Körülmények…

Hely, Idő, Körülmények – három tényező, amely észrevétlenül meghatározza életünket. A Hely – amennyiben másik földrészen születtél volna, másként élnél, másként gondolkodnál; az Idő – mindig mondhatod, hogy átmeneti és változó korban élsz, mondhatod, hogy rosszkor születtél, de az idő mindig most van, a jelen pillanatban metszi egymást a már nem létező múlt és a még nem létező jövő; és a Körülmények – ezekre mindig lehet panaszkodni.

Fejtsük visszafelé ezeknek a tényezőknek a fonalát! D. C. Bose bengáli fizikus szerint, amikor tehetetlen az ember, a körülményeit kezdi okolni. Ezért mondhatjuk, hogy egy szellemi értelemben is felnőtt ember nem hivatkozik a körülményekre kifogásként. Miért élne vissza egy helyzettel, azért mert esetleg vele is visszaéltek? Mivel nyomorult volt a viszonya a szüleivel, ezért ő is kínozza a gyerekeit? Abúzus áldozatává lett, s romokban hever az élete, ezért álljon be prostituáltnak? Ráadásul Nietzsche szerint nemcsak az befolyásol minket, ami megtörténik velünk, hanem az is, sőt, talán még jobban, ami nem. Ne kifogásként hivatkozz a körülményeidre, hanem gondold át Vergilius szavait: Türelemmel viseld, ésszel egyengesd a sorsodat.

Az idő pedig – sokan mondják – nem létezik, mégis úgy érezzük, elmúlik. De hogyan győzhetők le az idő korlátai? Vegyünk egy másik bölcs embert az ókorból: Látni a jelen pillanatot annyi, mint látni mindent, ami most van, mindent, ami az idők kezdete óta van, és mindent, ami a világ végezetéig lesz; mivel minden dolog egyféle és egy formájú – mondja Marcus Aurelius. Vagyis ha sikerül fölvennünk egy szemlélődő alapállást, legalább néha, máris változtathatunk azon, miként tapasztaljuk a világot, az életet.

A tudás és a bölcsesség között nincs szükségszerű összefüggés. Az írástudatlanság nem feltétlenül műveletlenség. Modern világunk élesen megkülönbözteti a tudást és a bölcsességet. „Talán még soha sem volt oly sok tudás birtokában, s volt egyszerre oly öntudatlan az ember, mint éppen korunkban. Megterhelve rengeteg célkitűzéssel és mégis céltalan, oly kiábrándult és mégis az ábrándok játékszere. Ez a fura ellentmondás átjárja egész modern kultúránkat, tudományunkat, de a filozófiánkat, irodalmunkat és művészeteinket is.” – írta Wilbur M. Urban amerikai filozófus 1929-ben (The Intelligible World: Metaphysics and Value), s szavai ma igazabban csengenek, mint száz évvel ezelőtt. Lehet, hogy tényleg nincs idő? Vagy csak ismétli magát a múlt század? Mégis hivatkozzunk a körülményekre?

De ne feledjük a helyet – legyen a mi helyünk középpont, a világmindenség közepe, szellemi bázis, ahol ég és föld összeér. Akkor tehát megvan a világ közepe mint hely, megvan a most, az örök jelenidő mint az idő – és ez megteremti az optimális körülményeket, amikor is a nagy titok végére járhatunk. Sokszor a nehézségek, az élet kényszerű szituációi szülik meg azt az intenzitást, azokat a körülményeket, ahol a végtelen mindenség egy talpalatnyi helyre koncentrálódik, amikor az örökkévalóság belesűrűsödik egy pillanatba. Ilyen körülmények szükségesek ahhoz, hogy kilépve a tudatlanság biztonságából és a megszokás komfortjából megvilágosító tapasztalásban lehessen részünk.

A cséplőgép a mennyországban is csak dohog, míg a bölcs a szemétdombon is észreveszi az aranyat. Különös erő az, hogyha egy nehéz helyzetből is előnyt tudunk kovácsolni, ha bármilyen körülménynek a hasznát tudjuk venni, ha a visszásságot is képesek vagyunk a visszájára fordítani…

73/2020
Rácz Géza