Minden mesterek mestere

Idő a Puránákban

Az általánosságban ismert időfogalom az anyagi energia teljességének megnyilvánulásakor kezdődik, vagyis szorosan összefügg a térrel, illetve az anyaggal. Így az idő nem más, mint egy újabb dimenzió a három kiterjedésűnek látott világban. Ha az időt a tértől függetlenül próbáljuk meg elgondolni, akkor kétféle nézet adódik: vagy a végtelen semmisségként, vagy az örökkévalóságként képzelhető el így az idő. Az ember egzisztenciális válságára az előbbi nézet semmiféle támpontot nem jelent, az utóbbi biztatóbb…

Az idő mindemellett a dolgok, történések egymásutániságát biztosítja, fázisai a múlt, jelen és jövő hármas folytonossága. A múlt és a jövő java része rejtve marad a közönséges élőlények előtt, ám ezt a rejtélyt egyeseknek mégis sikerül meghaladni. A jóga-sziddhik birtokában lévők misztikus látásmódjuknál fogva látnak mindent a múltban, a jelenben és a jövőben, vagyis ők a három idő ismerői (tri-kála-gja). A teljesség eme észlelésének egy másik módja a kinyilatkoztatott írások hithű követése, az azokon keresztül történő jövőbelátás.

Az idő relatív jellegű, mégpedig háromféleképpen: a) másként telik más-más szubjektív tudatállapotban. Az öröm percei szárnyra kapnak, míg a szenvedés órái ólomlábakon járnak. b) Más-más létformákban másképp telik az idő. Az emberi élet hosszát száz esztendőnek tekinthetjük, amihez képest a tiszavirág nagyon rövid ideig, a mamutfenyő fölöttébb hosszú ideig él, csakhogy ezek az élőlények éppúgy végigélik mind ama tapasztalatokat, amiket az ember a maga száz esztendeje alatt. c) Az idő az anyagi világ különböző síkjain – a földi, a köztes és a mennyei térségben – is másképp telik: a szent hagyomány szerint a felső-bolygók szintjén egy nap egy teljes földi esztendővel azonos.

Az időben élünk, de nem mindegy, mivel töltjük azt ki. A haladó lelki ember egyik jellemvonása, hogy soha egyetlen pillanatot sem hagy lelkileg kihasználatlanul: mindig valamilyen lelki tevékenységgel foglalja le magát. Az áhítat útjának jógája igen magas követelményt tűz az ember elé, mégpedig azt, hogy a nap huszonnégy óráján keresztül mindig legyen tudatos lelki önmagáról és Istenhez fűződő kapcsolatáról. 

Ebben segítenek azok a lelki gyakorlatok, amik bizonyos időszakokhoz kapcsolódnak a napszakoktól az évszakokon át az életkorig.

A napszakok vonatkozásában három mozzanatot érdemes kiemelni. A napkeltét megelőző időszak (Brahma-muhúrta) fölöttébb kedvező a lelki gyakorlatok szempontjából, ezért ajánlatos korán kelni, s amíg a világ még csöndes, introspektív meditációt folytatni, mantrákat zengeni, szent tanulmányokat folytatni, templomi áhítatot gyakorolni. A korán reggel vett tisztító fürdő után a szent fohászok, mantrák kristálytiszta közegében merítheti meg az ember a tudatát s a szívét. Minden reggel egy kis születés és minden este egy kis meghalás. Az éjszaka tudatlanságából a hajnal transzcendens világosságára érdemes ébredni. A Nap köszöntése megalapozza éberségünket, s a szent gyakorlatok jótékonyan éreztetik hatásukat egész nap. Indiában a bráhmanák sosem hanyagolják el a déli ájtatosságot sem, ami tisztító fürdőből, mantrák zengéséből, rituális tettekből áll. Végül a napot az esti meditáció zárja. Ezekben a napszakokban, tehát hajnalban, délben és alkonyatkor zengik a fölszabadulás nagy énekét, a Gájatrí-mantrát, az Istent a Napként imádó himnuszt.

De hogy milyen vonásokat tulajdonít a szent hagyomány az időnek, arra jó példa a Bhágavata-purána alábbi idézete. A mű harmadik éneke amúgy is sokat foglalkozik az idővel, a teremtésciklusoktól az atomi időig, s részletesen taglalja az időegységek arányait, az alábbi részlet pedig az általános attitűdöt fogalmazza meg, amint az időt egy isteni erőnek látják, amely a kozmikus rendszer egyik fő mozgató eleme.

Az idézett részlet a bölcs Maitréja és a tökéletességet kutató Vidura beszélgetéséből való, és Kapila avatár tanításait idézi. Kapila anyját oktatja a lelki tudományokra, így kerül sorra az idő témája is.

Bhágavata-purána 3. Ének 29. fejezet: Az odaadás mibenléte és az idő dicsősége

(37) A formák átalakulásának isteni okát időnek is nevezik, ami a legelső lénnyel kezdve minden lényt félelemmel tölt el, aki meghasonlott látásmóddal bír.

Megvilágítás

Az anyag megnyilvánult világában végtelen változatosság uralkodik. Eme változások előidézője az idő (időtényező, időszellem), ami nem más, mint a Legfelsőbb isteni formája. A meghasonlott látásmód elvéti szem elől Istent, nem érzékeli jelenlétét minden lényben és minden tényezőben, akár magában az időben is. Ennek a téves látásmódnak köszönhetően az élőlény megfeledkezik lelki önmagáról, s az anyagi energiával (testükkel stb.) azonosítja magát. Az ilyen emberben az idő rettegést kelt. 

(38) Az idő minden mesterek mestere, nem különbözik Visnutól, az áldozatok urától, aki behatol minden élőlénybe, s fenntartja, illetve (egymás által) elpusztítja őket. 

