A magyarság útja

 

 

 

Az anyagi világban a hely, az idő és a körülmények szabják meg a lelki szférába visszavezető isteni tanítás jellegét. Ez a három alaptényező határozza meg a testet öltött lélek, vagy lelkek – ha a magyarságról, mint közösségről beszélünk – lehetőségeinek keretét is. Jelen cikkünkben a tér, az idő és a (történelmi) körülmények együttes vizsgálatával próbáljuk felvázolni a történelem viharaiban alaposan megtépázott népünk útját és korokon átívelő szerepét.

 

Tér

Alkalmazkodva a Kagylókürt témáinak sorrendjéhez, elsőként a térben helyezzük el a magyarságot. Ez a természetes tér természetesen a Kárpát-medence. Ősi krónikáink szerint népünk máshol is élt, de hogy pontosan mely helyen vagy inkább helyeken (már csak azért is, mert a magyarság is több népelemből tevődött össze, azaz a magyar őstörténet többágú!), azt nem tudjuk. Vásáry István (Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Budapest, 2008.) így ír erről a problémáról:

„A magyar eredethagyományt illetően egy biztos pontunk van: mind a magyar nemzeti hagyomány, mind a külföldi krónikás irodalom a magyarok Kárpát-medencei megjelenésétől fogva egyaránt tanúsítja, hogy valahonnan keletről jöttünk, a magyar őshaza valahol keletre volt. Ezen az alapvető tényen kívül azonban a leghomályosabb, legkaotikusabb nézetek uralkodtak az őshaza helyét illetően. Más és más korok más és más elméleteket kaptak fel, s koronként változó elnevezésekkel illették a magyar őshazát, ahonnan a magyarok kijöttek (»egressi sunt«).” (20.)

Az ember viszont szereti megoldani a rejtélyeket, felfedni a titkokat, így nem meglepő, ha az idők során rengeteg őshazát találtunk magunknak; hihetőt és kevésbé hihetőt, sőt egészen fantasztikusakat is: Nagy Baskíria, Baskíria ufai és orenburgi része, Ob folyam partvidéke, Irtisz partvidéke, Szibéria, Közép-Ázsia, Mongólia, Belső-Kína, Ujgúria, Kelet-Turkesztán, Tatárok földje, Isim-Tobol környéke, Terek és Káma folyók köze, Káma-Bjelaja, Bjelaja-Csuszovája, Kaukázus, Transzkaukázus, Ural hegység keleti oldala, Altaj-hegység, Nyugat-Szibéria jeges tundravidéke, Kaspi-tó és Ural hegység köze, Baraba-pusztaság, Lapföld, Kis-Bucharia vagy Turfan, Pecsora vidéke, Dzsungária, Kazária. Továbbá a Don torkolata, Don-tő, Dentü-moger, Levédia, Etelkuzu (Etelköz), Meótisz, Mezopotámia, Boldog-Arábia, Irán, Sumer, Fönícia, Parthia (Pártus Birodalom), Kína, India, Egyiptom, Észak-Afrika, Karthágó, Mexikó, Peru, Mu (elsüllyedt feltételezett kontinens a Csendes-óceánban), Ataisz (elsüllyedt feltételezett szigetország a Csendes-óceánban), Szíriusz (!!!) és nem utolsósorban a Kárpát-medence.

Minket elsősorban a Kárpát-medence érdekel (a vándorlási útvonalak rekonstruálása a kevés és bizonytalan eredetű lelet miatt szinte lehetetlen), hiszen az tény, hogy a mai magyarság – többféle, jellemzően rokonnépekből, néprészekből – végeredményben itt alakult ki. Már a térrel foglalkozó tematikus Kagylókürt-számban található cikkünkből kiderült, hogy a magyarságnak a Kárpát-medence jóval többet jelent, mint egyszerű geográfiai és/vagy politikai keretet. Élőhelyünket sok szempontból szakrális térnek tekintettük. Balla Ede-Zsolt (Szent földünk rajza. Székelyudvarhely, 2010.) így ír erről:

„Kevés olyan hely van szerte e világon, mint a Kárpát-medence. Hegyek karéja által óvott termékeny föld, mely a legősibb idők óta lakott. Az élethez minden szükségessel rendelkező, az önellátást biztosító szerves, teljes egész. A gyógyító erők és vizek földje: a Szentföld.

A Kárpát-medence a világ kicsiben. Itt követhető legteljesebben a négy évszak egymásutánisága és a kiegyensúlyozott időjárás: se nem hideg, sem nem forró – pont jó.

A megélhetéshez minden energiaforrás és nyersanyag (szellemi, lelki és testi értelemben egyaránt) rendelkezésre áll. A földi egység jelképeként megtalálható minden tájforma, az ásványok és kőzetek széles skálája, minden gyógyvíz és gyógynövény, ami a világ más részein csak külön-külön, részletekben, hiányosan fordul elő. Természeti kincsekben, nyersanyagokban, erdőkben, vizekben, nemes és drága kövekben gazdag, a növényvilág széles skálájával rendelkezik és bővelkedik. 

Minden domborzati forma jelen van, és ezek emberi léptékű tájakat alkotnak. Ezen a helyen kerülendő minden szélsőség: van magas hegy, de nem a legmagasabb, van kanyon, de nem a legnagyobb, és vannak síkságok, de nem a legkiterjedtebbek.

A Kárpát-medencében minden egyensúlyra törekszik. Földünknek az a helye, mely emberi számítások szerint a legnagyobb katasztrófák bekövetkezése esetén is védelmet nyújt az itt lakóknak: szélsőségektől mentes az éghajlat, a jéghegyek olvadása nincs rá számottevő hatással, aránylag földrengésmentes, hurrikánoktól, tornádóktól, ciklonoktól stb. védett.

A Kárpát-medence a Világ Közepe. Hagyományaink tanúsága szerint ez a Világ Aranyos Szeglete. Azon kívül, hogy Európa földrajzi közepe, tőle nyugatra van a Nyugat, és tőle keletre a Kelet! Így lehet a földi élet központja, axis mundi és elsődleges tájékozódási pont egyben. Továbbá energetikai közép is, hiszen itt dobog a Föld szívcsakrája a Pilisben, Dobogókőn, valamint a kontinens fő erővonalai is ezen a helyen futnak össze. A Kárpát-medence kulturális közép, a sokszínűség és a vallásszabadság földje. Itt találkozik az ortodox és katolikus, az értelmi-mentális nyugat az érzelmi-lelki kelettel.” (71.)

Annyi megjegyzést tennénk ehhez, hogy szerintünk a Kárpát-medence számunkra, azaz a magyarság számára a Világ Közepe, s a Dobogókő „csak” a Kárpát-medence szívcsakrája. 

