Haláltánc
Mottó: „Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”
François Villon: Nagy Testamentum (Szabó Lőrinc fordítása)
Hunyjuk le a szemünket egy pillanatra és utazzunk vissza az időben 700-800 évet. A középkor alkonyának és a modern kor eljövetelének hajnala ez az időszak: a XIII-XIV. század. A megidézett kor valóságának képe azonban messze áll a romantikus regények hősies idealizmusától. A késő középkor emberét három nyomorgató csapás bírta állandó fohászra: „A fame, bello et peste, libera nos Domine!” – Az éhínségtől, a háborútól és a pestistől ments meg, Uram minket!
800 évvel ezelőtt kezdődött…
A XIV. század egyfajta kikristályosodó átmenet a középkor és a reneszánsz – az új kor – felvirágzása között.
A keresztény Nyugat nagy álma ekkorra már végérvényesen semmivé foszlott. Az iszlám erők útját állták és visszaverték az előrenyomuló keresztes seregeket. A Szentföld utolsó frank birtoka, Saint-Jean-d’ Acre 1291-ben elesett, amit a Földközi-tenger egész keleti partjának fokozatos feladása követett.
Mindeközben az ázsiai sztyeppék mélyéről özönlő mongol betolakodók veszélyeztették Európa fennmaradását. A keresztesek 1396-ban, Nikápolynál megfutamodtak a Balkánra betörő török seregek elől. 1400 után Bizánc már csak a hitetlenektől szorongatott hátrahagyott őrszem csupán.
A XIV. század folyamán a kereszténység uralta terület mindinkább összezsugorodott, és a korábbi század keresztes háborúi után az embereknek rá kellett döbbenniük, hogy a kereszténység a világnak csupán kis részét teszi ki. Az Európán kívüli világ sokkal népesebb, sokszínűbb, mint azt korábban gondolták, ráadásul markánsan ellenállt az egész világot Krisztus hitében egyesíteni vágyó keresztény egyháznak.
Miután 1250 után a keresztény világ szembesült térbeli határaival, szembe kellett nézni az addig egységes tömböt alkotó idő viszonylagosságával is. Isten örökkévalóságának fényében a teremtés kezdete, a világ vége és a megélt jelen pillanat misztikus egységben mosódott össze. Ennek a kozmikus körforgásnak a fénye ragyogott át a gótikus székesegyházak nagy rózsaablakain. A múlt eseményei nem magyarázták meg a jelent, noha jelek utalhattak az elkövetkezendőkre, ám ezek leginkább mégis az isteni elrendezés kozmikus körforgásába zárták az időt.
A XIII. században azonban ezen az időfelfogáson is repedések keletkeztek. A pápa támogatásával a dominikánus Humbert de Romans 1273-ban írt Háromrészes értekezés című munkájában a görög egyházszakadás okait történelmi alapokra helyezte. A szándék merőben új volt. Az egyház tudós elméi most először kezdték vizsgálni az eseményeket a konkrét, megélt tények figyelembevételével és nem csupán a természetfölötti érvek felsorakoztatásával. A domonkosok legfőbb elöljárója már nem igyekezett a történelem tényeit a kinyilatkoztatás szövegéhez igazítani, inkább az események között fennálló anyagi kapcsolatok feltárására törekedett.
Egy olyan szemléletváltásnak lehetünk tanúi itt, amely a világ eseményeit ezentúl nem a végső ok, az isteni akarat érvényre jutásának fényében vizsgálta. A következmények egymásra hatásának kibogozhatatlan hálójába gabalyodva elhalványult a magasabb összefüggések és a középpont elsődleges fontosságának eszménye. Mindez a továbbiakban is rányomta a bélyegét az európai szellemtörténet alakulására és ma is formálja a nyugati gondolkodásmódot.
