársait kérdeztük ennek a különleges vállalkozásnak a miértjeiről, céljáról és folyamatáról, a nehézségekről és a felemelő pillanatokról.

– Hogyan született meg a földgyűjtés gondolata?

– A történet tíz évvel ezelőtt kezdődött. Annak ellenére, hogy egy magányos helyen élek Ludas-tón, Kecskemét közelében, időről időre kimozdulok a tanyáról. Így történt ez 2010-ben is, amikor mesteremmel egyszer ellátogattunk a kecskeméti vásárba.

Járkáltunk a zsibongó embertömegben, szemléltük a földre kirakott mindenféle lim-lom portékákat. Ez igazi kincskeresés. Az összehordott hasznos-haszontalan dolgok között mindig kallódik egy-egy elfeledett ereklye, amely másnak nem sokat jelent, de az értő szem fölfedezi értékeit. Egy ilyen, Trianonnal kapcsolatos emléktárgyra figyeltünk föl, s ekkor született az az ötlet, hogy jó volna egy olyan szimbolikus tárgy, vagy jelkép, ami a magyarság egységét közvetítené. Elindult egy lelkes beszélgetés közöttünk, hogyan is lehetne ezt megvalósítani. Mi testesíthetné meg ezt az együvé tartozást? Ekkor jött a gondolat, hogy a 64 vármegye földjét kellene egyesíteni valamilyen módon, és ezzel felmutatni az összetartozás eszméjét.

– Milyen szellemiség áll a földgyűjtés mögött?

– A földgyűjtés számomra hivatássá, misszióvá vált. E hivatás szépsége az áldozathozatalban és felajánlás jellegében van. Áldozathozatalnak tekinthetnénk a sok fáradságot, előkészületet, időt és energiát, amit személyesen a földgyűjtésnek szenteltem, de ennél mélyebben is magaménak érzem ezt az ügyet. Nagyon különös érzés, hogy amiért az őseink a vérüket adták – az egész Kárpát-medencéért –, annak földjéből egy maréknyi most ott lehet az én szobámban is. Ez óriási dolog! Az őseink azért harcoltak, hogy a magyarság meg tudjon itt telepedni. Nekik köszönhető, hogy az életfeltételeket megteremtették számunkra. Ezért mindenképpen tisztelettel és hálával tartozunk. Akinek a magyarság fontos, annak ez megdobogtatja a szívét.

A magyar mentalitással sokan a széthúzás fogalmát társítják. Hagyományőrző csoport sok van, egyetértés köztük kevés. Okos és ezért büszke nép vagyunk, nehéz elfogadnunk, ha valaki másképp gondolkodik, más véleményen van. Ez megnehezíti az együttműködést. Arra gondoltunk, hátha a magyar föld szimbolikus egyesítésével ezen a bajon is segíthetnénk. Hátha változna az emberek gondolkodása, s inkább a közös pontokat keresnénk, mint az eltérőeket.

Az is áldozat, hogy minél több emberhez, ha lehet, akkor minden magyarhoz eljuttathassuk ezt az egyesített földet, és az összetartozás üzenetét. Ezzel egyben a jövőt is szolgáljuk. A földgyűjtés közel húsz barátunk áldozatos segítsége révén valósulhatott meg, akik idejüket, energiájukat szentelték az ügynek. Aki pedig megszerzi ezt az értékes ereklyét, maga is részesévé válik ennek a fölajánlásnak. Ezzel a küldetés több ezer ember áldozatává válik, ami így már sokkal hathatósabb.

Nagyon szép, kerek így ez az egész. Benne vannak az őseink, benne vagyunk mi magunk is, és a jövő nemzedék is belefoglaltatik. Mindez azért, hogy nemzetünk kultúrája, az értékeink megmaradjanak.

A világ nagyon gyorsan változik. Aki vásárol az összegyűjtött földből, azt a szándékot támogatja, hogy a hagyomány egy kis szeletét átadjuk a jövő generációnak, hogy ne csak azt lássák, amit a reklámok sugallnak, hanem tudják azt is, hová tartoznak.

– Hogyan zajlott a tervezés és magának a földgyűjtésnek a folyamata?

– Első lépésben készítettem egy kalkulációt: hány helyszínt, hány országot kell felkeresnünk, hány ezer kilométer vár ránk. Kíváncsi voltam, milyen feltételeket követel meg ez a feladat. Úgy gondoltam, amíg ezek nem állnak fenn, addig nem is érdemes belevágni. Ez hat-hét év előkészületet jelentett. Bújtam az útikönyveket, a történelmi események és helyszínek listáját, szakértők tanácsát kértem.

Igyekeztem mindent saját erőből előteremteni. Nem tettem közhírré, hogy nekivágok, nem gyűjtöttem adományokat sem, pedig lehet, hogy akkor egy hónap múlva akár indulhattam volna. Ez azonban nagyobb nyomást, nagyobb elvárásokat és még nagyobb felelősséget rótt volna rám. Eleve óvatosan álltam a feladathoz, nem lehet tudni, ki milyen érzelmekkel viszonyul egy ilyen próbálkozáshoz. A földgyűjtés közben sem nagyon hangoztattam, hogy milyen ügyben járunk. Általában azt mondtam, hogy van egy tanyám, ahová szeretnék földet vinni. Ezt mindenki elfogadta, és ez valójában igaz is volt.

Mikor összeálltak a feltételek, maga a tervezési, szervezési szakasz már csak egy-két hónapot vett igénybe. A nagy Magyarország falitérképén jelöltem be az állomásokat. Ezidőtájt is sokan támogattak ötletekkel, tanácsokkal. A lelkemre kötötték, hogy mindent dokumentáljak fényképekkel meg írásban is, hogy később élménybeszámolókat tarthassak. Felhívták rá a figyelmemet, hogy kalandos útra számíthatok.

