O tempora, o mores…!

Amit még el lehet mondani az időről

Cicero a legkiválóbb orátor híres felkiáltása, amit több beszédében is alkalmazott: O tempora, o mores, azaz Micsoda idők, micsoda szokások! Cicero Kr. e. 63-ban konzulként mondta el azt a beszédét Catilina ellen, amelyben a romló erkölcs és rend fölötti sajnálatát fejezte ki e felkiáltással. Politikai ellenfele a római köztársaság megdöntésére és az államfő-konzul, nevesül Cicero meggyilkolására szervezkedett, ám az ellene felhozott bizonyítékok dacára elkerülte a büntetést.

Idő-számítás

Mit lehet elmondani még az időről? Nem feltétlenül akarunk erkölcsi intelmekbe bonyolódni, a botrányokra kihegyezett bulvár-kommunikáció idején ez amúgy is fölöslegesnek tűnik, de az idő néhány vonatkozása mégis számot tarthat figyelmünkre.

Kezdjük rögtön Rómával, a római időszámítással. A nagy civilizációk egyik ismertető jele, hogy önmagukban elegendőek önmaguknak, vagyis szinte mindent önmagukhoz viszonyítanak. Ilyen Kína, amely több, mint kétezer éve független állam, vagy India, amely saját határain belül értelmezte a világot, ami azon kívül volt, civilizálatlan tabunak számított. A Római Birodalom is ilyen öntörvényűen gondolkodott, s az időszámítás kezdetének a város alapítását tekintette. Ab Urbe condita – azaz a Város alapításától fogva volt a kezdőpont, amit Terentius Varro a Kr. e. 100 táján élt tudós egy másik, a görög időszámításra hivatkozva határozott meg. Eszerint Romulus a hatodik olimpiász harmadik évében alapította Rómát, ami a mai időszámítás szerint Kr. e. 754-nek felel meg. Véleményét az időkre és erkölcsökre érzékeny Cicero is osztotta, így a mai napig ezt a dátumot tekintik Róma alapítása évének. 

A régi római naptárban előbb csak tíz hónap volt vegyes hosszúságú hónapokkal, őszi évkezdéssel. Később, Kr. e. 700 táján két új hónapot iktattak rendbe, így alakult ki a 12 hónapból álló holdév számítás. A Hold járása azonban nem egyezik a Nap járásával, így évente egy teljes nap eltérés mutatkozott, amit szökőhónap időnkénti beiktatásával igyekeztek kiküszöbölni. A pontifex papok testülete azonban meglehetősen önkényesen kezelte a rendszert, így Kr. e. 47-re a naptár és a Nap-járás közötti eltérés már három hónapnyira rúgott.

Újholdkor, pontosabban a holdsarló feltűnésekor hirdették ki a hónapok kezdetét – ez volt a kalendae-nap, aminek jelentése ’kihirdet, kikiált’. Fontos kijelölt nap még az idus, vagyis az adott hónapra eső telihold.

A tényleges Nap-járás és a kalendárium elcsúszásának problémáját Julius Caesar oldotta fel. Az egyiptomi származású tudóst, Szoszigenészt bízta meg a reform kidolgozásával Kr. e. 46-ban, akinek javaslatára november és december közé két szökőhónapot iktattak be, így ez lett a leghosszabb esztendő, összesen 445 nappal. A régi római naptárból megtartották a hónapok neveit, az egyiptomi hagyományból a holdjárástól független, 365 napos szoláris évet. 

A görögöknél az egyes városállamok szerint eltérő, bonyolult rendszer volt érvényben, mígnem Timaiosz, illetve Eratosztenész a Kr. e. IV-III. században egységesítette az időszámítást, és az olimpiai játékokra támaszkodva határozta meg a kronológiát. Az első olimpiai játék Kr. e. 776-ban zajlott, így ez lett az I. Olimpiász 1. éve, a rá következő a második, s így tovább. Időszámításunk kezdete a görög naptár szerint a 195. Olimpiász 1. éve volt. 

Egyiptomban már a Kr. e. V. évezredtől szoláris naptárat használtak, legfőképp a Szíriusz (Nagy Kutya) csillagkép nyári heliákus (napkeltével egybeeső) kelésére támaszkodva, mert főcsillagának kelte július 12. és 31. között egybeesik a Nílus áradásának kezdetével. Tizenkét harminc napos hónap, valamint öt kiegészítő nap adta a hozzávetőleges naptári évet. 