Ugyanebből a szempontból az új kor veszélyei közül az egyik legfenyegetőbb Arisztotelész filozófiájának hatása volt, amely ugyan csak egy szűk kört érintett, de éppen a magasabb kultúrát alakító központi magot rendítette meg és idézett elő válságot a teológiai gondolkodásban.
A logikáról szóló értekezéseken kívül a pápa Arisztotelész minden munkáját száműzte az egyetemekről – kevés sikerrel. Albertus Magnus kommentálta Arisztotelész állattanát, a Parva naturaliát, 1252-ben a párizsi egyetemen A lélekről című könyvet tanulmányozták, a dominikánusok Bizáncba utaztak és görögből fordították le a Metafizikát, melyet Averroës kommentált. Arisztotelész komplex világmagyarázata lenyűgöző hatást gyakorolt a kor gondolkodóira és a leghatékonyabban járult hozzá a természet racionális megismeréséhez.
Averroës ugyan megvilágította a keresztény dogmatika és Arisztotelész rendszere között fennálló ellentétet, ám tiszteletet parancsoló erejével az továbbra is rendkívül vonzó maradt.
„Arisztotelész filozófiájában nincsen teremtés. Minden értelmet örök időktől fogva isten, a mennyei szférák első mozgatója irányít. Az anyagnak nincsen kezdete, sem a kozmosznak. Arisztotelész rendszerében nincsen szabadság az ember számára. Sem a személy, sem az egyéni sors nem létezik, csupán az emberi faj. Minden ember teste megromlik, mint minden más dolog, és meghal; az értelem tovább él – de itt egy mindenkiben közös értelemről van szó, amely testi alakjától elválasztva belevész a személytelenségbe. Sem a megtestesülésnek, sem a megváltásnak nem lehet értelme a lemeztelenített és elvont világegyetemben.” (Georges Duby: A katedrálisok kora)
A bölcsészeti kar professzorai a világi pályára készülő fiataloknak Arisztotelészt magyarázták. A legnemesebb embernek a filozófust tartották, aki a legfőbb jóhoz elvezet. Tanításuk szerint, ha a Természetben felismerjük Isten kezének munkáját, nem ítélhetjük azt rossznak. Ha az ember követi a Természet rendjét, akkor Isten tetszésére cselekszik. Így harmóniában és boldogságban fog élni ezen a földön.
Az új iskola ezért elutasította a világi dolgokról való elmélkedés tilalmát és a földi örömöktől való tartózkodást. Olyan boldogságot kínált, ami nem isteni kegyelemként száll alá, hanem az ember az értelmével hódíthat meg saját magának.
A XIII. század végének lényeges fordulata tehát abban állt, hogy a teológusok filozófiája elveszítette egyházi jellegét. A XIV. század hajnalán munkálkodó erők kiragadták a papok kezéből az irányítást és a világi társadalom kezébe tették. A nyugati világ embere eltávolodott a természetfölöttitől, hogy a boldogságát az Isten alkotásában, a természetben találja meg.
A XIV. század elejétől Európa klímája hidegebbé, esősebbé vált. A klímaváltozás következtében egyre gyakoribb volt a rossz terméshozam, ami az egész kontinensre kiterjedő éhínséghez vezetett. Az évi középhőmérséklet körülbelül 1°C-kal csökkent, a kultúrnövények termeszthetőségi határa délebbre húzódott. Az időjárás kiszámíthatatlansága tovább súlyosbította a helyzetet. Az 1300-as éveket megelőző három évszázadban Európa lakossága folyamatosan gyarapodott, most azonban drasztikusan csökkenni kezdett.
A gótika művészeti stílusával fémjelzett virágzó középkor nem ismerte a nagy járványokat. Az 1347-52 közötti nagy pestisjárvány a népességcsökkenést valóságos katasztrófává változtatta. A XIV. század végére a csaknem 100 millió főt számláló Európa lakosságának harmada odaveszett a több hullámban támadó fekete halál következtében.
