Hol nem volt, hol volt…

Nagy vízió az időről

„Egyszer megkérdeztek egy szent embert, mondaná meg, melyik a legjobb idő a lelki gyakorlatokra, mire az visszakérdezett, megmondanák-e neki, mi is az az idő?”

– És mi a véleménye erről: „A tudatos hit szabadság. Az érzelmes hit rabszolgaság. A mechanikus hit ostobaság.” – állítja Gurdjieff. Nem erről szól az ember szellemi törzsfejlődése? – szegezte nekem a kérdést régi ismerősöm, Ramon. Első találkozásunk meghatározónak bizonyult. Korai eszmecseréink szórványosak és csapongóak voltak, de idővel egyre intenzívebbé váltak. Alkalmanként mások is csatlakoztak beszélgetéseinkhez, de jobbára ketten találkoztunk, ami ekkor is igazi szellemi műhelymunka benyomását keltette bennem. Talán mondhatjuk, egy igazi eszmének nem kell közvélekedéssé válnia, a puszta léte már felér egy győzelemmel. Ilyennek éreztem eszmecseréinket – a látható síkon lehet, nem ezek a beszélgetések határozták meg a korszellemet, de hogy leképezték a nagy, kozmikus szellemi folyamatokat, és ezek földi vetületeiről pillanatfelvételeket nyújtottak, abban egészen bizonyos voltam. Ramon kérdésére most gondolkodás és megfontolás nélkül, az első impresszió lendületében válaszoltam.

– A hitetlen hit meg mindennek a vége…

Ellenvetése nem volt, úgy tűnt, hirtelen elapadtak a szavai, de biztos voltam benne, a gondolatai nem apadtak el. Ezúttal egy kellemes parkban találkoztunk, a hosszú platánsor védelmében sétáltunk. Egy-két árnyékszerű járókelő suhant el mellettünk jeltelenül, a nap fénye át meg átcsillant a fák között, a délutáni súrlófények természetfölötti szépséget kölcsönöztek az amúgy is festői képnek. Volt egy kis időnk, Antonio atyát vártuk. 

– Hitetlen hit… Sejteni sejtem, mire gondol, Vid, de érteni nem értem – válaszolt lassan Ramon. Mint mindig, most is megfontolt volt.

– Hadd idézzek én is valakit: „A hiten túli dolgokban való hit az erős, termékeny korok jele, a hitetlenség ellenben a fáradt, terméketlen idők tartozéka.” Nem sejti, ki lehet?

– Hm… korszerű a gondolat, de talán mégis a korszerűtlen gondolatok közül való: Nietzsche? Vagy inkább orosz szerző?

– Nem, ne találgassa, Thomas Mann mondotta, a lübecki világ-polgár – talán a Hanza-szövetség kései örököse? A hit… Tudja Ramon, olyan furcsának tartom, amikor a templomokba beköltözik a hétköznapi élet, amikor társalgó kap helyet az oldal-kápolnákban és inkább szekuláris jelleget ölt a szakrális tér. Ez áthangolás – és nem a külvilágból érkező ember áthangolása, bevonása a szentség atmoszférájába, hanem a szent tér áthangolása.

– Ez volna a hitetlen hit? – kérdezte elgondolkodva Ramon.

– Az alapvetően nem rossz – folytattam –, amikor a kultúra helyet kap a templomokban: zenekar, kórus, vagy orgonamuzsika, hogyha ez a szakrális események kiegészítője. De ha áttevődik a súlypont, és a zenei események megnyitó beszédébe tud csak néhány lelki üzenetet becsempészni a pap, mert csak akkor van közönsége, akkor ott már felborult a rend. De látja, egy ilyen banális téma kapcsán is kozmológiai kérdéseket érintünk: a szellemi fejlődés íve az idő, a templomok szakrális tere és az emberi koponya belső kerülete pedig mintha a szférikus tér vetülete volna. Tér és idő…

– Ez talán természetes is. Mert térben él az ember, meg persze időben is. Tegnap után, holnap előtt… Milyen furcsa, hogy helyhatározóink egyben idő-jelleget is mutatnak. Talán ilyen keresztirányú utalás a Hol volt, hol nem volt szófordulat is. Itt sem a tér az érdekes, hanem az idő… – gondolkodott hangosan Ramon.

– Óh, az idő! Örök téma, mondhatnám, hogyha nem volna ez itt és most túlságosan cinikus – szóltam rezignáltan. – De igaza van, Ramon, hogyha az emberiség szellemtörténetét időben próbáljuk meg elhelyezni – látja, ismét összekapcsolódik tér és idő! – akkor a mechanikus, az érzelmi alapú és a tudatos hit valóban három lépcsőt jelent, de akár három világot is. Az idő segít a téren keresztül haladni. Vagy a tér öleli fel az idő dimenziót? Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mintha az egyik nem létezhetne a másik nélkül…

– Talán ezért mondta Hegel, hogy „Az idő a tér egy pontja.” És ezzel szerintem rendkívül elegánsan kötötte össze ezt a két dimenziót.

Ramon találó megjegyzése nyomán mi is elegáns mozdulattal foglaltunk helyet a park tavacskája partján álló kényelmetlen padon. Ugyan remek gondolatokat ébresztő kilátás nyílt a víztükörre, de az ülés kényelmetlennek tűnt. Talán azért, hogy ne időzzünk itt túl sokáig?

– Hogy is mondta az imént: térben él az ember? – tértem vissza Ramon egy gondolatára.

– Igen, talán… – és most egy kicsit elbizonytalanodott. – De időben is. Időben él az ember…

– Ne fordítsuk meg az állítást? Hátha úgy is igaz: az idő az emberben él?! Kár volna tagadni az idő létét, bár megmagyarázni, megragadni szinte lehetetlen. Úgy mondják, a mindenség három építő eleme a tér, az idő, valamint az ok-okozati összefüggésrendszer. Ehhez adódik hozzá negyedikként az információ, amely ma fölértékelődni látszik, jóllehet egyre silányabb a tömegesen szaporodó információ. Hajdan a teremtés titkai jelentették az igazi információt – az örökélet kulcsa, a védák bölcsessége vagy a kinyilatkoztatások igaza – ma az információ egyfelől az ok-adatolás tudományos kívánalma, másfelől a sekélyes túl-kommunikáció mellékterméke, a személyes adatok gyűjtése pedig a megfigyelés vagy a marketing eszköze, már semmiféle önmagán túlmutató célja nincsen.

– Akkor hogyan értsem a megfordítottját: az idő az emberben él? – térített vissza Ramon az eredeti gondolathoz.

– Ismeri a Möbius-szalagot: amíg egy hosszú papírcsík szabadon áll, addig jól körülhatárolható, szélekkel és felületekkel bíró szalag. Ha egyszerűen összeillesztjük a két keskenyebb végét, egy karikát kapunk, de ha egyet csavarunk a papírcsíkon, és úgy ragasztjuk össze a végeit, különös alakzatot kapunk. Ezzel az egy csavarintással megszüntettünk egy felületet. A papírcsíknak még volt színe és visszája, a Möbius-szalagnak azonban csak egy oldala van, az egyik felületet megszüntettük, illetve a színe-visszája oldalakat az egyetlen felület magasabb szintézisében egyesítettük – térgörbítés. Ilyesmi szerintem a tér-idő kontinuum, de az időben élő ember és az emberben létező idő is. Ugyanaz a szalag, csak más és másképpen összeillesztve.

– Mintha a tér és az idő egymásba folyna… – szólt Ramon. – Az rendben van, hogy egymást feltételezve léteznek, de vajon fölcserélhetők-e egymással? És tovább megyek, azonos-e az idő a térrel?

– Ne olyan gyorsan, Ramon! Maradjunk még az ember és az idő viszonyánál. Első közelítésben az világnak objektív létezést tulajdonítunk, így a tér, az idő olyan közeget jelent, amelyben benne mozog, benne foglaltatik az ember. És mégis, épp ez a benne foglalt rész, az ember érzékeli a teret is és az időt is. Mintha egyszerre volna giroszkópos szeizmográf és atomórával vegyes napóra az ember. Az élő ember belehelyezkedik a térbe és érzékeli az időt, letapogat és megél, holott valójában a tér tapogatja le az embert, és az idő méri ki az életét. Bár valójában nem is tudom, hogy a kozmikus tér és a végtelen idő egyáltalán érzékeli-e a parányi embert?! 

– Jól tudom, hogy a tudomány ma nem egy objektív térről, hanem minden létező saját tereiről beszél? – vetette közbe Ramon. – Persze, ha így van, akkor a maga tere és az én terem most például egészen szorosan egymásba kapcsolódik, a két individuális tér egymásba folyik, akárcsak a szubjektíve megélt személyes idő, ami most közös időtöltéssé válik.

– Igen, a bölcsek nem is univerzumról, hanem multiverzumokról beszélnek, az igazi misztikusok pedig individuál-kozmoszoknak nevezik az egyes emberek világát, sajátos tereikkel és idejükkel együtt.

– Akkor csak projekció minden? A világ van az elmében és nem az elme a világban?

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester egy lepkére mutatott.

Álmomban – mondta – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok

– lepke – mesélte, – igen lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

s nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi.

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve, –

mi az igazság, melyik lehetek;

hogy Dsuang Dszi álmodta a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet?

Én jót nevettem – ne tréfálj Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy Dsuang Dszi! Te hát!

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

– Nézze, Ramon, itt üldögélünk ezen a kényelmetlen padon – most. Így tapasztaljuk, én is, maga is. Ha maga az én projekcióm volna, és én a magáé – akkor hogyhogy épp ugyanazt a környezetet és egyazon időpillanatot projiciáljuk ennek a tapasztalásnak a megszületése végett? Én inkább hiszek az objektivitás és a szubjektivitás magasabb szintézisében. Egyszer az egyik, másszor a másik érvényesül jobban, de ezek is egymást feltételezve léteznek. Vagyis objektíve van ez a park és van ez az idő, de mi ezeket szubjektíve érzékeljük, külön-külön is, meg együttesen is.

– Logikusnak tűnik, elfogadom! – egyezett bele Ramon. – De folytassa!

– Az időről azt tartjuk, múlik – szerencsésebb esetben telik. Ha az idő múlik, akkor abban megsemmisítő ereje mutatkozik meg, ami egyszer mindennek véget vet. Ekkor az időben él az ember. Amikor azonban telik az idő, akkor remélhetőleg a beteljesedéshez visz közelebb, és ilyenkor talán az idő él az emberben. Sőt, talán azt is mondhatnám, az ember által létezik az idő. Ha nem volna, aki tapasztalja, mi értelme volna az időnek? 