Az újévet a nyári napfordulótól számították, s a Kr. e. XXXIII. évszázadban ez egybeesett a Szíriusz heliákus kelésével. A szökőnapok hiánya miatt az újév eltolódott, és csak 1460 év múlva tért vissza ugyanahhoz a dátumhoz. Ez az időszak a Szóthisz-periódus.

Egyiptomban három évszakot különböztettek meg, egyenként négy-négy hónappal: a tél a vetés ideje (július 19. – november 15. között), a tavasz az érés ideje (november 15. – március 15. között) és a nyár az áradás ideje (március 15. – július 13. között). Ezután következett az Ozirisz, Hórusz, Szeth, Ízisz és Nephtisz isteneknek szentelt napokból álló ötnapos ráadás hét, melynek során szakrális ünnepségeket tartottak. Az egyiptomi naptár változatai élnek tovább a kopt, etióp és más közel-keleti kalendáriumok használatában.

A zsidó naptár babiloni eredetű, erre utal a hónapok elnevezése, valamint a 19 éves holdciklusok alkalmazása. Sajátsága, hogy hatféle hosszúságú évet ismernek: három rendes év 353, 354 és 355 nappal, valamint három szökőév 383, 384 és 385 nappal. Ennek magyarázata az, hogy a vallási törvények szerint az év minden egyes napja – beleértve az újévet is – a hétnek csak négy bizonyos napjára eshet, például az újév csak hétfői, keddi, csütörtöki és szombati napra eshet. A többféle évhossz biztosítja az ünnepek megfelelő napokra esését. A napokat napnyugtától napnyugtáig számítják, hajdanán pedig négy évkezdet volt használatban, amelyek közül kettő, egy tavaszi (Niszán hó 1., március) és egy hivatalos őszi (Tisri hó 1., szeptember) máig megmaradt. A zsidó világéra kezdete a világ teremtésének biblikus dátuma, amely ótestamentumi és egyéb források alapján Kr. e. 3761 október 6-án vasárnap este történt. 

11 nap veszteség

Ezzel a dátummal szemben a keresztény időszámítás más távlatokat fogalmaz meg. Az V. századi Panodórosz a keresztény világéra kezdetét Kr. e. 5493. augusztus 9-re teszi, míg a bizánci krónikaírók az 5509. esztendőt jelölték meg. Dionysius Exiguus Jézus születését tekinti az új világkorszak kezdetének, ami a Róma alapítását követő (aUc) 754. év, és az ettől az esztendőtől számított éveket AD (anno domini) jelöléssel azonosítják. Ennek a keresztény időszámításnak a sajátsága, hogy nincs nulladik éve, ami az asztronómiai dátumok azonosításában okoz eltérést. A Jézus születése utáni évek sorszámozása a kronológiai és asztronómiai számításokban megegyezik (AD 1. = Kr. u. 1., AD 2. = Kr. u. 2. stb.), az asztronómia számol egy nulladik évvel ( ez megegyezik a Kr. e. 1. esztendővel), az asztronómiai -1. esztendő pedig a Kr. e. 2. évvel s így tovább. 

Jézus megtestesülésének s így kereszthalálának pontos éve vitatott tény. Az általánosan elfogadott, és a keresztény világéra kiinduló pontjául szolgáló aUc 754. év valószínűleg pontatlan, mert Jézus születése feltehetően Heródes halála előtt történt, Heródes halála pedig aUc 749-re, azaz Kr. e. 4-re tehető és az akkori tavaszi holdfogyatkozás folytán jól beazonosítható, így Jézus születése ezt megelőzően aUc 748-ban vagy legföljebb 749-ben történhetett volna. 

A keresztény időszámítást tovább bonyolítja a Julián naptár időeltolódása és a Gergely-féle naptárreform. A Julián-naptár 365 és ¼ napos évei 11 perccel rövidebbek a tényleges évhossznál, így a felhalmozódott különbség a XVI. századra már tíz napot tett ki. 1578-ban XIII. Gergely pápa egy olasz és egy angol csillagászt bízott meg a korrekció kidolgozásával. Javaslatukra csökkenteni szándékoztak a szökőévek számát, négyszáz évenként három szökőnapot iktatva ki. A kerek százasra végződő évek – amelyek néggyel oszthatóak, tehát eredetileg szökőévnek számítanának – közül csak azokat hagyják meg szökőévnek, amelyek 400-zal is oszthatóak. Évekbe telt, amíg a korrekciót előkészítették, míg végül 1582-ben bevezették, s így az eltérések megszüntetése végett október 4-e után másnap október 15-e következett.