Az éhínség és a járvány mellett, harmadik átokként a háború keserítette meg az emberek életét. A nemesség a népességcsökkenés és a terménykiesésből származó hiányt háborúkkal akarta kompenzálni. Ekkor zajlott 1337-1453-ig Franciaország és Anglia között a százéves háború.
Ezekben a zavaros időkben, mikor Európát a korábbiaknál súlyosabb és gyakoribb csapások sújtották, mikor a kereskedelem pangott és a termelés stagnált, az anyagi struktúrák romlása magával hozta a Nyugat korábbi kulturális kereteit jelentő értékek összeomlását is.
A régi világ romjain új utak nyíltak meg: bár a népesség fogyatkozott, de a fényűzés iránti vágy nem szűnt meg, és az előző évszázadhoz képest nőtt a meggazdagodott emberek száma. A korábban csak az arisztokrácia számára elérhető termékek a szélesebb társadalmi rétegek számára is hozzáférhetővé váltak. A kor modern irodalma – a Rózsa-regény második része vagy az Isteni színjáték – már mindenkihez szólt. Az újító szellem a vallásos magatartásformákra is átterjedt és mindenkor a papsággal, az egyházzal szemben érvényesült.
A XIV. században szűnt meg a művészet mindenekelőtt a szakrális tartalom kifejezője lenni. Most már egyformán szólt a közemberhez is: felhívásként vagy emlékezésként az örömre. A művészet többé már nem a papság segítőtársa. Már nem az volt a célja, hogy a vallásos cselekedetek számára egy szent teret hozzon létre, ahol az alászálló kegyelem megtisztítja és felemeli a lelket. A katedrálisok építésének leáldozott az ideje.
A művészet a hétköznapi valóságtól való elfordulást jelentette, menekülést, a vágyak ábrázolását. A műalkotások sokkal inkább a hétköznapi érzelmekből és szépségből építkeztek és igyekeztek az érzékeken túlira utalni, mint a kimondhatatlan tolmácsaként felmutatni az isteni valóságot. Ekkor vált igazán népszerűvé a festészet is, mint a látvány bemutatására legalkalmasabb művészeti forma.
…a Tánc a halállal…
A korábbiak fényében igazán nem váratlan, ha azt mondjuk, hogy a történelmi korszakok közül a késő középkor foglalkozott legtöbbet a halál gondolatával. A XIV. század kereszténységének élete a szép halál körül forgott, az élet minden mozzanatát komoran hatotta át a „memento mori” – emlékezz a halálra! – sötét gondolata.
Lényegbevágó kérdés, hogy mi lesz a halálunk után? A koraközépkor egyházának tanítása megnyugtató válasszal szolgált: a halál pusztán csak átmenet, a földi utazás végpontja és megérkezés az örök boldogságba. A temetési liturgia tanítása szerint egy napon Krisztus dicsőséges eljövetelével elérkezik az idők vége. Az Utolsó Ítélet során a jók elválasztatnak a gonosztól, az előbbiek osztályrésze az örök üdvösség, az utóbbiak jussa az örök szenvedés. Erre az utolsó napra várnak békés álomban a halottak.
A késő középkor embere számára a kérdés feloldása nem volt ennyire megnyugtató.
Míg korábban a kápolna az imádkozás és misztikus kontempláció helyszínéül szolgált, ebben az időszakban nem más, mint a temetkezési szertartás színtere. Hosszú ideig a templomok szentélyeiben csak szentek, uralkodók vagy főpapok lelhettek végső nyughelyre. Ezt a gyakorlatot azonban lassan legyőzte az élők azon vágya, hogy a biztos feltámadás reményében a halottaikat minél közelebb temethessék az oltárhoz.
A tehetősek számára a temetés fényűző világi reprezentációvá vált. Az elhunytat utolsó útjára a halott házához kapcsolódó hívek egész serege kísérte, és azok, akiket adományaival életében támogatott. Így lépett be dicsősége minden pompájával a halottak birodalmába.