A terv készen állt: hozzunk minden vármegyéből földet. Ám ez a föld nem származhatott akárhonnan. Olyan helyekről szerettem volna összegyűjteni, amik kultikus vagy fontos történelmi helyszínek, vagy amik az ősmagyarokhoz köthetők, mint a kurgánok vagy földvárak. Ha valahol ilyen helyszín nem található, akkor onnan, ahol a magyarság szempontjából emlékezetes esemény történt, de ha ilyen sincs, akkor legalább a megyeszékhelyről, ahol a megye fő eseményei zajlottak.

Személyesen néztem utána, hogy honnan gyűjtsek földet, de sokan adtak ötleteket is. Akadtak olyan helyszínek, amelyek más megyébe estek, mint ahogy eredetileg gondoltam. Például az ország szív-csakráját, Dobogókőt Pest megyéhez írtam a tervezés során, de kiderült, hogy Esztergom vármegyéhez tartozik. Más vármegyék átnyúlnak a mai határokon, így Csáktornya – a Zrínyiek sasfészke – Zala vármegyéhez tartozott, pedig ma Horvátország területén fekszik.

A vármegyék kiválasztott helyszínein túl volt további négy olyan fontos hely, ahonnan mindenképpen szerettem volna földet hozni: Dobogókőről, a szív-csakrától, a Vereckei hágónál lévő emlékműtől, Nándorfehérvárról, azaz Belgrádból és a pozsonyi csata színhelyéről. Ezek azért lényegesek, mert Dobogókő a magyarság spirituális központja, a többi pedig a magyarság szempontjából meghatározó történelmi események színhelye.

De volt itt egy bökkenő: sem Belgrád, sem a pozsonyi csata színtere nem tartozott a Nagy-Magyarország területéhez! Mennyire fontos helyszínek, és pont onnan ne hozzunk földet? Szakértő barátaim megnyugtattak, bátran toldjuk meg a földgyűjtést ezekkel a területekkel és a szívem is ezt diktálta. A pozsonyi csatával kapcsolatban felmerült még egy probléma, ugyanis több színtéren folyt a csata, így nem lehet pontosan behatárolni. Végül mégis sikerült egy olyan helyet találni, ami a csaták közelében terül el, de erről majd később.

Első utunk 2017 nyarán Erdélybe vezetett, ahol a legtöbb, huszonkét vármegye található. Két utazásra volt szükség az összes helyszín bejárásához. Erdélyben aránylag sokan tudnak magyarul, kiváló terepnek tűnt, hogy tapasztalatot szerezzünk a földgyűjtésben.

Utána következett az általam legnehezebbnek ítélt ország, Ukrajna, négy helyszínnel. A nehézséget egyrészt az okozta, hogy Ukrajna nem tagja az Európai Uniónak, másrészt az ottani magyarság igencsak nehéz helyzetben van. Az előzetesen begyűjtött információk sem voltak biztatóak. Azt tudtuk, hogy angolul szinte senki nem beszél, oroszul ugyan tudnak, de nem szeretik használni, magyarul meg jobb, ha egyáltalán meg sem szólalunk. A határátkelés is nagyon körülményes – ilyen háttér ismeretekkel vágtunk neki az útnak, azzal az aggodalommal, hogyha Ukrajnából nem sikerül földet hoznunk, akkor további erőfeszítésre már nem is lesz szükség, akár le is zárhatjuk az egész vállalkozást. A gondviselés azonban megsegített, igaz, hogy talán Ukrajna bizonyult a legnehezebb terepnek, de sikerült!

Ezt követte a horvátországi utazás, kilenc vármegye felkeresésével, szintén két útra bontva. Nagy segítséget jelentett magyar útitársam, aki anyanyelvi szinten beszélte a horvátot, így könnyen tudtunk útmutatást kérni a helyiektől.

A következő állomás Szerbia volt, innen három helyről kellett földet hoznunk.

A földgyűjtés következő szakaszát Szlovákia és Magyarország jelentette tizennégy, illetve húsz helyszínnel, bár itthon a nagyobb utazások szüneteiben több emlékhelyet is felkerestünk. Szlovákiában tartózkodtunk a legtovább – összesen öt napot –, és egy kedves helybéli barátunk vállalta fel a kalauz szerepét. Így itt is gördülékenyen haladt a földgyűjtés.

Ezt követően indultunk Magyarországra, ahol a Dunántúlt és a Tiszántúlt egy-egy önálló utazás keretében jártuk be.

Végül Ausztriába vezetett utunk, ahol két helyszínt kerestünk fel. Hainburg mellett a pozsonyi csata környékének meglátogatásával fejeztük be a földgyűjtő missziónkat 2018 augusztusában.

Valahányszor elindultam otthonról, egy kis ceremóniát mutattam be a Ludas-tón felállított turulmadaras magyar zászlónál. Tele voltam kérdésekkel… Füstölőt gyújtottam, áldást kértem. Mindig így indultam útnak, gondolatban a legjobbakat remélve, szívemben feszültséggel és egy kis izgalommal telve. Sikerül-e végigvinnünk? Eleinte még semmilyen gyakorlattal nem rendelkeztünk, hiszen soha nem csináltunk ilyet. 

Az áldáskérés és a felkeresett helyek iránti tiszteletadás mozzanata az egész út folyamatát végig kísérte. Első lépésben egy hosszabb-rövidebb terepszemle után kiválasztottuk a pontos helyet, ahonnan a földet majd begyűjtjük. Az vezérelt bennünket, hogy sehol ne tegyünk kárt. Rendezett parkokat, kövezett tereket, udvarokat egyszer sem bontottunk meg. Igyekeztünk megtalálni azt a helyet, ami szinte felkínálta magát.

