Az időtlenség kősziklája

A Kagylókürt LXI. számában, Szász Ilmával, a sokoldalú tudóssal, szellemi szintézist felmutató könyvek írójával egy mély beszélgetés jelent meg, mely írást azzal a gondolattal fejeztünk be, hogy majd folytatjuk. Most jött el az idő, hogy aktuális írását megjelentessük. Nemrégiben adta ki a Kvintesszencia kiadó Douglas E. Harding Fej nélkül című könyvét. Akik ismerik Szász Ilma életútját, a Harding név hallatán azonnal rá asszociáltak. Miért is? Mert D. E. Harding volt az első mestere, aki nagy hatással volt életére, gondolkodására.

De beszéljen erről az írónő visszaemlékezése.

Douglas E. Harding – személyes tapasztalatok említésével

Nagyon szívesen írok Hardingról, és először is dicsérnem kell a könyv kiadóját, hogy a címlapra találtak keresztény párhuzamot: Párizsi Szent Dénest, aki a 3. században Galliát térítette, és Párizs legmagasabb hegyén, a Montmartre-on (Mártírok hegye) fejezték le. Az Arany legenda szerint miután lefejezték, Dénes a kezébe fogva vitte a fejét vagy két kilométert, és ez prédikációképpen hatott. A halála helyén épült székesegyház lett a francia királyok temetkezési helye. Eredeti ötlet ez a könyvcímlap; más nyelvű kiadványokon vagy az Ökörpásztorlás japán ábráiból alkalmazzák a kiüresedés fázisát, vagy Harding egyik gyakorlatának, a tükörbeli arc visszaverődésének valamelyik változatát. Egyelőre a „Nincs fejem” kijelentést fogjuk fel úgy, mint egy japán koant. 

Először Harding néhány írását mutatom be, amelyek szellemi pálfordulásomat okozták, majd a világnézetét igyekszem bemutatni személyes tapasztalataim, valamint levelei és könyvei alapján. Ezt követően műhelygyakorlatai, workshopjai (melyek vaskos kézikönyvét is ajándékba kaptam) alapján a módszerét ismertetném, valamint végső következtetését saját halála utáni állapotáról. Lezárásként pedig a mi aktuális, soron következő fejlődésünkre vonatkozó biztatását, felhívását mutatom be.

1972-ben Angliában jártam tanulmányúton, D. E. Harding pedig Cambridge-ben volt az összehasonlító vallástudomány professzora. Én a vasfüggöny mögül éppen kitekintgetve egy teozófiai könyvesboltban kértem egy jó asztrológiai könyvet, s kaptam is. Az eladó ekkor rámutatott Harding Religions of the World (A Világ Vallásai) című kis könyvecskéjére, s ajánlotta, hogy ez is egy jó könyv. Persze megvettem. A diákotthoni szállásomon döbbenten olvastam a Függelékét, ami beszámolt saját és egy tanítványa megvilágosodásáról, aminek létezéséről fogalmam sem volt. Első bemutatkozó könyvemben (Az Élő fény árnyéka) így emlékeztem meg Hardingról:

„Amikor a tanítvány érett, a Mester megjelenik” – állítja egy keleti mondás. Ami engem illet, én szerencsés voltam. Az első fordulópont az volt, hogy találhattam egy olyan embert, egy angol építészmérnököt, akit alaposan megváltoztatott a megvilágosodás élménye. D. E. Harding „bácsiról” beszéltem. (1972-ben 63 éves volt). Előzőleg kilenc évet töltött Indiában, Ramana Maharshi tanítvány volt. Többször lehettem az Orwell folyó regényes tölcsértorkolata vidékén álló kis kúriájának vendége, ő pedig budai otthonomé. Megtapasztaltam mindenkinél mélyebb, mindent elfogadó, magához ölelő tekintetét, önzetlen lelkesedését. Vidáman játszotta barátnőm kislányával és luftballonjával „Uncle Ding-Dong” szerepét. Otthonában ő szolgált ki minket, mézes-dióval töltött almája ízére most is emlékszem. Csak éppen nem tudtunk a kérdéseire válaszolni: „Ki eszi meg?” Az almaborra pedig, hogy „Ki issza meg?”

 Ő adott először kielégítő válaszokat kínzó kérdéseimre. Lediktálta főbb válaszait.