Az elhunyt nem akart teljesen eltűnni az élők világából, legalább díszes síremlékével kívánt jelen maradni közöttük. A sírboltban való továbbélés vágya a világi szellem lényeges tendenciájára világított rá: a testi megsemmisülés legyőzésének vágyára. Mindez nem pusztán a halállal szembeni általános rettenetet mutatta, hanem az egyén félelmét kifejezetten a saját halálával szemben.
A keresztény szellem alapvetően a lemondást hirdette és az egyház igyekezett több módon is irányítása alatt tartani a folyamatot. Egyrészt felszólított a holttest elporladása feletti elmélkedésre, hiszen a világi élettől való elszakadás pillanata a legalkalmasabb idő az Isten felé fordulásra. Ekkor ugyanis nyilvánvalóvá válik a tökéletlen emberi test hiábavalósága, a földi örömök átmenetisége.
Másrészt a bűnbánat prédikációinak legmeggyőzőbb példáiként jellemzően az oszló testet és a kiaszott csontváz képét vetítette a hívek elé. Mindezt olyan erős képi kifejezésmóddal, amely a halálra vonatkozó eszmék gazdag kultúráját a pusztulás mindent elemésztő víziójává degradálta.
Az itáliai szerzetesrendekben pedig a napi zsolozsmák során előszeretettel idézték föl a sötét gödörben fekvő elhagyatott testet, amin férgek lakmároznak.
Érdekes megfigyelni, hogy a halálra vonatkozó egyházi buzdítások és az ifjúkor örömeinek élvezetére bíztató korabeli profán szövegek csaknem azonos nyelvezetet használtak. Látnunk kell, hogy a megelőző évszázadokban – amit leginkább a katedrálisok égbe törő, légies művészete jellemzett – a testiség jelentéktelenné halványult a menyei fényben, míg a XIV. században mind a profán, mind az egyházi gondolkodásmód egyre nehezebben rugaszkodott el az anyagtól. Bár az egyház szándéka még mindig az örök élet boldogságára felhívni a figyelmet, ám a mindenféle korú és rangú embert magával ragadó halál hangsúlyos gondolatvilága egyáltalán nem tekinthető jámbornak.
Túl nagy fontosságot tulajdonítottak a halál földi oldalának. Egyfajta görcsös ellenreakció ez a túlzásba vitt érzékiség ellen: a szép testre váró szörnyűségek ecsetelésével igyekeztek undort kelteni és ezzel lemondásra ösztönözni a híveket. Mindez azonban nagyon is materialista üzenetet sugallt: a világi szépség és ifjúság azért értékes, mert hamar elillan.
A középkor végének halálkoncepcióját a danse macabre, a Haláltánc ikonográfiai típusa foglalja össze a legpontosabban. A kifejezés először a francia nyelvben jelent meg a XIV. században, eredetileg tulajdonnév (Macabré) volt. Jean le Fèvre verssorában (Je fis de Macabré la dance) tűnik fel először 1376-ban.
A haláltánc motívuma több képzet központja, melyek legjelentősebb előzménye a költészetben gyökerező, úgynevezett Három halott és három élő ember figuratív témája. A kép három lovast idéz meg, akik visszahőkölnek három nyitott sír előtt, melyek rothadó holttesteket rejtenek.
Ezek a bomlásnak indult, férgektől hemzsegő testek két tanulságot hordoztak magukban. Egyrészt rávilágítottak a test és a bűn szoros összefonódására. Hiszen csak a szentek teste mentes a romlástól. Másrészt markánsan felhívta a hívek figyelmét arra, hogy állandóan készenlétben kell lenniük, hiszen a Halál a legváratlanabb pillanatban csap le az emberre.