A földgyűjtést mindig egy kis ceremónia előzte meg. A helyszínnek, a hely szellemének mindig felajánlottam egy füstölőt és imával fordultam hozzá, engedje meg, hogy egy kis földet elhozzunk, s ezzel a magyar népet segíthessük. Ezen kívül Dobogókőn, a szív-csakránál szűk körben egy komolyabb, hosszabb tűzszertartást is szerveztünk, azzal kértünk áldást a magyar földet egyesítő missziónkra. Azt is meg kell említenem, hogy a négy kitüntetett emlékhelyről nemcsak hoztam földet, hanem Ludas-tóról vittem is magammal, amit mindenhol szépen el is helyeztem.

A helyszínen bemutatott egyszerű szertartás után következett a sokszor embert próbáló munka. A földet vödrökbe gyűjtöttük, ha kellett szitáltuk, majd zsákokba töltöttük, betettük a csomagtartóba és bíztunk benne, hogy a határon nem tesznek fel kellemetlen kérdéseket. Legtöbbször nem is tettek.

– Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni a földgyűjtés során?

Én olyan ember vagyok, aki szeret mindent precízen megtervezni. Nem szeretek improvizálni – de az útjaink során mindvégig improvizálni kellett. Minden tele volt bizonytalansággal, ami végigkísérte az egész földgyűjtést. Elindultunk és nem tudtuk, mi vár ránk. Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem lehet mindent megtervezni. El kellett fogadom azt, amit az élet diktált. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bosszankodjak, ha valami nem úgy esett, ahogy elterveztem. Addig egyszerűen nem mehettünk tovább, amíg nem teljesítettük a feladatunkat. Nagy felelősséget éreztem, hogy végigvigyem a küldetést, mindvégig erre koncentráltam. Ezért nekem a földgyűjtés egyben tanulótúra is volt.

Az utazáshoz nekem kellett alkalmazkodni, maga a földgyűjtés pedig mindig egy türelemjáték volt. Fontos volt, hogy az összegyűjtött föld a lehető legfinomabb legyen. Ha nagyon köves, válogatnunk kellett, így egy kicsit körülményes és időigényes volt köves helyről földet hozni. Jellemző azonban, hogy például a várak köves, szilás helyre épültek, így ezeken a helyeken mindig meg kellett küzdenünk a kövek problémájával.

Az egyik legsúlyosabb ilyen jellegű nehézséggel Radnót városában a Rákócziak hajdani váránál találkoztunk. Maga a kastély elhagyatott, majdhogynem romos, magas gaz veszi körül. A környék gondozatlan, a föld pedig olyan köves, hogy még a kapa éle is kicsorbult. Mindenütt kő kő hátán, sehogy sem tudtunk földhöz férkőzni.

Négyszer-ötször is próbálkoztunk, míg végre találtunk egy megfelelőnek látszó helyet, de az meg tele volt hangyákkal, ahogy a következő is. Így hát máshol kezdtünk el ásni, ám megint kőbe botlottunk. Ekkorra már annyira ideges lettem, hogy földhöz csaptam a kapát, az ásót és abba is hagytam az egészet. Ennyire talán egyik hely sem vette igénybe a türelmemet. Végül siker koronázta a kitartásunkat, de ez a gyűjtés egy egész örökkévalóságnak tűnt. Az időjárás, leginkább az eső is megnehezítette a munkát.

Az is előfordult, hogy azért nem tudtunk földet hozni egy tervezett helyről, mert az már nem létezett. Krassó-Szörény vármegyében Orsova szinte a legdélibb része volt az országunknak. Itt állt hajdanán a királyi vár, ahonnan szerettünk volna földet szerezni. Azonban a Vaskapu erőmű megnyitásakor elárasztotta a víz, így már nem tudtunk eljutni a várba. 

A másik lehetséges helyszín a Korona-kápolna lett volna, amelyet annak az emlékezetére emeltek, hogy korábban itt rejtették el a Szent Koronát. A víz azonban ezt is elöntötte. Ekkor már főtt a fejem, hogy megtettünk 200 kilométert és egyszerűen nem létezik a hely, ahonnan földet vihetnénk. Szerencsére rátaláltunk a csodálatosan szép környezetben fekvő Szent Anna kolostorra, így végül nem utaztunk hiába, onnan hoztunk földet.

A terepviszonyok is változatos módon nehezítették meg a dolgunkat. Erdélyben Székelyudvarhelyen Bud várához kellett felkapaszkodnunk meredek domboldalon, ahol a medveveszély és az acsarkodó kutyák is problémát jelentettek. Úgy gondolom, hogy itt az intenzív fohász vitte sikerre az ügyet.

Számomra az egyik legnehezebb erőpróbával nem is külföldön, hanem szűkebb kis hazánkban, Tolna vármegyében, Regölynél találkoztam. Magyarországi útitársammal egy Árpád-kori templomromot szerettünk volna meglátogatni. A célunkat egy hatalmas kukoricatáblában véltük felfedezni. Széle-hossza nem látszott a dimbes-dombos terepen elnyúló táblának, a rom nem látszott a két méternél is magasabb kukoricaszárak közül.

Hittel felvértezve nekivágtunk és araszoltunk beljebb, egyre beljebb a táblába. Tudtuk, ha itt eltévedünk, akkor egész nap kóvályoghatunk majd benne. Kiderült, hogy nemcsak egy kukoricatáblával, hanem egy sűrű bozótossal, majd az utunkat keresztező patakkal is meg kellett küzdenünk. A nehézséget hűen kifejezi, hogy a cipőmet annyira megviselte ez a túra, hogy utána el is kellett hajítani.

