A nagy titkot, ha elmondanád…

„Az élet sötétség, kivéve, hogyha van késztetés; bár a késztetés vak kényszer, kivéve, hogyha tudás kíséri; jóllehet minden tudás hiábavaló, hogyha nem követi cselekedet; és minden cselekedet üres, ha nem fűti a szeretet.” (Khalil Gibran)

– Nem, nem, nem, ezzel nem értek egyet! – kiáltott Ramon, most már türelmét vesztve. – Nem tehetjük mindenért a környezetet felelőssé! Az ember igenis alkotó közreműködője saját sorsának…

– De kedves Ramon! – szóltam magamra erőltetett nyugalommal, mert nem szeretek vitázni. – Azért maga is ismer olyan embereket, akik valósággal áldozatai a saját életüknek…

Hárman ültük körül a kerek asztalt. Jókora alkotás, valóságos monstrum. El sem tudom képzelni, hogyan mozgatják, ha egyáltalán odébb lehet tenni. Nem is biztos, hogy kell mozgatni, ha egy ilyen komoly bútordarabot elhelyez az ember, akörül le lehet élni egy életet. Generációk nőhetnek fel anélkül, hogy a berendezés változna. Az unokákból nagymama lesz, a szereplők változnak – az asztal marad. 

A szufi kolostorokban ha volt is asztal, az mindenképpen kerek volt, mégpedig azért, hogy senki ne szoruljon a szögletbe. A kerek asztal mellé mindenki odafért, és ha már teljesnek tűnt is az asztaltársaság, mindig lehetett még egy helyet szorítani. A körkörösség a teljesség, a tökéletesség szimbóluma, így a kolostor lakói megélhették az együvé tartozás felemelő élményét. Amúgy a legfontosabb ember a kolostorban a tanító volt, míg a második ember a szakács. Emberi, nagyon emberi…

– Persze, áldozat, de aki ma elszenvedő, tegnap lehet, hogy okozója volt valaminek. Minden a természet nagy törvényszerűségei szerint alakul… – Ramon magabiztos volt, mint mindig. Ő ismerte a törvényeket, és meggyőződésem, a törvények is ismerték Ramont. Ismerték szinte fanatikus hitét, ebből fakadó erejét, s talán ezért el is kerülték a kísértések. A vágy olyan, mint a kéretlen vendég: ha nem szentelsz neki figyelmet, hamar odébb áll.

Különös teremben, vagy inkább csarnokban foglaltunk helyet. Egy maharadzsa-palota is lehetne századokkal ezelőttről. Tágas tér, amiben mintha megállt volna az idő. A padlózat márvány, kicsit hűvös, amit jól ellenpontoz a falakon függő kárpitok melegsége. A megemelt tetőn rejtett világítóablak-szemek, a beszűrődő fény fokozta a várakozást. Antonio volt itt, most nem házigazda szerepben, aztán persze Ramon és jómagam. Illett Ramonhoz a birtoka, aminek gyöngye volt az épület, benne ezzel a teremmel – talán ez volt hajdanán a könyvtár?

Az asztal körül magas támlás, faragott székek, nem is számoltam meg, hány darab, de sejtésem szerint legalább tizenkettő. Persze foghíjasan ülünk, sok a szabad hely, és mégsem érződik senkinek a hiánya. Dordzse lámát még várjuk – úgy tűnik, mintha őreá mindig várakozni kellene.

– Szabad teát? – kérdezi Ramon, amint az egy igazi házigazdához illik. Úgy látom, félretette szilárd meggyőződését, ami álláspontjában és vitáiban a segítségére volt, s most inkább a nyájas szolgálatkészség, kedvesség beszélt belőle. – A javaslatom egy remek tejes oolong tea.

– Én nem szeretem tejjel – mondta Antonio – az olyan keleties, nekem szokatlan.

– Ez nem is tejes tea, csak az elnevezése tejes, próbáld ki! – válaszolt Ramon, miközben odalépett a kisasztalhoz, rajta elegáns forraló, vörösréz kancsóban víz, a polcon tucatnyi fémedény a teáknak. 

– Teaszertartást csinál? – kérdeztem Ramont, de láttam, nem ahhoz készül.

– Az túl bonyolult, bár ha választani kellene a japán és a kínai szertartás között, én az utóbbi mellett döntenék. – Közben megfontolt mozdulatokkal mérte ki egy bambuszból fonott szűrőbe a tealeveleket az egyik fekete fémdobozból. Az adagoló kanala is bambuszból való, azért mégis megvan néhány kelléke a szertartáshoz. 

– A kínai szertartásban nekem az tetszik, hogy az első adag forró vízzel csak leöblítik a tealeveleket, mint egy forró fürdő… és csak utána készítik az inni való teát. Velünk tart, Vid, készíthetek magának is? Valami különlegeset…

– Én bízom az ízlésében, sőt, magában is bízom, Ramon! – láttam, egy percre megállt a keze. 

– Akkor legyen ez… – és finom gonddal leemelt egy dobozt a felső polcról, magának pedig egy harmadikat választott. – Válogatott levelek, egyetlen cserjéről, ötszáz éves!

– Valóban? – meglepődtem. – Akkor ez egy időutazás! 

– Térben is utazunk, a tajvani hegyek közé… – az én csészémhez is kimérte a leveleket, meg a magáéhoz is.

– Ó, a Távol-Kelet! Hiába, Európa évszázadokban gondolkodik, Ázsia évezredekben. De ez a tea valóban ötszáz éves? – tudakoltam.

– Nem a levelek álltak ötszáz évig, nem is hiszem, hogy maradna még valami aroma ennyi idő után a levelekben. A cserje ötszáz éves, ez igazi fekete tea.

– Hihetetlen időtáv! Amerika felfedezésének ideje, európai reneszánsz, Mátyás király… Ki tudja, mi történt arrafelé, ahol az a teacserje nő?

Ramon közben elkészült, Antonio elé varázsolta a gőzölgő csészét a tejes oolonggal, nekem pedig egy raku-féle csészében kínálta az ötszáz éves főzetet.

– A tea nekem csak tea – szólt Antonio, aki eddig jegyzeteit lapozgatta, nem igazán figyelt. – Fekete tea, zöld tea, no jó, elismerem, az finom, meg ahogy mondják, egészséges is… antioxidáns? – beszívta a teája páráját, és mintha belefeledkezett volna ebbe a cselekménybe, csak néhány pillanat múltán szólalt meg. – Milyen különös az illata! Mintha vajas lenne, nem is tejes!

Mi összenéztünk Ramonnal, a beavatottak cinkos, de észrevétlen mosolyával: nem ért hozzá… Én is megragadtam a csészémet, két kezem kinyújtott ujjaival, ahogyan a kínaiak szokták, mert ők is először a tea illatát élvezik. 

– Különös! Milyen légies hatás… – mondtam, miközben Ramont figyeltem, ahogyan engem figyel. Kíváncsi volt a hatásra. Egy korty, és megrökönyödve letettem a csészét: – Ez rendkívül erős! Az illata alapján nem erre számítottam!

Ramon is letette a saját csészéjét.

– Látja, Vid, ki vagy mi a felelős ezért a csésze teáért? A térben kimért tajvani hegyek, vagy az időben létező ötszáz éves cserje? Vagy inkább én, amiért ebből választottam magának, netán éppen maga, amiért belekortyolt?

– Én is, maga is, sőt a teacserje is a tér-időben élünk, nem vitás, de az is lehet, hogy ezért a különös élményért a körülmények felelősek, a nagyszerű alkalom, hogy végre újra együtt lehetünk…

– Legyen így, elfogadjuk a véleményét – szólt boldogan Antonio, aki szeretett egyetérteni.