A naptárreform vallási-politikai kérdéssé is vált, így főként a protestáns országokban a praktikus megfontolások ellenére sem vezették be hosszú ideig. Itália, Spanyolország, Portugália, a Lengyel királyság és Luxemburg azonnal az új naptár bevezetése mellett döntött, Magyarországon 1588-ban iktatták törvénybe. Angliában s az amerikai kolóniákon 1752-ben, német területeken 1775-ben, Svédországban pedig csak 1844-ben tértek át a használatára. Fokozatosan a nem-európai államok is átvették a Gergely-naptár használatát – például Egyiptom 1871-ben, Japán 1873-ban, Kína 1912-ben, Törökország 1925-ben, míg Görögország csak 1923 után. 

Amióta tehát Rómából határozzák meg az időszámítást – akár birodalmi, akár egyházi vonatkozásban – annyi bizonyosan elmondható, hogy vagy száz nap eltűnt a kalendáriumokból, s a mai időszámítás kezdete nem köthető pontosan Jézus megszületéséhez. Eme bizonytalanságai ellenére a keresztény időszámítás vált uralkodóvá a bolygón. A Gergely-naptár elterjedése immár nem egyházi vagy vallási hegemóniát, hanem egy globalizálódó világ egységes időfelfogását tükrözi. 

Időrablás – Dátumválasztási idő

Ha egy hajó a Földet a 0. délkörtől kiindulva kelet felé hajózza körül, a dél minden nap pár perccel előbb következik be, és a keleti hosszúság 180. fokán már éppen 12 óra lesz a hajóidő és a greenwhichi idő közötti különbség. Kelet felé továbbhaladva az időkülönbség napról napra nő, és amikor a kiindulási helyre (a 0. délkörhöz) visszaérkezik, már 24 órával, vagyis egy teljes nappal többet mutat a hajóóra, mint a helyi idő. Nyugat felé a dél minden nap néhány perccel később következik be, és a nyugati hosszúság 180. fokán már 12 órával lesz kevesebb az idő, mint Greenwhichben, így a kiindulási helyre visszaérkezve már egy teljes nappal kevesebbet mutat a hajóóra. A különbségek kiküszöbölésére a Földet körbevevő 180 fokos délkörrel egy elválasztó vonalat, az ún. dátumhatárt iktattak be (vasárnap-hétfő vonal). Azt a naptári napot, amikor a hajó a vonalon keleti irányban halad át, kétszer írják (pl. április 20-i áthaladásnál a következő nap is április 20. lesz). Ha a hajó nyugati irányban halad át a dátumválasztó vonalon, úgy az áthaladás napját követő naptári napot kihagyják, és csak a következőt jegyzik. (Ha az áthaladás napja április 20., a következő dátum április 22. lesz.) (Schalk Gyula: Naptártörténeti kislexikon, Fiesta-Saxum 1999)

Nem európai idő

Mindemellett természetesen ma is érvényben vannak más naptárrendszerek, például az iszlám időszámítás, amelynek kezdőpontja Mohamednek Mekkából Medinába történt menekülése, Kr. u. 622 július 16-án. A holdjárást alapul vevő iszlám időszámítás 12 holdhónapból álló 354 napos lunáris esztendőkkel számol. A hónapok az újhold vizuális észlelésével kezdődnek, ami a földrajzi fekvés és akár a látási körülmények esetlegessége miatt sok bizonytalanságot eredményez. Ugyan kétféle szökőév-számítás is ismeretes, a holdév és a napév hosszának különbsége miatt az iszlám ünnepei vándorolnak, s 32 év alatt a holdév egy teljes évet elcsúszik a napévhez képest. 

A Távol-Kelet is a maga világlátása szerint méri az időt. Japánban például a kínai holdnaptárra támaszkodtak, mindemellett Jimmu Tenno császár uralkodásától fogva egy folytonos számlálást is alkalmaznak, így például a Kr. u. 2019. év megfelel a 2679. japán esztendőnek. Kínában fennállása óta több mint ötvenféle naptárrendszert használtak, alapvetően luniszoláris rendszerben. A mitikus kínai időszámítás kezdete Kr. e. 2697, Huang-Ti uralkodásának kezdete, amely év egyben egy hatvan éves periódus első éve volt. A kínai zodiákus 12 állat-évet ismer: a Disznó, a Patkány, a Bivaly, a Tigris, a Nyúl, a Sárkány, a Kígyó, a Ló, a Kecske, a Majom, a Kakas és a Kutya éveit. 2019 a Disznó éve.

Ugyan Kína 1912-ben átvette a Gergely-féle naptárat, később a forradalmi kormány saját időszámításra tért át, és hatalomra jutásától, 1911-től fogva számlálta a köztársasági éveket. A kommunista Kína 1949-ben visszatért a Gergely-naptár használatához. 