A helyi adottságok miatt a távolság sokszor nagy volt a célpontunk és a kocsink között, ahová a teli vödröket kellett cipelnünk. Az emberek általában érdektelenek. Még akkor is közömbösek maradtak, mikor teli vödrökkel masíroztunk végig a belvároson, néha forgalmas helyeken, kíváncsi tekintetek előtt. Belgrádban, a nándorfehérvári várnál történt, hogy a földet az egész váron át kellett cipelnem a turisták, és a kapukban álló őrök között. Többször meg is kellett állnom, annyira nehéz volt a két vödör. A vödör füle annyira belevájt a tenyerembe, hogy utána napokig zsibbadtak az ujjaim.

– Melyik helyszín érintette meg leginkább?

A feladat technikai oldala végig nagyon lefoglalt. Számomra a felelősségen volt a hangsúly. Földgyűjtés közben nem nagyon volt időm szétnézni a várakban, a feladatra kellett összpontosítani, aminek a legfőbb oka az idő volt. Az idő, ami haladt és haladt. Munka közben az időt nem érzékeltük annyira. Úgy tűnt, gyorsan megszedtük a vödröket, de az idő is szedte a lábát, észrevétlenül.

Természetesen voltak pillanatok, amikor elérzékenyült az ember. Például a Vereckei-hágónál. Főleg úgy, hogy a legnehezebb terepen voltunk, Ukrajnában. A falukat nem jelezte semmilyen tábla. Még a GPS is félrevitt bennünket, a jegyzeteim alapján próbáltam meghatározni a helyes irányt. Fáradságos volt megérkezni a megnehezített körülmények között, de végül egy csodálatos helyre jutottunk.

Az eső eleredt, elég magasan jártunk, így borzasztó hideg volt. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, valósággal dideregtünk, de igazán felemelő volt megérkezni. Gyönyörű, itt-ott hóval borított táj vett körül minket. Már sokat hallottam a Vereckei-hágóról, az emlékműről… Itt jöttek be a magyarok, és most én is itt lehetek. Leírhatatlan az érzés, ahogy ott álltam, ennek a csodálatos eseménynek a helyszínén. Nagyon felemelő volt, még a rideg időjárási körülmények ellenére is.

Vittem magammal egy kis szentelt földet a Ludas-tói kolostortól, amit aztán az emlékmű jobb oldalánál el is helyeztem. Az emlékmű mögül már mások is vihettek földet, mert fel volt ásva a föld, mi is onnan gyűjtöttünk. Nagyon nehéz, elmepróbáló feladat volt. Körülbelül két óráig tartott, míg a hidegben, esőben, megszitáltuk a földet a durva kövektől, de az egész földgyűjtés egyik legkiemelkedőbb állomása volt.

Jó érzés töltött el a nándorfehérvári várban is. Belgrádban és a várban is nagyon nagy volt a forgalom, rengeteg a látogató. Kicsit eltévedtünk oda felé is, de a városból kitalálni még nehezebb volt. A vár gyönyörű, rendezett, nagyon szépen karbantartják. Nehezen találtunk olyan helyet, ahol károkozás nélkül tudtunk földet gyűjteni. Cserében Ludas-tói földet hagytam ott is.

Szlovákiában, Gömör és Kishont vármegyében, a Hosszú-réten álló Mária kápolnától hoztunk földet. Az útról letértünk egy földútra, és onnan egy tisztásra értünk, ahonnan már csak gyalog mehettünk tovább. Az erdőben, gyönyörű környezetben egy csodálatos Mária kápolna áll, nagyon szép kegyszoborral. Mindannyian elámultunk, nem tehettünk mást, minthogy kicsit imádkozzunk, meditáljunk. Annyira megfogott ez a hely, hogy teljesen kizökkentem a kötelességtudatból, pedig amúgy igyekeztem mindig a feladatra összpontosítani.

Az én szememben az egész földgyűjtés megkoronázása az utolsó állomás, a pozsonyi csata közelében található Barna-hegy volt. Itt már a kelta időkben is földvár állott, régi nevezetes hely. A leírások alapján a csaták minden valószínűség szerint a hegy közelében zajlottak. Sokan azt feltételezik, hogy akár Árpád atyánk is innen figyelhette a tájat. A széles, nagy hegyről csodálatos kilátás nyílt: Dévény vára teljesen tökéletesen látszott, a Duna és a Duna túlpartja, még Pozsony is. A pozsonyi csata emlékét őrzi ez a föld, és én ezt egy tanúhegynek is tekintem, egy olyan hegynek, ami nagyon sok mindent tudna mesélni a történelmi időkről. Ez az állomáshely valóságos ajándék volt az eddig elvégzett szolgálatokért.

– És hogyan tovább? Mik a további tervei az összegyűjtött földdel? 

Nagyon fontos számomra, hogy minél több emberhez eljuthasson az együvé tartozás üzenete. Ezért olyan foglalatot kellett találnunk az összegyűjtött földnek, amely könnyen kezelhető, mégis méltó hordozója ennek az esszenciának. A 64 vármegye földjét – a magyar nemzet eszmei és történelmi múltját, az őseink örökségét – egy kifejezetten erre a célra tervezett, kézműves üveggömbbe helyeztük el. A földet tartalmazó belső üveggömböt egy külső öleli körül és ad neki támasztékot.

Bízom benne, hogy azok, akik majd az otthonukba viszik ezt a csodálatos emléktárgyat, szívben és lélekben is összekapcsolódnak. Ez a szimbólum, ez a forma nagyszerű lehetőséget teremt az egyéni elmélyülésre, a szemlélődésre.

Az én utazásom a földgyűjtéssel nem fejeződött be. Járom a szűkebb, tágabb hazámat és elviszem az emberekhez ezt a megszentelt földet, amely nemzetünk tápláló gyökere és közös, nagy családunk bölcsője. Előadásokat tartok és igyekszem arra inspirálni mindenkit, hogy ki-ki a személyes érzései szerint kapcsolódjon be ebbe a közös felajánlásba, a közös fohászba. Tápláljuk minél többen a megértés, az összetartozás érzését! Hiszem, hogy a nézeteltérések eme korszakában a lélek emelése a népek megbékélését szolgálja.

