Milarepa élete

Milarepa nevéhez általában egy tibeti aszkéta képe társul, aki a hófödte hegységek barlangjaiban meditálva érte el a megvilágosodást. A buddhizmus gyakorlói számára azonban sokkal több, mint a messzi tájak legendás szentjeinek egyike: az inspiráció eleven forrása, és példakép is egyben. Milarepa élete és tanításai buddhista gyakorlók nemzedékeinek szolgáltak ösztönző erőként. Élete kiváló példa arra, hogy még egy gyilkos is tökéletesen megvilágosodott személlyé válhat egyetlen röpke élet leforgása alatt, és számtalan embernek – és nem emberi lénynek – adhatja át azokat a tanításokat és gyakorlatokat, amelyek a végső cél eléréséhez vezetnek.

A festményeken rendszerint úgy ábrázolják, hogy egy egyszerű fehér pamutruhát visel, ami a repá-k (rasz pa: „pamutruhás”), vagyis a vándor jógik jellegzetes öltözéke. Testét gyakran zöldes árnyalatúnak ábrázolják, mivel a hagyomány szerint a csalánból készült leves volt az egyetlen tápláléka. Lazán keresztbe tett lábain különleges öv látható, ami a megfelelő testtartás megőrzésére szolgál a hosszú meditációs periódusok alatt. Emberi és nem emberi lények veszik körül, akiknek a dharmát tanítja.

Ami a történelmi tényeket illeti, már a születésének és halálának időpontja is régóta vita tárgyát képezi a történészek körében. Egyes becslések szerint 1052-ben született, és 1135-ben hunyt el, nyolcvannégy esztendős korában. Születése pontos dátumától függetlenül tény, hogy abban az időszakban jött a világra, amikor a buddhizmus második hulláma elérte Tibetet. Az első hullám a VII-IX. század idején zajlott, amikor az első buddhista kolostorok megépültek, és a szanszkrit szövegeket elkezdték tibeti nyelvre lefordítani. Úgy tartják, hogy a tibeti nyelv új változatát kifejezetten erre a célra hozták létre. Ezt egy ún. „sötét időszak” követte, melynek során a régi vallást követő uralkodó irányításával a buddhizmust üldözték Tibetben (ennek mértékével kapcsolatban a történészek eltérően vélekednek). A tanítások Tibetbe érkezésének második hulláma a XI. századra tehető, amikor tibeti fordítók Nepálba és Indiába utaztak, hogy a tantrikus buddhizmus mestereitől tanuljanak, és a kapott tanításokat és gyakorlatokat visszavigyék hazájukba. Milarepa mestere, Marpa, a fordító, aki a tibeti buddhizmus gyakorlói között éppen olyan híres, mint tanítványa, három viszontagságos utazást tett Indiába, hogy utána hazájában taníthassa a dharmát. 

Ebben az időszakban született meg Milarepa Dél-Tibet Kjangatsza nevű falucskájában. Jómódú családból származott, az ő házuk volt a legszebb az egész faluban. Milarepának volt egy húga is, akit Petának neveztek. Milarepa születésekor a Töpaga nevet kapta, ami „kellemes hangút” (egy másik értelmezés szerint „jó hírt”) jelent. 

Amikor a fiú hétesztendős lett, addigi kényelmes és gondtalan életüknek egy csapásra vége szakadt: édesapját súlyos betegség döntötte ágynak. Hiába hívták el a környék legjobb orvosait és gyógyítóit, nyilvánvaló volt, hogy nincs sok hátra az életéből. Végrendeletében feleségét, gyermekeit és vagyonát Milarepa atyai nagybátyjára és nagynénjére bízta. Ez hiba volt – mint később kiderült –, ugyanis a rokonok elhatározták, hogy megkaparintják az örökséget, hiába kötötte ki az édesapa a végrendeletében, hogy csak addig rendelkeznek a vagyon felett, amíg Milarepa nagykorú nem lesz. A család kétségbeejtő állapotba került, a pénzsóvár és kegyetlen rokonok szegénységbe taszították az addig jómódban élő édesanyát és két gyermekét. Keményen dolgoztatták őket, olyan ételt kaptak, amit még egy kutya sem fogyasztott volna el jó étvággyal, és rongyos ruhákban jártak.          