Időről időre találkoztunk. Ilyenkor mindenki készül valamivel: könyvek, jegyzetek, idézetek vagy csak a gondolatok, de mindenki hoz valamit. Antonio alaposan felkészült, ez idáig a jegyzeteit lapozgatta. Vajon Ramon a teákkal készült volna? A kutatás szelleme tart össze bennünket, Ramon a lelkes, Antonio a megfontolt, én a kételkedő… A láma pedig a távol-keleti bölcs. Tér, idő és körülmények, mintha ez a pár szó felvázolná az általunk bejárt és még hátralévő utat. Végre csengettek…

– Talán Dordzse láma? – szólt Antonio, és most különös várakozás érződött a hangjában. Szerzetes létére ennyire érdekli a buddhista sorstársa? Megértem, mert élethelyzetük hasonló, egyikük is másikuk is szerzetes. Nem tudom, hogy mennyire érvényes a híres beosztás a buddhista szerzetesekre, de a keresztényekre igaz kell legyen… Úgy mondják, a fakír a test sanyargatásával igyekszik lelki eredményre jutni, a jógi – azon túl, hogy általában ő is fegyelmezett, sőt aszketikus életet folytat, inkább az elme koncentrálásával próbál célba érni. A szerzetes azonban nem elsősorban a test, és nem is a gondolat, hanem a szív útját járja, ő az odaadása révén törekszik a tökéletességre. Ez Antonio esetében világos, mint a Nap, rajong Jézusért, emellett persze rendkívül tájékozott – még ha a teákhoz láthatóan nem is ért – és példás életet folytat. Hogy a láma mennyire szív-ember, azt még nem sikerült kiderítenem. Az a keleti egykedvűség remek lepel, el lehet mögötte rejtezni. 

Ramon nem rejtőzik – ő nyílt sisakkal küzd minden igaztalanság ellen, akár egy lovag a középkorból. Bátran kockáztat, akár egy igazi hadfi.

Ramon felállt, s a teremből kilépve a kapuhoz indult, mi várakoztunk Antonióval. Kisvártatva megjelent Ramon, udvariasan szélesre tárva az ajtót a várva várt Dordzse láma előtt, aki mellett egy idegen alak is feltűnt. Önkéntelenül felemelkedtünk teánk mellől, s bár a lámát felismertük, a másik vendéget alig láttam a furcsa félhomályban. 

– Dordzse láma! – Antonio előlépett, s örömmel nyújtotta kezét a láma felé, aki előbb összetette egymásnak fordított tenyereit a keletiek köszöntése gyanánt, majd kezet fogott Antonióval. 

– Örvendek, atya! Milyen régen találkoztunk! És ön is, Vid… Hadd mutassam be kedves barátomat – szólt, karon ragadva a másik vendéget – Pierre, ez itt Vid, és Antonio atya.

Ezért tűnt olyan ismerősnek! A zarándok Pierre! Antonio ugyan nem ismerte, de mi találkoztunk, igaz, nem ma történt…

– Örvendek, Pierre! – köszöntöttem, s jól esett meglepetése.

– Ön itt? Nem várt ajándék… Üdvözlöm! 

Néhány kedves szó, Ramon hellyel kínálta a vendégeket, s máris szólt:

– Teát készíthetek? Ki milyet szeretne? Pierre?

– Nem tudom, miből lehet választani, de ha esetleg volna fehér teája?

– Hogyne, egy fehér tea… Nepálból, jó lesz? Önnek pedig, Dordzse, egy igazi vörös megfelel? Arra gondoltam…

– Ne is folytassa, – szakította félbe a láma, miközben helyet foglalt – a káprázat világában,  hogy vörös vagy fehér, tulajdonképpen egyre megy, de egyébként eltalálta az ízlésemet.

Hm… Dordzse láma vörös teát iszik. Biztosan tudja, hogy az igazi teaszakértők nem a levelek színe alapján nevezik vörösnek a vörös teát – ami egyébként a laikus szóhasználat szerint fekete tea – hanem az ital rőtes színe alapján. Szóval nem asszami feketét, nem dardzsilingi fehéret vagy tajvani zöldet, hanem kínai vöröset kért. Különös… még egy kis idő, amíg megforr a víz, előkerülnek a dobozokból a tealevelek, száll a pára, csilingelnek a kanalak és a csészék. Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett a teája fölött, én is.

– Nos, hadd köszöntsek hivatalosan is minden megjelentet – törte meg a csendet Ramon. – Gondolom, mindenki készült valamivel, ahogy ez már hagyomány találkozóinkon. Külön öröm, hogy Pierre is velünk van, s ahogy látom, vannak ismerősei.

A létesülés szenvedéssel jár.

– Megengedi, Ramon, hogy visszakanyarodjunk a korábbi témánkra? Én kíváncsi volnék mindenki véleményére – kérdeztem.

– Remek, kezdjük ezzel! – egyezett bele. Lám, Ramon is szeret néha egyetérteni, nemcsak Antonio. – A kérdés az egyéni felelősség volt az élet tapasztalataival kapcsolatban, a sors, a kiszolgáltatottság ellenében. Vid azt állította, hogy az ember áldozata a saját sorsának, én viszont hiszek a felelősségben. Nemcsak elszenvedői vagyunk saját sorsunknak…

– Igen, a káprázat világában… – már megint ezzel jön a láma, neki mindenről a káprázat jut az eszébe! – …tudatosság nélkül kiszolgáltatott az ember. A fő baj a létszomj, az élet, az élés utáni vágy… A létesülés szenvedéssel jár.

– Szenvedés, erről nekünk is van mondanivalónk – szólt Antonio. – Siralomvölgy az élet, ezt sokan mondják, de a szenvedés egyfelől tisztít – gondoljunk csak a purgatóriumra – és kijózanít, rámutat az ember igazi hivatására. 

– Mindig ez a szenvedés! – szólt Ramon. – Ha siralmas az ember lelki gyakorlata, akkor mégis milyen eredményre számít? Úgy gondolom, a teljesítésből fakad a beteljesülés – akkor hol a szenvedés?

– Egyetértek! – folytatta Antonio. – Azt ugyanis sokan elfelejtik, hogy az ember mégiscsak az Úr képére és hasonlatosságára teremtetett. Bár a földi lét siralomvölgy, a megváltott élet gyönyörűség. 

– De kedves Ramon – vettem át a szót, – kicsit elkanyarodtunk a sors és a kiszolgáltatottság kérdésétől. Én csak ismételni tudom, amit mondtam, sokan teljességgel ki vannak szolgáltatva a saját sorsuknak, és nem látok semmiféle esélyt arra, hogy változtatni tudjanak bármiféle életkörülményükön. Mit csinál például egy testi fogyatékkal élő ember? Nem tudja megváltoztatni a helyzetét!

– Valóban nem, de a baját tekintheti olyan vezeklésnek, ami egy életen át vele lesz. Ha lelki gyakorlatként éli meg, vagy áldozatként fölajánlja a nehézségeit, akkor az átminősül, nem? – Antonio meggyőződéssel szólt, és igazat mondott. 

– Ezt el kell ismerjem. Mégis úgy gondolom, a legtöbb ember nem eléggé tudatos az életéről, az okokról és a következményekről… így nehéz eligazodni.

– Rendben, – így Ramon – de hadd tegyem föl másként a kérdést: akkor mentsük föl a bűnöst? Nem tehet róla, hogy másnak ártalmára van, ez csak a körülmények játéka, ő ártatlan? 

– Ha a körülményeket említed, már, ha megengeded… – szólalt meg Pierre, Ramon pedig biccentett, elfogadva a tegező viszonyt – egy kedves ismerősöm – kamionos az illető – már úton volt egy szállítmánnyal, vegyszer alapanyagot fuvarozott. Aztán a következő határnál lekapcsolták, mert időközben tiltólistára került az anyag. Addig közönséges vegyszer, aztán hirtelen átminősült kábítószernek, börtönbe is került. Most akkor vétkes, vagy nem vétkes? Néha a körülmények alakítják a helyzetet.