– A görög színházak… – vetette közbe Ramon, engem kicsit kizökkentve a gondolatmenetből.

– Hogy jön ez ide? – kérdeztem majdnem bosszúsan.

– A görög színházak akusztikája! Ahogyan a domboldalak adottságait kihasználva megalkották ezeket a fantasztikus tereket! Néhol szinte a durva talajból nő ki a kövekből rakott félkaréj, varázsütésre megszűnik a természet nyers bukolikus ereje és átadja helyét a mérnökileg kimunkált, épített környezetnek, ahol a mindenség más törvényszerűségei kezdenek érvényesülni: a szinte tökéletes láthatóság, a hallhatóság… Egyszer kipróbáltam: én felmásztam az egyik ilyen lelátó peremére, ismerősöm pedig a porondon meggyújtott egy szál gyufát. És tényleg minden hallatszott: a gyufák zörgése a dobozban, a sercegés, a fellobbanás zaja, minden… A ligetes domboldalon elenyészett volna ez a zaj, de a lelátó tökéletes szerkesztése mindent hallhatóvá lett. De bocsásson meg a kitérőért, ez csak úgy eszembe ötlött… Talán éppen úgy kell az időnek az, aki megtapasztalja, mint ahogyan a drámának is kell a közönség. Manapság üresen tátongnak ezek a színházak, közönség nélkül nincs színpadi játék.

– Látja, a látás és hallás is egybefolyik… Mindemellett itt ülünk ezen a padon – most. Vagyis nem a most-on ülünk ehelyt. Ugyan idő nélkül nem ülhetnénk itt, és pad nélkül sem – bár ezt a kényelmetlen alkalmatosságot akár a földön ülésre is szívesen fölcserélném… És valahol mégis igaza van, mert az egyik dimenzió teljességgel feltételezi a másikat…

Idő és/vagy tér

Absztrakt érveléssel már eljutottunk ahhoz a következtetéshez, hogy a tér negyedik dimenziója az idő kell legyen, vagyis hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Összehasonlítottuk a tudatosság különböző fokain álló élőlények (a csiga, a kutya és az ember) világfelfogásának módját, és láttuk, … hogy az időt és a teret mindegyik más módon érzékeli: az, ami az alacsonyabb rendű lény (a csiga) számára idő, a magasabb rendű lény (a kutya) számára térré válik, és az, ami e lény számára idő, a még magasabb rendű lény, az ember számára már tér. … A csiga a vonalat térnek, vagyis állandónak érzi. Minden mást a világból időnek érez, vagyis olyannak, ami állandóan mozog. A ló a nyílt pályát érzi [térnek], s a világból minden mást időnek érez. Mi a végtelen szférát térnek érezzük, a világból minden mást, ami tegnap volt és ami holnap lesz, időnek érezzük. … az időérzék tulajdonképpen tökéletlen térérzék.

(Pjotr Uszpenszkij: Tertium Organum X. fejezet, ford.: Fenyvesi Anna, in Hermetika, mágia – ezoterikus látásmód és művészi megismerés, Szeged 1995)

Hirtelen abbahagytam mondandómat, mert valamit megéreztem. Az addig békés várakozásunkba valami beleavatkozott. Talán a szellő, vagy a tótükör élénkebb fodrozódása? Netán a hirtelen beálló csönd? Be kellett látnom, a változás nem fizikai eredetű volt. Talán a finom tér-érzékelésem jelzett? Nem tudtam eldönteni, csak azt éreztem, valami megváltozott. Ramon folytatta:

– Milyen viszonylagos, majdhogynem ambivalens! Igaz, az időt egyszer kozmikus princípiumnak tekintjük, amely a térrel egybefonódva tér-idő kontinuumként alkotja a mindenség közegét, máskor meg szórakozással ütjük agyon az időt. Ez nagyon banális!

– Csak az ostoba ember unatkozik – vetettem közbe, immár a változás okának tudatában. Megéreztem, Antonio atya közeledik, pedig későbbre ígérte látogatását. Nem, nem a periferikus látásom segített ebben, a megosztott figyelem is legföljebb a látókörömben lévő dolgokkal képes foglalkozni. Talán a diffúz tudat, ez a csápjait a mindenség felé nyújtó finom érzékelés segített? Amivel ezek a tudatnyalábok reakcióba képesek lépni, azt érzékelik? Mintha egy átható, mégis finom sugárzást éreztem volna meg, ami egy belső értékelő és értelmező mechanizmuson keresztül érlelődött egyértelmű magyarázattá. Noha látni még nem láttam Antonio-t, mégis teljes bizonyossággal érzetem, hogy közeleg, talán a hátunk megett? Ramon folytatta, láthatóan ő nem érzékelte a változást.

– Bizonyos esetekben mégis fölcserélhetőnek tűnik a tér és az idő. Talán szubatomi szinten, vagy a kozmikus léptékben? Vagy egy kvantum-gondolat eredményeképpen? A fizikusok azt mondják, a számítások szerint a térnek egy adott pontján kellene lennie a vizsgált részecskének, de tapasztalatilag nincs ott. Vagy éppen egy adott helyen tapasztalják, de a számítások szerint másutt kellene lennie…

Ezeket a szavakat már Antonio is hallotta, ahogyan mögülünk érkezve lassan a közelünkbe ért. Amikor mellénk lépett, finom udvariassággal, alig észrevehetően meghajtotta magát.

– Üdvözlöm, Vid! És Ramon, de örülök, hogy itt vagy! – Jobb kezét nyújtotta felénk, balját pedig egy számunkra ismeretlen ember vállán nyugtatva köszöntött minket. – Hadd mutassam be régi ismerősömet: láma Dordzse.

Akárhány pillanatot halmozol is egymás mellé, abból sosem lesz örökkévalóság. Az egy másik dimenzió. 

Ott állt teljes valójában egy skarlátvörös átalvetős buddhista láma, fél karja meztelen, beretvált fején egy heg is látszik. Javakorabeli ember, keleties vonások és nem sárgás, inkább kreol arc. Két tenyerét a szentség mozdulatával illeszti össze köszöntésképpen, majd vidáman kezet is nyújt. Látszik, nem először jár a nagyvilágban.

– Nagy megtiszteltetés, mennyi jót hallottam magukról! – szólt udvariasan a láma. 

Egy pillanatra megakadt a beszélgetés, mert bár Antonio közeledtét megéreztem, kísérőjének érkezése zavarba ejtett. Láthatóan Ramon is megakadt, de szerencsénkre Antonio bravúros módon áthidalta a meglepett csöndet:

– Ezért mondhatjuk, hogy a kvantum-elmélet nagyon közel áll a misztikus élményhez! – közben mindketten helyet foglaltak, Antonio mellettünk, a padon, a láma pedig a fűre telepedett, számára kényelmes ülőpózt vett fel, keresztbe tett lábakkal. – Bizonyára megbocsájtod, Ramon, hogy belehallgattam szavaidba, de teljesen egyetértek veled. Az idő megítélése nagyon ambivalens. Mennyire más a szentséges idő és az unalom-idő! Imában, kontemplációban egészen másképp telik, mint mondjuk a reptéren várakozva. Néha elolvad az idő, mint ahogyan néha elolvadnak a színek, vagy megáll a folyó és elindul a partja…

– Ó! A káprázat! – szólalt meg a láma. Minden tekintet feléje irányult. Mély hangja nem dörmögő, hanem inkább mennydörgést sejtető tónusú. Érződik, kevés szavú, de amikor megszólal, mond is valamit, arra oda kell figyelni. – Valóságos koan! – folytatta a láma. – Sokan azt gondolják, hogy a folyó vize, ahogy hömpölyög, új és új helyekre jut el, szép tájakat lát és sok mindent magába gyűjt, egyre szélesedik. Egyesek ilyennek hiszik az embert is: ahogy halad – tanul. De nem lehetséges, hogy a folyó áll, és a part szalad? Nem lehet, hogy az ember áll, és a világ fordul csak, bármennyire is mást sugall a hétköznapi tapasztalat? 

– Remek! – Ramon valósággal felkiáltott. – Ez a paradoxiális eszmefuttatás osztatlan sikert aratna bármely előadóteremben! Igen, fordítsuk meg a kiinduló pontot, vagy fordítsuk meg a gondolkodásunk módját! Ez a külső változás megidézheti a belső változást! A feltételek átszabása megindít egy belső átalakulást, kizökkenünk az unalomig ismert kerékvágásból, igen!

Nem is hallottam ilyen rajongónak Ramont, mégis úgy éreztem, érdemes tovább fűzni a gondolatot. Antonio várakozással telve csak figyelt, élvezte, hogy vendége ilyen ihlető jelenség. 

– Gratulálok, kedves… Dordzse láma, ez a fordulat vitán felül tetszetős. A megfordítás nagy elvét kevesen alkalmazzák, pedig szinte mindig eredményre vezet. És be kell valljam, néha én is úgy érzem, a világ elrohan mellettem. Azt sejtem, ez az öregedés első jele, amikor már nem kapkod az ember, és sok minden iránt elveszti az érdeklődését… Persze a lelki ember mindig koravén, ifjan sem feltétlenül kapkod. Jól tudom, Buddha is igen lassú mozdulatokat tett csak, nehogy ártalmára legyen a hirtelenkedéssel valamely élőlénynek?

– Úgy van, én is így hallottam – egyezett bele a láma.

– Nos, hát, tovább vigyük-e a gondolkodásmód forradalmasítását, vagy álljunk meg ehelyt? – mindenki érezte, költői a kérdés, amit egyáltalán nem a megválaszolás végett tettem fel, így beszélgetőtársaim hallgatólagos beleegyezésével folytattam. – Emeljük tovább a vizsgálódás metódusát, és forduljunk az antinómiás gondolkodás felé.

– Antinómiás? – kérdezte szinte felszisszenve Antonio. Éreztem, ezt a témát a saját szakterületének tartja, de mintha találva is volna benne?

– Igen, persze, hogy az antinómiás gondolkodás – folytattam. – Nem feltétlenül teológiai kontextusban, hanem talán inkább a filozófia keretei közt. De gondolom, teológiailag ezt ön tudná legjobban értelmezni, Antonio atya.