Megvilágítás

Visnu a fölajánlott áldozatok elsődleges élvezője nem különbözik az időtényezőtől, amely a világegyetem legmagasabb szinten álló lényeit is a befolyása alatt tartja. Mivel az anyagi világban minden mulandó, így minden az idő fennhatósága alatt áll. Az idő a Legfelsőbb képviselője, aki minden lény támasza, s a szívükben lakozva fenntartja őket. Az anyagi világban egyik élőlény a másiknak táplálékául szolgál, ennek az oka is az isteni elrendezés. Így érvényesül az idő mindent fölemésztő befolyása.

(39) Őelőtte senki sem kiváltságos, s nem ismer se ellenséget, se barátot, ösztönzi a róla meg nem feledkező ébereket, és pusztítóként hat (az Istent) elfeledőkre.

Megvilágítás

Isten nem személye-válogató – a vers egybecseng az evangélium üzenetével. A legfelsőbb esetében teljességgel megvalósul az egységes és egyetemes látásmód, talán ezért olyan fontos feladat ez a gyakorló lelki ember számára is. Az éberség az Istent nem feledőkre utal, akiket az egységes látásmód ellenére a könyörületes Isten mégis a tenyerén hordoz (ávisati – megközelít). Másik értelmezés szerint Visnu éber (Isten szeme mindent lát…), ám a vers befejezésének fényében az előbbi értelmezés helyesebbnek tűnik. 

(40) Tőle való félelmében fúj a szél, ontja sugarait a Nap, nyitja meg az ég csatornáit Indra és ragyognak a csillagok. 

(41) Félnek Tőle a fák, bokrok, gyógyfüvek és egyéb (egynyári) növények mind – ezért virágoznak és hoznak gyümölcsöt a megfelelő évszakban. 

(42) Tőle való félelmében lobog a tűz, hömpölyög a folyók vize, de ennek tudható be az is, hogy a tengerek sohasem öntenek ki, a súlyos hegyektől (görnyedő) Föld pedig nem süllyed alá (a kozmikus világóceánba). 

Megvilágítás

A rettegés, félelem, Brahman rettenete, mint a világegyetem működését serkentő tényező visszaköszön a titkos tanításokban is, vö.: Katha-upanisad 2.3.3-4.: (= Taittiríja-upanisad 2.8.1.)

Tőle rettegve ég a tűz, őt rettegve süt a Nap.

Őt rettegve végzi dolgát Indra, Váju és a Halál. //

Szabadul, ki fölismeri, mielőtt teste megrogyik,

Aki nem, a világokban kénytelen testet ölteni.

(43) Az Ő irányításának engedelmeskedve ad helyet az ég az élőlények benépesítette bolygóknak, s tágul az anyagi energia (mahat-tattva) a hétrétegű kozmoszban. 

Megvilágítás

Az ég mint a tér szinonimája szerepel, amely teret ad a bolygók számára, ezzel biztosítva lakóhelyet az élőlényeknek. Az anyagi kozmoszt Isten „testének” tekintik. Ennek révén a lelki gyakorló megértheti, hogy a szentség áthatja a világmindenséget, így mindenben képes lesz felfedezni a Legfelsőbb jelenlétét. Az anyagi energia (mahat-tattva) vagy őshalmaz, a totális anyagi energiakészlet valójában a világi intelligencia, a kozmikus ego princípiuma. Ezt az alapvetően tudati tényezőt az anyag hét rétege fedi, az őselemek (föld, víz, tűz, levegő, éter), valamint az öntudat (ego) és az őstermészet (prakrti). E világmagyarázat szerint a kozmosz kiterjed, azaz tágul, s az egyes elemek egymást követően rendre egy nagyságrenddel vastagabb rétegekben burkolják be a mindenség magját. 

(44) Tőle való félelmükben végzik időről időre teremtő, fenntartó és pusztító munkájukat az (anyagi természet) kötőerőinek mesterei, a mozgó és mozdulatlan lényekből álló világot irányító félistenek. 

Megvilágítás

A világot három minőség jellemzi: a tömeg (tamasz), energia (radzsasz) és a fény (szattva), ezek rendre a megsemmisülés, a teremtés, illetve a fenntartás kozmikus feladatáért felelős erők. Ezek irányító istenségei Siva, a megsemmisítés ura, Brahmá, a másodlagos teremtő és Visnu, a világ fenntartója, az élet védőistene. Az univerzum további működései mögött a szent hagyomány fölfedezi az irányító személyeket, ezek a dévák vagy fénylények.

(45) Az Idő maga kezdet nélküli, ugyanakkor ő a kezdet mindenki számára; változtathatatlan, de folytatja a teremtés munkáját azáltal, hogy hatására szaporodnak az élőlények. Habár maga vég nélküli, mégis végez mindenkivel, még a halál urával (Jamával) is.

Megvilágítás

Az idő örök tényezőnek számít, azaz kezdete nem ismeretes (anádi) és nem ér véget (ananta). Ennek ellenére véget vet a dolgoknak (antah-kara) és megteremt dolgokat (ádi-krit). A két végpont-jelleg között az idő a fennmaradás előmozdítója a folyamatos teremtés révén, vagyis azáltal, hogy az apák fiakat nemzenek, vagyis szaporodnak a lények. A szaporodás ellenpólusa az elmúlás, amit a világban a halál istene, Jama felügyel. Ám az idő a halálistent is felügyeli, vagyis az idő erősebb a halálnál is. És itt utalunk vissza a kezdetben fölvetett gondolatra, a tér nélkül elképzelt idő tételére, amelynek pozitív kicsengésű változata az örökkévalóságként elképzelt idő.

72/2019
Napkelet Műhely