Ezúton is köszönjük áldozatos segítségét azoknak, akik a földgyűjtésben segítséget nyújtottak:

Boga Áron, Csonka György, Édes Györgyi, Fazekas Ferenc, Fister Magdolna, Gömöri Sándor, Hallók Dénes, Janik István, Juhász János, Locher Erika, Mészáros Dávid, Péceli Gyöngyvér, Rácz Géza, Szabó Edit, Szeles Róbert, Szendrei László, Szűcs Zsolt, Váray László

Lejegyezte: Kenderesi Ilona

Kiemelések

Erdélyi és szlovákiai utazás

„Hogyan kapcsolódtam bele ebbe a földgyűjtésbe? Felvidékről utaztunk haza Imrével, és akkor említette, hogy indul ez a program, és szüksége lenne segítségre. Akkor még nem dolgozta ki a részleteket. Még csak egy nagyon szűk kör ismerte a szándékát. Már akkor tudtam, hogy igazi erőpróba lesz.

Nagyon sok embernek fontos. Mégiscsak a Kárpát-medencéről van szó, nem egy országról. Az, hogy ez az ország valaha a Kárpát-medencét ki tudta tölteni, szerintem nem egy emlék, nem egy nosztalgikus érzés. Azért volt ez régen így, és addig és nem tovább, mert így kellett lennie. Az, hogy ezt külföldi érdekek is megszabták, annak is megvolt az oka, csak az már nem az életet képviselte. Nemcsak a magyarokat érintette a szétválasztás, hanem azokat a népeket is, akik addig szerves szimbiózisban éltek együtt. Az egész-ség hiányzik. A kintiek többet vesztettek, ők az anyaországot vesztették el.

Magyarnak születtem. A magyar nyelvet beszélem. Képtelenek vagyunk felfogni ennek az ajándéknak a nagyságát. Biztosan téged is emlékeztettek már az életed során: »Szedd össze magadat!« Szedjük össze magunkat! Mi van akkor, ha egyszer egy egész országnak szó szerint össze kell szednie magát? Ha vannak emberek, akik ezt felismerik, és a felismerésük birtokában ezt végrehajtják, akkor elkezdődhet egy lelki összeszedés.

Ha téged valamilyen kár ér az életedben, mikor tudod, hogy elszakad tőled valami, ami fontos, egy lélekrészed, akkor nem várod vissza? Hiszen tudod, hogy együtt többek vagytok, és együtt tudjátok teljesíteni azt a feladatot, amiért itt vagytok. Külön-külön csak kóboroltok, mint a koldusok az utcán. Ne legyünk a népek és a világok koldusa! Szedjük össze magunkat és legyünk azzá, akivé lehetnénk! Magyarország számomra nem emberek tömege, nem vonalak a térképen, amik hol erre, hol arra csúsznak, hanem olyan nép, ahol a minőség uralkodik.

Ez egy beavatás. Megkapod ezt a földet: mit kezdesz vele? Nem kell kezdened vele semmit, majd egymással kezdtek valamit. Az a föld nem egy marék élettelen por. A bolygó is él, annak egy szelete is él. Ha összeszedjük magunkat, és a legjobbat hozzuk ki magunkból, az országunkból, a lehetőségeinkből, akkor erősebbek leszünk. Ez alatt ne agresszív erőt érts, hanem olyat, amitől megdobban a szíved. Ha megdobban a szíved, akkor közel kerülsz a Jóistenhez, közel kerülsz ahhoz a feladathoz, amit nemzetként, sorsként a kezedbe adhattak.

Nagyon kevés hely van az életemben, ami meghatározó. Én jobban vonzódom azokhoz az elvekhez, amelyek szerint régen az emberek éltek. Amitől a magyarok magyarok voltak, nem pedig világpolgárok. Azt, hogy az adott helyen mi történt, mélyen tisztelem, de maga a hely annyira nem fontos. Inkább az eszme és az elvek. Az emberek jönnek és mennek, de a homok marad.

Számomra mindvégig az volt nagyon fontos, hogy szépen, lehetőség szerint eredményesen teljesítsük ezt a feladatot, hogy ne különbözzünk össze helyiekkel, és az esetleges nemtetszésükkel. Mindenhol kértünk engedélyt, hogy földet hozhassunk. Nagyjából ugyanazt a feladatot, ugyanazt a szertartást végeztük el mindenhol. A szertartás szerinti engedélykérést azért éreztem fontosnak, mert mégis a földből viszünk el, aminek gyakorlatilag ott van a helye és ezt mi mégis elvesszük. Az égtájak felé fordulva kért Imre engedélyt és utána kezdődött a földgyűjtés.

Van, aki az életét adta ezért a földért, és nem kevesen. Akinek fontos ez a föld, és az, amit Magyarország képviselt és képvisel még most is, az áldozni fog erre. Azok biztosan értékelni fogják, hogy ez a föld nem csak egy marék por a polcon. Ők is áldozatot fognak hozni érte, ahogy mindahányan áldozatot hoztunk érte, akik részt vettünk a gyűjtésben és gazdagodtunk általa.”

Szűcs Zsolt

Ukrajnai utazás

„Elsősorban a személyes kapcsolatok miatt vettem részt a földgyűjtésben. Láttam, hogy Imrének ez nagyon fontos. Hasznosnak éreztem magam, hogy őt segíthettem, egy nemes ügy mellé állhattam.