– Szeretném hinni, hogy az ember is alakítja a körülményeket! – replikázott Ramon. 

Dordzse láma nem bonyolódott bele az egyelőre parttalannak tűnő eszmecserébe, inkább belefogott a körülmények alakításába. A mindig a vállán átvetve hordott egyszerű szövésű tarisznyájából, amin a végtelenség csomója díszlett, előhúzott egy tekercset, és kisimítva az asztal közepére helyezte. Poháralátétet, egy csészealjat, a keze ügyébe eső holmikat használt nyomatékként, mert felpöndörödött volna a kigöngyölt tekercs papír. Egy kép volt, fiatal buddhista növendék nagy méretű fényképe. A tipikus ifjú bonc. Beretvált fej, a végtelenségbe nyíló, nem hétköznapi tekintet. Jobb válla fedetlen, baljával napernyőt tart, és csak néz. Elült az eszmecsere.

– Én ezt a képet hoztam – szólt csöndesen Dordzse láma. Érződött, ezzel célja van, s noha általában kiváró és defenzív módon viselkedett, most a kép kiteregetésével kezdeményező szerepet vállalt. Az asztal fölé hajoltunk, s kifeszítettük az itt-ott még mindig egyenetlen papírlapot. Antonio atya gyöngédséggel tekintett a képre, Pierre inkább egy művész szemével fürkészte az ártatlan fiúarcot. Ramon pillantást sem vetett az asztalon fekvő képre, egyenesen a lámát bámulta, mintha róla akarná leolvasni szándékait.

– Pazar! – szólt elsőként Pierre. – A technika ugyan hagy maga után kívánnivalókat, vagy szándékolt volna ez a szemcsézettség? Talán inkább ennek is jelentése van…

– Micsoda arc! És a tekintet! – lelkesedett Antonio. – Annyiféle érzelem tükröződik ezen a látszólag érzelemmentes arcon, hogy leolvasni sem bírom…

Engem megrázott a kép, szólni sem bírtam. Dordzse elérte a célját – bár ki tudja, mi volt valójában a célja? – annyi mégis megtörtént, hogy átvette az irányítást, mindannyian az ő ajándékának befolyása alá kerültünk.

– Mit látnak? – kérdezte ártatlanul a láma.

– Egy fiatal szerzetest – vágta rá Antonio, most talán kicsit hamarabb, mint kellett volna.

– Egy fiatal szerzetes képét… – helyesbített Dordzse láma. – Azért hoztam ezt a képet magammal, hogy egy vizsgálódást lefolytassunk. Pár percre csöndesedjenek el, és csak nézzék, nézzék a képet. Aztán talán megbeszélhetnénk, ki mit olvasott le róla… feltéve, ha egyetértenek.

Mesteri helyzetkezelés, teljességgel kezében tartotta az irányítást. Ramon is egyetértett, s az asztalon előkészített homokórát megfordította. Csendben peregtek a szemek, csendben peregtek a percek. Szinte a teák párájának illanását is hallani lehetett. Mikor letelt a homokóra néhány perce, Pierre szólalt meg, bátran.

– A fények zseniálisak! Ez a plaszticitás, ahogy a sötétből előviláglik az arc, sőt, leginkább a homlok. Minden sallangtól mentes megfogalmazás, gratulálok!

– Én a reményt, a kutatás igényét látom benne – szólt Antonio. – Be kell lássam, nehéz kifürkészni a keleti arcokat. Egykedvűnek, titokzatosnak, megfejthetetlennek tűnnek. Sokan, akik nem ismerik ezt a kifejezést, ezt a nyelvet, csak az ürességet vagy elveszettséget olvasnák le ennek a fiúnak a képéről is. De én igenis a reményt, a várakozást látom rajta. 

– Tudjuk, ki készítette a fotót? Vagy a bonc nevét? – tudakolta szakmaian Pierre.

– Nem fontos – válaszolt Dordzse láma, és valóban, ez egyáltalán nem volt fontos. – Igaz, nem festményt hoztam vagy tusrajzot, amin Kínában rajta a művész pecsétje, ez csak egy egyszerű fénykép… De azt hiszem, itt nem ez a fontos.

– Igaza van, – folytatta Pierre – Indiában például sokszor a festményeket sem szignálták. Talán nem is az alkotás, vagy a maradandó közlés volt az alkotók vágya, sokkal inkább az alkotás folyamata, s az is inkább lelki gyakorlat gyanánt.

Ramon is megszólalt, kissé higgadtabban, mint néhány perccel ezelőtt, láthatóan megilletődött a képtől, mégis nyomatékos véleményt fogalmazott meg.

– A portré lényege nem feltétlenül a hiperrealista hűség, hanem valami lényeginek a megragadása. S itt ez végbemegy, ez nem egy bizonyos bonc, hanem a bonc. Mintha az örök növendék, az örök ifjú tekintene ránk. 

Dordzse láma hasonlóan egykedvű arcán, mintha az elégedettség halvány árnyéka futott volna végig. 

Az ifjú növendék

Megérkezett az ifjú bonc a kolostorba, s megkérdezte elöljáróját, mi lesz a dolga.

– Húzod a vizet, fiam, és vágod a fát.

Eltöprengett az ifjú, de kezdetben vállalhatónak tűnt a feladat. De hát csak nem tart örökké az ilyesféle szolgálat? Elvégre azért jött a kolostorba, hogy megszabaduljon a káprázat minden árnyától, s megvilágosodjon! Ezért megkérdezte:

– És mi lesz a dolgom, ha elértem a buddhaságot?

– Húzod a vizet, fiam, és vágod a fát.

– És maga mit mond, Vid? – kérdezte Antonio. 

– Inkább visszakérdezek, el tudná képzelni, Antonio, ugyanezt a képet a keresztény kultúrkörben is? Létezik még itt Európában a mindenkori növendék mintaképe? Ne válaszoljon… úgy gondolom, a hitelesség egyetemes erény, s ha ez megvan, az emberek saját kultúrájuk szerint tudják azt értelmezni. Mintha az archetípus egyetemes volna, és azt a saját közegén belül interpretálná az ember. Hadd mondjam el, mire gondolok. Van egy barátom, ő maga is szerzetes – Antonionak felélénkült a tekintete, a lámának nem. – Amikor egy hívő keresztény asszonnyal találkozott, az felkiáltott: Akárcsak Szent Ferenc! Máskor egy kasmíri családnál járt Delhiben, ott a családfő némi ismerkedés után a saját kasmíri panditjaihoz hasonlította. Mintha az általa képviselt egyetemes elvet itt is, ott is a saját olvasatukban értelmezték volna az emberek. Muszlim családnál nem járt, de talán anélkül is teljes a történet…

– És a körülményei, a sorsa? Az leolvasható? – kérdezett a láma.

– Épp ezen gondolkodtam – vette át a szót Ramon. – Könnyű játék, ha nem vesszük figyelembe, hogy az élet egy halálosan komoly játék. Én azt látom ezen az ábrázaton, hogy nem felhőtlen a kifejezése. Talán a háttér? Nem biztos a családi háttér? Elvesztette a szüleit, és nincs is más lehetősége, minthogy boncként éljen? De nem, ez a változat ellenkezik a keleti ember mentalitásával. Ők a sorscsapásokat is nyugalommal viselik, az örökkévalóság tudatának köszönhetően a legnagyobb keserűségek közepette is megmarad a békességük. Vagy lássuk inkább unottnak az arcát? Hátha előkelő családból jön, és semmi kedve kolostorban élni. Lehet, hogy csak enged a kényszernek, azért olyan közömbös az arca. De nem, ez sem valószínű. Ha jól tudom, Sziámban minden fiatalembert, szegényt és gazdagot is beadnak a kolostorokba egy-két évre, hogy rendet, fegyelmet, filozófiát tanuljanak.