Andrásfalvy Bertalan szerint (A víz a magyar történelemben. In Magyar Tudomány, 2013/11. 1313–1321.) kulcsfontosságú, hogy milyen a biofília, azaz az ember és a környezet kapcsolatának minősége:

„A biofília az ember, a társadalom többségének kapcsolata a természettel, a természetgazdagsággal. Ez határozza meg a társadalom, az egész ország erejét, ami annak jóllétében, az Élet tiszteletében, élvezetében, a népességszám növekedésében, műveltségének gazdagságában nyilvánul meg. Ezzel a szemlélettel visszatekintve a magyar történelemre úgy látom, hogy a biofíliánk a honfoglalástól a 13. századig rendkívül magas fokúnak és általánosnak is nevezhető. (A Kárpát-medence egyébként is biodiverzitásban, növény- és állatvilágában rendkívül gazdag, mivel benne a nyugati, atlanti, enyhe, csapadékos klímaöv találkozik Kelet szélsőséges, száraz hatásával és azt jellemző életgazdagságával.) Ezt bizonyítja a magyar népesség bámulatra méltó gyorsaságú számbeli, gazdasági és kulturális gyarapodása, amellyel belakta új hazáját, és biztosította politikai erejét és hadi sikereit is, utolérve Nyugat-Európa vezető országait. Úgy hiszem, az a tény, hogy a középkorban Nyugat-Európát sújtó rettenetes járványok szinte elkerülték hazánkat, nem arra vezethető vissza, hogy az gyéren lakott lett volna, éppen ellenkezőleg: a természeti környezetet önellátásban igen magas színvonalon kihasználó sok kicsi faluból álló hálózatának volt köszönhető az Alföldön is. Ugyanakkor a gyenge biofíliájú városok népességük megtartására sem voltak alkalmasak.” (1314.)

A Kárpát-medence tehát könnyedén el tudta tartani a „védelme” alatt élő népeket, így a magyarságot is, akik ezt a védelmet magas biofíliájuk miatt egyben ki is érdemelték. Laszlovszky László (Földművelés és állattenyésztés a középkori Magyarországon. In: Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet. Jegyzet és forrásgyűjtemény. Főszerk.: Gyöngyössy Márton. Bölcsész Konzorcium, Budapest, 2006.) szerint „a középkori Magyarország különösen kedvező adottságokkal rendelkezett a földműveléshez és az állattartáshoz, és ezt kiegészítette a jelentős mértékű halászat. Mindez azt is jelentette, hogy a társadalom teljes spektruma általában jó minőségű és változatos ételekhez jutott. Korabeli forrásaink alig említenek nélkülözést az élelmiszereket tekintve, éhínségekre is csak rendkívüli esetekben (pl. tatárjárás) van adatunk. A régészeti ásatásokból származó embercsont anyagok megerősítik ezt a képet, mert nem találkozunk jelentős számban táplálkozási problémákból származó hiánybetegségek nyomaival, annak ellenére, hogy ugyanezen csontanyag jól megfigyelhető példáit mutatja más elváltozásoknak (fogkopás, ízületi problémák, stb.). Azt mondhatjuk tehát, hogy a középkor egész időszakában a földművelés és az állattartás kellő mennyiségű és minőségű élelmiszert biztosított egy, hosszú időszakokon keresztül folyamatosan növekvő népesség számára.” (59.)

Most a hellyel kapcsolatos eszmefuttatás végén két közismert, de téves nézettel számolnánk le. Egyik az, hogy az Alföld az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb területe. Ez az állítás már a földrajzi határként is funkcionáló Keleti-Kárpátok hegyvonulatának meglétével is cáfolható. A Kárpát-medence éghajlatának változásaival foglalkozó tudósok is másról írnak. Kordos László szerint (Tízmillió év a sztyeppe útján: klíma, környezet, vándorlás és népvándorlás. In Magyar Tudomány, 2015/1. 57–62.):

„Nagyon valószínű azonban, hogy a máig tartó és természetes állapotában már alig létező Kárpát-medencei kontinentális sztyepp kialakulása a Krisztus utáni első évezred globális környezetváltozásával vette kezdetét.” (62.)

Emellett megemlítenénk még azt is, hogy egyáltalán nem igaz az a sok helyen olvasható állítás, miszerint a Kárpát-medence az őt körülölelő hegységrendszer miatt könnyen védhető hely. Elég ránézni a térképre, hogy észrevegyük, a Kárpát-medence délről teljesen nyitott. Az ország ellen indított külhoni támadások nagy része abból az irányból történt (gondoljunk a menetrend szerint ismétlődő 16–17. századi török hadjáratokra, vagy korábban Bizánc támadásaira), de nem kevés hadjáratot vezettek ellenünk nyugatról, ráadásul Magyarország egyik legnagyobb történelmi kataklizmája, az 1241–1242. évi tatárjárás idején az ellenség keletről, északkeletről és északról tört hazánkra. Az ország védelmét a középkorban a természet adta viszonyok mellett a gyepűrendszer, majd a 15. században a hosszú déli, védtelen határszakaszon kiépített kétsoros végvárrendszer volt hivatva biztosítani.

 

Idő 

A professzionális történetírás 19. századi megszületéséig szinte senki sem vitatta, hogy a magyarság már a hunokkal együtt megérkezett a Kárpát-medencébe valamikor a 4. század végén vagy az 5. század első felében. A Hun Birodalom bukása után egy részük (Csaba királyfi népe) itt maradt a Kárpát-medencében, s megélték Árpád érkezését, aki Attila révén csupán ősi jussát szerezte vissza. Ám a 19. sz. második felében a Hunfalvy Pál neve fémjelezte hiperkritikus szemlélet – a háttérből némileg politikai-ideológiai okokkal támogatva – elkezdte megkérdőjelezni az ősi magyar krónikák, elsősorban Anonymus és Kézai Simon munkájának valóságtartalmát, noha e munkákkal a legújabb széleskörű vizsgálatok eredményei is összhangban állnak (lásd alább). A magyar nyelv eredetének problematikája körül kibontakozó „ugor–török háború” küzdelmeibe is beilleszthető szakmai vita egyáltalán nem „szakmai” eredménnyel zárult, ugyanis a történészek végül szinte egyöntetűen elfogadták azt az álláspontot, miszerint a magyarság az Árpád vezette honfoglalókkal jelent meg a Kárpát-medencében (így pl. a Nagy Géza képviselte avar lehetőséget – a László Gyula-féle „kettős honfoglalás” elődjét – sem fogadták el!). E döntésnek végül is az lett a következménye, hogy a korszak jelenségeit vizsgálva rengeteg megoldhatatlan és megmagyarázhatatlan problémába ütközünk. Ám ha elfogadjuk, hogy a magyar nyelv már évtizedekkel – sőt akár évszázadokkal – az Árpádi honfoglalás előtt jelen volt a Kárpát-medencében, egyszeriben érthetőbbé válik számos, korábban megmagyarázhatatlan dolog. Zelliger Erzsébet (Az Óperenciás-tengeren innen és túl. Magyar vonatkozású helynevek nyomában. In: Magyar Nyelv, 2010/3. 283–295.) így ír erről:

„A bizonytalanságok és valószínűségek számbavétele után nézzük meg, hogy milyen következményekkel jár, ha tényként fogadjuk el a kettős honfoglalást. 