»Az, ami van, az az Isten akarata. El kell fogadni.« »Tanulj meg nem gondolkozni.« Bizony volt bennem ellenkezés ezek ellen. Hiszen eddig csak arra tanítottak, legfőbb kincsem a minél fejlettebb gondolkozás. A Csendhez nehezen jut el a nyugati oktatáson nőtt ember, de ő biztosított, nyugodtan írjak, ha problémám van, minden levelemre választ kapok. Ha ő éppen nincs ott, Ann-től, a titkárnőjétől. És így is történt. Sőt, mikor Kanadában jártam, akkor intézkedett, hogy egy ottani tanítványa törődjön velem. Törődött is, és összehozott két, komoly spirituális úton járó magyar fiúval, akiknek sokat köszönhetek, mind a mai napig. Hardingon ténylegesen „kitapinthattam”, hogy a valóságban is létezik másféle tudatállapot. De ezt akkor nem tudtam átvenni tőle, előbb át kellett esnem jó néhány belső változáson.”

Tanításai

De lássuk azokat az tanításait, amik annyira megragadtak:

„Ez a szemlélet lehámozza „hagymám” elszáradt leveleit, és csak a középpontot hagyja épen. Amikor megmutatja nekem, hogy bennem minden kondicionált, hogy érzéseim és gondolataim torzultak, hogy dédelgetett véleményeim és fellengzős vallásos (vagy vallásellenes) meggyőződéseim csak testem kémiájának, szüleim egymás felé és felém irányuló gesztusainak, látókörömnek, iskolázottságomnak, bankszámlámnak, és még ki tudja mi mindennek a termékei, akkor feladom. Kemény igazság ez, minden, minden változó bennem és másoktól függ és kicsúszik ellenőrzésem alól, és gyanús, korrupt, halálra ítélt. Minden, ami körülöttem van és rólam szól, csak az, nem ami ÉN VAGYOK. Csak erre számíthatok. Erre a jelenlétre, ami soha el nem hagy. Az Univerzális Tudat egy darabja vagyok, öntudatos tudattal, kreatív szabad akarattal. Csak ez állandó, szabad, örök és változatlan bennem. Nem-dolog (No-thing), üresség, tiszta Világosság. Tud önmagáról és mindenről, amit befogad, testéről, másokról, környezetéről, Naprendszeréről, Galaxisáról és képes alakítani azokat. Ez vagyok én!

És akkor befogadom azt, ami Van, egyéniségem előtti hosszú múltamat és jelenlegi rövid létemet egyaránt, az emberek évezredes örökségét és a mai felelősségemet is, nem feledkezve meg farkainkról és szárnyainkról sem. És ekkor a barátaim elevenen élnek bennem, úgy ahogy én is a bennem élő, halált nem ismerő Istenemben, aki akadálytalanul áthat engem. 

Halhatatlanságunk abban áll, hogy Most helyet adunk a halhatatlan Egésznek. Csak Isten, a mi egész voltunk, amelynek töredéke vagyunk, a mi gyógyító orvosságunk. Elvesztünk, ha nem veszünk el benne. Egyetlen küzdelem, egyetlen ecsetvonás nem vész kárba. Az evolúció roppant hullámzása és áradása sem tudja megrendíteni az időtlenség kőszikláját. Az időfölötti megőriz minden időbeli dolgot. Az örökkévalóság az, ami megőriz engem.”

Világnézete

Ott állt a Himalája csúcsának verőfényében, különleges dolog történt vele. Egy pillanatra megszűnt gondolkozni, és megtapasztalta, hogy a belső fény, az a tiszta tudat, ami befogadja az egész látványt keki színű zubbonyától és nadrágszárától a ragyogó horizontig. Ő az az Atlasz, aki nyakán hordja az egész Univerzumot. 

Egy pillanatra álljunk meg, és nézzük meg a Zen Ökörpásztor történet sorozatának a Teljes Üresség előtti képét. Talán ez ábrázolja legközelebbről Harding szerint „második születésnapjának” élményét. 

A további történésekről ezt írja: „Ezután spontán, vagy hívásra egyre gyakrabban jelentkezett bennem ez a tudatállapot. Addig testembe zárva szemem két ablakán át láttam a világot. Ezután egy tudatos térré vált, amiben benne van a testem. Addig, ha autóban ültem úgy éreztem belehatolok a tájba, ezután úgy, hogy a táj árad belém és halad át rajtam. Az autó vezetése is tökéletesebbé vált.”