Telt az idő, és Milarepa tizenöt éves lett. Édesanyjának volt egy darabka termőföldje, amit hozományként a szüleitől kapott. A bátyja művelte, és a termés eladásából befolyó kis pénzt Milarepa édesanyjának adta, aki úgy gondolta, lakomát rendez, hogy meglágyítsa a kegyetlen nagynéni és nagybácsi szívét. Meghívta az egész rokonságot, akik egykor jelen voltak férje halálos ágyánál a végrendelet kihirdetésekor. Bátyjával újra felolvastatta elhunyt férje végrendeletét, s arra kérte őket, adják vissza a család vagyonát. Terve sajnos kudarcot vallott, mivel a galád rokonok nem csupán nem adták oda a fiú örökségét, de dühükben még a saját házukból is elűzték őket, a következő gúnyos szavakkal: „Ha elegen vagytok hozzá, vegyétek fel a harcot velünk. Ha kevesen vagytok, próbálkozzatok a varázslattal.” 

A kétségbeesett édesanya elküldte fiát, hogy tanulja ki a mágia tudományát, hogy álnok rokonaikon bosszút állhassanak. Milarepa igen kiváló tanítványnak bizonyult: nagynénje és nagybátyja házában éppen esküvőt tartottak, amikor a kisemmizett fiú haragja átok formájában sújtott le rájuk, és harmincöt ember életét oltotta ki. Ezután borzalmas jégverést küldött a vidékre, ami szinte az összes terményt elpusztította. 

Hiába volt bosszúja a világi értékrend szerint jogos, mégis lelkiismeret furdalás ébredt benne, s mestere, aki a mágiára tanította, elküldte, hogy a tiszta dharmát tanulja és gyakorolja. Vándorlásai során hallott egy kiváló mesterről, Marpáról, s neve hallatán soha nem tapasztalt öröm töltötte el. Elhatározta: ha törik, ha szakad, felkutatja Marpát, és tanítványául szegődik. 

Hosszas vándorlás után eljutott arra a vidékre, ahol Marpa élt. Megpillantott egy tagbaszakadt férfit, aki a földjét művelte. Útbaigazítást kért tőle, mire a férfi megkérte, segítsen neki befejezni a szántást, és utána elvezeti Marpához. Mint később kiderült, a férfi nem más volt, mint maga a híres Marpa. Milarepa elmondta neki történetét. Testét, beszédét és elméjét mesterének ajánlotta, s arra kérte, részesítse tanításokban. Marpa azonban jól tudta, hogy Milarepa korábbi ártó tetteinek megtisztításához megpróbáltatásokon kell keresztülmennie. Nagyon szigorúan bánt vele, rendre visszautasította kérését, és amikor belopózott a tanítványok közé, hogy egy bizonyos gyakorlathoz szükséges beavatásban részesüljön, a mester észrevette, és szitkok közepette, bottal kergette ki a házból. Különféle tornyokat és házakat építtetett vele, amelyeket utána lebontatott, mondván, hogy meggondolta magát. Milarepa minden segítség nélkül hordta a köveket, akár egy igavonó állat, hátát sebek borították, s jártányi ereje sem maradt. Végső kétségbeesésében már azt fontolgatta, hogy önkezével vet véget életének, de ekkor Marpa feltárta előtte, hogy ezek a próbatételek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy korábban elkövetett gonosztetteinek súlyától megszabaduljon, és a dharma ösvényére léphessen.     

Ezután átadta tanítványának a hőn áhított tanításokat, ellátta élelmiszerrel, és egy barlangba küldte meditálni. Milarepa egy égő vajmécsest helyezett a fejére, és éjt nappallá téve a meditációt gyakorolta, úgy, hogy a fején lévő mécses meg sem mozdult. Tizenegy hónap telt el így, amikor a mester magához szólította. Megkérdezte, milyen tapasztalásokat élt át, mire Milarepa rögtönzött versekkel válaszolt, amelyek szellemi felismeréseit és páratlan odaadását tükrözik: 

Ó, Mesterem, ki az elhomályosult elméjű

Személyek számára különféle alakokban jelensz meg, 

De a tiszta bódhisszattvák gyülekezetében 

Magad vagy a Buddha – hódolatomat ajánlom neked.