– Ez is csak egy eretnek gondolat, ezekről már annyit beszéltünk!

– A filozófiában nem nevezném eretnekségnek az antinómiát, de segítene nekünk, hogy jobban megértsük, mit tart erről a dogmatika?

– Nos, az antinómia az ember örök szabadságvágyának – a dogmatika szerint – torzult válfaja. Ezzel jómagam is egyetértek, és nemcsak a dogmatika példás ereje miatt, hanem személyes meggyőződésem okán is. Az őskeresztény időkben egyesek úgy gondolták, a krisztusi megváltás következtében a régi mózesi törvény, sőt, az általános erkölcsi törvény sem vonatkozik a keresztényekre, mert a bűn hatalma megtöretett, így aztán tehetnek bármit. De ez inkább szabadosság, és még inkább az volt, amikor a felsőbbséggel szembeni engedelmesség alól is kivonták magukat. Simon mágusnál is megvannak ennek a jelei, evangélista Szent János a nikolaitákat említi, és már a II. században Karpokratész, Basilides, a markoniták, Valentin, az ofiták és ezer más irányzat, vagy a gnoszticizmus… A későbbi eretnekségek is visszavezethetők erre a gondolatra: az arnoldisták, petrobrusianusok, a waldensek… Sokan a bogumileket és a katarokat is vádolják efféle tévedésekkel, de hisz ezt átbeszéltük. A XIII. században tűnnek föl az «örök evangélium» hívei, Amalrich követői, akik szerint mindazok, akik fölismerték, hogy Krisztushoz hasonlóan isteni lényegűek, már szabadon vétkezhetnek, rájuk a bűn úgysem hat. Mindezeket csak tetézte a reformáció egyik alapgondolata, miszerint a keresztényeknél törvényről szó sem lehet, s a jó cselekedetek egyenesen károsak az üdv szempontjából! 

– Igen, mintha a túlzott szabadságvágy lerázná magáról a törvény vagy akár az erkölcs korlátait – tette hozzá Ramon. – Első ránézésre a modern ember igazi antinomita, de sajnos anélkül hág át minden szabályt, hogy bármiben is hinne. Így valójában mégsem antinomita, hanem egyszerűen csak agnosztikus, abból is a felelőtlenebb fajta. 

– Mielőtt túlságosan belebonyolódnánk a teológiába, hadd említsem meg a filozófiai antinómiát – vetettem közbe. – A klasszikus ókorban az antinómia jobbára egyszerű tagadás volt, az erkölcsi normák tagadása, például az epikureisták esetében, akik az örökélet és az ezzel járó erkölcsi kötelesség helyébe a földi élet élvezetét állították. 

– Milyen korszerű! – szólt ismét Ramon. 

– Korszerűnek mindig korszerű. De az igazi filozófiai antinómia nem a puszta tagadás, hanem az a tény, hogy két egymásnak ellentmondó állítás egyszerre lehet igaz. Kant egyik antinómiája az, hogy a világnak van kezdete az időben, s vannak határai a térben, aminek  ellentétele az, hogy a világnak nincs kezdete az időben s határai sincsenek a térben. És a megfelelő környezetben, az alkalmas érvelés eszközével mindkét tétel igazolható… Ezzel vissza is kanyarodtunk eredeti témánkhoz, az idő és a tér megfordításához, illetve egybefolyásához. 

– Akkor az antinómiás gondolkodás szerint azt kellene állítanunk, hogy van tér és van idő, illetve azt, hogy nincs tér és nincs idő, ráadásul ez a két egymást látszólag kizáró tétel egyszerre volna igaz? – Antonio példásan vázolta fel az antinómia lényegét. 

– Igazság… – és egy múló pillanatra elmerengtem. – Az igazság a filozófia egyik legvitatottabb kérdése, s azt hiszem, ezt vitán felül igazságként fogadhatjuk el…

Antonio még a saját definíciójánál tartott, Ramon pedig lemaradt, de a láma alig észrevehetően elmosolyodott. Én pedig folytattam, nem akartam annyiban hagyni a gondolatot.

– De lépjük tovább! Fogadjuk el, hogy a tér áll, és az ember mozog, majd hasonlóképp fogadjuk el, vagy legalább játsszunk el a gondolattal, hogy az ember áll és a tér mozog. Ezek egymást látszólag kizáró állítások, én viszont azt mondom, hogy az ember egyszerre áll és mozog, akárcsak a tér, amely egyszerre mozog és áll.

– Einstein is ilyesmit fejtegetett, mondván, a vonatban ülő ember mozdulatlannak tűnik, holott a szerelvény száguld. Nehéz elképzelni, mi történik, hogyha barátunk a menetiránnyal szemben elindul a vonat vége felé, vagy a magasba ugrik, s ha a vonat elég gyors, akkor kiszalad alóla… – Ramon megjegyzése játékos volt, egyszerre tudományos igényű, ugyanakkor olcsó. Vagy ezzel is csak az antinómiát akarta demonstrálni? – Azért hadd tegyem hozzá – szólalt meg most a tudós benne – ami állni látszik, az is mozog, a részecskék tánca folytonos. Ami megáll, az halott.

– Engedjenek meg egy megjegyzést – szólt közbe a láma. Korábbi megszólalása óta szinte unottan követte eszmecserénket, sőt, lehet, hogy egyáltalán nem is követte, csak meredt a végtelenbe. Most azonban ránk nézett, és mi érdeklődve fordultunk felé. – Az epikureistákra és a jó tettekre szeretnék visszautalni. Az efféle testörömös filozófia keleten is megtalálható, persze. Csaraka azt mondta, csak egy öröm van az életben, minél több vajat fogyasztani, mással nem is kell törődni… Ezzel a nézettel úgy érzem, nekünk nem kell törődnünk. Viszont az üdvösség – hogyha az önök által használt kifejezésnél maradok – elérésének egyik eszköze a helyes cselekvés, és mi úgy tartjuk, az élőlények iránti önzetlen szeretet és könyörület érdemei nagyobbak, mint az áldozatokkal kiérdemelhetők.

– Hm, ez költői! – tört ki Ramonból a lelkesedés. Mintha egy felismerés birtokába került volna.

– Mindemellett a Nyolcrétű nemes ösvény elemei közt éppúgy ott van a helyes hit, mint a helyes cselekvés. De az utolsó elem a helyes meditáció… – és ezt olyan súlyosan mondta a láma, hogy megdermedt a levegő.

A lehulló falevél

„Aki ismeri az Igazságot, bárhol és bármikor elhagyhatja a testét, nem számít az idő és a hely. Olyan ez, mintha egy elszáradt levél lehull a fáról. Hogyha e falevél egy szent folyóba hullik egy szent zarándokhelyen és áldásos pillanatban, avagy egy nem szentséges és tisztátalan helyen egy baljós pillanatban, az sem áldást, sem balszerencsét nem hoz a fára. Az Igazság ismerőjét nem kötik a test elhagyására vonatkozó szokásos megkötések: mely pillanatban és milyen helyen adja föl a hús és szenny porhüvelyét. Mert a fölszabadulás nem a test elhagyása, hanem a tudatlanság legyőzése.” (Sankara: Vivékacsúdámani 556-560).

– Remek, ez is inkább egyesítés, mint szétválasztás: cselekvés és hit! – megint Antonio oldotta föl a beállt csendet. – És igazad van, Ramon, a mozgást sokáig az élet jelének tartották, ma inkább a reprodukciós és önszabályozó készséget tekintik annak. Látod, változnak az idők… 

– Ez csak játék a szavakkal – tettem hozzá –, de térjünk vissza az eredeti kérdéséhez, Ramon: tér és idő fölcserélhetők-e, sőt, tekinthetők-e azonosnak? Azon el kell gondolkodnunk, egyáltalán lehetséges-e ilyesféle tapasztalás? Térgörbítés vagy időhajlítás – szinte mindegy, melyik irányból indul el az ember, egyszerre mindkettővel foglalkozni kell. Ha a Möbius-szalagra felrajzolunk egy figurát, majd ezt megismételjük, mintha a figura végigjárná a szalagot, azt tapasztaljuk majd, hogy mire visszaérünk a kiinduló ponthoz, a figuránk fejjel lefelé áll. Szerintem a tér időszerű felfogása éppúgy lehetséges, mint az idő térszerű percepciója.

Ramon elégedetten bólintott, Antonio viszont a kétségeinek adott hangot:

– Régen ezt misztikus élménynek nevezték, mai korszerű szóhasználattal kvantumfizikai jelenségnek. Mindemellett a tér és idő komplementer egybefolyása nekem kicsit olyan, mint a kör négyszögesítése. Az idő teresítése vagy a tér idősítése… ezzel barátkoznom kell, mindenesetre a gondolat tetszetős.

A kör négyszögesítése

Való igaz, a [szimbolikus] jóga alapállása szerint a Négyzet és a Kör azonos. Lényegüket tekintve egyek, lévén egymással potenciálisan felcserélhető alakzatok; mindemellett a Négyzet a Kör kivetülése és a Kör a megnyilvánulás egy bizonyos állapota, ennélfogva a Körbe írt Négyzet, illetve a Négyzet köré írt Kör az élet megnyilvánulásának modellje. (George S. Arundale: The Lotus Fire 2.20)

– Akkor melyik magyarázatnak higgyünk, Antonio? – kérdeztem. – A tudományos megfogalmazásnak, vagy a misztikus élménynek? Bár tudja jól, sokan a misztikus élményeket biokémiára vagy agyanatómiára igyekeznek redukálni. Mi több, az efféle áthallásokat diagnosztizálható tünetegyüttesnek tartják.

Szinesztézia

A synesthesia az érzékszervi tapasztalások összekeveredése, amikor az emberek hallják a színeket vagy látják a hangokat. A tactilis synesthesiában szenvedő ember például kitapinthatóként érzékeli a hangokat. A synesthesia jelensége a thalamus sérüléséhez köthető. 

A thalamus meghatározó szerepet játszik a különböző agykéreg-struktúrák közötti információ cserében, de az érzékelés, a figyelem, az időzítés és a mozgás, valamint az éberség és tudatosság terén is. A statisztikák szerint a lakosság mintegy négy százalékára jellemző a tünet, a páciensek között több a nő. Művészek, alkotók között gyakori tünet, s a szinesztéziások hajlamosak a kreatív munkákra.