– Akkor talán a jövője miatt aggódik? – vetette közbe Antonio.

– Lehetne, de mégsem valószínű. Jövő nem létezik, mert még nincs, és amúgy is a buddhista gondolkodás nem sokat foglalkozik a jövővel, jól tudom, láma? Múlt nincs, jövő sincs, akkor marad a jelen pillanat, ha egyáltalán az létezik… Meglehet ez a jelen pillanat sem része az időnek, hanem csak egy kapocs, ami a sosemvolt múltat egybeköti a nemlétező jövővel, meg talán el is választja a két nemlétezőt. 

– Én mégis aggodalmat látok rajta – folytatta Antonio. – Nem tudom, talán valami nagy feladat előtt áll? Hátha ő egy láma reinkarnációja, csak nehéz felvennie a kötelességek terhét? – Antonio tisztában volt a tulku rendszerrel, amikor jegyek, tárgyak felismerése és más egybeesések alapján igyekeznek beazonosítani egy megholt láma lelkének visszatérését.

– Keserű pohár?! – vetette közbe Pierre.

Most én vettem át a szót:

– Én mást látok. Ugyan kifürkészhetetlen az arc, s rengetegféle érzést rejt, mégis érdemes megpróbálni megfejteni. A homlok rendkívül magas, nemcsak a beretválásnak köszönhetően, tehát páratlan intelligenciát sejthetünk a fiatalemberben. Kora megfoghatatlan, lehet nyolc, de lehet tizenkettő is, több nemigen. Ugyan a vonásai még kialakulatlanok, a szája érzéki, ösztönlénye jelen van még, talán el sem szabadult még a pányvájáról. Álla dacosnak is mondható, ott van rajta valami eltökéltség, ellenállás, sőt, bizonyos tapasztalatok keserűsége is. Az orr szimmetrikus, hosszú, és tudjuk, nagy orr, nagy személyiség… Fülei alig látszanak, de finoman simulnak a koponyához, a bölcsesség nagy fülcimpájához még van ideje korosodni. Bár az arc egy ifjú arca, szeme alatt már ott a virrasztással telt éjszakák lenyomata. Ilyenből bizonyára sok vár még reá. Mandulavágású szeme akár egy földöntúli szépségé is lehetne, enyhén hajló szemöldökei meg egy égi albatrosz szárnyai, messzire röptetik tekintetét. És igen, a tekintet, ez a legfontosabb a képen. Az átalvető, a váll, a nyak és a koponya tulajdonképpen nem is fontos. A tekintet, az a minden! Nem lehet eldönteni, összetart-e a két szemtengely, vagy csak közel jött hozzá az örökkévalóság s azt szemléli. Azt sem tudom eldönteni, önmagát szögezte-e ki tekintetével a világba, vagy engem szögez a portréhoz, valami mesmerikus módon. Mert nem vitás, igéző a tekintet… Ha távolabbról szemlélem, derűt is vélek felfedezni ábrázatán, de közelebbről szemügyre véve, nos, nem a derű a meghatározó a tekintetében. 

Dordzse láma hallgatott, mintha most kevésbé volna egykedvű az ábrázata. 

– Igen, a pillantása … mélységes! – tette hozzá Pierre. Antonio ábrándosan nézte a képet, láthatóan azzal próbálkozott, hogy az európai vagy a keresztény növendék képét fedezze fel benne. Pedig előbbi megjegyzéséből én azt sejtem, inkább megváltó szerepet vélt felfedezni, egy eljövendő Buddhát lát a bonc személyében. Ramon hallgat, az időről beszélt, s látom, az arc az időtlenséget idézi meg neki. De folytattam monológomat.

– Átható pillantás, a vesékbe lát, pedig még csak kölyök. Mire lesz képes később? Ahogy rám tekint, úgy érzem, nem a szemembe néz, hanem azon keresztül a koponyám hátsó falára pillant. És követel, igen, követel a tekintete. Mintha választ várna. Talán abban a pillanatban vagyunk, amikor mestere megfeddte, vagy amikor nem válaszolt tudakozódására. A következő percben már könnyek gyűlnek a szemébe, az eltökéltség és a felindulás könnyei. „Ne utasíts el!” – ezt olvasom ki tekintetéből.

A tanítvány hitvallása

Az ifjú ember egy szál virággal állított be. 

– Milyen különleges érzés és kivételes pillanat! Hajdanán álmomban szemeket láttam, s most, ahogy találkoztunk, ugyanazok a szemek néznek rám… A szívem azt súgja, szegődjek el melléd. Az istentudatnál nincs csodásabb dolog a világon, ezt óhajtom eltanulni! Szeretnélek mesteremnek elfogadni téged, s bármit megtennék érted.

– Rendben, mit adsz érte? – kérdezte a mester.

– A szeretetemet!

– Rendben, én meg odaadom az életemet. 

– Nos, köszönöm a vélekedéseket! – szólt Dordzse láma. – Ez egy roppant tettre kész növendékünk egykori arcképe. És a körülményeit meglehetősen jó közelítéssel olvasták le. Félárva volt, apját elvesztette, édesanyja nevelte, sokadik gyermekként. Aztán csatlakozott kolostorunkhoz, és nagy eltökéltséget tanúsított. És igen, készült a bódhiszattva hivatásra, a környezete sokat remélt tőle…

– De ugye nem maga van a képen, Dordzse láma? – szögezte neki a kérdést Antonio.

– Nem, nem. Rólam nem készültek akkortájt képek, …és talán ilyen eltökélt sem voltam – fejezte be halkabban, kissé elgondolkodva. – De jól ismerem ezt a növendéket, és egy örök kérdést tett fel akkor tanítójának.

Felcsigázva tekintettünk rá, még Ramon is megfeledkezett magáról. Dordzse láma kitartott még egy hosszú percig, majd ki sem mondott kérdésünkre válaszolt:

– A nagy igazságot, ha megmondanád… – és megremegett a szája széle.

– Láma, csak nem a maga tanítványa … volt? – Antonio suttogva kérdezett mindannyiunk helyett. Az előbb Dordzse láma megértette ki sem mondott kérdésünket, és most mi is megértettük ki sem mondott válaszát. Mintha gyász szalagot húzott volna ez a ki nem mondott válasz a képre, Dordzse láma rezzenéstelen arccal, félretette a nehezékeket, lassan, komótosan összetekerte a tekercset. Micsoda sors, micsoda körülmények… Most már értettem, miért fürkészte Ramon a láma arcát, talán megsejtette a tragédiát? 

Otromba kérdésekkel nem akartam előhozakodni, ezért csak Ramonnak szóltam:

– Nos, Ramon, alakítói vagy elszenvedői vagyunk-e a sorsunknak?

– Elismerem, a személyes érintettség okán nehéz válaszolni, de… – ismét töltött magának egy kis teát, ő zöld teát ivott – én különbséget tennék a sors és a végzet között. A sors egy gyöngédebb kifejezés, nem feltétlenül szigorú, inkább egy pálya, amit befuthat az ember az élete során. Lehet jó és kellemes, olykor fordulatos és váratlan, meg persze nehéz is. 

– Az ifjú boncnak akkor a sorsa volt az, amit megsejtettünk, vagy a végzete? – tudakoltam tovább. A láma továbbra is rezzenéstelen arccal ült, mintha nem is észlelte volna környezetét, bennünket. Látszott, gondolatai másutt járnak. 

– A végzet…, nos a végzetet, azt már szigorúbbnak tartom. A sors talán csak terelget, a végzet kényszerítő erővel hat. Benne rejlik egy fenyegetés, valamiféle tragikus beteljesülés felé sodorja az embert, s meglehet, a végzet elszenvedője is csak egy esetleges szereplője az eseményeknek. Mintha a fátumnak szüksége volna egy szereplőre, akin beteljesülhet. 