Milarepa ezt követően gyakran versekben fejezte ki magát, tanítványait is gyakran így tanította. Marpa nagyon örült tanítványa szellemi felismerései hallatán, és arra buzdította, térjen vissza a barlangba, és folytassa meditációs gyakorlatait. Telt az idő, egyszer azonban Milarepa különös álmot látott: szülőfalujában járt, ahol családja régi otthona romokban hevert. Édesanyja már nem élt, húga pedig koldusként tengette életét. Amikor felébredt, szemei könnyben úsztak. Ahogy felkelt a nap, elhagyta barlangját, és mesteréhez indult. Amikor odaért, engedélyt kért tőle, hogy szülőfaluját felkereshesse, de az a lelkére kötötte, hogy folytassa elvonultan meditációs gyakorlatát, és felsorolt pár különösen szent helyet a hegyekben, amelyek kifejezetten alkalmasak erre a célra. Majd tudatta vele, hogy az előjelek azt mutatják, ebben az életben már nem fognak találkozni egymással. A mester felesége, aki mindig is jó szívvel viseltetett Milarepa iránt, könnyekre fakadt. Marpa így szólt hozzá: 

– Miért sírsz? Talán azért, mert Milarepa minden szellemi tanítást megkapott, és a kopár hegyekbe indul meditálni? Ez valóban olyan szomorú dolog lenne? Inkább az a szomorú, hogy minden élőlényben megvan a megvilágosodás képessége, de erről mit sem tud, és nyomorultan végzi be életét. Ami még ennél is szomorúbb, hogy azon kevesek is, akik elnyerték a ritka emberi létformát, a dharma gyakorlása nélkül halnak meg. Ha ezért sírsz, akkor megértem könnyeidet.

Másnap reggel megáldotta Milarepát, és útnak bocsátotta. Hosszú utazás után végre elérkezett szülőfalujához. Minden úgy történt, ahogy álmában látta: házuk romokban hevert, édesanyja elhunyt, húga pedig koldusbotra jutott. Milarepa lényét teljesen áthatotta a világi dolgok és kapcsolatok hiábavaló és mulandó természetének érzése, s megfogadta, hogy életét teljes mértékben a meditáció gyakorlásának szenteli. 

Otthon, ház, földek és hasonlók, 

A lét körének jelenségei káprázatok csupán.

Akik káprázatokra vágynak, kergessék ezeket, 

De én, a jógi, elindulok a megszabadulás útján. 

Kedves atyám, Marpa, a fordító, 

Áldd meg fiadat, hogy életét hegyi remeteségben élhesse le.

Útközben találkozott egykori tanítójának fiával. Beszélgetni kezdtek, és Milarepa mesélt neki mesteréről, Marpáról. A fiatalember megkérdezte Milarepát, miért nem marad a faluban, hozza rendbe a házát, és veszi feleségül azt a lányt, akivel már gyermekkorában eljegyezték. Ezzel mestere, Marpa nyomdokait követné, aki szintén megházasodott és családot alapított. Milarepa erre azt felelte, hogy ő erre nem képes, és nincsenek is ilyen szándékai. A születés és halál körforgásának nyomorúságát felismerve egyedül arra vágyik, hogy magányosan gyakorolhassa a meditációt, mivel ezzel még elhunyt szülein is segíthet, a többi lényről nem is beszélve. 

Amikor azokra gondolok, 

Akik bizalmukat világi dolgokba helyezik, 

Szívemet bánat tölti el. 

A világi tevékenységek mindig nyomorúságot eredményeznek,

És a lények a szamszára mélyére zuhannak.

Mit tehetnek, akiket gondok és megpróbáltatások kötnek gúzsba? 

Egyetlen lehetőségük, ha odaadással a dharma felé fordulnak. 