Csúcsélmények leírását kaptuk kézhez. Ezek ki kell egészüljenek a mindennapok „völgy-élményeivel”, meg kell állják annak próbáját. Harding igazi angol realista, nem tagadja az élet nehézségeit. 

„Eltekinteni a világ szenvedései és gonoszságai fölött buta és gyáva kitérés. Minden felnőtt, akinek arckifejezése örökké tündöklik, csaló, vagy bolond. Embertelen (vagy inkább „emberfeletti” hatalmaktól vezetett) civilizációnk gonoszságai megszámlálhatatlanok. És az emberalatti természet is telve van fájdalmakkal és nyomorúságokkal. A macska bánásmódja az egérrel, a májmétely pályafutása, az élő bárány szemét kivájó holló csak néhány példa arra, amit a nyájas anyatermészet tarsolyában tartogat.”

„Vigasztaljuk magunkat a magasabb hierarchiák harmóniáival, vagy térjünk vissza a kezdetekhez, vagy siessünk az út végéhez?”

 Egyszerre kell megtennünk mindkét mozzanatot, nem annyira elméletben, mint élő gyakorlatban. Nem ebből a Centrumból kell terjeszkednünk, hanem át kell helyezkednünk a másikba. 

Az időn kívüli, legmagasabb szinttől távol a csatának jó és rossz között kell folynia, és a rossz éppen olyan reális, mint a jó. De a legmagasabb szint létezése nem hagy kétséget a kimenetel felől. Az Univerzum megjavítható, mert legvégső eredetében jó. 

Az emberfölötti rossz (a büszkeség és az elme bűnei) magam fölé akarnak emelni, az emberalatti (a magasabb kontroll kizárása és a hús bűnei) magam alá süllyeszteni. De nem tudják erőiket egyesíteni, mert – és ez az igazi optimizmus alapja – ha bennem egyesülnek, megszűnnek sajátságos rossz tulajdonságaik. A rossz ugyanis egyfajta hierarchikus aszimmetria. És a rosszak egymással sem tudnak megegyezni. 

Ameddig nem vagyok biztos benne, hogy a sötétség erői esélytelenségre ítéltettek, a világosságnak csak ijedt, nyúlszívű bajnoka vagyok. Márpedig Isten maga nem elégszik meg azzal, hogy örökké a küzdelem, a sokaság szintje fölött álljon, hanem mindannyiunkon keresztül alászáll. Mélyebben érinti a tragédia, mint akárkit a teremtényei közül, mivel az együttérzése, alázata abszolút. Bizony semmi sem olcsó vagy könnyű a Mennyek élvezetei közül. Azokért a legnagyobb árat fizették és fizetik meg. 

Ha érdemtelenül megadatik nekünk a Jóságnak az a lenyűgöző illúziója, ami se le nem becsüli, se változatlanul nem hagyja a világ gonoszságának legeslegkisebb magvát sem, akkor kezdjük megtapasztalni e legfájóbb probléma feloldását. 

„Csak Isten a mi Egész voltunk, amelynek töredékei vagyunk, a mi gyógyító orvosságunk. Elvesztünk, ha nem veszünk el benne.”

Gyakorlatai

De végre lássuk a hardingi gyakorlatokat és az általa használt fogalmakat. 

Elsősegélynyújtó gyakorlatoknak nevezi a módszereit. A fogalmai pedig a következőek:

• IBE = testen belüli élmények (Az OBE = testen kívüli élmények ellentéteként alkotta a fogalmat.)
• PDE = jelen idejű halálélmény (Az NDE = halálközeli élmény ellenpólusából alkotta ezt a megjelölést)
• No-thing = semmi, nem-anyag
• Egyes szám, első személyű tapasztalás, szemben az egyes szám 3. személyű tapasztalással
• Youniverse Explorer = a Te Univerzumod vizsgálója belülről, illetve kívülről nézve

Az Elsősegélynyújtó gyakorlatok. 

Többnyire IBE (testen belüli tapasztalatok), észlelési, érzékelési gyakorlatok, mert azok a jelenbe hoznak, és nincsenek úgy áthatva különvált személyiségünk sajátságaival, mint az érzéseink és gondolataink.

Egy vastag gyakorlókönyv (amit én is megkaptam), és egy átlátszó kis golyó körül elhelyezett, kívül, belül mást ábrázoló szeletekből álló gömb („explorer”) a segédeszközök, meg egy papírzsák, és persze a tükör.

