Filozófiám a filozófiáról

Semmiféle tárgyról nem filozofálnak ritkábban, mint a filozófiáról.

Schlegel testvérek

„A filozófia hosszú távon nem nélkülözheti valódi optikáját, a metafizikát.” (Martin Heidegger)

„Meg kell szabadulnunk attól a hiedelemtől, hogy a filozófiai aktivitás valami professzoros foglalkozás. Emberi tevékenység az, minden feltételek és körülmények között, rabszolgáé éppúgy lehet, mint uralkodóé.” (Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába, Európa Kiadó Budapest 1987)

A filozófus

„A filozófia szükségszerűség éppúgy, ahogy szükségszerűség a művészet. Ez a szükségszerűség mint ösztön és tehetség jelenik meg az emberben. Akinek határozott tehetsége van, az ezzel már bírja a filozófia alapját, az törvényes gondolkodó, jogszerű, a filozófia eszméjétől felhatalmazott és lelkesített filozófus.” (Andreas Ludwig Feuerbach)

Ki a filozófus? Tág értelemben minden kérdezően kereső, s keresően gondolkodó ember. A filozófus is ember, mint bárki más, amiképében beleértve embervoltunk valamennyi erényét és hibáját. Filozófus: aki nemcsak a világban látja az egyest, de az egyesben is egybe látja a világot – így világol világlátásában vele világa. A filozófus olyan egyes az egyetemesben, aki elméjének vezérsugarával törekedik ezen egyetemes lét képzeletbeli átfogására. Filozófus, aki szívén viseli ittlévőségünk gondjait, bajait. Akinek vállai e gyötrő gondok, terhek alatt roskadoznak, aki az eszmék labirintusában hívőként keresi a „Kánaánba” vivő utat.

Filozófusnak nem feltétlenül az a személy tekintendő, aki ismeri a filozófiát mint emberi bölcselkedést – mint filozófikumot – mivel tudnia az abszolút igazságot, vagy mint bölcseletünk teljességét igazából nem lehet tudnia az ember fiának magának. Filozófus, aki tud filozofálni, magából a világból, vele világának értünk világából, mint filozófumból. Filozófus, aki értelméből meg tudja magyarázni önmagának, s magából másoknak magáért, értünk-világunk nékünk értelmét magát, mint filozófi(k)umot a filozófumban.

A filozófusban a filozófia mint filozófum benne él úgy, ahogy a filozófus a filozófiában a filozófiáért él. A filozófus a filozófiát mint filozófi(k)umot nem csak könyvekből sajátítja el, hanem magába szívja már az „anyatejjel” is; a filozófia olyan számára, mint más ember számára a levegő: ittélt kérdésének éltető eleme, s egyszerűen nem tud létezni nélküle.

A filozófus filozófusnak születik, a filozófia filozófi(k)uma ösztönszerűen is a szívében lüktet, a vérében áramlik, a tudatában izzik, a Teremtő által ízig-vérig génjeiben előre beprogramozott, amely programot a legparányibb lehetőség, a legmikronnyibb hatás is vulkánként kitörő lendülettel működésbe hozhat.

A filozófus nem csak gyarló hús-vér ember, hanem maga a filozófia filozófuma, a maga-magáért e világért magába áramló eszme, amely eszme a filozófus testként materiális köntöst ölt magára, magában mint filozófusban. A filozófia mint filozófum sem egyéb, mint maga a filozófus tisztán eszmei vetülete, vagyis a filozófus, mint gyarló hús-vér ember, gyarló húsvérűségén túllépve feloldódik az eszmében mint filozófi(k)umban, szellemét függetleníti tér és idő korlátaitól, s e függetlenítés eredményeként, ha elpusztul idővel a test, ha elpusztul idővel az időiségével – mint az időlét kontinuitásával determinált gyarló hús-vér ember, de megmarad belőle az időkön túlnani elpusztíthatatlan eszme, a tiszta szellemi szféra mint filozófia, avagy filozófi(k)um a filozófumban.

Tehát a filozófusi pálya nem feltétlenül egy foglalkozás, hanem egy foglalatosság, egy életforma, a filozófus életéé, mely maga a filozófia, s a filozófia, mely maga mint filozófum, a filozófus élete, életcélja gondolatokba foglalva.

„Jelenleg teljességgel a filozófiában élek; teljesen bele vagyok merülve.” (Schelling)

Vele-vers

Filozófiai kérdések

Felelet helyett

Felelősségteljes hallgatás

A kérdés kíváncsiság

A válasz ugyancsak

Rácsodálkozunk – 

Nem lehet megérteni

De hinni szabad

Szabad?