Ehhez hasonlóan másutt is előálltak naptár-újításokkal, s a szakrális rend helyett szekuláris megoldásokat kerestek. Ilyen volt például a Francia forradalom naptárja, vagy a bolsevik naptárrendszer. A franciák 1793-ban törvényileg új időszámítást és naptármetódust vezettek be. Az új időszámítás kezdetének 1792. szeptember 22-ét, a köztársaság kikiáltásának idejét tették meg, és 12 harminc napos hónapot plusz öt kiegészítő napot határoztak meg. A hetek helyett tíznapos dekádokra tértek át, s a napokat csak sorszámokkal jelölték. Milyen sajátságos: a keresztény időszámítás kezdete egy személy, Jézus megjelenéséhez kötődik, a francia forradalmi naptárban egy felségjogi aktushoz. Az előbbi egy isteni személy, az utóbbi egy emberi cselekmény… Az ókori naptárakban égi jelenségekről vagy istenségekről nevezték el a napokat – Satur-day, Sun-day, Mon-tag, Donnerstag – a franciáknál csak sorszámnevek maradtak: első, második stb. A hónapokat is csak praktikus jelenségekről nevezték: Ködös, Sarjadás, Mezei munkák, Hőség hónapjai – mintha az emberek figyelme az égből és a mitikus magasságokból alábukott volna az evilági praktikum síkjára, nem maradt semmi költőiség, szakralitás vagy misztikum. A nép azonban szeretett ünnepelni, így minden tizedik napot, valamint az öt kiegészítő napot és a négyévenkénti szökőnapokat a köztársaság ünnepnapjai közé kezdték el számítani. Emellé az egykori vasárnapokat is kikövetelték maguknak, így előbb 36, végül pedig összesen 83 ünnepnapot tartottak, mígnem 1802-ben visszatértek a hagyományos naptárhoz. A bolsevik Szovjet-Oroszországban 1929 és 1940 között három alkalommal (!) változtatták a hét hosszát. 1930-ban például az éves kalendáriumokon ötnapos heteket tüntettek fel, állítólag a munkatermelékenység fokozása végett. 

Az idő, és még inkább az örökidő megragadásának szakrális igénye helyett a tudomány is egy szigorúan szekuláris időt igyekszik megfogalmazni. A tudomány idő-képének és idő-számításának nem a húsvét idejének meghatározása a legfőbb gondja, mint az volt a keresztény időszámításban, hanem egy pontos mértékrendszer meghatározása és néhány kronológiai állandó kitűzése. Ennek jegyében a Föld meglehetősen változékony mozgásait alapul vevő időszámítás helyett az atomok fizikai jellemzőire támaszkodva újrafogalmazták a másodpercet.

A Földet látszólagosan megkerülő Nap 24 óra alatt tesz meg egy kört, és ezek az órák egyenként hatvan percesek, s miden perc hatvan másodpercből áll, vagyis egy nap 24x60x60 = 86.400 másodpercből áll. A keringési és egyéb tényezők miatt a napok hossza eltérő, ezért az átlagos középnapot vették figyelembe, s jó darabig a másodpercet a középnap 1/86.400-ad részének tekintették. A rezgő kvarckristályos, illetve az atomórák sokkal pontosabb méréseket tesznek lehetővé, így az új másodpercet a cézium133 atom hiperfinom síkjai közötti sugárzásához mérik. Vagyis a másodperc már nem az űr vagy a Föld-járás eseménye, hanem az izotópok világáé. 

Idő a Naprendszerben és azon túl

A Nap fénye alig több, mint 8 perc alatt ér a Föld felszínére. Ez a nyolc fényperc távolság, a Nap és a Föld távolsága, abban a mértékegységben kifejezve, amely a létező legnagyobb sebességet választja alapjául: a fénysebességet. (A Nap-Föld átlagos távolsága 150 millió kilométer.) A távolság mellett, ha tetszik, egyszerre időegységként is értelmezhetnénk, hogyha ezt alapegységnek választanánk, de a csillagászati távolságokat fényévekben számolják.

Ha kitekintünk planétánkról, érdekes jelenségeket találunk a Naprendszerben. A Földön az évszakok váltakozását a bolygó tengelyének dőlésszöge, a nap hosszát a forgási sebessége, az év hosszát pedig a keringési ideje határozza meg. A Naprendszerben a kőzetbolygók, vagyis a Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars – keringési ideje és így éveinek hossza nagyságrendileg egybevág, míg a napok hossza 24 óra és 243 nap között változik, ezzel szemben az óriásbolygók keringési ideje hosszú – 12 és 250 év között – a napok viszont ehhez képest rövidek, vagyis a pályájuk hosszú, a tengely körüli forgásuk pedig gyors. 