Az irodalomban „összeérzés”, a metaforával rokon, hangulati alapú névátvitel, például fehér csönd.

– Nem túl cseppfolyós így a realitásunk? – szögezte nekünk a kérdést Ramon. – Már-már úgy érzem, nemcsak a passzióimmal múlik az idő, hanem megfoghatatlanul, egészen képlékenyen kicsúszik a kezeim közül. Pedig milyen megnyugtató érzés az órámra pillantva konstatálni az időt. Mintha sikerülne megfognom a szökő pillanatot. 

– A stabilitás másutt keresendő, szerintem – tette hozzá Antonio a hitben élők higgadt meggyőződésével. – Az együgyű embernek stabil és konkrét térre van szüksége, közben pedig fluktuál az idő, állítani kell az atomórákon és elmozdulnak a tektonikus lemezek. Semmi sem állandó, semmi sem az, aminek látszik.

Az idő és a tér szilárdsága 

A GPS (Global Positioning System) helymeghatározásában a kiinduló meridián a Greenwich-i zéró meridiántól durván 102.5 méterre keletre húzódik. A GPS központi szárazföldi állomásának koordinátáit az Egyesült Államokban előbb Greenwich-hez képest határozták meg, azonban a Föld ellipszoid alakját legjobban leképező modell számításai során ez pontatlanságot eredményezett. A GPS meridián a Föld tömegközéppontjából az űrbe vetített sík, így a Greenwich meridiánnal szemben nem jelölhető ki álladó jelleggel a föld felszínén, mert a felszín a mélyben húzódó tektonikus lemezekkel együtt állandó mozgásban van. Ennek okán a Greenwich obszervatórium – ahol a kövezetbe mélyített fémcsík jelzi a keleti és a nyugati félteke választóvonalát – évente mintegy két centiméterrel közelít a GPS meridiánhoz. (Royal Observatory Greenwich Guide, 2012)

– Ó, igen, – szólalt meg mély hangján ismét Dordzse láma – a káprázat! Minden más, mint aminek tűnik. S hogy a káprázaton túl mi van – ki tudná megmondani? Nem a létező, mert ez igen bizonytalan fogalom, és nem a nem-létező, mert ez még inkább bizonytalan. A bölcsek hozzáteszik sem nem-létező, sem nem nem-létező – vagyis szóval kifejezhetetlen, gondolattal felfoghatatlan. Ezért mondják, hogy a világi tudás ott is magyarázatot keres, ahol nincs magyarázat… 

– Inkább lépjünk túl a káprázaton! – javasoltam, persze szinte a lehetetlent tűzve ki célul. Láttam, Antonio felsóhajtott, ő jobban szeret a realitások talaján, vagy inkább hitrendszere konkrét dimenzióiban mozogni, de a gondolat, a meghaladás Ramonnak is tetszett. A láma rezzenéstelenül fogadta az ajánlatomat. – Lehet, hogy éppen a fluktuáció a valóság, és a tér kijelölt pontjai s az idő rögzített pillanatai tartoznak a káprázat körébe, nem? Még a legállandóbbnak tekintett fizikai állandók is változnak, időről időre a fénysebességet is változónak mérik – bár lehet, hogy csak a mérések finomodnak.

Ramon erre megrázta a fejét, s hirtelen nem tudtam eldönteni, ez az egyetértés vagy az egyet nem értés jele volt-e? Nem tehettem mást, folytattam:

– Azt mondhatjuk, hogy az idő elmúlik, de azt nem szoktuk mondani, hogy az idő keletkezik… ez utal az idő kezdet nélküli jellegére. A tudósok azt mondják, nincs semmi az első pillanat előtt – mi azt mondjuk, nem a semmi, hanem a minden volt az anyag megnyilvánulása előtti pillanatokban. 

– Hadd tegyem hozzá – szólt Antonio – hogy az idő nemcsak elmúlik, hanem be is teljesedik. A közelmúlt egyik fél-eretneke, Teilhard de Chardin beszélt az ómega-pontról, a létezés betetőzéséről, célszerű hivatásáról, a teremtés csúcsáról. Mások egészen egyszerűen ebben a kifejezésben próbálták megfogalmazni azt a természetfölötti minőséget, amit mindannyian keresünk, ezzel szinte újrakeresztelve a Jóistent. 

– Ómega-pont… – Ramon most egyértelműen egyetértőleg bólintott. – Tekinthető ez egyfajta végső kilobbanásnak, egy keresztény teológiai nirvánának is?

– Én más szavakat használnék, de könnyen előfordulhat, hogy hasonló dolgokról beszélünk. Ha tehát az ómega-pontot egyfajta lezárásnak, betetőzésnek tekintjük, akkor ez egy pozitív értelmű befejezés. A Bevégeztetett! vagy Beteljesedett! kifejezés, János evangéliuma szerint Krisztus utolsó szava számomra nem a romlást, a kudarcot és az elmúlást jelenti, hanem a betetőzést, a hivatás betöltését, a beteljesedést… És mivel Jézus az ómega és az alfa, ezért ha létezik ómega-pont, akkor lennie kell alfa-pontnak is. És ez az alfa-pont, vagy zérus-pont nem a semmi, vagy a semmiből történő eredet, hanem egy olyan kezdet, amelyben minden lehetséges – Antonio lelkesedése egyre fokozódott, látszott rajta a tűz, a szárnyalás.

A befejezett lény

Nos hát, az újjászületések kereke, amelynek kerékagya a tudatlanság és a létesülés vágya, küllői az erények s a többi hasonló kialakulása, abroncsa az öregedés és halál, s amely a háromszoros megtestesülés szekerével a daganatok forrásából való kocsirúddal van összekötve, a kezdet nélküli idők óta forog s egyre forog. A létesülés eme kerekének küllőit (ara) összezúzta (hata) az a kiváló személy, aki a Megvilágosodás szent Helyén, az erények talaján szilárdan megvetve erős lábát, a hit karjával meglengeti a tudás csatabárdját, amely megsemmisíti a kammát, és mivel imígyen összezúzattak a létesülés kerekének küllői, az ilyent befejezettnek (arahanta) nevezik. (Bhadantacariya Buddhaghosa: The path of Purification, VII.7.)

– Akkor ez az alfa-pont az igazi potencialitás, mindaz, ami egyáltalán lehetséges a teremtésben, jól értem? – kérdeztem Antoniot, aki elégedett bólintással nyugtázta véleményemet, majd folytattam. – A tudomány meggyőződése szerint az ősrobbanás pillanatában az univerzum nagyon rendezett állapotban volt, amely rendezettség aztán a világmindenség sorspályáján egyre csökken az entrópia törvénye szerint. Ezt sokan bizonyított kozmológiai tényként kezelik. Csakhogy az anyag mögött energia áll, az energia mögött pedig színtiszta információ. Meggyőződésem, ez az ős-információ sugárzódott szét előbb fénnyé, energiává, világossággá, majd végül anyaggá. Itt kiáradás, a fekete lyukakban elnyelődés. De egy csatornának – hacsak nem Klein-palackról van szó – valószínűleg nemcsak egy nyílása létezik, inkább talán összeköt szférákat, kozmikus rendszereket: ezen az oldalon mindent elnyelő fekete lyuk, a másik oldalon pedig mindent kiárasztó fehér forrás. Úgy mondják, világvégekor a látnokok, jósok könnyebben képesek olvasni a világ sorsát, merthogy ilyenkor átjárhatóbb az anyag/energia és az energia/információ mező, vagyis a fekete lyukak szingularitás-jellegű horizontjára kiíródik az univerzum összes addigi információja. Lehet, hogy a folyamatos kinyilatkoztatás a szingularitás peremére van írva?

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

– Való igaz, a káprázat végső szónak tűnik a vizsgálódásainkban, amin szinte lehetetlen túllépni, de azért próbálkozzunk! – Ramon megengedően nyilatkozott, de éreztem, nem teljes meggyőződéssel osztja véleményemet. – Én azt olvastam valahol, hogy az időutazásnál sokkal érdekesebb az időtlenség bejárása…

– Szent Virilar történetét ismeritek? – kérdezte Antonio. Persze költői volt a kérdése, mert egy igen kevéssé ismert szentről van szó, ezért érdeklődéssel vártuk a történetet. – Ahogyan említettem, az ima- vagy kontemplációs idő egészen másként telik, mint mondjuk egy tevékeny délután. A Természetfölöttivel találkozván megváltozik az idő folyása. Egy kis spanyol településen, Lleyre régi kolostora közelében a domboldalon fakad Szent Virilar forrása. Ez a Virilar igen költői barát lehetett, a legenda úgy tartja, egy fülemüle dalát követve talált rá a forrásra a dombon, s mindaddig varázslat állt, amíg csak szólt a csattogány. Mikor aztán elragadtatása végeztével visszatért a kolostorba, különös jelekre lett figyelmes: az épületek mintha megváltoztak volna, a kapuőrző testvér is idegennek tűnt a számára… 

Kiderült, időközben háromszáz év telt el…

– Ó, igen, – szólalt meg mély hangján ismét Dordzse láma, és elismételte korábbi mondatát – A káprázat! Ezt a szent Virilart mintha a raptusban tapasztalható időugrás ragadta volna meg, az ember pedig azt hiszi, hogy karórájával sikerült megragadnia az időt! Színtiszta káprázat!

– Nem tudom, ez a Virilar mikor élt – vette át a szót Ramon – de lehet, hogy korunk részecsketudósainak és kvantum szakértőinek volt az előfutára. Nemrég hallottam, hogy a tudósok a kvantum-számítógépekkel vissza tudják forgatni az időt. A részecskék között egy rendezett állapotból kiindulva eljutnak egy kaotikusabb állapotig, majd ekkor bizonyos algoritmus szerint energiát közölve az esetek 85%-ában vissza tudnak jutni a korábbi, rendezettebb állapothoz. Aztán újra elindul a rendezetlenség felé a rendszer. Vagyis az idő teljességgel misztikus tapasztalat. 