Muszáj valamiben hinni

Ha értelmet akarunk

Tulajdonítani

Tulajdon életünknek

Különben fölemészt a

Gügye „annyi” (m)ennyi

Ürömszív üregeiben lapuló

Lablikus „hiába ugye”

Laikum’- logikum’-tól

Titkok itt-ott fényjelek

A kérdés kétségtelen van

Vonz s hiánya ékel 

„A filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia útonlevést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül. … Aki azt hiszi, hogy mindent ért, máris alkalmatlan a filozófiai gondolkodásra.” (Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába, Európa Kiadó Budapest 1987)

A filozofálásról

„Megtanuljuk majd megérteni, hogy a filozófia számára elvileg nincs olyan elgondolható út, mely naivan végigjárva olyan végeredményhez érhetne, mely utólag lehetővé tenné annak a bebizonyítását, hogy éppen ez az eredmény maga az egyetlen, a végleges filozófia. … ki mondhatta el filozófiai élete során, hogy számára a filozófia immár nem rejtély?” (Edmund Husserl: Az európai tudományok válsága, II. kötet, 255. o. Atlantisz kiadó, 1998)

A filozófiát akármint a házimunkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni. A felvetett kérdések, problémák újabb kérdéseket, problémákat szülnek, újabb kérdések, problémák nőnek ki belőlük. Az érintett témakörök kérdései, problémái mintegy átnyúlva belevegyülnek más témakörök kérdéseibe, problémáiba. Így kifejtett eszmefuttatásunk a szétválaszthatatlanul összefonódóan összegabalyodó totális egész megoldhatatlan rejtelmeibe ütközik. Művünk töredék, amely mindig hiányt von maga után. A végtelen kérdésére feleletként véges válaszok nem adhatók. Képtelenek vagyunk mindent megkérdezni, illőleg minden kérdésre megfelelően kielégítő választ adni. Oly választ, amely válasz hiánytalanul kimeríti az adott problémakört. Mert e problémakör az Abszolút totalitás. Az Abszolút totalitás, amely nem kezdődik és nem végződik. Az Abszolút totalitás, amely mindig, mindenütt jelen van mindenben. Az Abszolút totalitás, amely felöleli a kérdést és a választ, a kérdezőt és a kérdezettet, az igazt és a hamist, az igent és a nemet.

Amire meg akarjuk adni a választ, arra a választ nem tudjuk megadni. Tehát méltányolandó, ha egyáltalán a kérdést fel tudjuk tenni. Mert a kérdés helyességén múlik a kérdésre adott válasz igazsága. A helytelen kérdésfeltevésre helytelen a válasz is. Nincs ember a földkerekségen, aki elméjének vezérsugarával megoldaná Nagy Sándor gyanánt e kibogozhatatlan rejtély összekuszált szövevényeit. Óriási eredmény, ha e problémák némely szegmentjére reá tudunk mutatni, és néhány részletkérdésre felelni tudunk, annyira, amennyire. Valamint a mennyiségéből képesek vagyunk – ha képesek vagyunk – felhívni a figyelmet, felkelteni az érdeklődést az átfoghatatlan totalitásra, a totalitás átfoghatatlanságára, amelyben önmagunk is totálisan benne vagyunk, s ő maga is totálisan bennünk van, a totalitásért magáért magában a totalitás. A totalitást gondolataink markával kívánjuk összefogni, de az abszolút egész valahogy mindig kicsúszik e marokból. Marad bennünk a vágy, e vágyból akarás reménylétele mint a totalitás illúziója, s néhány szem morzsa, amit az elme nagyítója kalácsként mutat, kalácsként képzeljük el, vagy e morzsákat kívánjuk kaláccsá dagasztani képzeletünk teknőjében.

A filozófiában mint filozófi(k)umban a határtalan határ határai összemosódnak. Egyik téma kimeríthetetlensége belekapaszkodva folyik a másik téma kimeríthetetlenségébe. Lehetetlen merev vonalakkal, mérföldkövekkel – materialista módon – elszigetelni egyik kimeríthetetlen területet a másik kimeríthetetlen kutatási területtől. Ilyen elszigeteltség például a „tudatunktól független” lét, anyag – ami szerintük ugyanaz – és minden más, ami van – vélik ők – szintén anyag értelmetlen szajkózása, valamint a lét és a tudat mesterséges – életidegen – és ideologisztikus szembeállítása. 