Napok és évek hossza a Naprendszer bolygóin (földi napokban és években számítva)

Két további paramétert érdemes megvizsgálnunk. A ma általánosan elfogadott ősrobbanás elmélete szerint a világegyetem 13,7 milliárd esztendős földi években számolva, ami egyszerre bájos röghöz kötöttség és nagyívű geocentrizmus. 

Ma a fizikusok azt tapasztalják, hogy az univerzum tágul, s minél távolabb van tőlünk egy objektum, annál nagyobb sebességgel távolodik. Ebből arra következtetnek, hogyha visszafelé haladnánk az időben, egy egyre sűrűbb és magasabb hőfokú állapotba jutnánk, kezdőpontjában a szingularitással, amely végtelenül sűrű és heves állapot. Ebből a kezdőpontból kiindulva a megnyilvánult idő első szakasza a Planck-korszak, amelynek mibenlétéről semmiféle fizikai elmélet nem áll rendelkezésre.

A legelső feltételezett kor a nagy egyesített elmélet korszaka, amelyben az energia és anyag egymással teljesen felcserélhető lehetett és a kölcsönhatások még nem különültek el. 

A táblázatban szereplő első időegység a 10-35 másodperc, azaz 1 yokto-szekundum százmilliárdod része, beláthatatlanul kicsiny időtáv. Ezeken a parányi időegységeken keresztül két mozgást feltételeznek: az univerzum – azaz a tér – hihetetlenül gyors tágulását, és ezzel együtt a hőfok gyors csillapulását. A töredék másodpercektől így jutunk el az univerzum ma feltételezett koráig, a 13,7 milliárd évig. Ezen belül úgy tartják, az első galaxisok 12,5 milliárd éve, a Nap 5 milliárd, Föld 4,5 milliárd éve keletkeztek. 

Elég várnunk további ötmilliárd évet, s a Napunk vörös óriás csillaggá duzzadva előbb felperzseli, majd magába olvasztja a Merkúrt, a Vénuszt, és a szerves, értelmes élettel együtt a Földet is.

Távolabbi jövő? Ha fennmarad a mostani helyzet, s az univerzum ugyanilyen növekvő sebességgel tágul, akkor körülbelül 100 milliárd év múlva eljön az idő, amikor már csak a közeli csillagokról érkezne az akkori vizsgálóhoz értékelhető fény. Egy bizonyos határon túl az égitestek olyan távol volnának, és olyan sebességgel távolodnának, hogy fényük nem jutna el az észlelőhöz.

Az univerzum sorsa

Az univerzum sorsáról, hadd ne mondjuk, a világ végéről többféle teória él. A) Az egyik az ősrobbanástól kezdődő kiáradás visszarendeződése, amikor a világegyetem tágulása megáll majd visszafordul, és több tízmilliárd év múlva egy végtelenül sűrű és forró szingularitásban összeroskad. Ma ezt tartják a legkevésbé valószínűnek, lévén az 1990-években ismerték fel a sötét anyag és a sötét energia létét. A látható anyag/energia képezi a világmindenség 5%-át, a sötét anyag mintegy 25%-át, a fennmaradó kb. 70% pedig a sötét energia. Ennek az a sajátossága, hogy szétfelé veti a mindenséget, szemben a gravitációval, amely a végső összeomlást előidézhetné. Ennek fényében egy másik elmélet B) szerint a világ sorsa a nagy szakadás, vagyis a sötét energia széthajtó ereje mintegy szanaszét zilálja az univerzumot. Hadd idézzem a Martin Rees szerkesztette Univerzum c. kötetet: „A Nagy Szakadás 20-30 milliárd év múlva következhet be, először a galaxisok repülnek szét, aztán a naprendszerek. Néhány hónappal később felrobbannak a csillagok és a bolygók, majd rövidesen az atomok. Azután megáll az idő.” (Univerzum – a Világegyetem képes enciklopédiája, IKAR Bp. 2006) Ez az összefoglalás kísértetiesen emlékeztet a kozmikus kataklizmákat felvázoló katasztrófafilmek zsargonjára…