Az időnyíl eredetének feltárása a tudomány egyik fundamentális problémája. A statisztikai fizika keretei között ez a probléma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a termodinamika második alaptörvényével, amely szerint az entrópia fokozódása a rendszernek a környezetbe ágyazottságából fakad. További vizsgálatra szorul, hogy az idő visszafordíthatatlansága vajon a természet fundamentális törvénye-e, vagy ellenkezőleg, bizonyos feltételek esetén megkerülhető. Míg a természetben az idő visszafordításához szükséges komplex összefüggésrendszer exponenciálisan valószínűtlen, olyan kvantum-algoritmus meghatározható, amely ezt a komplex összefüggésrendszert felöleli, s így egy bizonyos kvantum-állapotot képes visszafordítani. Egy IBM kvantum-számítógépen futtatva ezt az algoritmust kísérletileg igazolható az idő reverz dinamizmusa egy kétszintű szennyezettségben (two-level impurity) szétszórt elektron esetében. (Arrow of Time and its Reversal on IBM Quantum Computer, G. B. Lesovik, I. A. Sadovskyy, M. V. Suslov, A. V. Lebedev, and V. M. Vinokur, www.arXiv:1712.10057v2 [quant-ph] 24 Feb 2018)

– És a görög mitológia? – vetette közbe Antonio. 

– Talán a görög filozófia, nem? – kérdezte Ramon, s láttam rajta, felcsillant a szeme. – Platón egészen fantasztikus definíciót adott az időről, amit az örökkévalóság ember alkotta képmásának tekintett. Bátor, sőt bravúros nem? 

„Az örökkévaló élőlény, lét, azt gondolta ki, hogy mozgó képmását alkotja meg az örökkévalóságnak, és berendezvén az eget, ezzel megalkotja az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmását, amelynek mi az idő nevet adtuk.” (Platón: Timaiosz 37. d.)

– Ezzel megint visszakanyarodunk a korábbi problémánkhoz, hogy vajon az idő objektív, az embertől függetlenül is létező tényező, vagy csak az ember létével, az érzékeléssel jelenik meg? – vetettem közbe. – Nyilván nem kielégítő számunkra, ha azt mondanánk, az idő az a dimenzió, amit az órával mérünk, mert ezzel nem definiáltunk semmit. A tengerről nem mond eleget az, hogy víz partok közt. 

– Rendben, ezt elfogadom – szólt Ramon –, de Arisztotelész véleménye is megfontolandó, aki a jelen és a múlt kapcsolatát feszegetve azt találta, hogy a most valójában csak egy összeköttetés a múlt és a jövendő között, a jelen pillanatban az előző jelen pillanat már nem létezik, múlttá vált. Ez az elmúlt jelen pillanat nem válhatott múlttá a saját idejében, mert hiszen akkor még jelen volt, de egy következő jelen pillanatban sem, mert a jelen pillanatok nem létezhetnek egymás mellett, csak egymás után. Így aztán kétséges, van-e egyáltalán jelen? Mert hogy múlt nincsen, hiszen az már elmúlt, és jövő sincsen, mert az még nincs, így talán idő sincs egyáltalán…

– Igen, a káprázat! – a láma folyton ezt a mondatot ismételgette. Mit akart mondani vele? Tudjuk, hogy van káprázat, vagy ennek tudása is csak varázslat? Vagy csak a nyugati gondolkodókat akarta lenyomni, az illúzió fennhatósága alá gyűrni őket? De ezzel gondolataik értékét is devalválja, s ez a szellemi dominancia oly idegennek tűnik a Kelet tágas szellemi horizontjához képest… vagy én tévedek?

– Igen, a káprázat… – folytatta –, úgy látszik nyugaton és keleten is eljutottak eddig a felismerésig. Idő nincs. Múlt nincs, mert már elmúlt, jövő nincs, mert még nem létezik, és jelen sincs, mert megfoghatatlan. A dolgok valótlansága nálunk alaptétel. De nem vitás, az idő percepciója mégiscsak létezik, én is magam mögött hagytam gyermekkoromat.

A három idő

Egyesek tagadják a jelent

A jelenidő (vartamána) kritikájával foglalkozó szútrák feltehetően Vátszjájana logikatudós betoldásai a Njája-szútra szövegébe, lévén az itt tárgyalt ellenvetések feltehetően Nágárdzsunától származnak.

„Egyesek állítják, nincs jelenidő, mert amikor valami leesik, csak azt az időt ismerhetjük, ami alatt valami leesett, vagy amikor majd leesik. Amikor például egy gyümölcs épp lehullóban van a fáról, csak azt az elmúlt időt érzékeljük, ami a gyümölcs hullásának eddigi útján eltelt, vagy azt a jövendő időt, amely hullásának további útján még hátra van. Nem létezik olyan közbeeső távolság, amit a gyümölcs az úgynevezett jelen időben tenne meg. Ennek okán – mondják – nincs jelen idő. …

– Óh, igen, a valóság – próbáltam kiforgatva idézni a láma szavait… nem sok sikerrel. De azért folytattam. – Vagyis a percepció valósnak fogadható el, akkor pedig elvileg a percepció tárgyát – jelen esetben az időt – is valósnak fogadhatjuk el. Ezért mások elfogadják az idő, a jelen idő létét is.

– Talán elfogadja ön is, Vid, hogy minden idők minden tapasztalása a jelen pillanat – nézett rám jelentőségteljesen Dordzse láma. És a tekintete most nem a semmibe vagy a végtelenbe révedt, hanem az én vesémbe szúrt, valósággal az elevenemre tapintott. Én hallgattam, s mintha a láma megjegyzése kiíródott volna az örökkévalóság horizontjára, és ezzel a semmi vagy minden káprázatában elpárolgott volna, Antonio az én megelőző megjegyzésemre reflektált.

A jelenidő létének bizonyítása

… Erre azt válaszoljuk: van jelen idő, mert hiszen a múlt idő és a jövő idő a jelen időhöz viszonylik. A múlt az az idő, amely megelőzi a jelen időt, a jövő idő pedig az, amely a jelen időre rá következik. Márpedig ha nem volna jelen idő, akkor múlt idő és jövő idő sem létezhetne. Ha pedig a múlt időt akként határoznánk meg, hogy az az idő, amely nem a jövő, illetve a jövő időt akként definiálnánk, hogy az az idő, amely nem a múlt, akkor e meghatározás az egymástól való függés hibájával volna terhes. Ennél fogva el kell ismernünk a jelen idő létét, amihez a múlt idő és a jövő idő viszonylik.

A jelen idő létezését a dolgoknak a léte bizonyítja. Ha tagadnánk a jelen idő létét, akkor semmiféle észlelés nem valósulhatna meg, márpedig észlelés csakis olyas valamivel kapcsolatban valósulhat meg, amely az időben jelen van; észlelés híján pedig bármiféle tudás lehetetlen volna. Vagyis a jelen idő létezését a reductio ad absurdum elve alapján bizonyítottnak tekinthetjük. A jelen időt jelzi mindaz, ami folytatólagos, a múlt időt mindaz, ami befejeződött és a jövő időt mindaz, ami még nem kezdődött meg.”

(Njája-szútra 2.1.39-43. Mellékesen vizsgált témák: A három idő, in: Satis Chandra Vidyabhusana: A History of Indian Logic, Motilal Banarsidass, Delhi 1988)

– Ez briliáns logikai okfejtés – szólt Antonio – de kissé száraznak tűnik. A görög mitológia sokkal képszerűbb, szimbolikus, és ezért számomra érdekesebb. Nekem mindig borzongató volt, ahogyan Kronosz titán felfalta a gyermekeit… Goya képe a sötét ősidők antropofág rettenetét idézte föl, nem kevés ijedelmet keltvén bennem. Aztán persze megtudtam, hogy ebben a képzetben két jelenség olvadt össze, a mindent felfaló idő, Chronos, valamint az egykori titán istenfő, Kronosz, azaz Szaturnusz. Hasonulásukról Plutarkhosz is beszél. Az idő istene kaszával járt, a gyermekeit felfaló bolygó-isten, Szaturnusz pedig sarlót hord, de mindkettejük nyomában az elmúlás jár…

– Milyen döbbenet, hogy Szaturnusz-Kronosz az atyját, Uranoszt is kasztrálja, nemcsak a saját utódait falja föl. Ezzel szinte önmaga vált a trónöröklési öldöklések előképévé, ahogyan atyját terméketlenné téve kiiktatta esetleges vetélytársait, illetve saját utódainak felfalásával a hímoroszlánhoz hasonlóan igyekezett biztosítani az uralmát. Mígnem aztán az egyik utódja, Zeusz megmenekült, és a titanomachiában, a titánok harcában véget vetett hatalmának…

„…a görögök Kronoszt képletesen az időnek mondják” (Plutarkhosz: Ízisz és Ozirisz, 32).

– Milyen különös az idők játéka az istenek fölött! – Ramon valósággal magához ragadta a szót, hangsúlyából érződött, most határozott mondandója van. – Igaz, Kronosz titán képe, mi több, tevékenysége meglehetősen ijesztő, de nem lehet, hogy ez csak a mából szemlélve ilyen kérdéses? Kronosz volt az aranykor ura – ez nem várt fordulat, ugye? Az aranykor a tökéletes harmónia korszaka – és mégis apagyilkosság, gyermekevés kíséri e harmóniát. De egy más szempontból ezt az erőszakot a rend fenntartására tett kétségbeesett kísérletnek is minősíthetjük. Persze a titánok, illetve Kronosz eleve erőszakkal ragadták meg a hatalmat, s a jóslat szerint saját gyermeke által gyakorolt erőszak által is kellett elvesznie – e félelem indította utódai felfalására. 