A liturgikus keresztény hit ábrázolásai között a rothadó holttest egyfajta védőfalat jelképzett, mely a kísértésekkel teli, bűnös világ csábításai ellen adott oltalmat.
A XIV. század elején azonban a világi szellem általános erősödése már olyan jelentősen befolyásolta a témát, hogy az valósággal a visszájára fordult. Ezt láthatjuk a pisai Campo Santo freskóján is, ahol a halál diadalát ábrázoló Három halott és három élő ember képe mellett egy másik jelenet tűnik fel, mely éppenséggel a halál feletti diadalt ábrázolja.
A pompás gyümölcsöskertben, a lovagkor idilli környezetében hölgyek és urak énekelnek szerelemről és földi örömökről. Közéjük ront be dühösen, felemelt kaszáját suhogtatva a halál figurája. Olyan, akár a pestis: sötét leplekbe burkolt női alak, aki a vidám társaság tagjait összevegyíti az oszlásnak indult holttestekkel.
A jelenet itt nem az élvezetek hiábavalóságát példázza, sokkal inkább a halandó ember szorongását az életét befolyásoló hatalmaktól. A koporsók előtt a lovak és a lovasok az elszakadás és lemondás mozdulataival hőkölnek vissza. Ezzel szemben a kertben vigadó szerelmesek gondtalanul táncolnak, óvatlanságukban nem veszik észre a lecsapni készülő halált.
Tökéletes leképeződését kapjuk itt a késő középkorban térhódító világias szellemiségnek, mely egyfajta optimizmussal fordul a világ felé. A képen megjelenített fiatalok számára a világ tele van gyönyörűséggel, és az igazi tragédia abban rejlik, ha ezektől az örömöktől el kell szakadniuk.
Míg korábban a halál az örök boldogság kapuja volt, addig a trecento (1300-as évek) társadalma számára a halál kegyetlen hatalom, mely elszakít a földi boldogságtól.
Az egyház tanításait a nép közé eljuttató prédikátorok tehetetlenek voltak a világi örömök szeretetével, a testi boldogság utáni vággyal szemben. Egyetlen eszköz maradt a kezükben és ezt maradéktalanul ki is használták. Igyekeztek az örömvágy mélyén megbújó nyugtalanságot, a haláltól való rettegést felhasználni.
A pisai freskó olyan volt, akár egy szentbeszéd illusztrációja. Már nem csupán egy régi motívum megerősítése (A három halott és három élő ember), hanem felvetett egy új, a korábbinál sokkal felkavaróbb témát is, amely egyenesen az új szellemiség legérzékenyebb pontjára sújtott le, és egyszerre jelenítette meg a fiatalság optimizmusát és örömeit lekaszaboló halált.
Ebből a megfontolásból kerültek a XIV. századi egyházi ikonográfia központjába a halál ábrázolások megújult formái.
Metszetgyűjtemények jelentek meg Németországban az 1400 körüli években, amelyek az agónia drámáját mutatták be lépésről lépésre. Franciaországban pedig ebben az időben alakult ki a korábban már említett Haláltánc irodalmi és képzőművészeti műfaja.
A népi hiedelmekben a diadalmas halál alakja gyakran párosult a fuvolás varázslóéval, aki muzsikájával láncra vert és magával vitt fiatalt, öreget, férfit és nőt, gazdagot és szegényt, a világ „rendjének” összes tagját.
Elképzelhető, hogy a szentbeszédeket tartó kolduló barátoktól származik a tomboló körtánc motívuma. A Haláltáncnak színpadi változata is volt, de nem lehet tudni, hogy a festői vagy a színpadi előadásé-e a történeti elsőbbség. Az biztos, hogy a Haláltáncot játszották is, festették is, később metszetsorozatokat készítettek róla. A modern horrorfilmek hatásával lehetett rokon az a látványos iszonyat, melyet 1449-ben a burgundi herceg a brugge-i palotájában előadatott.