Egy harmadik C) elképzelés szerint a sötét energia változatlan feltételei mellett a mindenség egyre gyorsabb ütemben tágul majd, függetlenül a sűrűségétől, de végül egy lassú kihűlés felé tart, míg a negyedik D) elképzelés a sötét energia hatásainak megszűnésével számol, és lassuló de meg nem álló ütemben tovább tágul, s egyszerre hűl a világegyetem, s elképzelhetetlenül hosszú idő alatt jut el a Nagy Fagy dermesztő kihűléséig. Ebben az elméletben az időhorizont a következő egy billió (1012) évvel kezdődik, amikor a galaxisok még épülő szakaszukban lesznek, és új csillagaikba építik be a gázokat, majd tíz billiószor billió (1025)  esztendő múltán anyag jobbára csak a fekete lyukakban lesz majd, százbilliószor trillió (1032) év múltán az anyag részecskékre esik szét. További kifejezhetetlenül sok (1067) év múltán a fekete lyukak párologni kezdenek, végül további 10100 év múlva a szupernagy tömegű fekete lyukak is elpárolognak, és csak fotonok s egyéb részecskék maradnak hátra. 

Így a mérhetetlenül parányi 10-24 másodperc tartamú yokto-szekundumtól eljutottunk a 31.7 kvadrillió évig tartó 1024 másodpercnyi yotta-szekundumig és azon is túl. 

Az itt felvázoltakhoz képest nem is olyan távoli egyik-másik mitikusnak titulált világvége magyarázat. Az idők végezetét igaz, hogy nem trillió esztendőkben, hanem belátható korban várták, várják a keresztények, s nem vitás, az egyes ember számára mindenképp eljő a világ vége, ha máskor nem, hát a halála pillanatában.

Az óind szent hagyomány tanítása a világvégét jelző kozmikus kataklizmáról meglepő párhuzamokat mutat a tudományos világképpel. Ott is beszélnek a Földet elpusztító kozmikus tűzről, a megnyilvánult világ visszarendeződéséről és a struktúrák elemi szintű széteséséről. Az óind mitikus – vagy ókori tudományos? – időhorizont legkisebb egysége a truti, az asztronómiai értekezések elméleti időegysége, melynek mértéke különböző források szerint 10 milliomod másodperctől 2 másodpercig terjed. Az időskála másik végpontja a 2 parárdha, amely a kozmikus rendszer élettartama, 3,11×1012 esztendő, avagy háromszáztizenegybillió negyvenmilliárd földi év.

Időben értelmezett világ

A kozmikus összeomláshoz képest elenyésző a tejútrendszeri, naprendszeri, földi vagy emberi lépték. Harmincnál is több ősi civilizáció a ciklikus időfelfogást vallotta, ezzel szemben a tudományos gondolkodás ma mintha egyirányú, lineáris időképet vázolna fel. Milyen furcsa kezdőpontot feltételezni az ősrobbanásban, időbeli végpont nélkül.

Mindemellett az emberi faj csak egy darabig tartózkodik a földön. Ha a Földgolyó történetét 24 órának tekintjük, akkor az első emberek az utolsó 40 másodpercben jelentek meg. Ha pedig az emberi egyedet tekintjük, az a legjobb esetben is valamivel száz éven túl él, de a születéskor várható élettartam ennél jóval alacsonyabb. 

A tiszavirág imágó élete néhány óra hosszú, az egér átlagos élettartama három év, a macskáé huszonegy, a ló átlagosan negyven, az elefánt hetven, az óriásteknőc százötven, s a bálna vagy kétszáz évig, míg egy izlandi kagylófaj több mint négyszáz évig él. 

Az egynyári virágok elpusztulnak, miután meghozták magjaikat, a sárgarépa kétéves, a tölgyfa 8-900 évig, a cédrus 2-3.000 évig él, a mamutfenyő pedig akár ötezer évig is. 

A tiszavirágnál hosszabb, de a tölgyfánál jócskán rövidebb életű ember igyekezett időben is berendezni, értelmezni az életét. Az ógörög Xenophanésztől az iszlám aranykorában tevékeny Al-Biruni-n át James Ussher írországi püspökig sokan foglalkoztak a Föld korával. Az előbbi két kutatót a szárazföld belsejében talált tengeri állati fosszíliák foglalkoztatták, míg Ussher püspök a Bibliából indult ki, s ebből számolta ki a Föld korát. Szerinte a világ teremtése Kr. e. 4004 október 22-én szombaton este történt. 

A próbálkozás a Föld korának meghatározására évszázadokon keresztül zajlott, tengerszint csökkenés elmélete, a Niagara-vízesés platójának sorvadása, a vas kihűlésének üteme, ásatások, mostanság pedig a radiokarbon korszakolás vagy az izotóp-elemzések segítettek a feladatban. Így 6000 és 2,4 milliárd év közé tették a Föld korát, mígnem eljutottunk a ma általánosan elfogadott 4,5 milliárd évig. 