A kolostori névsorokban szereplő magyarok révén felsejlik, hogy Szent István korában a hittérítésben tolmács szerepet betöltő karantán szerzeteseken voltaképpen a kereszténységet már megismert magyarokat érthetjük, hiszen egyébként nehezen rendelkezhettek volna megfelelő nyelvtudással. Ugyanez magyarázhatja, hogy a magyarok hadjáratai kapcsán akár St. Gallenban, akár Aachenben – szükség esetén mindig akadt tolmács. A kettős honfoglalás révén magyarázatot kaphatna a honfoglalás kapcsán soha nem említett székelyek felbukkanása, a nyugati határra való telepítése és határőr szerepe, a kétféle eredetmonda, a magyar egyházi terminológia bizánci és latin rétegének kettőssége is. Tisztázódnék a castellum Guntionis helye. A magyaroknak a Kárpát-medencében való korábbi megtelepedése, azaz a magyar-szláv érintkezésnek az eddiginél korábbi kezdete szlavisztikai szempontból a szláv nazális magánhangzók denazalizálódásának kronológiájához járulna hozzá kedvezően (…). Arról van ugyanis szó, hogy a magyarba került korai szláv jövevényszavak (pl. galamb, gomba, munka, szent stb.) a szláv nazális ę és ǫ meglétéről tanúskodnak. A kérdéses hangok eltűnése ezért az átvételek lehetséges idejéhez, a honfoglalás 895-ös éve utáni századokra tolódott ki. A felsorolt adatok és a belőlük folyó meggondolások alapján valószínűsíthető, hogy a Kárpát-medence nyugati része az avar kor második felében lakott volt. Az avarokon kívül a területén egymás szomszédságában nemcsak szlávok és németek, de magyarok is jelen lehettek. Az erre utaló nevek földrajzi elhelyezkedésének, egymás mellettiségének a további vizsgálata a népiségi viszonyok terén is új eredményekkel szolgálhatna.” (293–294.)

Szabados György (Állam és ethnosz a IX–X. századi magyar történelemben. In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica Tomus CXXXV. Szeged, 2013. 3–24.) szerint az egykorú szöveges források hiányából eredő nagyfokú bizonytalanság miatt ésszerűbb volna kevésbé támaszkodni a nyelvészetre. Ha félretesszük a 896-os (pontosabban 895-ös) első bejövetel dogmáját „egyszeriben életszerű elgondolásnak tűnnek azok az őstörténeti nézetek, amelyek a jelenlegi tudományos közgondolkodásban „ellenzéki” szerepet töltenek be. Ilyen a „kettős honfoglalás”, illetve a székelység avar kori eredetének elmélete. Ezek, jóllehet bizonyos kérdéseket nyitva hagynak (mint minden más, a korszakra vonatkozó, kényszerűen szűkös forrásbázisra épített nézet), de fontos kérdésekre adnak megnyugtató választ. Egyebek mellett arra, hogy a honfoglaló magyarok miért tudták gyorsan és békésen hatalmuk alá vonni a Kárpát-medencét a IX–X. század fordulóján; miért nem folytattak hadműveleteket az „avarok” által is lakott új hazájuk területén; és miért érezték magukat oly nagy biztonságban, hogy a beköltözés idején folyamatos támadásokat vezettek országukon kívülre, s például 899–900 között több ezer, honvédelmi szempontból nélkülözhető katonát állomásoztattak Észak-Itáliában.” (13–14.)

Nézzük meg röviden, melyek azok a tudományos eredmények vagy tények, melyek ellentmondani látszanak annak, miszerint a magyarság – és így a magyar nyelv – csak az Árpád-féle honfoglalással érkezett meg a Kárpát-medencébe.

Király Péter 35 részfejezetben sorolja fel forrásait és forráscsoportjait (A honalapítás vitás eseményei. A kalandozások és a honfoglalás éve. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Tanszéke, Nyíregyháza, 2006.), melyek szerinte bizonyítják, hogy a vizsgált időszakban (561–562-től a 10. századig) a Kárpát-medencében kimutatható a magyarok különböző népneveinek jelenléte (Ungri, Ungari, Hungri, Hungari, Vungri), illetve, hogy az Ungarus, Hungaer, Hungarius, Onger, Wanger személynevek magyar nyelvű embereket takarnak.     

A temetkezési szokások avar kori változásai új néprészek bejöveteléhez is kapcsolhatók, mely népelemek között magyarul beszélők is lehettek. Természetesen e feltételezést csak a régészettől különböző tudományágak eredményei erősítik meg, hiszen a leletek nem beszélnek.

Fóthi Erzsébet (A Kárpát-medence 6–11. századi történetének embertani vonatkozásai. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Szerk. Sudár Balázs et al. MTA BTK, Budapest, 2014. 151–168.) a korszak leleteinek antropológiai vizsgálata után azon a véleményen van, hogy „az Árpád-kori magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei egyrészt az avar kor előtti lakosság, másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. század végi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe.” (164.)

A Csősz Aranka – Mende Balázs Gusztáv szerzőpáros szerint (Beszámoló a Kárpát-medence 7–10. századi népességén végzett archeogenetikai vizsgálatok eredményeiről. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Szerk. Sudár Balázs et al. MTA BTK, Budapest, 2014. 173–177.) az avarok és a honfoglalók egy része között kimutatható a genetikai rokonság.

Szabados György (Avarok eltűnőben, avagy a hasonulás három fokozatáról. In: Beatus homo qui invenit sapientiam. Ünnepi kötet Tomka Péter 75. születésnapjára. Szerk. Csécs Teréz, Takács Miklós. Lekri Group Kft., Győr, 2016. 671–686.) vizsgálódásai végén azt a véleményt fogalmazta meg, hogy az avarok gyors eltűnésének leglogikusabb magyarázata az asszimiláció, mely egyrészt alighanem kulturális színtéren történt meg, de az identitás megváltozásában is tetten érhető. Az asszimiláció gyorsaságának egyik ésszerű magyarázata, hogy magyar nyelven beszélő közösségek már az Árpádi honfoglalás előtt is éltek a Kárpát-medencében. Azaz szó sincs az avarok elszlávosodásáról, hanem éppen fordítva: a Kárpát-medencei szlávok – sőt egyéb nem avar népcsoportok – elavarosodása figyelhető meg, s részben emiatt nem lett uralkodó a szláv nyelv a Kárpát-medencében. 

Hoffmann István kutatásai (A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2010. 230.) bebizonyították, hogy a Tihanyi alapítólevélben szereplő csaknem 100 helynév közül a Balaton mellett a Kesztölc keletkezése nem a magyarból, hanem valamely más nyelvből (egész pontosan a szlávból) magyarázható meg. Mindezekből nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy:

  1. akár szláv, akár egyéb nem magyar eredetű Kárpát-medencei helységneveket is használhattak magyar nyelvűek már 895 előtt,
  2. a legkorábbi – azaz 11. századi – hazai forrásokban meglévő helynevek keletkezése visszanyúlhat akár az Árpádi honfoglalás előtti időkre is.

Tóth Valéria szerint (Személynévadás és személynévhasználat az ómagyar korban. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2016. 141.) a legkorábbi forrásokból ismert magyar személynevek jelentős része valószínűleg az ősi, végső soron közszóra visszavezethető, sajátosságjelölő vagy leíró személynevek csoportjába tartozott. Ezen sajátosságjelölő személynevek nemcsak a forráshiányos korszakban, azaz a 11. század előtti évszázadokban dominálhattak, hanem még a későbbi Árpád-korban is, a részben az avar kori Kárpát-medence lakóitól származó köznép körében. A helynevekhez hasonlóan a szláv eredetű személynevek kérdését is érdemes újra átgondolni. 

Zoltán András úgy látja, hogy a szláv nazálisokat tükröző jövevényszócsoportok megjelenése az Árpád-féle honfoglalás előtti időkhöz köthető (Szláv jövevényszavaink néhány időrendi és nyelvföldrajzi kérdése. In: Magyar Nyelv, 2017/1. 1–9.). Magyarán a vallásos, az államigazgatási-jogi és a földművelési szókincs fontos szavait az avar korszakban, s nem a 10-11. században vettük át a Kárpát-medencében élő szlávoktól (ezért nem német eredetűek ezen szavaink!). Az avar kori magyar-szláv nyelvi kapcsolatok valószínűségét erősíti az avar kori sírokban talált állatok és növények mai magyar nyelvben is használatos neveinek részben délszláv eredete is. 