Sokat tanultam az útból. Ami először beugrik, az a Vereckei-hágó. Nagyon hideg volt, esett a havas eső, a föld is fagyos volt, tele kaviccsal. Kézzel válogattuk át, mert a lehető legtisztább földet szerettük volna. Elázott a ruhám, elfagytak az ujjaim és kézzel szelektáltuk ki a kavicsokat a földből és úgy tettük a vödörbe. Sok ideig tartott. Fizikailag is megterhelő volt, és közben mentálisan is össze kellett szednem magam, és emlékezni arra, hogy ezt most egy nemes célért csinálom. Úgy tekintettem erre, mint egyfajta áldozatra.

Az első helyszínről, az ungvári vártól gyakorlatilag elzavartak bennünket. Emberileg nagyon megterhelő volt, hogy nyitott szívvel lelkesen jöttünk, milyen szép dologban veszünk részt és egyből falba ütköztünk. Nem kaptunk segítséget, nem kaptunk támogatást. Elég sok idő volt, míg felülkerekedtünk ezen, megtettünk mindent, hogy ne csússzunk bele a rossz érzések hálójába, kerestük a lehetőségeket, a megoldást. Végül mégis sikerült teljesíteni a feladatot.

Mindegyik helyszín nehéz volt, csak máshogy. Ungváron az emberek, a Vereckei-hágónál a hideg, az eső, Husztnál nagyon messziről kellett hordani a földet, a távolság volt nagy, végül Nagyszőlősön egy nehezen leírható érzés fogott el bennünket a várromnál, hogy innen most nem szabad földet hoznunk. Ezért másnap hajnalban tértünk vissza, és akkor már gond nélkül begyűjtöttük a földet.

A földgyűjtés előtt mindig fohászkodtunk, füstölőt gyújtottunk, mindig elvégeztünk egy kis szertartást. Nagyon különleges volt, hogy Imre is hozott a Vereckei-hágóhoz Ludas-tói földet. Csere volt, ami ha belegondolunk, nagyon misztikus dolog. Ami bennem megfogalmazódott ezzel kapcsolatban, hogy gyakorlatilag mi történt: összegyűjtöttük a történelmi Magyarország földjét egy pontra (Ludas-tóhoz), amire Imre áldást kért. Az egész országra áldás szállt. Ahogy ezek a földek egyesülnek, úgy egyesüljön a mi nemzetünk is!

Ha pedig a másik oldalát nézzük, hogy Imre vitt Ludas-tói földet is, azt a szentséget, ami Ludas-tón összesűrűsödik, elvittük az ország másik végére, és így lett kétirányú a folyamat.

Mit tud adni ez a palackba zárt föld a ma emberének? Úgy gondolom, ez egy metafora, egy szimbólum. Ha valaki kezébe kerül, az tisztában van vele, hogy mi van benne. Ha az ember a kezébe fogja, egy kis üvegcsének tűnik, de mégis valami nagyon fontos van benne. A föld, amiből az élet fakad, nem akármilyen föld, az egész magyarság területét átfogja. Nagyon sok tartalom és jelentés van benne. Olyan szimbólum, amiben mindenki megtalálhatja a neki szóló jelentést. Nekem az élet és az egész népünket éltető föld egy kis üvegcsében, eszencia.”

Mészáros Dávid

Horvátországi utazás

„Imre avatott be, hogy lesz egy küldetés, és megkérdezte, hogy vállalnék-e egy horvátországi utat. Azonnal igent mondtam. Megbeszéltünk egy időpontot, ő kijelölte a helyeket és egy fél évvel később útnak is indultunk. A Kárpát-medence, a magyarság dolgai, a történelem hozzám is mindig közel állt, így közös volt az érdeklődés.

Az egész történelem szempontjából én a magyarságot tartom a legbeavatottabb népnek annak megőrzésében, hogy a Kárpát-medencében rend és béke legyen. Azzal, hogy a vármegyék energiáit összegyűjtöttük, itt nagy dolgok történhetnek. A szellemi szint egysége a magyarságban mindig benne volt. Ennek a környező országok a részesei voltak, ma is azok, és részesei lesznek a jövőben is. Azt a tendenciát látom, hogy azok az országok, akik eddig ellenségesen viseltettek a magyarsággal szemben, kezdenek kibékülni velünk. Előbb utóbb nem csak fizikai és gazdasági szinten lesz emelkedés, hanem a szellemi szint is fel fog ehhez zárkózni.

Az ezer kis szellemi pont, ami most önállóan működik szerte az országban, a Kárpát-medencében egyesülni fog szellemileg, és ebből nagy erő fog felszabadulni. Ebben segít a földgyűjtés is. A föld szerves része ennek az egésznek. Az egység erejét fogja erősíteni az az energia, amit ez a föld hordoz. Azok a rezgések, amik ott voltak a vármegyékben, most eljöttek hozzánk, és ez szellemi szinten fogja táplálni az egyességet.

Úgy gondolom, már az is elég, ha valaki rágondol ezekre a vármegyékre. Már a gondolat ereje elindíthat valamit. Az összetartást erősíti, ha minél több embernél az otthonában van ilyen föld. Így az emberek gondolati szinten egyesülnek. Főleg, ha jól látható helyen tartják. Mikor ránéznek majd, akkor önkéntelenül tudni fogják, hogy mi az. Így sok ember gondolata egyesül majd. Ennek pedig előbb utóbb egyesség lesz a vége vagy egyesülés. Szellemi szinten biztosan.

Örültem ennek az egész útnak. Az érzékelhető változást későbbre várom, 8-10 év múlva.

A magyarsággal foglalkozó közösségek biztosan készek arra, hogy megbocsássanak a szomszédoknak. Akik azonban csak az anyagi létben gondolkodnak, egyik oldalon sem állnak készen erre. A teljes elfogadás és a bocsánatkérés még nem áll fenn egyik félnél sem. Erre még várni kell. Magyarországnak meg kell erősödnie ahhoz, hogy felnézzenek rá, és rádöbbenjenek arra, hogy velünk nekik is sokkal jobb lesz.”