– A végzet hatalma? – szólalt meg Pierre, és a fotográfia esztétikája mellett most az operairodalomban való jártasságát is megcsillogtatta. – Sokan ezt tartják Verdi legerőszakosabb darabjának! A szövevényes történet nem eredeti formájában kerül színre manapság, mert a fináléban három halott is lett volna: a párbajban halálra sebzett Carlos, aki azért még utolsó erejével leszúrja nővérét, Leonorát, s harmadikként Alvaro, aki a szikláról a mélybe vetve magát vet véget életének. Úgy látszik, a végzet mást akart, s Verdi meg a szövegkönyv írója, Ghislanzoni kevésbé tragikus befejezés mellett döntött, és Alvarot életben hagyták. A végzet hatalma olykor az emberi közreműködés folytán meghátrál…

Szeretet, háború, vér és megváltás – akár egy granguignol, Verdi az emberi hang végső határait feszegeti, csak így képes kifejezni azokat a szélsőséges érzéseket, amiket megelevenít. Véletlen gyilkosság, testvérölés, bosszú, háború és kolostori magány, vezeklés – és persze a mindent elsöprő szerelem…

Erőszakos operának tartják, Verdi érzelmileg sokkolja közönségét, de nemcsak a közönséget, hanem a szereplőket is. A hangnem változása tovább fokozza a feszültséget, s a végzet folyton és újra megjelenik, ott lebeg az események mögött…

– Akkor talán úgy gondolja – faggattam tovább Ramont – hogy a sors átírható, a végzet azonban, hogy úgy mondjam, végzetszerű?

– Az iszlám kultúrában arab szóval kiszmet a sors, a fátum, vagy ami osztályrészül jut az embernek. Ez elrendelés, az ember minden lépése meg van határozva, nincs választása, merre menjen. Minden az isteni elrendelés szerint történik.

Qismah (arab), qismat (perzsa) – A Koránban szó szerinti jelentése: osztás, rész, darab, osztályrész, juss, de átvitt értelemben a sors, végzet jelentéssel bír, és mint ilyen Allah akaratára utal. A szó nyugatiasodott változata a kiszmet.

– Antonio…? – szegeztem neki a kérdést, egy kérdő tekintet kíséretében.

– Sors, vagy végzet, ugye jól értem… Az előrerendelést vagy predestinációt az egyház is hiszi, ez nálunk hittétel: „Valljuk az örök, csalhatatlan és változhatatlan isteni előrerendelést.” Viszont ez csak az üdvözültekre érvényes, azaz határozottan elvetjük, hogy Isten bárkit is a kárhozatra rendelt volna. Nemcsak dogmatikai tételként, hanem teljes meggyőződéssel vallom, hogy az embernek van szabadsága, aminek révén optimális esetben az isteni előrerendeléssel harmóniában cselekszik, és igenis közreműködője a sorsának. De ha van szabadság, akkor van felelősség is, így akár saját kárhozatát is előmozdíthatja. 

– És a misztikusok? Azok is vallják ezt az elrendeltséget? – fordultam ismét Ramonhoz. 

– Épp ezt akartam mondani – mondta Ramon, – hogy az ortodoxia és a misztika is hajlamos hinni az elrendeltségben. Az egyik talán egy erőhatást lát benne, a másik talán a könyörületes Isten kegyelmét, ami mindig érvényesül, az ember kétségbeesett ellenállása dacára is. Háfiz szerint a sors az iránytűhöz hasonlatos, amely az emberi megadás tengelyén mozog. Ha tetszik, ez is misztikus felismerés, de nem abban a szellemben, hogy az ember változtathatna, vagy egyáltalán változtatni akarna a sorsán.

„Sorsunk iránytűjének mi magunk vagyunk a tengelye.

Bármit adj, az a Te kegyed, s azt parancsolod, amit csak kívánsz.”

(Háfiz: Divan)

– Ezzel szemben egy másik misztikus iskola szerint az ember gondolataival formálja a saját sorsát. Nekem ez tetszetősebb gondolat, és persze elismerem a felelősséget, és az ember szabadságának korlátait is… mégis, ha lehetne választani, én emellett döntenék – majd teájába kortyolt volna Ramon, ha már ki nem fogyott volna csészéjéből.

A qismat-ot, ahogyan Keleten mondják, a gondolataink formálják. Gondolataink szülik azt az örömöt vagy bánatot, amit tapasztalunk. Az egész misztika ezen a tételen alapszik. (Hazrat Inayat Khan: Szufi üzenet)

– Ramon, magán a sor, mivel készült? – megint őt faggattam, mert kíváncsi voltam, honnan meríti a sors megváltoztatásának meggyőződését. Az is különös volt, ahogyan a lámához viszonyult, az a fürkésző tekintet, ami egyszerre sugárzott szinte tolakodó kutakodást és a titkok tudását. 

– Semmi különös, én egy kristályt hoztam… – mondta, és az addig szinte észrevétlenül az asztalon heverő talán marokkói kilim szőttes iszákból előhúzott egy megtermett kristályt. Vaskos darab, arasznyi magas, a töve sokszögletű, metszett oldalai tükörfényesek, mintha felpolírozták volna. Az oldalak a csúcsánál egymás felé fordulva alkotják piramishoz hasonlatos hegyét, mindegyik oldal megtörik, és a csúcsban egyesül. Ramon a szőttesre helyezte a kristályt, amely így a homályban a szövet színein táncolt: mély vörösek, heves sárgák és kobaltos kékek játszottak a szöveten, a kristály pedig felhősen, szürkésen magasodott szerves talapzatán. Micsoda ellenpontozás! A követ én füstkvarcnak néztem, és természetesen nem mertem a kezembe fogni, hátha személyes darab…

– Füstkvarc? – kérdezte Pierre. Az esztétika és az operairodalom mellett a kövekhez is ért? 

– Az is lehetne – válaszolt némi hatásszünet után Ramon, – de ha megnézi közelebbről, nem a szürkés homályosság uralja. 

Pierre minden teketória nélkül kézbe vette a követ, s forgatni kezdte. A láma szeme felcsillant. Most láttam először az érdeklődés jeleit rajta, amióta összegöngyölte az ifjú bonc fényképét. 

– Fantomkristály! – bökte ki végül Pierre. – Szép darab.

Ezzel visszahelyezte a kristályt az asztalra. Ez a Pierre mindenhez ért? Most már én is nagyobb érdeklődéssel fürkésztem a követ. Ramon lassan beszélt:

– Kristály a kristályban, az egymás fölött fejlődő titokzatos kristályok. Az egyik magába foglalja a másikat, a kezdemény fölé növekszik az újabb kristályréteg. Az újabb réteg magába olvasztja, szinte bekebelezi a régebbit. Vagyis a jövő fölfalja a jelent s ezzel mindent a múltba taszít… A bennfoglalt előkristályt nevezik fantomnak, de ki tudja, talán az idő szellemét zárja magába a növekvő újabb kristály. Mint egy dzsinn, fantommá dermed a talán hematitos előzmény, az egész történelmi múlt benne rejlik, mint egy kaleidoszkópban. Sok rétegű a múltnak mélysége…

– Folytasd, Ramon – szólt szinte megbabonázva Antonio, Dordzse láma pedig vékony metszésű szemét még jobban összehúzta, ahogy Ramon szavait hallgatta. 

– Ezt a darabot egy tudatlan piaci zsibárustól szereztem az utolsó pénzemen. Aznap úgy indultam el, hogy semmit nem vittem magammal, de amikor megpillantottam a csecsebecsék közt az én kristályomat, átforgattam a zsebeimet, s az utolsó fillérek fejében sikerült megkaparintanom. Az árus csak mosolygott, és persze én is mosolyogtam. Ő azt hitte, jó üzletet csinált, én tudtam, ez volt életem fogása. A lemuriai fantomkristály nem gyakori…

– Ó! – kiáltott föl Pierre. – Hát nem alpesi darab? 