A magyar nyelv ismeretlen eredetű szavai véleményünk szerint – legalábbis részben – avar eredetűek, hiszen nehéz elhinni, hogy az avarok több mint 300 éves Kárpát-medencei jelenléte nem hagyott volna nyelvi nyomot a magyarban. Azt nem tudjuk, hogy a már említett népneveken kívül milyen név takarhatta még az avar kori magyarokat (hun, kutrigur, onogur, avar?), de azt hisszük, hogy a székelyeken kívül más régészeti kultúrák, ma még nyelvileg beazonosíthatatlan képviselői (népcsoportok) is beszélhették a magyar nyelvet az avar kori Kárpát-medencében.

Tehát, ami itt tartózkodásunk kezdetét illeti, az avar kor mellett tesszük le a voksunkat (a pontosítás még további kutatást igényel). Viszont a Kárpát-medencei őshaza hipotézisét csak akkor lehetne komoly alternatívaként figyelembe venni, ha érdemben választ tudna adni legalább a következő, önkéntelenül adódó kérdésekre:

  • A Kárpát-medencei őshaza emléke miért nem maradt meg sem a magyar, sem a külföldi írásos, illetve szóbeli hagyományban?
  • Miért keleten keressük Julianus óta az őshazát?
  • Kik a rómaiak előtt a Kárpát-medencében élt név szerint is ismert illír és kelta népek és mi a viszonyuk az akkori magyarsághoz?
  • Mi a magyarság viszonya a Kárpát-medencét részben vagy teljesen elfoglaló népekhez, mint például szkíták, szarmaták, hunok, avarok?
  • Miért nem olvadt be az ősidők óta a Kárpát-medencében élő magyarság a későbbi hódító népekbe?
  • Mi a magyarázata a már biztosan magyar Kárpát-medencei népesség embertani képének?
  • Hogyan sikerült megtartani a nyelvünket az évezredek alatt?
  • A Kárpát-medencei magyarságnak miért nincsenek történeti és nyelvészeti nyomai az ókori forrásokban?
  • Mivel magyarázható a finnugor nyelvi szál?
  • Mivel magyarázható az iráni nyelvi szál?
  • Mivel magyarázható a korai török nyelvi szál?

Megannyi kérdés, melynek megválaszolása már hosszú évek óta várat magára.

 

Körülmények

Megvan tehát a hely (a Kárpát-medence), és megvan az idő is (a Kárpát-medencei avar kortól – vagyis a 6–8. századtól – máig). Nem marad más hátra, mint a harmadik elem, a körülmények vizsgálata. Célszerűnek látszik, hogy e kategóriát két részre bontva vizsgáljuk meg (belső és külső körülmények), mely részek között természetesen van összefüggés.

 

Belső körülmények

Belső körülményeknek nevezhetjük el a magyar népszellem, azaz a népi/nemzeti identitás összetevőit, mely összetevők az idők során változtak. Egyes elemek hangsúlyosabbá váltak, vagy éppen ellenkezőleg, kevésbé fontosak lettek, sőt akár el is tűntek.

Róna-Tas András (Kis magyar őstörténet. A magyarok korai története az államalapításig. Balassi, Budapest, 2007.) a következőképpen határozza meg a ’nép’ fogalmát:

„A népnek sok meghatározása van (→ nép), ezek közül fogadjuk el a következőt: nép az a történelmileg kialakult csoport, amelynek 1. közös jelrendszere van, 2. tagjai tudatosan megkülönböztetik magukat más népektől és 3. saját, tartós önelnevezésük van.” (11.)

Természetesen elfogadhatjuk ezt a meghatározást is, ám amennyiben túl vékonynak találjuk ezt a népfogalmat, használjuk inkább Vásáry István értelmezését (Tudomány és hagyományőrzés. Bevezető előadás. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Szerk. Sudár Balázs et al. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014. 11–16.):

„A nép terminus már jóval diffúzabb értelmű. Koronként más-más jelentéseket tulajdonítottak neki, ezért a tudományos nyelvben jobb az egyértelműbb etnosz vagy etnikum terminust használnunk. Etnoszon az olyan emberi közösséget vagy embercsoportot értjük, amelyet bizonyos lényeges állandó, a többi csoporttól őket elkülönítő vonások jellemeznek. Ezek a vonások a következők: 1. mi-tudat; 2. önelnevezés; 3. közös nyelv; 4. közös terület; 5. közös származástudat; 6. közös eredetmondák és hagyományok; 7. közös vallás és szokások. 

A legfontosabb ezek között kétségkívül az úgynevezett mi-tudat volt, melyet az önelnevezés fejezett ki, tehát annak tudata és vállalása, hogy egy embercsoport minden tagja tudatilag és érzelmileg vállalja egy közös névvel jelölt közösséghez való tartozását. A mi-tudat és önelnevezés, mint az etnikum-népiség legfontosabb ismérvei, már az etnikai történet elején jelzi, hogy a legfontosabb egy etnoszhoz való tartozásban a tudati tényező volt, akárcsak ma is. Magyar az volt (és ma is az), aki magyarnak tartotta (tartja) és vallotta (vallja) magát. Lehet valaki vérségileg, antropológiailag, genetikailag bármilyen csoport tagja, ha magyarnak tartja magát.” (12–13.)

Ez utóbbi gondolathoz kapcsolódóan azért megjegyeznénk, hogy önmagában kevésnek gondoljuk azt, hogy: magyar = aki magyarnak vallja magát. Szerintünk ez csak az alap, a kiindulópont. Emellett igenis fontos a fent felsorolt összes elem (1–7.) együttes megléte, még ha adott esetben – pl. külföldön élő magyarok, magyarrá lett népcsoportok esetében – tehetünk engedményeket. E nélkül igazából nem magyar a magyar, és ez igaz bármelyik népre, ha szellemi kategóriákban gondolkodunk. 

A nemzetkarakterológiai vizsgálatok – azaz, hogy milyen ember a magyar, mi a magyar, milyen a magyar szellem – a népünk számára is vérzivataros, s egyben identitást romboló 20. században váltak igazán hangsúlyossá, hiszen a nemzeti önvizsgálatra, a magunkkal való szembenézésre, az ilyen jellegű munkák lelket erősítő pozitív hatására ekkortól volt valóban szükség, és ugyanakkor most is van (vagy lenne). 

Csáji László Koppány szerint (Válaszok a „mi a magyar?” kérdésre az elmúlt évszázadokban. In: Kőrösi Csoma Sándor – Mi a magyar? Szerk. Ferencz Attiláné Szőcs Éva, Gazda József és Szabó Etelka. Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Kovászna, 2014. 353–397.):

„Könnyen felismerhető, hogy három olyan korszak van, amikor a „mi a magyar?” kérdésfelvetések és erre válaszolni kívánó művek megszaporodtak: 1. a nyelvújítás kora és a reformkor, 2. a két világháború közötti időszak, főleg a 30-as évek és 3. az 1990-es rendszerváltozás utáni korszak, de főleg a 2000-es évek.” (354.)