Juhász János

Szerbiai utazás

„Mikor évekkel ezelőtt Imre egy szűkebb társaságban felvetette, hogy a földgyűjtés kapcsán Délvidékre keres segítőt, személyesen szólított meg a feladat; úgy éreztem, képviselnem kell a Vajdaságot. Akkor és ott egyértelmű volt számomra, hogy felajánlásként segítek: felajánlás Nekik, az ottaniaknak, minden délvidéki magyarnak. Abban a pillanatban nem gondoltam végig, az érzés szívből jött.

Meglátásom szerint a földgyűjtés lényege, hogy összehozzuk azt, ami szétesett egyszer. Egyesítés. Ennek a hatalmas erőt rejtő maréknyi földnek minél több otthonban jelen kell lennie. Ha csak rápillantunk, elindít bennünk különféle érzéseket, gondolatokat. Ezek a közös – akár napi szintű – megemlékezések valahol „fönn” összeadódnak, létrejön egy magasabb szintű egyesülés. Véleményem szerint ennek csak jó következményei lehetnek.

Családunk 1992-ben megélte az elszakadást, a szétszakadást, hasonlóképp, mint egykor az országunk. A délszláv háború miatt gyermekkoromban el kellett jönnünk Vajdaságból. Kényszerből hagytuk el otthonunkat. A családunk szétszóródott és a történtekről keveset hallottunk. A fájdalom akkora volt, hogy sokáig a felnőttek csak maguk közt suttogva beszéltek a borús időkről.

Mindig éreztem, hogy van egy űr, amit nem tudunk betölteni semmivel. Az éveket, amit távol kellett egymástól töltenünk, senki nem adhatja vissza. Az űr, a fájdalom, a gyökértelenség érzése mind a mai napig bennünk van. Ez a történet sokat megmutat abból, ami egykor történt országunkkal és az érintettekkel. Mély együttérzéssel osztozom a fájdalmukban.

Hihetetlen nagy élmény volt az utazás, rengeteget tanulhattam utastársamtól. Azt gondolom, ha példaként látjuk Imre kitartását, odaadását és elkötelezettségét magunk előtt, amit a földgyűjtés során tanúsított, bizonyára elérünk egy szebb jövőt.

Korábban már jártam a felkeresett területeken, de ez most sokkal több volt egy egyszerű kirándulásnál, mélyreható eseményekkel gazdagodtam. Felnőttként először éreztem meg azt, hogy Vajdaságban is otthon vagyok. Számomra gyerekként inkább a családi kapcsolatok szempontjából volt veszteség az elszakadás, a család, mint erőkörnek szétszakadása volt jelentős. A hazától való elszakadás kevésbé, hiszen kisgyermekként inkább a család az otthon, nem a falu vagy a ház. Mivel nem volt mélységes bennem a „haza” érzése, később a látogatások során inkább csak vendégnek éreztem magam Délvidéken. Ez most megváltozott, közelebb kerültem a gyökereimhez.

Ez az összegyűjtött erő, amit Imre kiküld a nagyvilágnak az együttérzés kifejezése is lehet. Az emberekért, az országért. A sérelemre és veszteségre, ami 100 éve ért minket, ez az összefogás enyhítés lehet, és hiszem, hogy ezzel az egyesítéssel jobb napok köszönthetnek hazánkra. Hálás vagyok, hogy részese lehettem Imre nagyszerű kezdeményezésének, hálás az együtt töltött időért.”

Édes Györgyi

Szlovákiai utazás

„Kedves ismerőseimtől, Tenkei Imrétől és Szűcs Zsolttól értesültem e nemes szándékról. Ismernek, nyilvánvaló volt, hogy segítek megszervezni az utat. Tudták rólam, hogy az „Egy életem egy halálom, mind a kettőt felajánlom édes hazámért gyönyörű Magyarországért, népemért, a nemzetért…Boldogasszonyért“ jegyében élek. Adott volt a benső indíttatás. 

Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor a ferdítésekről lehull a lepel. Az igazság lelkeket gyógyít. Az egészséges nemzettudat egészséges embert szül. Nemzetünk szinte minden betegségnemben elöl jár a statisztikákban. Mindegy, melyik államban él. A feltárás gyógyító lehet. Gyökereinket táplálja. Önbizalmunkat erősíti. Ez mindenkinek fontos.

Évtizedek óta vezetek honismereti-és zarándok utakat a történelmi Magyarország északi tájain. Azt ismerem, azt szeretem, az a szűkebb hazám. Úgy emlékszem, Imrének voltak javaslatai, azokat egészítettem ki. Az egyik szempont lehet a négy égtáj szerinti különleges pontok felkeresése. A Kárpát-medence négy jeles pontja nyugaton az Írott kő, északon a Babja góra, keleten a Hargita, délen az Adria. Ezen jeles pontok közül mi az északit, a Babja górát kerestük fel. Ez egy hegy, a történelmi Magyarország északi, ma Lengyelországhoz tartozó részén. A babja, annyit tesz, hogy bába, babba, mint a csángók Babbája. Vagyis ugyanaz a nép, ugyanazon a nyelven nevezte ugyanazt! Az idő múlását a név élte túl.