– Ugyan, hová gondol! Az európai darabok egész másmilyen rezgésűek, más a kisugárzásuk. Erről rögtön megéreztem, hogy varázsos darab. A kristály a kristályban valójában világ a világban. A kristály lassan élő entitás, apránként, szabályosan növekszik, életjeleket mutat, reagál, sugároz. Amikor pedig magába zár egy előzmény kristályt, az olyan, mintha fordított magzati létet reprodukálna: nem megfogan benne az élet, amit majd világra hoz, hanem dermesztően magába rekeszti a fejlődés lehetőségét. Egymás hegyébe rétegződnek ennek a lassú létezésnek a fázisai. Amúgy egyszerű hegyikristály volna, a szabatos definíciója szilícium-dioxid vagy kvarc, amit az órákhoz is használnak. Ahogyan a fantomkristály magába zárja a korábbi növekedési stádiumokat, azzal egymásra rétegzi a valóságokat és az idősíkokat, ezért időlegyőző kő is. A nagyobb fantomkristályok gyakran folyadék-zárványokat is tartalmaznak, ez az igazi élet vize az ősidőkből! Aki megissza ezt a zárvány-vizet, örök életet nyer, mondják a régi varázslókönyvek. Amúgy mondják, alkímiai folyamatokat aktivál az ember szervezetében, ami elősegíti a tisztánlátást és a misztikus hallást. Közvetítő kristály, a finomabb érzékelést serkentve segíti a fizikai, emocionális és mentális kommunikációt. Mások állítják, s én is így gondolom, az univerzális tudatot jelképezi, azzal van finom rezonanciában. Aki birtokolja, olvasni képes az ákása-krónikában.

Ákása-krónika

Planetáris vagy kozmikus emlékezet, adatbázis, minden történés összegzése az asztrális szférában. Információs háttér, amihez a látnokoknak és misztikusoknak lehet hozzáférése. Az ákása az anyagi mindenség tér-mátrixa, a krónika a térben és időben lezajlott események lenyomata.

Dordzse láma megköszörülte a torkát, mintha köhintett is volna. Ramon töretlenül folytatta monológját:

– Ritkán jogar-alakú, amikor az alapzata keskenyebb, és fölfelé nemcsak magasságában, hanem terebélyességében is növekszik. Márpedig a kristály-jogar a legmagasabb rendű tudás jelképe. Sok mindent megfordít a fantomkristály, az idő előző stádiumait körülnövi, vagy fölfelé terebélyesedik, szemben a kristálynövekedés általános irányával… Ez számomra a tér-idő kontinuum megfordítását jelenti, amikor inkább idő-tér-folyamról beszélhetünk. Látszólag csak a szórend megfordítása, de ennél mégis sokkal többről van szó. A korábbi kristály-kezdemény, a hajdanvolt jelen múlttá válva fantomként van a kristályba zárva, vagyis a jelenből képes múltat csinálni, és ugyanúgy a jövőből jelent! Mint a Moirák, ahogyan Klothó a jelenről beszél, Atroposz meg a jövőről, de a múltról beszélő Lakheszisz a társnői által kezelt fonalakat összeszőve adja az emberek kezébe saját sorsfonalukat. Talán ezért nevezik szellemkristálynak.

– És mit tapasztalt, milyen hatásai vannak a kőnek? – tudakolta fesztelenül Pierre, aki ezek szerint a kövek tudományában is járatos.

– Inkább elmondom, mit tanultam róla! – tért ki az egyenes válasz elől Ramon. – Úgy mondják, tudatossá teszi gazdáját, akár előző életek emlékezetét is segít felidézni. Ezzel oldódhatnak a traumák, és rögzülhetnek a múlt fontos és hasznos tanulságai. Vagyis eliminálja az akadályokat, emelkedést eredményez, segíti a meditációt és megoldásokra vezet. Van is egy jelmondata a fantomkristálynak: Legyen emelkedés, ébredés! A gyógyító és öngyógyító erőket is felszabadítja, a változás kristálya is. Rezonanciája a megfogalmazott terveket aktiválja, előmozdítja a döntések megszületését. Alakjánál fogva akár spirituális mérföldkőnek is tekinthető – ekkor kedvesen kezébe vette kövét – önbizalmat erősít az életúton, a közelében leszűrhetők a tanulságok, könnyebb a továbblépés, de az együttérzést is erősíti.

– Azért talán mégsem varázsgömb! – szólalt meg végre-valahára Dordzse láma. Visszafogott indulat és erő csengett a hangjában, talán egy kis ijedtség és felháborodás is. Talán attól tartott, Ramon a fantomkristálya segítségével az ő sorsában is olvas? Hogy az ákása-krónikából kiolvassa az ifjú bonc és a neves láma megható történetét?

Végre Ramon elhallgatott. Mélységes csönd ülte körül személyünkben a kerekasztalt. Antonio kissé idegenkedve hallgatta Ramon beszámolóját, babonaságot sejtett benne, de talán ő is megérezte azt a lendületet és erőt, amit én is megsejtettem. Pierre vagy az együgyű tudatlanok ártatlanságával, vagy a képzett okkultisták bizonyosságával nézelődött, teljesen fesztelenül. Nem így a láma, akinek higgadtsága és kívülállása most feszengéssé változott, nagyon nyugtalanná vált. Az elmúlt percek megfigyeléseit s a hirtelen csöndet kihasználva gondolatban szimultán sakkjátszmát folytattam: Dordzse láma vezér-indiai megnyitást alkalmaz és erőteljesen támad: gyalog E4 és huszár F3! Ezzel lépéskényszerbe hozza a többieket. Antonio visszavonul és hátravonja erőit: bástya G8, Ramon pedig kivár. Albin ellencselt alkalmaz, és lesi Dordzse láma ábrázatát. Nem indít ellentámadást, de lehet, csak azért nem, mert gondolatban már lejátszotta a partit. Hátha mégis képes volt belepillantani a múlt, a jelen és a jövő titkaiba fantomkristályának segítségével? Talán már találkozónk előtt tudta, mivel hozakodik majd elő a láma, kiolvasta varázskövéből az ifjú bonc sorsát, és Dordzse történetét is. A láma remizik, s királynője kétségbeesetten vonul vissza a gyalogok sorfala mögé.

Vajon az én életembe is belenézett? Akkor inkább megpróbálok láthatatlanná változni… megtapogattam a zsebemben lapuló kis tárgyat, amit a mai találkozóra magammal hoztam. Patt! De milyen lépéseken töri a fejét Pierre? Ő a sakkhoz is biztosan jól ért…

– Antonio atya, ön mivel készült? – futó F4-G6, ez a mentőlépés jutott eszembe. – Talán a krisztusi példa felmutatja a választás lehetőségét vagy lehetetlenségét? Bizonyára nem a körülmények véletlen egybeesése tett egy ártatlan ácsot a világ világosságává?

– Köszönöm, Vid… talán a keserű pohár volt az isteni akarat és az egyéni választás legnagyobb konfliktusa. De ott is győzött az égi akarat, s a feladat felvállaltatott. Ettől a megadástól már csak néhány lépés az utolsó szó a keresztfán: Bevégeztetett!

– Hm, a meghódolásból fakadó beteljesülés? – kérdeztem vissza. – Ez egyetemes mozzanat, milyen szép…

– Én mégis más valamivel készültem – ezzel kihúzott a zsebéből egy kis aranymedált. Körbeadta mindenkinek, sorban forgattuk a kis medált. Finom kidolgozás, mély tónusú aranyfény, a hátoldal üres, csak a finom csiszolt felületkiképzés látszik. Az előlapon az ismert jelenet: egy nagy teremtű emberalak a vállán visz egy kisgyermeket: Szent Kristóf. – A kedvenc szentem, Szent Kristóf!