„Ha a szubjektumot és objektumot nem eleve egyesülésükben fogjuk fel, akkor hiába kutatunk a köztük lévő kötelék után. Ezért lapos és hiányos szükségszerűen minden olyan filozófia, amely nem onnan indul ki, ahol ezek egyesülnek: az ilyen filozófiák nem tudják megmagyarázni, amit meg kell magyarázniuk, tehát nem is filozófiák.” (J. Gottlieb Fichte: Válogatott filozófiai írások)

Ezért „egyetlen olyan világelméletet sem ismerünk el filozófiának, amely a megismert objektumokra korlátozza magát… A világegész megragadását célzó, de a fenti értelemben hiányos és ezért filozófiailag használhatatlan elméletek ’klasszikus’ példája a materializmus.” (Heinrich Rickert: A filozófia alapproblémái)

A filozófiát mint filozófi(k)umot filozófusaink majdnem hogy kimerítették, amit nem merítettek ki belőle, éppen benne maradt. E benne maradásban mindig marad a „majdnem”, majdnem hogy kimerítjük, de mégsem, e „mégsem” a végtelen, a végtelen totalitás, az Abszolútum. Az Abszolútumhoz viszonyítva a legmélyebben szántó gondolatunk filozófuma is csak imbolygó hullámfodor a mindenség óceánjának színjátszó felszínén. Kutatjuk a Gyökeret, amelyből minden szerte ágazik a mindenségbe(n). Kutatjuk az Egység azon biztos talapzatát, amelynek éltető nedveiből minden táplálkozik, él, mozog. De e stabil pontot nem találjuk a tudományunk ekéivel felforgatott világban. E stabil pontot nem találjuk gondolatbarázdáink intervallumában. S hogy van-e egyáltalán stabil pont? Van-e egyáltalán világunknak eredője?

Mi bizonyíthatná jobban, mint a tény, hogy keressük. Olyat tudva-tudván nem keres az ember, amiről tudva-tudván tudja, hogy nincs, illetőleg léte lehetetlen. Csak a valamit kereshetjük, a semmi nincsét, a nincs soha-sehogy sehol-létét nem keresi senki, s ahol van kérdés, kell lennie feleletnek is. E stabil pontról képzelgünk, képzeletünk bizonyossága értünk-világért s vele magáért önmaga a képzeletünk, amely képzelet magában nem lehet mása a matériának magának. A mulandó világból a múlhatatlanság vágya nem tükröződhet vissza tudatunkba, ahogyan magából az öntudatlan világból sem tükröződhet vissza önmaga a tudat magának, úgy mint tudat. Evidens: ami nincs magában a külvilágban, vissza sem tükröződhet magából a külvilágból.

Képzelgésünk stabil pontja magában az eredet. Világfolyamunkban e forrás vize csörgedez, e forrás vize dobogtatja szívünk, e forrás vize itatja át lelkünk, s e forrás vize részegíti tudatunk a halhatatlanság pezsgő italával. De e forrásról nem tudhatunk, mivel nem tudhatunk visszafelé folyni az idők sodrában, az élet árjában. E forrást valaha mégis észlelnünk kell. Mert a kibocsájtó és befogadó állomás azonos, amely az idő szalagjával körbekeríti fizikai létünk.

„Létemnek egy értelme van:

Szolgálni az Elérhetetlent,”

(Alekszandr Blok: Sötét toronyban, Lator László fordításában)

Vele-vers

A filozófiához

Amikor a kérdés kérdés marad,

S a válasz kicsúszik nyelvünk markából.

A miértre a hogyan nem ad feleletet.

S bódítva elménket át- és átszövi,

A szófelhők által takart, elérhetetlen gondolat.

A retorika tarsolyában kutakodván

Képzeletbeli talentumok után,

Amely ott is csörög, ahol nincs.

Kincs hol van, amint a

Csendmély szült szavak finom bársonyában,

Álommá szenderül csilingelése. 