A kor leghíresebb haláltánc festményei 1424 óta borították a párizsi Aprószentek temetőjének árkádjait, nem messze a Jean de Berry herceg által készíttetett főkaputól, melynek az időközben „elavult” Három halott és három élő ember ábrázolása adta a koncepcióját.
Bár a késő középkor emberét számos csapás sújtotta, azonban az éhínség, a háborúk, a természeti katasztrófák és a pestisjárványok nem szolgáltattak elegendő okot a Haláltánc motívumának széleskörű elterjedéséhez.
Az Európa szerte megjelenő téma népszerűségének gyökerei a kereszténység átalakulásában, a gondolkodásmód megváltozásában keresendők. Abban a folyamatban, amely során a hit fokozatosan megszűnt a papok és a szertartások, egy szűk körű elit klérus ügye lenni.
A koldulórendek prédikátori tevékenységének köszönhetően a XIV. században a kereszténység már kevésbé választékos, nyersebb. Elvakultabban hitt a természetfeletti hatalmakban, világiasabb a gyakorlataiban és a legmélyén félelmek munkálkodtak. A Haláltánc, a halál diadalának itáliai témái már a nép vallásos érzékenységéhez tartoztak, nem pedig a szerzetesek, a teológusok vagy az egyetemi oktatók kifinomult, absztraktabb hitéhez.
…és most az idő újra körbefut
A katedrálisok dicső kora és a reneszánsz megújulás diadala közötti XIV. század a válság és átalakulás időszaka volt. Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy ma is egy átmeneti korszakban élünk. Míg azonban a régi időkre egyre magabiztosabban látunk rá, addig a jelen tendenciái túl közel vannak ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Visszatekintve a késő középkorra egy olyan fordulópontot láthatunk, amely új irányt adott az európai szellem történetének. Vajon mi történt volna, ha az akkori társadalom többsége a katasztrófák nyomása alatt nem a világ birtokbavételének természetes útja, hanem Krisztus misztikus követése mellett dönt?
700-800 évvel később, messze túl a lealkonyult középkoron és a posztmodern világán a halál kérdése – kimondva, kimondatlanul – ugyanolyan központi témája az életnek. Ma azonban a férgektől hemzsegő holttestek látványa helyett a szépség és ifjúság görcsös apoteózisát látjuk a kozmetikai reklámokban és az egyre hétköznapibb plasztikai beavatkozásokban. Ami hajdanán táncoló fiatalokat ábrázoló freskó, az ma egy romantikus mozi.
A XV. századra a párizsi Aprószentek temetőjében a Haláltáncot ábrázoló freskók előtt olyan borzongással és közönnyel sétáltak a járókelők, ahogy ma horrorfilmet néz az ember egy tál pattogatott kukorica mellett. Míg azonban a késő középkorban a halál alakja megszokott szereplője volt az ábrázolásoknak, addig ma csendes hallgatás, diszkrét elleplezés övezi a témát: mintha soha nem halnánk meg.
Akkoriban a pestisjárvány működött a kollektív tudat tükreként közös sorsba foglalva Európa népességét. Olyan feladatot jelölt, amelyet a kor embere nem tudott megoldani. Ugyanígy hívja fel a figyelmet a mai kor „járványa”, szimbolikus betegsége, a rák az aktuális feladatra: a szeretethiány feloldására. Korunk és társadalmunk (ön)céljává vált a folytonos növekedés és előrelépés. Ennek egyéni leképeződése a rákos sejtek burjánzása.
A XIII. század közepétől Európát az Ázsiából előtörő mongol invázió állandó betörései fenyegették. Ma ismét egy népvándorlás nyomasztó árnya nehezedik Európára.
A XIV. századig Európa népessége folyamatosan gyarapodott, majd a nagy döghalál elpusztította a lakosság csaknem egyharmadát. Ma nem ilyen látványosan, nem ilyen drasztikus gyorsasággal, de Európa lakossága egyre fogy: a népesség elöregszik.