Előzőleg már ismertem minden helyszínt, és mindegyik mély benyomást tett rám, a földgyűjtés során is így történt. Lehet, hogy Ön is, vagy a kedves olvasók is hallottak már a századforduló környékén előkerülő, híresen gazdag Blatnyicai leletről. Ez turáni ornamentikával díszített tárgyak, közöttük egy kard, összessége. Blatnyica mélyen a Fátrában van, a történelmi Turócz vármegye északi részén. Egy kicsi templom mellett került elő a kincs. A hely igazi neve nem is Blatnyica, az csak a közigazgatási hovatartozás, hanem Sebesló a falu és a birtokos nemzetség neve. Mint a természeti népek pogány névadásai. És a lábunk érintette azt a talajt, ahol száz évvel korábban a kard előkerült, tehát ahol ezerkétszáz évvel korábban vitéz ősünk járt. A Honfoglalás előtt 100 évvel Sebesló kardja védte a hazát és lehet, hogy a fia hívta haza Árpádékat… ezért onnan a begyűjtött föld. Hm…hm… Nem jöttünk mi sehonnan sem…

Áldozatot hozni csak jókedvvel szabad. Örömmel fogadtam a részvételben való lehetőséget, megtiszteltetésnek is éreztem. Ma is hálás vagyok, hogy hozzájárulhattam a megvalósuláshoz. Nagyszerű érzés, ha nagyszerű emberek nagyszerű terveihez csatlakozhatunk. Vörösmarty Mihály jut eszembe: »Gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet…« Mennék újra, ha hívnának…”

Fister Magdolna

 Az emlékhelyek

1. Abaúj-Torna vm. – Kassa, Rodostói ház
2. Alsó-Fehér vm. – Nagyenyed, Bethlen Gábor kollégium
3. Arad vm. – Arad, külső várfal
4. Árva vm. – Babja Góra hegy
5. Bács-Bodrog vm. – Újvidék, péterváradi vár
6. Baranya vm. – Siklós, siklósi vár
7. Bars vm. – Zsitvaújfalu, Mária-kegyhely
8. Békés vm. – Gyula, gyulai vár
9. Bereg vm. – Vereckei-hágó, emlékmű
10. Beszterce-Naszód vm. – Beszterce, óváros
11. Bihar vm. – Nagyvárad, nagyváradi vár
12. Borsod vm. – Bükkszentkereszt, gyógyító kövek
13. Brassó vm. – Brassó, Fellegvár
14. Csanád vm. – Csanádalbert, kunhalom
15. Csík vm. – Csíkszereda, Mikó-vár
16. Csongrád vm. – Ópusztaszer, emlékpark
17. Esztergom vm. – Dobogókő, szívcsakra
18. Fejér vm. – Székesfehérvár, Csúcsos-hegy
19. Fiume vm. – Fiume, Trsati Szűzanya-templom
20. Fogaras vm. – Fogaras, fogarasi vár
21. Győr vm. – Pannonhalma, apátság
22. Gömör és Kis-Hont vm. – Hosszúrét, Mária kápolna
23. Hajdú vm. – Zelemér, Árpád-kori templomrom, kunhalom
24. Háromszék vm. – Sepsiszentgyörgy, református vártemplom
25. Heves vm. – Eger, egri vár
26. Hont vm. – Szitno, Attila-hegy
27. Hunyad vm. – Vajdahunyad, vajdahunyadi vár
28. Jász-Nagykun-Szolnok vm. – Szolnok, Tisza-Zagyva torkolat
29. Kis-Küküllő vm. – Radnót, várkastély
30. Kolozs vm. – Kolozsvár, házsongárdi temető
31. Komárom vm. – Komárom, Monostori erőd
32. Krassó-Szörény vm. – Orsova, Szent Anna kolostor
33. Liptó vm. – Liptószentanna, Árpád-kori templomrom
34. Máramaros vm. – Huszt, huszti várrom
35. Maros-Torda vm. – Marosvásárhely, marosvásárhelyi vár
36. Moson vm. – Boldogasszony, búcsújáró templom
37. Nagy-Küküllő vm. – Segesvár, segesvári vár
38. Nógrád vm. – Nógrád, nógrádi vár
39. Nyitra vm. – Ducó, ducói várrom
40. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – Budapest, Szent Margit sírja mellett
41. Pozsony vm. – Dévény, dévényi vár
42. Sáros vm. – Kisszeben, óváros
43. Somogy vm. – Szigetvár, szigetvári vár
44. Sopron vm. – Sopron, Mária Magdolna-templom
45. Szabolcs vm. – Szabolcs, szabolcsi földvár
46. Szatmár vm. – Szatmárnémeti, Kossuth-kert
47. Szeben vm. – Nagyszeben, óváros, várfal
48. Szepes vm. – Szepesváralja, szepesi vár
49. Szilágy vm. – Szilágysomlyó, Báthory vár
50. Szolnok-Doboka vm. – Dés, Rózsa-hegy
51. Temes vm. – Temesvár, Rózsakert
52. Tolna vm. – Regöly, somolyi templomrom
53. Torda-Aranyos vm. – Torda, Tordai-hasadék
54. Torontál vm. – Nagyszentmiklós, kincs lelőhelye
55. Trencsén vm. – Trencsén, trencséni vár
56. Túróc vm. – Blatnica-Sebesló, Szent András kápolna
57. Udvarhely vm. – Székelyudvarhely, Budvár
58. Ugocsa vm. – Nagyszőlős, Ugocsa várrom
59. Ung vm. – Ungvár, óváros
60. Vas vm. – Kőszeg, kőszegi vár
61. Veszprém vm. – Veszprém, veszprémi vár
62. Zala vm. – Csáktornya, csáktornyai vár
63. Zemplén vm. – Sárospatak, sárospataki vár
64. Zólyom vm. – Zólyom, zólyomi vár

1. Belovár-Körös vm. – Durdevác, Szentgyörgy vára
2. Lika-Korbava vm. – Senj, Nehaj-vár
3. Modrus-Fiume vm. – Ogulin, ogulini vár
4. Pozsega vm. – Pozsega, óváros
5. Szerém vm. – Zimoly, óváros
6. Varasd vm. – Varasd, varasdi vár
7. Verőce vm. – Eszék, eszéki vár
8. Zágráb vm. – Zágráb, medvedgrádi erőd

+1 Belgrád, belgrádi vár

+2 Hainburg Barna-hegy, a pozsonyi csata helyszínei

73/2020

Lejegyezte: Kenderesi Ilona