Egyetértünk e véleménnyel, hiszen világosan látszik, hogy a fenti periodizáció egybeesik a történelmi kihívásokkal és problémákkal erősen terhelt korszakokkal, mely kihívások többek között a nemzeti identitással kapcsolatos kérdéseket is érintették, sokszor azok újradefiniálását tették szükségessé. Csáji tanulmányának alcíme (Tudománytörténeti áttekintés az újkori válaszkísérletekről és a magyarság-olvasatokról) is sejteti, hogy a középkorban, amíg a Magyar Királyság prosperált, kevésbé merültek (vagy merülhettek) fel ilyen kérdések – bár akkor természetesen az orális kultúrának volt nagyobb szerepe. Ám ez nem jelenti azt, hogy a régi magyarok nemzeti jellegével kapcsolatban nem rendelkezünk információkkal. Ha megvizsgáljuk a korabeli forrásokat, már a magyarságról legkorábban író hazai, illetve külföldi szerzők szövegeiben is találunk népünk lelki alkatára utaló leírásokat. Helyhiány miatt nem áll módunkban a rengeteg forrást közölni, ezért inkább a 20. század egyik legnagyobb történésze, Hóman Bálint összegző véleményét idézzük, aki a nagy hatású Magyar történet első kötetében (1935) az egykorú latin (nyugat-európai), görög (bizánci), szír és arab források alapján így foglalta össze a honfoglaló magyarok lelki tulajdonságait:

„E mozaikszerű adatokat egybevetve és kerek egészbe foglalva, előttünk áll a honfoglaló magyar, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, harcban vitéz, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.” (92.)

Hóman nem kevésbé jelentős szerzőtársát, Szekfű Gyulát is erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy a magyar jellem változása milyen hatással volt a történelmünkre. Az általa szerkesztett Mi a magyar? című tanulmánykötetben írta meg véleményét a kérdésről (A magyar jellem történetünkben. In: Mi a magyar? Szerk. Szekfű Gyula. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939. 489–556.). Három fő tulajdonságot emelt ki: a vitézséget, a szabadságszeretet (később ez részben az ország védelmévé módosult), illetve a politizálási hajlamot. Szekfű a tanulmányai vége felé így foglalta össze a magyar jellem és a magyar állam közötti összefüggést:

„A magyar jellem, amint a lovas-nomád alapokon a kereszténység behatására a Duna-medencében kifejlődött s megalakította, vegyes faji eredetű elemekből a magyar nemzeti egységet és a magyar államot, szinte páratlanul szerencsés történeti képződmény volt, elég nagy szilárdsággal és ellenálló képességgel, hogy a középkor politikai krízisén és társadalmi átalakulásain keresztül, változatlanul megtartsa alapvető tulajdonságait. De a török hódítás, az ország ketté és három részre szakadása, az államiság meggyöngülése a külföldre helyezett kormányzat következtében, mindez alapjaiban rázta meg a nemzeti jellemet, melynek egyes vonásai harmóniából zavarba oldódtak, lassankint elvesztették hatékonyságukat és idővel erényekből a nemzet fenntartására ártalmas „nemzeti vétkekké” változtak. Innen érthető, hogy az utóbbi másfél század megfigyelői csupa ellentétes, egymást kizáró jellemvonásokat vettek észre a magyarság arculatján s ezt a zavart eleinte, szinte már Bessenyeitől kezdve azzal próbálták megmagyarázni, hogy a magyar keleti nép, gyökereit vesztve ért ide Nyugatra, ahol máig sem tudott megnyugodni az idegen, lelkiségének meg nem felelő környezetben; innen van jó és rossz, erény és bűn párhuzamossága. Eddigi fejtegetésünk talán eléggé bebizonyította ily romantikus felfogás helytelenségét, rámutatván arra a történeti tényre, hogy az ősi, lovas-nomád népi jellem kitűnően alkalmazkodott a nyugati keresztény viszonyokhoz, erejéből semmit sem veszített, hiszen nemcsak létrehozta, de a középkor évszázadain át fenn is tartotta az akkori Európának egyik legszilárdabb államát.” (547–548.)

A Keletre, a keleti kultúrára, s így az azzal rokonszenvező turanizmusra is ferde szemmel, sőt elutasítóan néző Szekfű az egyre vészjóslóbb geopolitikai helyzetben már talán a valóságosnál is sötétebben látta a magyarság korabeli általános jellemvonásait. Egy bő nemzedékkel előtte a magyarság eredetét kutató Vámbéry Ármin (A magyarok keletkezése és gyarapodása, 1895.) még magyar nemzeti sajátosságként a méltóságot, komolyságot, az okosságot, az illendőséget, előkelő viselkedést, az arisztokratikus büszkeséget, a szabadságszeretetet, a hazaszeretetet és a nemzeti büszkeséget emeli ki. Persze azóta túléltünk két világháborút, két Trianont (a revízióval az 1938 és 1941 között megszerzett területeket az 1946-os párizsi „béke” ismét elvette tőlünk), 1956-ot, s a folyamatos kifosztást. A világ nagyot fordult, s ezek a hatások nagyban befolyásolták a nemzeti identitás elemeit is. Manapság a modern kutatás a nemzeti identitás személyes konstrukcióját nyolc identitáselem értékelésén keresztül méri. Ez a nyolc elem a következő: (1) a születési hely; (2) az állampolgárság; (3) a lakóhely (pontosabban, hogy valaki élete legnagyobb részében Magyarországon él); (4) a magyar nyelvtudás; (5) a kereszténység; (6) a demokratikus intézményrendszer elfogadása (7) az öndefiníció (azaz, hogy valaki önmagát magyarnak tartja); (8) a magyar származás (hogy legyenek magyar ősei, felmenői) (Simonovits Bori: Nemzeti identitás, kisebbségek és társadalmi konfliktusok. A magyar társadalom attitűdjeinek alakulása 1992 és 2014 között. In: Társadalmi Riport, 2014/1. 405–406.). Simonovits így összegezte az elemzését:

„Az identitásszerkezetet vizsgálva megállapítható, hogy a nyelvtudás és az öndefiníció a két legfontosabb szempont annak megítélésében, hogy valaki „igazi magyarnak” tekinthető-e, vagy sem. A legkevésbé fontosnak tartott érték ebben a tekintetben a magyar válaszadók szerint a keresztény vallás volt 1995 és 2013 között. A különböző típusú kötödéseket vizsgálva, azt találtam, hogy a magyarok hasonló mértékben kötődnek a lakóhelyükhöz, a megyéjükhöz, Magyarországhoz és Európához. A 2003-as adatok szerint Magyarországon a 2004-ben csatlakozó országokhoz és a régi EU-tagállamokhoz képest is kiemelkedően magas volt az Európához való kötődés. A nemzeti büszkeséget vizsgálva a korábbi adatfelvételekhez hasonlóan 2013-ban is kirajzolódott egy-egy jól elkülöníthető csoport a nemzeti büszkeség konstrukciójának „kemény” és „lágy” elemei között, melyek közül az előbbibe a demokrácia működése, Magyarország politikai befolyása, gazdasági-, és társadalombiztosítási rendszere iránt táplált büszkeségek tartoznak, az utóbbi pedig Magyarországnak a tudományban és a technikában, a művészetekben és az irodalomban, illetve a sportban elért eredményei iránt érzett büszkeségek köré konstruálódik.” (423.)