Néhány a gyakorlatok közül.

• Ökölbeszorított kezem mutatóujja forduljon felém, s kényszerítsen a Ki vagyok én? kérdés helyes megválaszolására.
• Körben álló, egymást átölelő emberek nézzenek le lábaikra. Érezzék úgy, hogy egy közös fényből merednek ki különvált lábaik.
• Egy papíralagút túloldalán nézzen be egy barátom, én meg az innenső oldalról nézzem őt. Fogjam fel, hogy a látásunk aszimmetrikus. Ő nem úgy lát engem, mint én magamat, jóformán csak a rózsaszín orrcimpáimat. Mert a látó bennem az arc síkján belül van, azt is felfedezhetem, hogy kinyílt a harmadik szemem, és hogy magam mögött felfoghatom az eredeti arcomat, azt, amelyik nem ráncosodik és nem öregszik.
• Két ujjammal formáljak szemüveget és nézzek ezen keresztül. Aztán kezeimet vegyem el és fogjam fel, hogy mennyivel tágabb Univerzumot láthatok.
• Üljek 3 méterre egy tükör elé, és fogjam fel: „Nem az vagyok, amit egy másik személy lát három méterről, hanem maga a nem-anyagi látó.”
• Aztán az egyik kedvence: A fekvő helyzetben kézben tartott tükörben nézze az ember a saját arcát. Ez a stressz forrása maga. „Fejem tükörképe valójában annyira semmitmondó, hogy nem is vélem szükségképpen sajátomnak. Kisgyermekként sem ismertem magamra a tükörben és most sem, amikor egy pillanatra visszanyerem gyermeki ártatlanságomat. Soha nem voltam más, mint időtlen, megfoghatatlan, tiszta és érintetlen űr: elgondolhatatlan, hogyan is voltam képes valaha is összekeverni azt a bámuló kísértetet (tükörkép) azzal, amiként valójában tapasztaltam magamat itt és most és mindig.”

Ilyen és hasonló gyakorlatokkal akarja megéltetni az ő igazi, spontán élményét, arról, hogy ő maga a tudatosság. Nekem nem sikerült ily módon az „áttörés”, mert az érzékelés a leggyengébb adottságom. (Sokáig az értelmes énekelt mantra praxisa segített ahhoz, hogy végül, nem is oly régen, az elhalkuló lélegzés érzékelése során megszülessen elmémben a Csend, de akiben erős az érzékelés, szemlélődik, és esetleg azt hiszi már megtapasztalta a lényeget. Megnyugodva olvastam Nisargadatta Maharaj beszélgetéseinek könyvéből (amit természetesen Hardingtól kaptam ajándékba, egy hasonló Ramana Maharshi beszélgető könyvvel együtt és a figyelmeztetéssel, hogy Huxley remek összeállítását a misztikusok közléseiből két-három évenként újra kell olvasni. A könyvet megvettem – és egyszer – át is olvastam). No de, visszatérve Nisargadatta Maharaj beszélgető könyvére, észleltem, hogy egy, magát Harding tanítványnak valló fiú ezt mondja: Én az érzékelésem vagyok. De Nisargadatta rögtön javította: „Nem, hanem AZ, aki érzékel”.

Meg kell mondanom, hogy szkeptikus barátnőm odasúgta nekem, mikor Harding kijelentette, hogy a testünk No-thing (semmi), hogy ez nem is igaz, mert nem voltunk felkészülve a legelvontabb sankarácsárjai filozófia nyelvére. Ha Harding lejjebb szállt volna a kezdők fogalmaira és azt mondja, a test mulandó, az Igazi Én, a Látó örök, akkor fel tudtuk volna fogni. Ma úgy mondanánk, hogy módszere neo-advaita, azonnali megtapasztalásra tör. Önmagára szerényen csak úgy utalt, hogy a gyakorlatok mellett sokat jelent, ha van egy barátunk, aki már felfedezte Igazi Önmagát.