De álljunk meg itt egy pillanatra! – és Ramon szinte győztesen tekintett végig rajtunk, akik el sem tudtuk képzelni, mi jön még? A láma is meglehetős érdeklődéssel fordult feléje, tekintete most Ramon-t fürkészte, nem engem. – Képzeljétek, khm… képzeljék maguk elé a naprendszer bolygóit… – ahogy Ramon finomított a megszólításán, a mi figyelmünk egyre jobban felcsigázódott. – A Naptól kiindulva előbb a kőzetbolygók sorakoznak, majd a nagybolygók következnek: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, illetve a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, majd legkívül a Neptunusz. A Föld bolygó, mint az ember lakóhelye evidens környezet a számunkra, és nekem tetszik a geo-centrikus világkép, mert mégiscsak innen, saját bolygónkból, saját magunkból kiindulva is meg kell próbálnunk értelmezni a világot. Ha a Naptól, a rendszer középpontjától mint az élet forrásától indulunk, az első bolygó a Merkúr. A görög mitológiában a fürge, éleseszű, sőt agyafúrt isten, az óind asztrológiában Budha, az értelmes. Mennyire emberi vonás! A Nap-forrás előbb értelemmel áldja meg az embert… Aztán másodjára következik a titokzatos Vénusz. Tudnivaló, az összes többi bolygóval szemben a Vénusz ellenkező irányban forog a tengelye körül, vagyis ott minden fordítva működik, nyugaton kél és keleten nyugszik a Nap – és ez sok mindent megmagyaráz a szerelem természetrajzáról is. Az értelem áldása után másodjára itt az érzelmi töltés, amiről nehéz eldönteni, vajon áldás-e vagy inkább átok. Ezek után következik a Föld, az élet bolygója, az ember otthona, ami tehát feltételezi az értelmi és az érzelmi dimenziót, mondhatjuk az értelmi és az érzelmi intelligenciát. A Föld a harmadik bolygó, talán ezért is olyan fontos, evidens a 3D, a három dimenzió a számunkra. A három dimenzió meghatározza a térbeliségünket, de aztán ott a következő bolygó a Mars, amit a szerelmes Vénusszal szemben az erőszakos, tüzes természet megtestesítőjének tekintenek. Vagyis a földi létből csakis küzdelem árán lehet továbblépni. És lelki szempontból értelmezve a Mars nem a mások fölött, hanem az önmagunk fölött aratott győzelem szférája. Csak az önlegyőzés révén lehet továbblépni a Jupiterig, a bölcs, joviális tanítóig. Az értelem, az érzelem, a földi lét és a küzdelem is csak kisebb méretű bolygók, vagyis az itt reprezentált eszmények is kicsik, ám a Jupiter hatalmas, a tanító princípium már emberfelettien nagy jelentőségű. Mondhatnám, isteni funkció, s Indiában a Jupiter nem más mint Brihaszpatí, a félistenek tanítómestere. Eddig egyértelmű a fejlődési irány, de mi jön utána? Igen, Kronosz titán, vagy a vele összeolvadó időisten, Szaturnusz. 

– Elgondolkodtató… – vetettem közbe, és valóban bámultam Ramon átlátó képességét, ahogy a megszokott tények mögött új értelmet, új távlatokat fedezett fel. Nem kis teljesítmény.

– Ha pedig a másik irányból indulunk – és most hagyjuk a Neptunuszt – akkor az első, amivel találkozunk, egy nagybolygó: az Uránusz, az ég istene. Az ember az ég atya gyermeke, ő indítja el a szétszóratás helyett a középpont felé vivő útján, s kivel találkozik elsőként? Persze, az aranykor istenével, Kronosz titánnal, vagy Chronos időistennel, Szaturnusszal. Csakis a nagy számonkérő vizsgáin átjutva, mintegy Szaturnuszt letaszítva juthatunk el a tanítóig, Jupiterig. Számomra ez nem más, mint a mulandóság fölött aratott diadal, amelynek eredményeképpen a sarlós halálistentől eljuthatunk a bölcs és joviális tanítóig. Persze a tanítást néha nehéz elfogadni, innen a marsi viaskodás, a küzdelem, ahogyan az ember végül önmagát legyőzve befogadhatja a tanításokat, majd saját földi életét fölmagasztosítva, vénuszi érzelmi énjét megtisztítva eljut a megvilágosodott merkúri tudatállapotig. Innen tekintve a Nap már nemcsak egy élet-kohó az égen, ami kiméri az ember életének hosszát, hanem – ahogy mondják – a jó lelkek számára a Nap az Isten szeme…

– Ez komoly! – szólalt meg elsőként a láma, s most végre nem a megszokott káprázat-mantrát ismételte. – Egy kissé ugyan elkanyarodtunk az időtől, de talán a térbeli elhelyezkedés, a 3D tisztázása segít az időbeliség, a 4D szemlélésében is. A jelenlét vagy a most-ra koncentrálás szinte feltételezi a térben és időben való éberséget, aminek révén ezek a dimenziók talán meg is haladhatók.

– A tudás révén halhatatlanságot, a bölcsességgel örök életet nyerhetsz – tartja az ősi bölcsesség – tettem hozzá, kissé lassabban a szokásosnál, mert még mindig Ramon szavainak hatása alatt álltam. – És ez nem redundancia, nem fölös ismétlés, mert az első lépés a mulandóság legyőzése, a második lépés pedig ennek a győzelemnek a tartalommal történő megtöltése. Nem elég elrugaszkodni a mulandóságtól, bele kell vetnünk magunkat az örökélet áradásába.

– Egyes tanítóink azt mondják, minden egyszerre létezik, egyetlen örök pillanatba sűrítve. – Igen –Dordzse láma szólt ismét, és most végre a titkaiból, a tanításokból is elárult valamit. – A nyugaton oly népszerű zen egyik alap-paradoxona, miszerint a jelen nem más, mint mindaz, amit folytonosan tapasztalunk. És mégis, milyen nehéz ezt tudatosítani?!

Én és a fal

A jelen pillanat tudatosítására tett kísérlete egy fiatal ember. A pillanatra igyekezett fókuszálni a figyelmét. Több napon keresztül csak ült egy szürke fal előtt, órákon át, és csak elmélkedett, meditált, legalábbis remélte, hogy azt csinálja. Ám a gondolatai hullámzása cseppet sem csillapult, sőt, egyre zavarosabbá vált minden. Mikor végre a mesteréhez fordult tanácsért, az csak annyit mondott: Nos, csak te vagy ott és a fal – és a falban nincsen semmi hiba…

– Egy japán zen-mester, a XIII. századi Eihei Dogen azt írta az időről, hogy egy napunk 6.400.099.180 pillanatból áll, amik száguldásával a racionális elme nem képes lépést tartani. Innen a lemaradás érzése, a szenvedés, az örök hiány érzése. De azt is hozzá teszi, hogy amikor az ember a tenger felszínén úszik, lába a tenger fenekét éri. A felszín a hétköznapi élet tapasztalása az emberi létviszonyok közepette, a tér-idő szövedékében, az álmok, remények, szenvedések és örömök végletei között, míg a tengerfenék a valóság, a létezés, és az örök jelen pillanat visszavonhatatlan valósága. 

– Milyen szép! – mondta Antonio, most először a naprendszer-fejtegetés elhangzása óta. Az úszás képe bizonyára őt is lenyűgözte. De ezt a költőiséget megtörve kénytelen voltam tovább lépni:

– A tudatos elménken másodpercenként 7 bit információ halad át, míg a tudattalan elménken 55 milliárd bit! Az ember aligha képes irányítani, kontrollálni ezt az áradatot. Általánosságban a hiedelmeink irányítanak bennünket, mindaddig, amíg valami másnak át nem engedjük az uralmat az életünk fölött. Egy bizonyos befolyástól úgy szabadulhat az ember, ha egy másfajta, erősebb befolyás alá rendeli magát. Irányítani nem vagyunk képesek sem a külvilág egyre szaporodó információ-áradatát, sem a tudatalattiban zajló folyamatokat, de egy esélyünk mégis van – megtisztíthatjuk a tudatunkat. Ez a misztika művészete. És aki a jelent látja, az mindent lát, ami valaha volt és valaha lesz.

– Szerintem a pillanat az, ami megszüli a valóságot – szólt Antonio, még mindig a tenger, a tudatosság, a végtelenség esztétikájában lebegve.

– Egyetértve veled, kedves Antonio, hadd tegyem hozzá, hogy ez a pillanat, az idő milyen különös szerepet játszik az emberi észlelésben és reakcióban, illetve a kognitív tudatosításban. Egy idegélettani kutató, Benjamin Libet fölismerte, hogy az ember tudatos döntési mechanizmusa fél másodperccel lemarad a külvilág impulzusaihoz képest. Egy tűzforró kályhát megérintve két tized másodperc alatt elkapja onnan a kezét az ember, a tudatosulás felépüléséhez azonban szükség van egy bizonyos időre, majd a kialakult reakciót az agy visszadatálja az adott pillanatra. Ez az időbeli csúszás a Libet-féle késleltetés. Vagyis a döntéseink valami megmagyarázhatatlan módon születnek, mert ha fél másodpercig késlekedne a tudat, valószínűleg sosem találnánk el értékelhetően a teniszlabdát. És még nem is a metafizikai döntésekről beszélek…

– Idő horizont – hiszen ez is egy tengelye a mindenségnek – mondta Ramon. – Újraírni az emberiség utóbbi 5000 évének történetet legalább akkora feladat volna, mint lelki szempontból helyesen értelmezni egyetlen ember életútját, életkorának változásait. 

– Ezzel nehezen tudnánk vitatkozni – feleltem, – de mi az egyház véleménye az időről?

Antonio méltán érezte megszólítva magát, s láttam, nehezen szakad el a tengerúszás igézetétől, mintha lába mindvégig a mélyvalóság tengerfenekét érte volna, mégis összeszedte magát.

– Az idők végezetét mindenki ismeri, az Apokalipszis lovasai, a Harag, a Háborúság, az Éhínség és a Halál megtestesítői hozzák el a végső romlást. János egyenesen azt mondja: „idő többé nem lészen” (Jel 10,6), a beteljesedésben megszűnik az idődimenzió. Ez az időegyenes vége, kezdete pedig a teremtés. Az első napon a Világosság és Sötétség szétválasztása történik meg, ami a szent idő ciklikus lüktetését, váltakozását jelzi, míg a negyedik napon a Nap és a Hold teremtése történik – ott van Michelangelo freskóján is – ami inkább a lineáris időfelfogás, egy kozmológiai, profán idő képzetét kelti. Ne tekintsük a vég kezdetének a teremtést, de igenis tekinthetjük a befejezés kezdetének az idők végezetét.

– Idő többé nem lészen… Fantasztikus! Mennyire egybevág ez a kelet gondolatával! – Ramon lelkesedett ismét. – Az upanisadok azt írják, a végső megvilágosodás birtokában örök világosságban él az ember, sosem megy le a Nap, nem változnak az idő fázisai, a múló pillanat átminősül az örökkévalóságba.

Az idő segít,

legyőzni a távolságot a tér-idő kontinuumban,

megérlelni a gyümölcsöket és megszerezni a tapasztalatokat,

lezárni szakaszokat és elveszíteni dolgokat,

elérni céljaidat, 

határgátként elválasztani az elmúlást az örökléttől,

átlendülni az örökkévalóságba.