A nemzeti identitás elemei tehát változnak, bár természetesen vannak állandó elemek, mint pl. a mi-tudat vagy a magyar nyelv. Ám manapság a magyarok egy része nem Kárpát-medencében gondolkodik, és sajnos vannak olyanok, akik megkérdőjelezik a határon túlra kerültek magyarságát. A katonáskodás (virtus) és a történelem (tradíció, hagyományok) iránti büszkeség megcsappanása is éles ellentétben áll a régmúlt korok magyarságának szellemi attitűdjével. Akkor a királyhoz, a dinasztiához, illetve a Szent Koronához való viszony is identitást meghatározó tényező volt, míg mára ezt felváltotta a – gyakran csak virtuális – demokratikus intézményrendszerhez fűződő csalóka viszony. Az idegen származás sokáig kevésbé volt fontos, hiszen a Kárpát-medence szakrális tere jótékonyan védelmezte a magyar nyelvet nem anyatejjel magába szívó embereket is. Ne felejtsük el: 1848-ig létezett a hungarus-tudat (hungarus = Magyarországon élő, azaz nem feltétlen magyar).

Azt kell mondjuk, a magyar nemzeti identitás – sajnálatos módon – jelenleg (is) válságban van. A fentiek mellett még ezt az állítást igazolja egyrészt az első világháború óta tartó „lejtmenet” hatására felerősödött hungaropesszimizmus, másrészt a legutóbbi, átfogó vizsgálatnak szánt nemzetkarakterológiai munka is (Mi a magyar most? Összeállította és szerkesztette Sándor Iván. Kalligram, Pozsony, 2011.). Ez utóbbi könyv írógárdája semmilyen szempontból nem képviseli a magyar értelmiség teljes spektrumát, ami a „nyugatias demokráciához való felzárkózás” kontra „ósdi-keleties irányba való lecsúszás” hamis dichotómiáját hirdető fülszövegből is kiviláglik. A hungaropesszimizmusról pedig érdemes megjegyezni, hogy ez a sajátos fogalom – mely a 90-es években bukkan fel ezen a néven, de már legalább 500 éve létezik – leegyszerűsítve egy olyan szemlélet- és viselkedésmódot takar, melyet kizárólag az újabb kori magyar nemzeti karakter negatív elemei alapján (pl. széthúzás, borúlátás, virtuskodás, szalmaláng-lelkesedés stb.) általunk és részben a külföldiek által alkotott sztereotípiák jellemeznek, és amely önbeteljesítő jóslatként is funkcionál. Nem véletlen, hogy a magyar történelemszemléletben, az anyanyelvben, a szépirodalomban és az eszmetörténetben tetten érhető megnyilvánulásai, melyről Balázs Sándor is írt (Hungaropesszimizmus. Esszébe hajlóan tudományos értekezésnek tűnő, forrásokra építkező társadalomfilozófiai spekuláció, szubjektív vélemény egy társadalom-lélektani jelenségről. Kriterion, Kolozsvár, 2013.), korban illeszkednek a nemzetkarakterológiai vizsgálódások idejéhez. Az előbbi szerzővel csak névrokon Balázs Géza (Hungaropesszimizmus – hungarooptimizmus. Kommunikációs, nyelvi fölvetések a magyarok lelkületéről. Savaria University Press, Szombathely, 2007.) így ír a hungaropesszimizmus és a történelmi sorsfordulók közti kapcsolatról:

„Megfigyelhető, hogy a nagy pesszimista lelki járványok, a szorongás, a bűntudat megjelenése jól köthető történeti sorsfordulókhoz, általában vesztett háborúkhoz, elnyomáshoz, szegénységhez. Különösen a következő időszakokhoz: az ország török megszállása, a mohácsi vész (1526), az 1848/1849-es szabadságharc bukása, a „második Mohács”-nak nevezett trianoni békeszerződés (1920), illetve a második világháború bukása utáni tudatos politikai bűntudatképzés (…) a „bűnös”, háborús népről. A magyar kommunikációs zavarok (feltűnően „hibás” élőbeszéd, a verbális érintés, pl. megszólítás zavarait) egyesek a 20. századi többször megszakadt történelmi fejlődésben látják. Egyes számítások szerint a 20. században kilenc „rendszerváltás” [történt]: 1918, 1919 (kettő), 1944, 1945, 1948, 1956 (kettő), 1990. Igen jellemző, hogy a 2004. december 5-i népszavazást, a határon túli magyarok állampolgárságával kapcsolatban „második Trianonként” nevezték el.” (17.)

A hungaropesszimizmus hatását nem szabad lebecsülni. Balázs Géza szerint e negatív identitáselem ellen a pozitív identitás megerősítésével kell küzdeni, mert „a magyar köztudatban, művelődéstörténetben a hungaropesszimizmus létezik – de ez nem szolgálhat egyszerű (egyszerűsített) magyarázatként jellemző társadalmi szokásokra, problémákra.” (47.)

 

Külső körülmények

Már fentebb jeleztük, hogy a belső és a külső körülmények között van összefüggés. Ez már csak amiatt is igaz, mert a külső körülmények egy része a magyar történelembe bekapcsolódó népek saját belső körülményei által meghatározott folyamatok következménye. Emiatt maga a magyar történelem is „kevert” jelenségfolyam, a magyar néplélek és a tágabb földrajzi térség (elsősorban Európa és Nyugat-Ázsia) geopolitikai és kulturális viszonyrendszerének függvénye. Mindez még kiegészíthető az embertől független, globális klimatikus változásokkal, melyek komoly hatással voltak az emberi faj, s azon belül számtalan nép sorsának alakulására. Elég, ha csak a jégkorszakokra, az óceánok és tengerek vízszintnövekedésére, vagy Észak-Afrika és a Közel-Kelet elsivatagosodására gondolunk. Természetesen meg kell jegyezni, hogy az említett éghajlatváltozások nem keverendők össze a lokális szinten észlelhető természetpusztítással, illetve a természeti javak felelőtlen felélésével, magyarán az alacsony (negatív) biofíliával. Ez utóbbiért természetesen mi, emberek vagyunk a felelősek.

Szekfű Gyula véleménye kapcsán már korábban szóba került a lovasnomád alapkarakterű, de keresztény magyar jellem és a magyar történelem viszonya. Szekfű e két meghatározó elem szerencsés ötvözetével magyarázza a középkori Magyar Királyság prosperálását. Szerinte a „sikertörténet” a török hódítás koráig tartott, s az önálló magyar államiság megszűntének következményeit a magyar jellem is megsínylette. Abban egyetértünk Szekfűvel, hogy a magyarság kitűnően ötvözte a keleti s a nyugati szellemi értékeket, és sikeressége főleg ebben rejlett. Az is vitathatatlan, hogy Mohács és következményei meghatározóak voltak a magyar lélek megroppanásának folyamatában. Ám a magyar szellem és jellem megnyilvánulásának csúcspontja korántsem az 1526-ot megelőző korszak, netán Hunyadi Mátyás kora (1458–1490), mint ahogy sokan tartják. A könnyebb megértés kedvéért a következőkben röviden megpróbáljuk megrajzolni a magyar történelem ívét.