Euripidész hősének, Phrixosznak a szavai minden korban aktuálisak: „Aki elveszíti a múltat halottá válik a jövő számára”. Az idő körbefut, a történelem ismétli önmagát, bár a lehetőség elszalad, a feladat visszaköszön. Vajon nem kerül az emberiség újra és újra hasonló, akár ugyanolyan döntéshelyzetek elé?
A múlt üzenete lehet érdektelen számunkra, elavult, fölösleges ismeret a virtuális világban. Az idő hullámzását figyelni azonban talán egyre nagyobb jelentőséggel bír. Vajon mire való a történelem, ha nem tanulunk belőle, ha nem gondolkodunk el az emberiség keresztútjainak nagy választásain? Vajon hányszor kínálja fel nekünk az idő ugyanazt a feladatot, és hányszor szalaszthatjuk el a lehetőséget, mielőtt az idő újra körbefut?
Pestis a XIV. századi Európában
A fekete halál, a Pasteurella (Yersinia) pestis baktérium által okozott fertőző betegség. Eredetileg rágcsálók betegsége, emberre a bolhákkal kerül át. Emberen három formája van: a bubópestis, a nyirokcsomók duzzanatával jár, a tüdőpestis, a tüdőt károsítja és a szeptikémiás pestis, a baktérium elárasztja a véráramot, és a beteg meghal mielőtt a bubók vagy a tüdő károsodása kialakulna. A pestises megbetegedések háromnegyede bubópestis: hidegrázással kezdődik, amit hányás, fejfájás, szédülés, fénykerülés, hát-és végtagfájdalom, álmatlanság, apátia vagy delírium követ.
A XIV. században tomboló járvány a pestisnek, mint az egész világra kiterjedő fertőzésnek már a sokadik felvonása volt, bár a virágzó középkori Európa nem ismerte a járványokat. Ettől kezdve azonban a pestis csak az 1347 és 1750 közötti négy évszázadban 15-25 évenként megjelent Európa legfejlettebb régióiban is. Csak a XIV. században a pestis újra visszatért 1361/63, 1369/71, 1374/75, 1390 és 1400-ban is.
A nagy döghalál először 1347-ben került Európába Ázsiából. Kipcsák seregek 1346-ban a Krím-félszigeten a genovaiak várral is megerősített kereskedelmi telepét (a mai Fedoszíja, az akkori Kaffa) ostromolták. A pestist egyfajta biológiai fegyverként vetették be, mikor fertőzött hullákat katapultáltak a városba.
A kipcsákok török etnikumú és nyelvű nép, amelynek legismertebb csoportja az Egyiptomot évszázadokig uraló mamelukok voltak. Egyes törzsei Magyarországon telepedtek le (kumánok=kunok), akik ekkor már az integrálódás útján jártak.
Kaffából a fertőzés átterjedt a közeli Konstantinápolyra és Antiochiára, majd Damaszkusz és Jeruzsálem következett, ezt követően Asszuán és a távoli Tunisz. A genovaiak pedig behurcolták a betegséget az európai kikötőkbe, ahonnan azután nagyon gyorsan elterjedt. A legnagyobb gócok Velence, Genova, Marseille voltak.
Híres Dekameronjában Boccaccio az 1348-as nagy firenzei pestist írja le, ahol fél év alatt több mint 100 ezer volt a halálos áldozatok száma.
1347-ben Európa legnépesebb városa Velence volt mintegy 150 ezer fős lakossággal. Másfél év alatt a lakosság kétharmada veszett oda. 1361 és 1528 között a várost 22 alkalommal sújtotta pestis.
A XIV. században Siena 100 ezer fős lakosságából elpusztult 80 ezer. Genova 100 ezer főnyi népességéből 40 ezer.
1360-ra néhány év alatt Itália elvesztette 1290-es népessége 60 %-át.