„Az, hogy az ember milyen filozófiát választ … attól függ, hogy milyen ember: mert a filozófiai rendszer nem egy holt házi tanácsadó, amit tetszésünk szerint elutasíthatunk, vagy elfogadhatunk, hanem áthatja annak az embernek a lelke, aki magáénak vallja. Egy természettől fogva erőtlen, vagy szellemi szolgaság, kiművelt luxus és hiúság által ernyedtté tett, meghajlított jellem sohasem fog felemelkedni az idealizmushoz.” (J. Gottlieb Fichte)

A filozófia jellege, szerepe, kardinális kérdése

Objektív filozófia nincs. Minden filozófia magán viseli magának alkotójának személyiség-jegyeit, mint filozófumot. A filozófia mindig pártos, pártolja ihletőjének elképzeléseit. A filozófus lehet politikai pártoktól semleges, de önmaga szubjektumától ő sem függetlenítheti magát, hiszen ő maga a szubjektum, mint gondolkodóan érző, s ezéből cselekvő lény. A személyiség indifferens módon nem tud feloldódni a világban. Ezért a világnak kell feloldódnia a személyiség szubjektív vegykonyhájában, az emóció és ráció oldóanyagában. Az így kapott oldat mindig egyedi. Az elme szellemtükre megtöri a világ fény-nyalábjait és e „tükör” tulajdonságainak megfelelően szórja szét és szívja magába az objektív hatások individuális színekben játszó csillámporait. Az elme mint olyan, beállítottsága szerint mindig többletet ad a világnak. A vizuálisan feltáruló képet – ami az objektív valóság – az elme, elve ízlésének megfelelően a gondolat ecsetvonásaival átpingálva adja tovább magának tudatának, tudatával magának, a tudatában tudatosult filozófi(k)umi világnak. 

Ezért a szubjektív „festmény” filozófuma mindig gazdagabb, mindiglen színesebb, mint az objektív modell világvalója, mivel e „festmény” tartalmaz oly spirituális hatóerőket, s e hatóerőkből fakadó oly ideákat, amelyek a modellben nem találhatóak meg.

E plusz, amit az elme színjátszó villámai adnak a világnak leginkább a művészetekben mutatkozik meg. A művészet fogalmába beleértve a gondolkodást is. A gondolkodás fogalmába pedig beleértve önmagát a filozófiát is, mint a művészi gond gondolatával plántált eszmefuttatások harmonikus közegét, amely összeg túlmutat önmagán, s önmagunkon túl magáért-valóan e világvaló világlásáért.

Elménk gazdag képzeletvilágából adódóan az elgondolt dolog gondollétével adva mindig színesebb, színezetében mindenüttebben csillogóbb, mint a dologi világ nékünk-dolgai. A dologi világ adott dolgai dologiságuk konkrétságából annyit nyújthatnak magukból, amennyi önmagukban mint eleve adott benne rejlik. Ellenben az elgondolt dolog a fantázia vásznába burkolja objektumát, s annyit nyújt magából, amennyit ő magából magának gondolata által nyújtani képes a dologról, amely dolgot az adott gondolat gondollétében adva elgondolni képes.

A gondolat magának-gondolatának objektív hatásával új dologi realitást varázsolhat szellemi ereje közvetítettségével a már eleve adott dologi realitásból. A ma gondolata a holnap lehetséges általunk-dologi realitása. Az objektum a szubjektummal, a szubjektum által a gondolati többlet realizálódásával egészülhet ki, amely realizálódás átalakítja ittmeglétét, és a spirituális képzelet objektív konkretizálódásával új formát ölt magára, s magában e megformáltságban tartalmilag is totálisan felfrissül. 

A matéria csigaházából ki kell bújtatni ideáink, hogy képzeletünk ízlelőbimbóival megérinthessük a megérinthetetlen szellemet. Aki az anyagot a szellemi értelem erejétől elszakítja, ez erő szellemi értelme nélkül képtelen felölelni a bennünk élő kívül-világot, s így vakon bolyong a semmiben, amelyet világnak vél. E vakságban épp a lényeg pulzusára nem tud rátapintani. Pulzusának lényegére, amiben lényegében a mindenség szívritmusa lüktet. A lényeg pulzusára, aminek minden dobbanása mindent átvilágít, aminek lüktetésében minden kitapintható, ami nélkül számunkra amiségében nem létezhet világló világvaló értünk-világunk által-világlásában.

Aki csak abban hisz, amit megtapasztal, igazából semmiben sem hisz tudatával, még saját éntudatában sem, amivel sajátlagosan önmegtapasztalta.

Ahhoz, hogy megértsük a világot, át kellene lépnünk szellemünkkel ezen anyagvilág küszöbét, hogy mint a szárnyaló sas, magasról beleláthassunk összefüggéseinek rejtelmeibe. Földtúró vakondként a földtől tovább nem juthatunk. Ha csak a világ matérikus oldalait érintem szellemem suhanásának szárnyaival, úgy a világ ezernyi oldalát (dimenzióját) annak teljessége fényében nem ragadhatom meg képzeletem gyantájával sem. 