Végső következtetése

Hadd szóljak néhány szót a PDE-ről, Harding jelen idejű halál-élményéről (amit a keresztények megkezdett örökéletnek neveznek). Ő, szokott humorával úgy nyilatkozott, minek annyiszor meghalni, elég egyszer is. S mivelhogy ő ezen átment, nem kíván semmilyen személyiséget felölteni. Tudja, hogy mit folytat azután, hogy a teste leválik. (Ez 2007-ben 98 éves korában be is következett). Részese lesz (és nyilván lett is) az örök és mindenható tudatosságnak. Még nem tudja, hogy akkor ott mire fogja azt fordítani, de bizonyára mindennek a magjára, szívére, azon a szinten, ahol minden probléma feloldódik.

Biztatása

Nekünk pedig a Mennyei és Földi Hierarchiák című könyvében sarkított képekkel az alábbi szemléletet adta örökségül:

„Valamikor csillagisteneink voltak. Ezek saját hagyományunkban angyalokká degradálódtak, aztán testetlen, csillagmozgató intelligenciákká, végül természeti erőkké. A középkori ember megfosztotta az angyalokat a testüktől, a reneszánsz ember a funkcióiktól, a modern ember a létüktől. A mechanikus univerzumban likvidálták az angyali „arisztokráciát”. A csillagok maguk először egy harmonikus égi fény- és hangjáték résztvevői voltak, azután labdák, amelyeket fáradhatatlan angyalok rugdostak, és végül pusztán labdák maradtak. A magasabb intelligenciákat – úgy hittük, – megöltük, és megfosztottuk testüktől. De az áldozatok a legváratlanabb helyen bukkannak fel ismét önmagunkban. (Az is igaz, hogy zárkájukban némi kénkőszagra tettek szert). Miközben az Univerzumot lényeitől megfosztottuk, mi magunk a kipukkadás határáig felfúvódtunk. Az elüldözöttnek vélt angyalok szállását magunkban fedeztük fel.

De most, egy új, minden elképzelésünket felülmúló szép világ kezd megnyilvánulni. Az Univerzum kedves Április hónapjának megjelenését várhatjuk. Belső angyalaink már suhogtatják a szárnyukat, hogy ismét kirepülhessenek, mert az Univerzum minden terének szögletébe el kell jussanak, és a teljes Univerzumnál kisebb tér nem képes számukra testet adni”.

Unio mystica

Végezetül hadd álljon itt egy „közönséges halandó” unio mystica élményének leírása Harding közvetítésében.

„Kedves, fiatalabb ismerősöm, normális, vidám, intelligens asszony, valamivel 30 fölött, nem intellektuális, és nem különösebben vallásos. Több, mint egy éve érdeklődni kezdett a misztika irodalma iránt, és kezdett beszélgetni erről. Mindig hajlamos volt a maga útját járni, most még több időt töltött egyedül. Néhány hét vizsgálódás után, ami egyre intenzívebbé vált, kijelentette, látja, miről van szó, az egész tökéletesen világossá vált. Saját szavait idézve: „Világosan látom, hogy én a tükör távolságából látszom ennek a testnek, a tükör „lát” engem ilyennek. De igazi Self-em itt van ezen a helyen és tökéletesen üres.”

Az élmény hatásai azonnal mutatkoztak. Addig elég jó teniszező volt, most játéka hirtelen ragyogóvá vált. Mindig sokat álmodott, álmai most elillantak (ez nincs mindenkivel így), és kevesebbet is kell aludnia, olyan mélyen alszik. Egy napon kint a tengerben úszva egy nagy medúza csípte meg, és egy tengeralatti áram akadályozta az elúszásban. Nem érzett félelmet, erőlködés és szándék nélkül partra ért. Elmondta, milyen szép és szeretetre méltó világ tárult fel előtte. Nemcsak a gyerekek, virágok, kellemes dolgok, de a szemét, lim-lom is különös dicsfényt kapott. Semmi nem volt többé szürke, unalmas. Eddigi munkáját feleannyi idő alatt végezte el, jól. „Megy magától” – mondta ő. Önző tendenciái, haragja, rosszallásai nagy csapást szenvedtek. Egója azóta is fel-felüti fejét, de könnyű magát rajtakapnia. 

A múlt évben napi egy-két órát együtt töltöttünk, beszámolt arról, ami vele történt. Megmutattam neki ezt a leírást és kértem, hogy egészítse ki. Ezt írta: „Azáltal, hogy látom KI VAGYOK ÉN, megtapasztalom a teljes és természetes élet lehetőségét, elfogadva azt, ami itt és most, ebben a pillanatban adott.”

72/2019
Dr. Szász Ilma