Minden fluktuál

Legtöbbünk szívesen ragaszkodna szilárd pontokhoz az életben, akár térben, akár időben. Csakhogy a bolygónk állandó mozgásban van, nemcsak keringési pályáján, mert a kéreglemezek egymáshoz képest is elmozdulnak. Magyarország területe csökken az Adria felől benyomuló lemeznek köszönhetően, de az idő is változik. Amikor 2004 decemberében Dél-Kelet-Ázsián végigsöpört a cunami, a tengerrengés mintegy 2.7 mikroszekundummal megrövidítette napjainkat, mert alig észrevehetően csökkentette a Föld lapultságát – vagyis az Egyenlítőnél kicsit szűkült a Föld átmérője.

A föld szoláris esztendeje évente 1.5 mikroszekundummal lesz hosszabb, így 620 millió évvel ezelőtt a földi esztendő még 400 napból állt. A Nap anyaga pedig fogy, ahogyan a napszél töltéssel bíró részecskéi folyamatosan áradnak szerte a világűrbe. A Nap másodpercenként hét millió tonnányit veszít tömegéből, így gravitációs vonzása apránként csökken, ezzel a bolygók keringési pályája lassanként tágul. 

Ide kívánkozik még egy jelenség: az idő gyorsulása. Úgy mondják, a gyermek napjai lassan, évei gyorsan, az öregek napjai gyorsan, évei pedig lassan telnek. Talán ennek a szubjektív élménynek az emlékezete tünteti föl egyre gyorsulónak az időt? Mintha gyorsabban telne az idő, s egyre kevesebb teendő férne egy napba. A szubjektív tapasztalás persze nem sokat jelent, ahány ember, annyiféleképpen érzékeli az idő múlását. Az ember számára kedves környezetben vagy éppen kellemetlen helyzetben könnyen úgy érezzük, az idő nem várt ugrásokkal múlik. Balesetveszélyben egy másodperc alatt is rengeteg minden történhet, de egy kényszerű várótermi kitérő roppant hosszúnak tűnhet. Egy bizonyos objektív, mérhető jelenséget azonban megfigyeltek. A Földnek van egy saját önrezgése, a mágneses terének frekvenciája, amit a Föld pulzusának is neveznek. Ez a Schuman-féle mágneses rezonancia hosszú ideig 7,8 Hz volt, ám az 1980-as évek óta emelkedik a rezgésszám, és ma másodpercenként 12 az ütem. Ha a korábbi 7,8 Hz értéket megfeleltetjük a nap 24 órájának, akkor a felgyorsult tempó, a 12 Hz csak körülbelül 16 órának felel meg. Ezt a jelenséget sokan a napok rövidüléseként élik meg, s az emberi szervezet túlérzékennyé válhat, ami fejfájásban, allergiában stb. mutatkozhat meg.

A sok bizonytalanság és változó ellenére érdemes összevetnünk az egyes kultúrákban érvényes kronológiai rendszerek felfogását Schalk Gyula munkája (Naptártörténeti kislexikon, Fiesta-Saxum 1999) és egyéb kiegészítések alapján:

• Aera Christiana – keresztény világkorszak, a VI. századtól fogva használatos
• Aera Urbis conditae – Róma alapításától (Kr. e. 754) számítják
• Aera Olympiadum – olimpiai évszámítás, négyéves ciklusokban, amikor az olimpiai játékokat megrendezték Kr. e. 776-tól kezdődően; a kereszténységben a XII. századig használatos volt
• Aera Constantinopolitana – bizánci éra, az ortodox egyházak használták, eredeti kezdőpontja Kr. e.5509; a görögök jelenleg is használják
• Aera Seleucidarum – Szeleukida éra, Kr. e. 312. őszével kezdődő évszámítás, a szír kereszténységben ma is használatos
• Aera Diocletiana – vagy mártír-éra, Diocletianus császár, a nagy keresztényüldöző uralkodásával kezdődik (Kr. e. 284. augusztus 29.) 
• Aera Hispanica – spanyol éra, kezdete Kr. e. 38, amikor Augustus császár korában a rómaiak meghódították Hispániát
• Aera Mauretana – Kr. e. 40-ben kezdődik, amikor Mauretania római tartomány lett
• Örmény éra – 552. július 9-én kezdődő számítás
• Mohamedán éra – Mohamed Mekkából Medinába menekülésekor (622. július 16.) kezdődő iszlám időszámítás
• Csaitanja-éra – a bengáli Srí Csaitanja (1486-1534) születésével kezdődő kisebb spirituális aranykorszak
• Saka éra – Kr. u. 78-ban kezdődő általánosan elterjedt időszámítás Indiában, a saka házbéli Csastana király trónra lépésétől datálják, ami egybeesett Kaniska kusán uralkodó trónra lépésével is
• Kali-juga – az indiai mitikus kronológiában a jelenlegi vaskor, kezdete Kr. e. 3102 február 8.
• Maja éra – Kr. e. 3114 augusztus 11-én kezdődött, 2019. szeptember 16-a például megfelel Baktun 13 katun 0 tun 6 unial 15 kin 0-nak, vagy Haab 8 Chen, illetve Tzolkin 7 Ahau napjának