E fény forrósága nem pezsdíti vérem, e forróság fénye nem növeli gondolataim fogékonyságát. Az anyagi oldal homályba vivő szürkesége még azon ideákat is kiszipolyozza szívünk pitvarából, amelyek eredetileg lelkünk ősmélyfény óceánjában hullámoztak. E hullámverések vagy magukba ölelik a világot, vagy kivetik a semmi partjára, mint a célszerűtlen fejlődés fölösleges hordalékát. Aki a semmiből építi fel értelmét, szükségszerűen visszajut értelmével az értelmetlen semmi nincsébe. Így a látszat-evolúciót a visszahúzó erők magukba szippantják. „S marad mint volt a puszta lég.” (Vörösmarty Mihály: Keserű pohár)

E világban – amely számunkra úgy van kívül, ahogy bennünk van – vagy van fejlődés – amely fejlődés végül is az Egekig magasodik, s dialektikus mozgásként visszajut minden kiinduló pontjához, Isten lábaihoz –, vagy egyáltalán nincs semminemű fejlődés, s amit mi árnyékértelmünkkel annak vélünk, csak az anyag kaotikus katyvaszának balga játéka, amely látszatával megtéveszti önmaga tükörképét, a semmi vesszejéből font elmét, amelynek „célja”, hogy ismét semmivé oszoljon, eltűnjön a matéria kölcsönhatásának üres, semmitmondó illúziójaként. Így is minden visszajut kiindulópontjához: az élet tehát a szellemléke örök nemlétéhez, e meg sem „lét” por-kreált káprázatából. 

„Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.” (Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, 88. o. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989)

Vele-vers

Philosophia perennis

Nietzsche Zarathustrája a Fény – 

Fullánk vibrátorával kavart

Teózisa tébolyba tevé,

Prométheusz hév forrázta agy

Husserl episzté’je fenomén – 

Léte énreflex-reáltudat

– Barna pokol perzselte igék

Csillagtüze öntapasztalat

Schopenhauer képzeteként

Opus Magnum magva akarat

– Sziszüphosz szamszára kerekén?

Ideák-dunája hol a „Part”?

Nyelvbuborék képzete zenit

Eszmékbe old bölcs mód kiagyalt

Ezerféle képpen költetik

De a kérdés örökkön marad

„A létezés legtitkosabb tartományait fátyolszerű lepel, köd takarja. A végső igazság rejtőzik. A lefátyolozott Ízisz Fátyla mögé bepillantani: beavatás.” (Tar Ildikó: Álmaink tükrében, 256. o.)

…OTT…

I.

Ahol a Mindenható

Sehol sem való

Ott tomboló

Atomok láncolatának

Vak végtelenje

Véges formáik

Váltva szüntelen

Szülik ellentéteikbe

Örökkön átcsapó

Instabil igazságok

Luftballoni világlátását

Valami-lét semmisségét

Semmisség valamiságát

Álságát vélt valónak

Ahol a Mindenható

Mindenhol való

Eleven Szubsztancia

Aki a formák Formája

S törvényt adó Bírája

Bimbózó végtelennek

Ott vajúdó élet lángja

Téridőbe Általa támad

Belőle ered s Ő

Hozzá visszatart

Folyton folyvást

Felé amíg halad

Kikristályosul

Mint lét-tapasztalat

72/2019

Margyetkó József

„Az én bizonyosságom az, hogy a transzcendentum nélkül semmiféle fizikai jelenségnek nem lehetne megtalálni az igazi értelmét. … A világ időtlen idők óta a láthatatlan mindenség szellemi öntőformáinak kombinációin alapul. … Nincs olyan forma – a legegyszerűbb használati tárgytól a székesegyházig – amely először ne gondolat lett volna egy individuum agyában. Ezek után magától értetődik, hogy minden megvalósult formát szellemi előképe nemz. … Egész létünk az ideák és gondolatok csontvázára feszül. … A szellemi energia, amely uralkodik az anyagon … a látható dolgok gyökere az elme láthatatlan dimenzióiban található. … A magányos, nagy független gondolatok, az először forradalmian valószínűtlen, szédítően fantasztikus ideák teremtik újjá a világot, az embert, az ember sorsát. Azok hordozzák azt a mustármagnyi energiát, amely hegyeket mozgat meg.” (Szepes Mária: Mágiák könyve II. kötet, 192, 194, 322, 279, 316. o.; I. kötet 184, 53. o., Édesvíz Budapest 2008)