A hellyel kapcsolatos gondolatok között már írtuk, hogy a magyar őstörténet többágú, s a szálak visszafejtése a jelenlegi tudásunk szerint gyakorlatilag lehetetlen. A Kárpát-medencébe való bejövetel (mindegy, hogy hány ütemben történt), illetve a térség gondosan tervezett, mintaszerűen végrehajtott elfoglalása, majd megtartása mindenképp egy jól szervezett, egyakaratú, magas műveltségű, erős nép/népszövetség tette. Ez a kevert, de kultúrájában és embertani értelemben részben rokon népesség a 10. században kulturálisan már teljesen homogén volt, azaz nyugodtan mondhatjuk, hogy ekkorra már kialakult a mai értelemben vett magyarság. A történetírás szemérmesen csak fejedelemnek vagy vezérnek (dux) nevezi a Szent István előtti uralkodóinkat, noha a forrásokban nemcsak Gézát, hanem már Taksonyt is királynak (rex) titulálták. Mivel a romantikus történetírás által „kalandozásoknak” elnevezett, többfunkciós hadjáratokról kiderült, hogy azok korántsem csak az egyes törzsfők magánakciói voltak, hanem a nemrég elfoglalt új haza stratégiai védelmét is szolgálták, ezért értelemszerűen a mindenkori uralkodó hatáskörébe tartoztak. Érdekességként megemlítjük, hogy a reformkori történetírás a „kalandozókon” és „kalandozásokon” – eléggé leegyszerűsítve – a magyar nemzet bajnokait és az ősi magyar virtus és lelki alkat megnyilvánulásait látták.

A magyar történelem íve a 9–10. században tehát egyértelműen emelkedő. A geopolitikai helyzethez (Német-római Császárság megalakulása, Bizánc megerősödése, szláv államok megalakulása) és annak változásaihoz való alkalmazkodásnak a melléfogásai – a belső viszály és a német beavatkozás kora – csak fékezték a lendületet, de nem állították meg a vallási, illetve részben szellemi és kulturális „rendszerváltás” folyamatát. Ez az átrendeződés Szent László korára (1077–1095) fejeződött be, s szimbolikus értelemben I. István, Imre herceg, Gellért püspök és a két zobori remete (András és Benedek) szentté avatását tekinthetjük a záró aktusnak (1083).

Véleményünk szerint III. Béla haláláig (1196) tartott az emelkedés, onnantól kezdve néhány kivételtől eltekintve lassabb vagy gyorsabb ütemű lejtmenet figyelhető meg. Nézzük meg röviden, miért tartjuk csúcspontnak III. Béla korát! 

III. Béla országlása folytán Magyarország a térség meghatározó államának számított, kinek szava volt az európai nagypolitikában is. Ennek bizonyítéka a viszonylag kevés szövegforrás mellett az aktív és sikeres külpolitika, amit hatékonyan csak egy biztos, rendezett viszonyú hátországból lehetett megvalósítani, valamint az a tény, hogy uralkodását a kortársak és az utókor is igen kedvezően ítélte meg. A III. keresztes hadjárat (1189–1192) támogatása, a Magyarországon átvonuló keresztes hadak ellátása, a két nagy rivális, I. (Barbarossa) Frigyes és az új bizánci császár, II. Izsák közötti békekötés kikényszerítése, valamint egy jövendő keresztes hadjárat lebonyolításának ígérete elegendő volt ahhoz, hogy a pápa teljesítse III. Béla kérését, s szentté avassa a király példaképét, I. Lászlót, a „lovagkirályt” (1192). És mindemellett ő volt az utolsó azon királyaink közül, akik még jelentős belföldi hatalommal is rendelkeztek. Utódai alatt már a főnemesség szerepének fokozatos növekedése figyelhető meg, ami kihatott a királyi hatalom jellegére és a magyar társadalom szerkezetére is.

Mindemellett még két tényezőre szeretnénk felhívni a figyelmet. Az egyik a természethez való hozzáállás. Andrásfalvy Bertalan szerint a magyarság biofíliai attitűdjét is a 13. századig tekinthetjük rendkívül magas szintűnek, onnantól kezd negatív irányban megváltozni. A másik tényező pedig a deszakralizációs folyamat felerősödése, a tradícióellenes modernitás megszületése és „fejlődése”. Bogár László a lassan már klasszikusnak számító művében (Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.) a következőképpen vázolja fel a 8. és 17. század közötti folyamatokat, melyek során a modern Nyugat jellemző létkarakterei (a Kalmár, a Bankár, a Pap-Hittérítő, a Tudós-Mérnök) megszületnek:

„Mivel a létroncsolás mélyszerkezete az univerzális szakralitás rendszerének megbontására épül, az egészen korai „szocialisztikus” kísérletek a szakralitás helyreállítására irányulnak. A modernitás azért lehetett képes véghezvinni a deszakralizációt, mert a keresztény egyház spirituális ereje megrendült, nem volt már képes teológiai keretbe foglalni a paraszti kézműves univerzum iparkodását. A 8. és 13. század között eltelt fél évezred során a paraszti agráruniverzum elmélyült megreformálása még sikeresen végbement, ám a folytatás a 14. századtól kezdve egyre inkább akadozik. Az egyház ereje és intézményei gyengülnek és korrumpálódnak, a mediterrán kereskedelmi kapitalizmus hatalomgazdasági konstrukciója viszont rohamos gyorsasággal erősödik, s így a küzdelem a 14. és 17. század között végleg eldől. A paraszti kézműves univerzum képes ugyan tovább művelni önmagát, de önálló ontoszociális intézményépítési potenciál híján, ellenállását felmorzsolja a növekvő erejű és befolyású tőkés hatalomgazdaság.” (275.)

III. Béla után csak látszólag van „minden rendben”. Vannak ugyan dicsőségesnek tartott korszakaink (pl. IV. Béla, az Anjouk kora), ám ezek fénylő alakja mögött mindig ott van az egyre sötétülő árnyék is; elég, ha csak a tatárjárás pusztítására, a kiskirályok vagy a bárói ligák korára, illetve a királyi hatalom Jagelló-kori hihetetlen mértékű leépülésére gondolunk. Az utolsó dicsőségesnek mondott korszakot, Hunyadi Mátyás korát, a király kivételes képességei és karizmája festette a ténylegesnél jóval szebbre (ezért is tartja őt a közvélemény nagy része a legnagyobb magyar uralkodónak, illetve a lelki-nemzeti szemléletű emberek az utolsó magyar szakrális királynak). A keménykezű király gyanús körülmények között történt váratlan halála (1490) után alig egy generációval Mohácsnál látványos körülmények között, s ami a mi szempontunkból fontosabb: könnyen elbukik az önálló középkori Magyar Királyság. Az 1526. augusztus 29-i csatavesztés természetesen megmagyarázható azzal, hogy a nagyobb, korszerűbb és erősebb török hadsereg törvényszerűen legyőzött minket. Ez igaz. Ám önmagában a vesztes csata nem magyarázza meg ezt a hatalmas bukást, még ha a fiatal uralkodó – szintén gyanús körülmények között – életét vesztette is a menekülés közben. A többek között erkölcsi, szellemi, társadalmi, pénzügyi-gazdasági okokból bekövetkezett bukás az egész korabeli magyarság, s főleg az azt vezető elit „teljesítménye” volt (bővebben: Összeesküvés és turáni átok? A magyar történelem és a karma. In: Kagylókürt LVIII. (2012), 86–105.). 

A Mohács utáni majdnem 400 év bizonyos szempontból, illetve más-más hangsúllyal, de végig a független Magyar Királyság visszaállításáról szólt. Viszont igazi megoldás egyszer sem született. A történelmi lejtmenetben voltak látványos fellángolások (szabadságharcaink, melyek közül csak egyetlenegy, az 1604–1606-os Bocskai-féle volt sikeres!), hol mindig megmutattunk valamit az aktuális létkarakterünkből, melyben még mindig fellelhető volt a magyar virtus és a szabadságszeretet.

Függetlenségünket igazából csak az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után kapjuk vissza – csonkán! A mesterségesen szétszabdalt országtest azóta sem gyógyult be, s ma is állnak, nemcsak a fizikai, hanem a szellemi határok is. 