Franciaországot is súlyosan érintette a pestis. Szinte az összes nagyváros: Marseille, Toulon, Párizs több tízezer lakost veszített el. 1348 januárjában Marseille-ben 50 ezer ember halt meg. A híres és régi párizsi Salpetrière szinte állandóan tele volt kezelésre szoruló betegekkel. A kórházban 1348-ban naponta 500 pestises beteg halt meg.
Országszerte a halottakat ekkor már nem tudták földbe temetni, így például Dél-Franciaországban a Rhône folyóba dobálták a holtesteket. Annyira sok holtest került bele 1348-ban, hogy VI. Kelemen pápa megszentelte a folyót, mert az olyan volt, akár egy temető.
1347-ben megbetegedett a magyar király, és 14 éves hitvese (IV. Károly német-római császár lánya, Margit) is. Hazánkba valószínűleg a nápolyi hadjáratból visszatérő Nagy Lajos csapatai hurcolták be a betegséget.
Az 1456-os pestisjárványban halt meg Kapisztrán János és Hunyadi János is. Az első járvány 1271-ben sújtotta Magyarországot, majd 1282-ben újra szedte áldozatait. A 1347-es már a negyedik volt, amelyet szinte azonnal követett az ötödik 1350 körül.
A fertőzésnek a tenger sem állta útját, így hamarosan már Angliában szedte áldozatait. Ezer falu néptelenedett el teljesen és az ország lakossága 1400-ban a száz évvel korábbinak a felére csökkent. A lakosság ilyen mértékű fogyásának egyenes társadalmi következménye lett a Wat Tyler féle parasztlázadás 1381-ben.
Arányaiban soha természeti csapás, járvány vagy háború nem okozott ekkora pusztítást az emberiség egész történetében.
Az első világháborúban a halottak száma az egész világon a 10 milliót sem érte el (Németország és a Monarchia akkori lélekszáma jóval a 100 millió felett volt). A második világháborúban (a világ lakosságának 80%-át érintette) összes civil áldozata nem volt annyi, mint a XIV. század közepi pestisé. Ennek a járványnak az idején a kontinens egyes területén a lakosság kétharmada, háromnegyede is elpusztult. Európa teljes lakossága ebben az időben 100 milliós volt, a halottak száma 25 millióra tehető, bár egyes kutatók szerint elérte a 30 milliót is.
Benke József: Fertőző járványos betegségek – képekben. PTE ÁOK. Pécs, 2011.
François Villon: A haláltánc ballada
Faludy György átköltésében
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
…”Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” – szólt a hang- „nem fejted”
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
François Villon balladái Faludy György átköltésében. Magyar Világ, Budapest, 1998.
A verseskötet végén a kiadó meglepő tényről tájékoztatja az olvasót. Ez a kiadás már a 42. (azóta ez a szám bizonyára emelkedett), ami világviszonylatban is rekordnak számít. Példátlan, hogy egy kortárs költő műve ilyen nagy érdeklődésre tartson számot.
Villon 1431-ben született, botrányos, kalandos életet élt, közben verseket faragott – még a börtön(ök)ben is –, majd 1463-ban eltűnt. Középkori verseinek átirata azonban még ma is töretlen népszerűségnek örvend. A költeményeiben megénekelt, közel 600 éve halott, hétköznapi hősök kalandjai minden időben hozzánk, „a máról és a mának szólnak”.
72/2019
Kenderesi Ilona
Felhasznált irodalom:
Duby, Georges: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980-1420. Ford.: Albert Sándor, Fázsy Anikó. Gondolat. Budapest, 1984.
Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaor-szágban és Németalföldön a XIV. és a XV. században. Ford.: Szerb Antal. Európa. Budapest, 1979.
Marosi Ernő: A középkor művészete II. 1250-1500. Corvina. Budapest, 1998.
Pósán László: A középkori Európa. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó. Debrecen, é. n.