– Mindez roppant lelkesítő távlat, el kell ismerjem – próbáltam kissé lehűteni a túlzott rajongást. – Nekem mégis meggyőződésem, az ember élete során végig viaskodik az idővel, de legalábbis az elmúlás gondolatával. A lelki ember előtt egy igazán nagy feladat áll: az idő legyőzése. Egy felelős lelki gyakorlónak érdemes lefolytatnia ezt a kísérletet, az eredmény pedig… nos azt bízzuk arra, aki elindította az időt.

– És mit tekinthetünk az idő legyőzésének? Miféle kísérletekre gondol? – tudakolta Ramon. Szemem sarkából észleltem, Dordzse láma a szokásosnál élénkebb figyelmet tanúsított. Ismét nem a semmi távlatába veszett a tekintete, hanem engem fürkészett, hátha belelát azokba a bizonyos kísérletekbe. Kicsit zavarban éreztem magam, mintha a láma megsejtette volna, hogy most személyes kísérleteimről kell beszélnem, nem holmi elméletekről. Hát legyen…

– Azt gondolom, az idő legyőzésének egyik legkézenfekvőbb módja az, hogyha az életkorunknak megfelelő módon élünk.

Néma csend fogadta ezt a javaslatot, Ramon várakozó állásponton volt, a láma összehúzta szemét, látszott értelmezni próbálja, amit hallott. Antonio, aki a leginkább ismerte gondolataimat és szóhasználatomat, sokkal bizakodóbban várakozott. 

– Legtöbbször más időben próbálunk élni, mint amely életszakaszban éppen vagyunk. A kisgyereket sokszor felnőttesen öltöztetik fel a szülei, és olyasmit várnak tőle, ami még nem időszerű. Máskor, az öregedés fenyegetését elkerülendő emberek úgy öltöznek vagy viselkednek, ami már nem időszerű. Ha az életkorodnak megfelelően élsz, akkor mindig azzal leszel elfoglalva, ami a legmegfelelőbb a lelki fejlődésed szempontjából. Így élheti meg hitelesen az ember a lelkesültség, a tettrekészség, majd a lehiggadás, a beérkezettség, a türelem és a tekintély szakaszait. Ne húszéves fejjel akard megtapasztalni azt, ami ötvenéves fejjel való. Egyes dolgok könnyűek, más dolgok nem olyan könnyűek…

Egy következő kísérlet a mulandóság legyőzésére a gyermekek nemzése. Nemcsak genetikai tény, hogy a gyermekben továbbél az átörökítő anyag, s így egy kicsit önmagunk is, hanem spirituális tény, hogy az ember önmagát reprodukálva gyermekeiben tovább él. Ezáltal a nő hitestársból szinte második anyai pozícióba avanzsál, gyermekem anyjaként kicsit engem szül újjá. Márpedig az ember az anyját nem hagyja el, ez a viszonyulás – anya és gyermeke – nem változik meg. Ezért nem csupán a genetikai átörökítés a feladat, ezt a világban bármely faj, bármely élőlény megteszi, hanem a spirituális örökség átadása, ami meggyőződésem szerint sokkalta fontosabb.

– Rendben, Vid, de a gyermekem éppúgy meghal, mint ahogyan én is eltávozom az élők sorából – hol van akkor az idő legyőzése? – kérdezte szinte segítően Antonio. És tudtam jól, ő sem a genetikai örökítés nagy kísérletét folytatja, hiszen hűséges a fogadalmaihoz.

– Ne aggódj, atya, a mulandóság már legyőzetett. Minden egyes napkeltekor elmondhatjuk: Győzedelmeskedett a világosság! De ha már a Napnál tartunk, a következő kísérlet, amit érdemes lefolytatnunk, az erkölcsi erő tökéletesítése. A szent hagyomány úgy tartja, az erkölcsileg tiszta ember képes megállítani az idő múlását. Hogy visszaforgatni képes-e az idő kerekét, azt nem tudom, de mélyen hiszem, hogy a feddhetetlen morális erő képes szembeszállni az idő múlásával. A mulandóság az illúzió, a valótlanság sajátja, az erkölcsi erő azonban egy más minőség, nem áll, és ne álljon a mulandóság befolyása alatt. Ami nem örök, az nem igaz, és megfordítva is igaz: ami nem igaz, az nem örök. 

Állítsd meg a Napot

Egy erényes bráhmana asszony beteg férje beleszeretett egy kéjnőbe. A férfi leprában szenvedett, hitvese a folyón fürdette, amikor meglátta az arra haladó kiöltözött nőt, aki rögtön magára vonta figyelmét. Az asszony megértette férje óhaját, s igyekezett hozzásegíteni hitvesét kívánsága beteljesüléséhez. Ezrét elszegődött szolgálónak a kéjnő házába, s szolgálatkészségével hamar felhívta magára a figyelmet. A nő magához hívatta, s tudakolta kilétét, indítékait. Mikor megtudta, hogy a hűséges asszony a férjét igyekezett volna beprotezsálni, beleegyezett, hogy másnap fogadja is őt. Másnap eljött a beteg férfi, s két teríték várta a szobában: az egyik aranytálakon felszolgált húsételek, a másik egyszerű banánlevélen rizs, zöldségek, tiszta tápláléka. A kéjnő hellyel kínálta, s ebédelni hívta a férfit, aki természetesen a banánlevél és a tiszta táplálék mellé telepedett. Mire szólt a kéjnő: Lám, helyesen választottál, a neked való étel mellett döntöttél. Én olyan vagyok, mint az aranytálon föltálalt húsétel, a te asszonyod pedig olyan jámbor és szent, mint a banánlevélen tálalt megszentelt növényi eledel. Így válaszd őt, s ne engem, vele jobban jársz.

Meg is fogadta a beteg bráhmana a kéjnő tanácsát, s visszament asszonyához. Csakhogy egészsége nem javult, betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta. Ismét a folyóparton várta asszonyával a félisteni orvosok érkezését. Ha napnyugtáig meghozzák a gyógykenetet, megmenekül a haláltól, ha nem, akkor mennie kell. Csak vártak és vártak, s a Nap egyre közeledett a horizonthoz. Minden pillanatban reménykedtek, hátha most érkeznek az orvosok, akik egyre csak késlekedtek. A férfi bánatában már eszméletét vesztette, az asszony pedig egyre a napkorongot s a horizontot bámulta. Amikor a Nap majdnem megérintette a láthatárt, végre felszakadt szívből jövő fohásza, s lám, a Nap megremegett a horizont fölött, majd megállt. Nem közelített tovább a láthatárhoz, hanem csak állt egy helyben, ott függött, mintha soha nem akarna lenyugodni. Nagy sokára megérkeztek az isteni orvosok, meghozták a kenetet. A férfi megmenekült s asszonya hálatelt szívvel hunyta le szemét, a Nap pedig méltósággal aláhanyatlott a nyugati horizonton.

– Vid, az első két módszer nem győzött meg – szólt most Ramon. – Adekvát életszakaszok és gyermeknemzés, hát nem tűnik kielégítőnek. Az erkölcsi erő már elfogadhatóbbnak tűnik, de van-e még valami a tarsolyában? – láttam a láma szeme még keskenyebbre, fürkészőbbre váltott. Úgy látszik az eddigi javaslataim nem altatták el kíváncsiságát, sejtette ő, hogy valami még hátra van.

– Kedves Ramon, elfogadva kritikáját, azért hadd említsem meg, hogy a fenti javaslatok is meglehetősen helytállóak – mondtam magyarázatképpen, és Antonio bólintott, ő már ismerte ebbéli gondolataimat. Vele többször is átbeszéltük ezt a kísérletet, s bár az egyházi dogmatikához képest egy kissé szabadszelleműnek tűntek a gondolataim, tudtam, szíve mélyén egyetért velük. – De mindezek folytatásaképpen hadd említsem még a leghatásosabb kísérletet, a meditációt.

A láma amúgy ferde vágású szeme most tágra nyílt, gondolom úgy érezte, most számára is ismerős terepre tévedünk. 

– Nélkülözhetetlen a személyes örökkévalóság tudatának erősítése. Az ősi ind hagyomány négy világvégéről beszél, az atomi és a kozmikus szintű mellett a folytonosról – ahogyan halnak és születnek a lények – de vizsgálódásaink szempontjából a legfontosabb a végérvényes világvége, vagyis amikor az ember felszabadul, számára egyszer s mindenkorra megszűnik az anyagi környezet, a mulandóság képzetével egyetemben. Vagyis a személyes örökkévalóság tudatosítása az idő legyőzésének egyik legélesebb fegyvere. De nem ez a meditáció egyetlen eredménye. Igaz, túlsegít a korlátozottságon, de kellő felvértezettséggel arra is készen kell állnunk, hogy ha arra van szükség, akár vissza is térjünk. És most nem az örök szférába, hanem ide, ebbe a mulandóság és nyomorúság uralta világba történő visszatérésre gondolok. 

Dordzse láma tekintetében mintha megvillant volna az egyetértés szikrája. Nem akartam én a bódhiszattva fogadalomra hivatkozni, aki addig nem hajlandó saját üdvösségéből részesedni, amíg mindenkit hozzá nem segít az üdvösséghez, hiszen itt nem a kényszer, hanem az együttérzés a vezérlő csillag. És igenis, egy idő óta már nem ismételgette mantráját a láma: igen, a káprázat!