Ezt nem sejtettem Antonioról, gondoltam, hátha a névadója, vagy még inkább egy alig ismert szent a sivatagi atyák korából, akiről épp hogy megemlékeznek a följegyzések. Vagy mondjuk Szent Demeter az ifjú katona-vértanú. De nem, Szent Kristóf a választottja.

– Meglep, Antonio! Meséljen, mit tanít szent Kristóf a sorsszerűségről?

Szent Kristóf 

Szent Christophorus, vértanu. A legrégibb idők óta egyaránt tiszteltetett ugy a keleti, mint a nyugati egyházban. A VI. században már templomok és kolostorok neveztettek el róla; mint ezt a legrégibb iratok bizonyítják, képe a Sinai-hegyen levő kolostorban már Justinian császár idejében előfordul. Kristóf Kánaánból származott és mig a pogányságnak volt hive, Reprobus nevet viselt; később mint kerestény a pogány isteneknek nem akarván áldozni, valószinüleg Decius császár uralkodása alatt készségesen hajtá fejét a bárd alá. Kristóf gyakran óriási termettel ábrázoltatik, amint a kis Jézussal vállán a tengert gázolja. Emlékünnepe a latin egyházban jul. 25, a görög egyházban máj. 9. (Pallas)

– Nekem azt, hogy a népszerűség nem tart örökké. Kristóf legendás szent – hogy is mondjam csak – volt…? Szentnapja július 25-e, mártírként tiszteljük. Az életéről alig tudni valamit, egyes feltevések szerint 220 táján született és rövid életet élt, Kis-Ázsiában halt mártírhalált. Sokszor óriásként ábrázolják, ahogy vállán viszi a kis Jézust. Az utazók és a kertészek védőszentje, de a hirtelen haláltól is megvéd. Neve görögül annyit tesz: Krisztus hordozója. 

– De miért használta azt a kifejezést atya, hogy volt? – faggatta Ramon.

– Nos, alakját legendásnak tartják, s ugyan már a korai századok óta tisztelték, sőt, korunkban a motorosok védőszentjét is látják benne, kultusza elhalványulóban van. 1969-ben kivették ünnepét a római kalendáriumból, mondván nincs elegendő megbízható történelmi bizonyíték az életét illetően. Ettől függetlenül számtalan templomban ott díszlik a sokszor gigantikus képe vagy szobra, elég csak a toledói katedrálisra gondolni. Kristóf az ember mindennapjait felügyelő tizennégy segítő szent egyike, ezért is olyan népszerű a népi vallásosságban. A középkorban úgy tartották, elég rápillantani Szent Kristóf képére, s az ember aznapra védve volt minden bajtól s veszedelemtől. 

– Akkor Kristóf egy igazi védőszent… De hogy szól a története? – tudakoltam.

– Történet…? Inkább legendának tűnik. Volt egyszer egy óriási ember, akinek szolgálatait mind a király, mind az ördög elutasította. Kirekesztettségében egy folyó partjára vonult, ott élt mint remete, és az utazókat segítette az átkelésben. Egy viharos éjszakán megjelent előtte egy gyermek, aki szintén szeretett volna átjutni a túlpartra. Kristóf a vállára vette s belegázolt a folyó vizébe. Csakhogy a gyermek rettentő nehézzé vált a vállán, alig jutott át vele a biztonságos túlpartra. Ott a gyermek elmagyarázta neki, hogy az egész világot vette a vállára, s hogy ő volna a megváltó Krisztus…

– Szép történet – mondtam, – különösen az a fordulat tetszik, hogy ha valaki már az ördögnek se kell, azt a kegyes megváltó mégis elfogadja. De hol itt a sorsfordulat?

– Nos, hajdanán a nagy népszerűség, most meg egy szinte kegyvesztett állapot. Kiveszik a kalendáriumból, ami félig-meddig azt jelenti, hogy a valós létét kérdőjelezik meg, s kitörlik az emlékezetből.

– Ettől nem kell tartani! – szólt Pierre – amíg lesz keresztény motoros vagy utazó, addig megmarad a kultusza. A zarándoklat manapság virágzik, így Kristóf – marad.

– És megkérdezhetem, atya, hogy miért ő a példaképe, miért őt választotta? – tudakoltam.

– Rátapintott, Vid… engem is lelkesít, hogy a világ, de még az alvilág által elutasított embernek is van esélye. Szeretném a történet szimbolikus üzenetét a szívembe vésni – nincs veszett helyzet, nincs elveszett lélek. Ebből a szempontból teljesen közömbös a történetiség. Az eszmei hűség sokkal fontosabb, és magasabb rendű is, mint a holmi történelmi tények. Azok úgyis olyan változékonyak… A valóság sokrétű, és biztos vagyok benne, ha a gondolat, Christophoros ideája létezik, akkor valahol, a mindenség valamely szögletében Kristófnak is léteznie kell. Ha ezeket a lelkesítő legendákat vagy valóság-interpretációkat kiiktatjuk, sokkal szürkébb lesz a világ.

– Akkor lehet, hogy Kristóf teológiai tisztelete ma kényelmetlen? De azért nem tekintik amolyan fél-szentnek? A szentek panteonjából még nem iktatták ki, vagy igen?

– Nem, tudtommal nem… Talán a Kristófhoz hasonló hajdani alakok a szentek egy új csoportját alkothatnák, a legendás szentekét. 

– Nem rossz! – tettem hozzá. – Amúgy is vannak nagy szentek és apró szentek, híres személyiségek és névtelenek, férfiak és nők, sőt, politikai és akcidenciális vagy érdek-szentek – akikre valaha szüksége volt az egyháznak, vagy amikor valakinek érdekében állt egy győztes hadvezérből vagy egy vesztes katonából szentet csinálni. De egyetértek, furcsa dolog lehet bekerülni a kalendáriumba, s még furcsább kikerülni belőle… Ez csak a körülmények hatása volna? 

– Vajon visszakerülhet Christophoros az eredeti helyére? – kérdezte a láma, akinek zavara lassan oldódott. – Persze az igazi Kristófot, ha itt élt valaha a Földön, aligha érinti, hogy benne van-e a neve a kalendáriumban vagy sem. A káprázat világában ez egyre megy…

– Valóban, ez a megfordítás nagy elve… Lehet, hogy nem is szent Kristófot iktatták ki a kalendáriumból, hanem Kristóf iktatta ki a kalendáriumot… –  ezt mindenképp hozzá akartam tenni. – De hadd térjek vissza dilemmánkhoz: fátum vagy szabadság? Kristófnak az volt a sorsa, hogy ma kevésbé tiszteljék, mert a körülmények úgy alakultak, de bárkinek szabadságában áll őt választani oltalmazónak? Hogy van ez?

– Khrüszipposz azt mondja, a fátum ugyan legyőzhetetlen ok, szabad és mozdíthatatlan, de önmagában nem elégséges, hanem csupán kiváltó oka mindennek – szólt Pierre. Szóval a klasszikus filozófiához is ért. Már nem csodálkozom semmin. Bár arca kifejezetten keleties vonásokat tükröz, járatos az esztétikában, a művészetelméletben, a kövek ezotériájában, a szellemi hagyományokban és a klasszikus ókor tudományában is. Figyelemre méltó!

– Ennek szellemében azt gondolom – folytatta, – hogy a fátum a mindenség természetével összhangban álló törvény, amely irányítja az események folyását, de egy csöpp mozgásteret mégis biztosít az embernek. Mintha interaktív módon az ember megtenné mindazokat a szükségszerű lépéseket és cselekedeteket, amik múltját és jelenét összefűzik a jövőjével – ez a sorspálya. A sztoikusok véleménye is megfontolandó, szerintük ugyanis a szabadság annyit tesz, hogy hatalmunkban áll a cselekvés!

– Igen, ezt én is így gondolom! – lelkesedett Ramon. – A tettekkel, az emberi akarattal tágíthatóak a sors kényszerű körei. Nem minden a külső kényszer!