…és néhány érdekesség

Szuperhold, vérhold, farkas hold – szegény Holdunkra megannyi jelzőt aggatunk, egyik ijesztőbb, mint a másik. Holott a magyarázat általában szelídebb, mint ahogyan a megnevezések sejtetik. A farkas hold mindössze azt jelenti, hogy az esztendő első teliholdjáról van szó. Szuperhold az a jelenség, amikor a szokásosnál nagyobbnak mutatkozik az égen a telihold, lévén hogy éppen a legközelebb jár bolygónkhoz. A vérhold pedig egy sajátos holdfogyatkozás, amikor a földközeli, s ezért a szokásosnál nagyobb, azaz szuper hold tányért nem takarja ki egészen a Föld árnyéka, hanem a földi légkörön keresztül szűrődik át némi világosság, vörösesre festve a fogyatkozó árnyas Holdat.

• A Tejútrendszer 100.000 fényév átmérőjű.
• A százméteres síkfutó sebessége kb. 36 km/óra.
• Egy mikroszekundum alatt a hang 34.3 centimétert terjed.
• A medúza csípése rendkívüli, a csípés gyorsulása elérheti az ötmillió g-t.
• Egy 78 éves ember 28.470 napot, 683.280 órát, 40.996.800 percet és 2.459.808.000 másodpercet élt meg. 
• A legyek szárnycsapásának frekvenciája akár 1000/s is lehet.
• 1920 óta a gépkocsik átlagsebessége a négyszeresére nőtt.
• Svájcban és Németországban a leggyorsabb az élet tempója Európában.
• A bolygók a Naprendszerben az óramutató járásával ellenkező irányban keringenek. 
• A kvarc kristály 32,768 Hz frekvencián rezeg.
• A galaktikus esztendő során a Nap megkerüli a Tejútrendszert, ez kb. 230 millió földi esztendőnek felel meg.

A kék Hold pedig az a sajátos jelenség, amikor egy naptári hónapra két telihold esik. Ha például a telihold egy megfelelőképp hosszú, 31 napos hónap első napjára esik, a következő telihold 29,53 nap múlva következik be, vagyis az adott hó 31-én várható. Ennél is különösebb a rózsa Hold vagy eper Hold jelenség, amikor egy évszakban négy telihold figyelhető meg. E négy egymás utáni telihold állás közül a harmadik a fent nevezett kék hold, a negyedik pedig a rózsa- vagy virág Hold, ahogyan Európában nevezik, vagy az észak-amerikai indiánok szavával élve az eper Hold. 2016-ban megfigyelhető volt ez a jelenség. A tavaszi napéjegyenlőség 2016. március 20-án volt, majd telihold következett március 23-án, aztán április 22-én és május 21-én (ezt is kék Holdnak nevezik), majd június 20-án ismét telihold volt GMT 11:02 perckor, és a nyári napforduló szintén június 20-án GMT 22:34 perckor következett be. A Hold ciklusai 19 évenként visszatérnek az adott dátumra vagy megközelítik azt, vagyis 1997-ben volt hasonló jelenség, sőt, 1967-ben néhány óra különbséggel a telihold szintén a nyári napfordulóra esett, és sokan úgy emlegetik ezt az esztendőt, mint a Szerelmes Nyár évét. 1948. június 21-én még közelebb volt egymáshoz a két időpont, a telihold és a nyári napforduló között kevesebb mint egy óra különbség mutatkozott. És a közeljövő? A Hold 19 éves ciklusaival számolva 2035-ben is várható hasonló jelenség, s a májusi telihold akkor is kék Holdnak számít majd, mert a harmadik telihold lesz a tavaszi évszak során. Azonban a negyedik telihold nem esik majd egybe a nyári napfordulóval, mert telihold június 20-án, a napforduló pedig rá következő nap, június 21-ére esik majd. A számításokból úgy tűnik, legközelebb 2062. június 21-én várható a telihold a nyári napforduló dátumán.

Micsoda időket élünk! O tempora! …

72/2019
Erdei Levente