A visszatérés

Az Amiens-i katedrális labirintusa nyolcszögletű. A hatalmas ábra szervesen illeszkedik a padlózat mintázatába. Itt éles szögekben tekereg az útvonal, a fekete ösvényt kell végigjárni, ami meglepően sokáig tart, hiába tűnik olyan gyorsan bejárhatónak az egész. Nos, a labirintus közepéig végig követve a fekete ösvényt, lassan, de biztosan bejutottam. Kicsit elidőztem ebben a fókuszpontban, mintha egy pillanatra a mindenség közepévé vált volna, aztán gondolataimba mélyedve elindultam kifelé. Jó darabon haladtam már, mikor egy mély lélegzetvétel után egy sugallat ért: számold meg a lépteidet kifelé, annyi ideig kell még itt maradnod. El akartam hessegetni magamtól a gondolatot, ugyan miféle sugallat?! De aztán elfogadtam, lássuk, merre hány lépés? Vagy húsz lépés után azt gondoltam, talán hatvan de legföljebb nyolcvan lépéssel kijutok a labirintusból. Ahogy szaporodott a lépteim száma, úgy fagyott le arcomról a mosoly. Mikor betelt az első száz, gondoltam, ez a földi lét nem fog olyan gyorsan eltelni, aztán a második száz, majd a harmadik is betelt – ez már beláthatatlan időtáv! Majd végre négyszázkét lépéssel jutottam ki a labirintusból, a fekete utat követve újra kinn, a szabadban, a világosságban. Megkönnyebbültem, de eltöprengtem, mennyire vehető komolyan ez a sugallat? Egy testben, egy születés során lehetetlen volna lepörgetni négyszáz évet, nem én vagyok Saint Germain herceg. Akkor viszont négy-öt élethosszat kell még itt leélnem? Még négyszer vissza kell térni ugyanezek közé a körülmények közé? Sebaj, így legalább könnyebb tervezni. Amit nem sikerül most befejezni, arra talán a következő életek során jut idő, mondjuk ötször nyolcvan év, meg egy kis ráadás. Ebből életenként húsz évet nyugodtam leszámíthatunk, gyerekkorát tölti azzal az ember – egy teljes élettartam máris oda. Egy másik elmegy alvással – még egy élet oda, marad három. Amíg meglelem az utat, fölismerem a tennivalót, és saját korlátaimat, erőimet, beszámítva a kitérőket és üresjáratokat, meg az öregség összes problémáját, elszalad még egy élettartam, marad kettő. Kétszer nyolcvan esztendő. Négyszáz évből nagyjából ennyi telik érdemlegesen. Sok, vagy kevés? Az egy élettartamra tervezhető hatvan-nyolcvan évhez képest sok, az öt életre szóló négyszáz évhez képest kevés. Ember, hogyan gazdálkodsz a napjaiddal, éveiddel?

– Végezetül, kedves Ramon, hadd utaljak vissza lelkesültségére János szavaival kapcsolatban: idő többé nem lészen… – folytattam. – Az upanisadokra hivatkozott, és meg kell mondjam, nagyra értékelem tájékozottságát, ami ugyanakkor el is várható egy magafajta kutatótól. Igen, a titkos tanítások szerint a megfelelő meditáció eredményeképp mind a teret, mind az időt legyőzheti az ember. Másutt hozzáteszik a szövegek: tanulmányaim nyomán egybefolyik nappal és éjszaka – ami ugyanazt jelenti, az idő legyőzését. És ez igazán káprázatos távlat. 

A méz-meditáció

Isten a világ világossága, a Nap-csillag pedig az Ő megnyilvánult formája. A Nap mézként csordul ki a szent Védákból, s a félistenek ezzel a méznektárral táplálkoznak. A Napot hordozó mennybolt a kaptár, a levegőég a fénnyel teli lép, a keletre, délre és nyugatra, északra, valamint fölfelé terjedő napsugarak a lép csöves sejtjei, amiken keresztül a méz esszenciája a mindenség közepe felé csordogál. A szent véda s az ősi följegyzések s a titkos tanítások a virágok, míg a himnuszok, szövegek és dalok a méhek, a méz közvetítői. Ezért elmélkednek az emberek a védák virágain, így nyerik a halhatatlanság nektárját, amely aztán hírnév, dicsőség, erő, férfiasság és étel formájában patakzik a védákból, s a Napban vörös, fehér, sötét és mélysötét tónusként gyűlik össze, fortyogással a közepén. Az istenségek tápláléka és itala nem földi eledel. Aki ismeri az adott véda nektárját, önuralmat gyakorolva saját maga fölött részesül is belőle, és egyre fokozódó tér-idő távlatot nyer: elsőként egy korszakon keresztül a Nap keleten kél és nyugaton nyugszik a számára. A következő szinten két korszakon át délen kél és északon nyugszik, majd négy világkorszakon át nyugaton kél és keleten nyugszik. Ezt követően számára a Nap nyolc világkorszakon át északon kél és délen nyugszik, míg végül tizenhat világkorszakon át a zeniten kél s a nadíron nyugszik. Majd eljő az idő, amikor a Nap nem kél és nem nyugszik, hanem mindig a delelőn áll, ám ebben az éjszaka nélküli permanens nappalban csak annak lesz része, aki ismeri Brahman titkos tanítását. Neki sikerült megragadnia a lényeget; a természetes Napon keresztül eljutott az isteni Napig, s számára megvirradt a tökéletes tudás napja, melynek nincs éjszakája.

– A mulandóságról nekünk is megvan a véleményünk – vette át a szót Dordzse láma. – Az életszakaszok váltakozása csak rámutat a dolgok mulandóságára. A halál pillanata megjósolhatatlan, mert minden lény esetében igaz az alábbi:

»A tartam, a betegség s az idő, s hogy a test

vajh hol lesz kiterítve, úgyszintén a végzet:

e dolgokat az élők világa nem ismerheti soha,

nincs ezt megjósoló előzetes jelzés semmi.«

(Bhadantácariya Buddhaghosa The path of Purification VIII.29.)

Mi úgy tartjuk, amikor az idő korlátait a halál és az újjászületés jelöli ki, az időbeli kiterjedés értelmezés tűnik találónak. Ezt a szutták a kezdet kezdetén tisztázzák, amikor azt a kérdést vizsgálják: »Léteztem-e a múltban?«, mert a Bhaddékaratta szutta a múlt állapotot szintúgy kiterjedésként értelmezi, mondván: „Nem követi ő a múltat [az elmúlt kiterjedést].” Amikor azonban az idő korlátait a legvégső értelem jelöli ki, mint az Addhániruttipatha szuttában ekként: »Bhiksuk, három kiterjedés létezik, a múltbéli, a jövendő és a jelenlegi kiterjedés.«, akkor a pillanatok általi kiterjedés tűnik találónak. A jelenvalóságról ekként szólnak: »Bhiksuk, arról a dologról, ami keletkezik … és megnyilvánult, azt mondják: ez létezik, s a múltbéliséget vagy jövendőséget megelőzőnek és rá következőnek nevezik.«

Dordzse láma tartalmas hozzászólását próbáltuk emészteni, láttam, talán Antonio-nak okozta a legnagyobb fejtörést. Talán ő volt a legkevésbé járatos a buddhista szóhasználatban, s a fordulatok sokszor ismétlődő, magyarázó sorozata néha szövevényessé tette a gondolatmenetet. Folytatnom kellett:

– Hozzá kell tegyem, a lelki alapú társulás is nagy kísérlet a tér-idő legyőzésére, és az óhatatlan nehézségek csak segítenek ebben a próbálkozásban. Az idő kihívás az inspiráció és az akaraterő terén, amik pedig az alkotó, a megvilágosodás felé tartó lélek szárnyai volnának. Az idő sokféle módon próbára teszi az embert: az akaraterejét, az integritását, a cselekvő lelkiségét és a szolgálat privilegizált lehetőségét. Mindezekre érdemleges, kimerítő válaszokat kell megfogalmaznunk, ha elhisszük, hogy az élet egy próba-idő…

És szeretnék mindenkit emlékeztetni a világot meghatározó, de egyben meg is kötő tényezőkre, a térre, időre… Nos ha van kötöttség, akkor léteznie kell szabadságnak is, ha vannak megbéklyózó kötelékek, akkor kell legyenek szabadító erők is. Ha az oksági világot megköti a tér, akkor e kötöttség alól a lét oldoz fel. Az idő kötelékét a tudat oldja föl, az oksági törvény hatalmát a kegyelem oldozza fel. Az információ kötöttségeit pedig a bölcsesség győzi le, márpedig az igazi bölcsesség a szeretet. 

Ramon ismét a lelkesültség jeleit mutatta, és láttam, Dordzse láma is elégedett volt. Mintha a beszélgetés egy kis időre kizökkentette volna egykedvűségéből. Antonio gondolatairól szavai árulkodtak a legjobban:

– Azt hiszem, az idő és a tudás összefüggenek egymással. Mindannyian szeretnénk tudni, mit hoz a jövő, de csak az idő képes azt feltárni előttünk. És előbbi gondolataira visszatérve, Vid, egyetértek, próbatétel az élet, felkészülési idő, de ami tettrekészség szorult az emberbe, azt a megfelelő módon kifejezésre is kell juttatnia. Igaz a mondás, hogy akaraterő teremti az utat? Szerintem megszívlelendő…

Elcsöndesedni látszott a beszélgetés sodrása, hallgatás vegyült a beszédbe. Dordzse láma többször levegőt vett, aztán mégsem kezdett bele mondandójába. Kisvártatva mégis megszólalt, amikor a vízen a vadkacsák bukdácsolása és alámerítkezése kijelölte számára a legkedvezőbb pillanatot:

– Igen, – és már vártam a szokásos fordulatot a káprázatról, de kellemes csalódásomra ismét másképp fordította szavait – mindaz, ami rejtve van, felfedésre vár. 

Nem szólt többet, ismét abba a végtelenbe révedő tekintetbe burkolózott, mint beszélgetésünk kezdetén, és megértettem, befejezettnek tekinti az eszmecserét. Azt hittem, nem lehet tovább fokozni ezt az emelkedettséget, de Ramon megcáfolta várakozásomat:

– Spero ergo sum et dum spiro, spero… Reménykedem, tehát vagyok, s míg élek, remélek. 

Elcsöndesült a park, mi szedelőzködtünk, a nyugvó Nap szétszórta aranyfényét a fák lombjai alatt. Négyen háromfelé indultunk, Antonio és Dordzse láma a park kijárata felé vették útjukat, mintha visszatérni készülnének a világba. Ramon nyugatnak, a lenyugvó Nap megkésett világossága felé indult, s sziluettje lassan beleveszett a fénybe. Én pedig egy ideig még ott maradtam helyben, csak a gondolataim száguldottak: 

„Ha az idő folyásán túl akarsz lépni, az az örökkévalóság, de ha innen lépsz rajta, az az örök elmúlás. A két örök, a mélység és a magasság között egy kis átmenet van, ez a jelen. És már az sincs. Ha ezt egy hitetlen ember mondja, az a posztmodern szétesés. Ha egy megvilágosodott bölcs, akkor az a teljesség. A szó ugyanaz, de nem mindegy, ki mondja. A pillanat ugyanaz, de nem mindegy, ki éli azt meg. 

Az idő – egy villanás. Vagy az örök világosság? Az idő, főként a múló idő egy pillanatnyi sötétség a szépség örökfényű horizontján. Tévedés nem erre az örökfényre berendezkedni.”

72/2019
Rácz Géza