Találkozott nagynénjével és nagybátyjával is, akik először megrémültek tőle, de megnyugtatta őket, hogy nem akar ártani nekik, és egyedül a dharma gyakorlása a célja. Kapott tőlük némi élelmet, és másnap elindult az egyik barlanghoz, amiről mestere említést tett indulása előtt. Megfogadta, hogy inkább éhen hal, minthogy lemenjen a faluba élelmet koldulni, inkább megfagy, minthogy elmenjen ruhát keresni magának, és inkább végezzen vele betegség, minthogy elmenjen gyógyszerért. Amikor elfogytak a készletei, a környéken termő csalánt kezdte fogyasztani. Csontsovány lett, ruhái teljesen elrongyolódtak, ezért összecsomózta a kiürült liszteszsákokat, és azokat használta ruhaként. Később a húga valahogy tudomást szerzett róla, hogy a közelben él, felkereste, és élelmet vitt neki. Az éveken át tartó meditációs gyakorlatok révén számos természetfeletti képességre tett szert: képes volt a levegőbe emelkedni és repülni, olyan alakot ölteni, amilyet akart, és más világokba elutazni. 

Egy alkalommal, amikor húga felkereste, hogy némi élelmet vigyen neki, felháborodott a jógi meztelenségén, és szégyentelennek nevezte. Milarepa elmosolyodott, és – szokása szerint – rögtönzött versben magyarázta el húgának, hogy míg az emberi test teljesen természetes dolog, a különféle negatív érzelmek, a kapzsiság, a gyűlölködés és az irigység nem azok, a világi emberek mégis hajlamosak az előbbin megbotránkozni, és az utóbbit természetesnek tekinteni. 

Úgy tartják, tanítványai három csoportra oszthatók: az ellenséges szellemlények, akiknek elméjét megszelídítette; az odaadó tanítványok, akiket a megszabaduláshoz vezetett; és végül a világi hívek, akiknek a dharmát tanította. 

Élt akkoriban egy gazdag és befolyásos mester, aki eleinte úgy viselkedett, mintha tisztelné Milarepát, de valójában irigy volt rá. Azon törte a fejét, minként hozhatna szégyent rá, ezért tanítványai és hívei jelenlétében számos kérdést tett fel neki a buddhista tannal kapcsolatban. Terve azonban visszafelé sült el, mert Milarepa válaszában rávilágított arra, hogy a mester csak a tanítások szavait, felszínes jelentését érti, a lényegükről azonban fogalma sincs, hiszen számára a dharma csupán üzletet, megélhetési forrást jelentett. A mester éktelen haragra gerjedt, és bosszút esküdött. Szerzett egy adag túrót, mérget kevert bele, majd a szeretőjét egy gyönyörű ékszer ígéretével rávette, hogy vigye el és ajánlja fel Milarepának. Amikor a lány Milarepa elé járult, ő rögtön tudta, hogy mit forralnak ellene, viszont kivételes képességei révén azzal is tisztában volt, hogy életének lassan vége – akár elfogadja a mérget, akár nem, ráadásul így a lány az áhított ékszert is megkapja. Mosolyogva elfogadta a felajánlott ételt, és megkérdezte a lánytól, hogy ugye tényleg megkapta az ékszert tettéért cserébe. A lány zokogva borult a földre, és arra kérte Milarepát, ne fogyassza el a mérgezett ételt, inkább adja vissza neki, hiszen aljas tettéért megérdemli a halált. Milarepa tudatta vele, hogy küldetése a végéhez ért, és eljött az ideje annak, hogy egy másik világba költözzön. Magához hívta tanítványait és támogatóit, hogy utoljára tanítást adjon nekik, és elbúcsúzzon tőlük. Az elbeszélések szerint számos nem emberi lény is megjelent, az égből virágeső hullott, és mindenfelé szivárványok pompáztak.

Sok kiváló tanítványa volt, közülük a leghíresebb Gampopa. Az ő nevéhez fűződik a négy fő tibeti buddhista hagyományvonal egyike, a Kagyü vonal megalapítása.         

Felhasznált művek: 

Tsangnyön Heruka: The Life of Milarepa

Lobsang P. Lhalungpa: The Life of Milarepa

72/2019
Erdődy Péter