 

A magyarság hivatása

A magyar történelem lényegének értelmezése szempontjából a 19. század első felében megszülető professzionális magyar történetírás és filozófia alapvetően két, egymással is keveredő típusra oszlik, melyek szemlélete szerint:

  1. a magyar történelem lényege az Európába/Nyugatba (Szekfű Gyulánál a keresztény-germán világhoz) való minél tökéletesebb beilleszkedés; illetve
  2. a szellemileg valamilyen -izmushoz kötődő, s e szempont szerinti (pl. liberalizmus: szabadság, emberjogok, demokrácia; nemzeti romantikus: vitézség, dicső múlt; marxizmus: „munkásosztály”, termelőeszközök; pozitivizmus: fejlődés; konzervativizmus: hatalmi/uralkodó elit vizsgálata).

Szerintünk a magyarság útja mindig is a hivatása volt, melyet jól vagy kevésbé jól, de mindig igyekezett megvalósítani. A körülmények változásával a hivatás, vagy ha másképp fogalmazunk, a magyarság szerepei is változtak, illetve a hangsúlyok az egyes szerepeken belül eltolódtak. Ezek a szerepek a következők: térségstabilizáció, regionális birodalom, a kereszténység védelmezője, Európa védőbástyája, illetve a Kelet és Nyugat közötti híd-szerep.

A magyarság büszke lehet arra, hogy Árpád volt Marcus Aurelius római császár óta az első, aki felismerte a Kárpát-medence természetes egységét és birtoklásának következményeit, s az ő és közvetlen utódainak műve vetette meg a magyar államiság alapjait. Van olyan vélemény is, hogy nekünk ez azért sikerülhetett a hunokkal és avarokkal – akik szintén jó államszervezők voltak – szemben, mert geopolitikai szempontból a legmegfelelőbb időben hajtottuk végre. És mindamellett, hogy egy új, erős állam született meg a térség – a Kárpát-medence – hatalmi vákuumában, jelentőst lökést adott a Nyugat-Európában lévő anarchikus állapotok felszámolásának, s közvetve az új, „feudális” Európa létrejöttének. Fontos stabilizációs szerepet töltött be a regionális nagyhatalom, az Osztrák–Magyar Monarchia is, melynek szétrombolásában egyértelműen világhatalmi-politikai okok játszottak közre, s nem a sok helyen hangoztatott népfelség elve, vagy a demokrácia kiterjesztése.

A vallási-szellemi „rendszerváltás” óta Magyarország és a magyarság a kereszténység védelmezője (Szent László Krisztus Bajnoka – Athleta Christi – volt). A szinte folyamatosan az önmaga megreformálásával küszködő kereszténységet régen az iszlámtól, a 19. századtól pedig inkább a modernitás megannyi -izmusától és destruktív jelenségétől védte. E szerepben egyben Európa védőbástyája is, de bizonyos értelemben geopolitikai szempontból is ugyanez a helyzet áll fenn.

Kelet népe vagyunk, akik legalább 1200–1300 éve Nyugaton élnek. Ráadásul nemcsak a végtelen sztyeppe lovasnomád világából hozott, a kor Európájához is képest magas szintű kultúránk, hanem nyelvünk is egyedülálló a térségben. A Nyugathoz való előbb organikus, majd kissé erőltetett idomulás miatt a Kelet és Nyugat közötti híd-szerep gondolata meglepő módon, a nyugati fejlődést csodáló Széchenyi István munkáinak – elsősorban az 1841-ben megjelent A’ Kelet népé-nek – köszönhetően csak a 19. század második felében kezdett el gyökeret verni a magyar értelmiség szívében (Asbóth Jánost és Németh Lászlót érdemes még kiemelni, valamint a turanista szellemiségű szerzőket). Szerencsére manapság is sokan komolyan veszik ezt a gondolatot, még ha nem mindenki érti is ugyanazt rajta.

A magyarság – köztük a politika irányítóinak – egy jelentős része szerencsére ma is tisztában van a hivatásunkkal, s a rendszerváltás óta kisebb-nagyobb eredményeket el tudtunk érni e téren is, noha áttörésről sajnos nem beszélhetünk. Az országon kívüli és belüli ellenérdekelt erők jelentősen fékezik a kedvező folyamatok megindulását, vagy ha már megindult, annak kiteljesedését. 

Ellenérdekelt erők – úgy tűnik – mindig voltak, gondoljunk csak a Kárpát-medencébe település óta ránk támadt ellenséges birodalmakra (Német-római Császárság, Mongol Birodalom, Török Szultánság, Habsburg Birodalom, antant hatalmak, Szovjetunió). Ám a megerősödő deszakralizációs folyamat hatása az utóbbi két évszázadban minden eddiginél veszélyesebbnek tűnik. A tradícióellenes modernitás globalizált és uniformizált világa paradox módon ugyan sokszínűséget hirdet, mégis egy szellemi, nyelvi és kulturális akolba akarja terelni a világ összes nyáját. Hogy ez mennyire fog neki sikerülni, azt nem tudjuk. Viszont a magyarság szempontjából a veszély óriási. A tisztánlátást rengeteg tényező nehezíti meg, a kisebbektől (pl. a félreértelmezett Szent István-i sorok a gyönge és törékeny egynyelvű és egyszokású „országról”, illetve a „vendégek” befogadásáról) a nagyobbakig, mint amilyen a „turáni átok”. Jelen írásunkban nem áll módunkban részletesen foglalkozni ezen utóbbi diadalmas politikai mítosszal. Röviden csak annyit írnánk róla, hogy a „turáni átok” nem más, mint a dualizmus korának kibékíthetetlen politikai-világnézeti ellentétei között megszülető, s az első világháború és Trianon sokkja után legitimált politikai mítosz, a magyarság örök – azaz egész történelmünkre jellemző – széthúzásának fejekben gyökeret eresztő – és így virulens! – mítosza. E destruktív politikai mítosszal minél hamarabb le kellene számolnunk, s emellett a magyar döntéshozó elitnek – Toynbee tanítását megfogadva – érdemi válaszokat kellene adnia korunk kihívásaira, hogy sikerrel túléljük ezt a nehéz korszakot.

Zárszóként Szekfű Gyulát idézzük, kinek egy szintén válságos időben, a második világháború előestéjén írt gondolatai jól illeszkednek ide:

„De a magyarságot mindig a szellem tartotta fenn s ősi jelleme is, durva erőszaktól és hazug formalizmustól távol, erőteljes és finom vonások egybefűződéséből állt elő: vitézségtől szolgált szabadságszeretetből és az egyedülálló, senkire nem számítható magányos ember körültekintő, hideg józan érzékéből. Jövőnk ezeknek a tulajdonoknak, mondhatjuk: erényeinknek érvényesítésétől függ, tehát éppenséggel nem reménytelen. De amíg ez ősi erők egyetlen mai letéteményese, a szegény nép és mindazok, akik nem felelősek az utolsó emberöltő hibáiért, ki nem alakítják az új vezető osztályt, mely ismét történeti múltunk és jellemünk szerint fog cselekedni, addig nekünk, a szellem embereinek kell kötelességünket megtenni még akkor is, ha végül bele is hullunk nyitott szemmel Kölcsey, Vörösmarty, Arany sötét kétségbeesésébe. A szellem legelső kötelessége pedig az önismeret.” (555–556.)

 

73/2020

Szendrei László