– Rendben – szólt Antonio, akitől nem az ókor, hanem Európa legrégibb intézményének, az egyháznak a véleményét vártuk, – de én nem a véletlen vagy az emberi akarat, hanem az isteni gondviselés működését látom a fátumban. A gondviselés a mindenki iránt jótékony isteni gondoskodás és akarat. Ez a fátum nemzője, mert a fátum a gondviseléshez igazodik, a gondviselés viszont egyáltalán nem a fátum szerint alakul!

– Egyetért Origenésszel… – szögeztem neki a kérdést, – amikor azt mondja, hogy az ember elidegeníthetetlen sajátja a szabadság?

„Az ember szabad lény, saját választásától függ, vajon Istennek tetsző életvitelt valósít-e meg, avagy sem. A szabadság univerzális, amennyiben minden ember elidegeníthetetlen birtoka, azok is rendelkeznek vele, akiknek már mintegy második természetükké vált a romlottság.” (Origenész)

– Mint gondolkodó ember, nehéz volna Origenésszel nem egyetérteni, de mint gyakorló szerzetes, teológiailag nem mindenben tudok egyetérteni vele. A 853-ban tartott Quiercy-i zsinat nyilatkozik a szabadságról, ami az ember sajátja a jóra és a rosszra való hajlamban is. Erasmus is kitágítja a kört, szerinte mindennek az isteni kegyelem, valamint az emberi akarat az oka, csak az előbbi az elsődleges, az utóbbi a másodlagos ok.

„… és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.”( Quiercy-i zsinat 2. fejezet Kr. u. 853.)

– És ön, mit hozott, Vid? – vette át a kérdezést Ramon. – Dordzse láma képe emlékezetes lesz, akárcsak Szent Kristóf és a körülményei…

– A fantom-kvarc is szép darab volt – mondtam, hogy kedvezzek Ramonnak. – Nos, ha engem kérdez, akkor én egy objektumot hoztam.

Ezzel előhalásztam zsebemből a féltve őrzött varázs-karikát: egy gyűrűt. Ahogy az asztalra tettem, egyet bucskázott, tovább hengeredett és oldalára fordulva, akár egy pénzérme egyre kisebb amplitúdójú hullámzással megállapodott. Egyszerű fémgyűrű, gondolhatná bárki…

– Csak nem a Niebelung gyűrűje? – szólalt meg ki más, mint Pierre. Minden fenntartás nélkül a kezébe vette a gyűrűt, forgatta, nézegette. – Szép darab! Metszett a felülete? Milyen különös anyag…

Antonio épp csak odapillantott, de ez a gyűrű nem érdekelte különösebben. Lehet, egy főpapi gyűrű többet jelentett volna neki. Talán az a XII. századból való bíborosi gyűrű, amit Rudolph Valentino viselt a híres 1926-os némafilmben, a Sejk fiában? Érdekes módon ezután okkultisták versengtek az ékszerért, ami végül Kaliforniában kötött ki, s hogy hol van most, senki sem tudja… Az a gyűrű nyolcszáz éves, ez, ami most az asztalon hever, készítését tekintve vadonatúj, korát tekintve azonban ősöreg, jóval régebbi eredetű, mint a sejkfi gyűrűje. Márpedig az efféle ékszereknek a puszta szépségükön túl titokzatos ereje is lehet.

– Nézze csak meg jobban, Pierre! Bimetállnak tűnik, de annál azért különösebb. Nem kétféle fém egyszerű kombinációja. Ha közelebbről megvizsgálja, a gyűrű belső felülete sima kiképzésű nemesfém, de a külső felületén a befoglalt és körbefutó anyag… nem, nem szálcsiszolt platina, ez meteorit… a selyemfényű titánból való gyűrűn.

Gibeon meteorit

A Gibeon a fém-meteoritok közé tartozik, anyaga főleg vas-nikkel ötvözet, jelentős kobalt és foszfor tartalommal. Tartalmaz továbbá irídiumot, galliumot és germániumot. Kristályszerkezete oktaéder alakzatot mutat, felületén a Widmanstätten mintázattal, ami a meteorit néhány száz évmilliós űrutazásának nyoma. Ez a mintázat csak a valódi meteoritokon található meg, s a meteorit anyagának évmilliókig is eltartó igen lassú kihűlésének köszönhető. A Gibeon vas-nikkel meteorit kora legalább négymilliárd év, ezzel a földön található legrégibb anyagnak tekinthető. 

– 1863-ban a namíbiai sivatagban találták meg az első darabokat, amiket aztán Londonba vittek vegyelemzésre. Itt állapították meg az anyag földönkívüli eredetét. A meteor becsapódási övezete – a legnagyobb a Föld felszínén – egy 100 kilométer széles és 275 kilométer hosszú elliptikus földsáv. A legközelebbi település Gibeon falva, amiről a meteoritot elnevezték. Ez idáig összesen mintegy 25 tonnányi 100-150 kisebb-nagyobb darabot gyűjtöttek be.

– Akkor ez egy földöntúli időgyűrű? – szólt Ramon elismeréssel a hangjában. – Lehet, hogy nagyobb távlatot nyit meg, mint a fantomkristályom, pedig az is tud valamit az időről mondani.

– Nem vitás, a meteorit berakás is remek, de nézze meg a gyűrű anyagát: titán! Fényesebb mint a színezüst és ellenállóbb mint az acél, ráadásul mindkettőnél kisebb fajsúlyú. Ez a néhány grammnyi anyag űrkutatási minőségű ötvözet: 90% szín titán, s ha jól emlékszem 6% alumínium, a többi vanádium. Az előbbi a fényét emeli, az utóbbi a szilárdságát fokozza.

Miközben beszéltem, figyeltem a többieket. A láma teljesen visszavonult, láthatóan nem érinti az anyagszerűség, még akkor sem, ha kozmikus anyagról van szó. Ramon figyelt, nagyon is figyelt, Pierre azonban ismét szórakozottnak tűnt – ártatlanság? Vagy éppen a tájékozottság folytán? Nehezen kiismerhető. Antonio pedig talán a bíborosi gyűrűről ábrándozik…

– És mi a különös ebben a gyűrűben, miért hozta, Vid? – tudakolta Antonio.

– Nos, a gyűrű páratlanul szimbolikus objektum. Ékszer, beavató és átörökítő tárgy, tradíciók és posztok kötődnek hozzá. A karika – mert legtöbb esetben ez a fontos benne – egyszerre jelzi az élet forrását és a megváltás kapuját. Női szimbólum, ahogyan körülöleli az ember ujját, ezt a hasonlóképp szimbolikus testtagot.

– Zavarba hoz, Vid… – szólt Antonio, de azért hagyta, hogy folytassam.

– Akárhogy is, a maszkulin és a feminin találkozása egy magasabb szintézist tesz lehetővé. És a megvilágosodás is egy újjászületés, nem? 

Dordzse láma bólintott, Antonio feje is megmoccant, de aztán türtőztette magát: újjászületés? 

– A gyűrűk már az ókortól fogva mágikus és amulett-szerepet játszottak, elég csak Salamon gyűrűjére gondolni… A tyanai Apollóniosz mesternek hét darab planéta-szimbólumokkal ellátott varázsgyűrűje volt, így naponta cserélte gyűrűit, hogy az adott égitestet uraló istenség védelmét megidézze.

Salamon gyűrűje

Több varázskönyv állítja, hogy Salamonnak az Isten egy pecsétes varázsgyűrűt küldött Rafael nevű angyala által, ami segített a királynak megidézni és arra kényszeríteni a démonokat, hogy megmondják a nevüket, működési területüket és a tisztüket. Ez a Salamon-gyűrű vagy -pecsét a hexagramma, amit a mágikus tanok szerint a tűz és víz, a levegő és a föld elemeiből szerkesztenek egybe, és az ellentétek egyesülését jelzi.

– Egy ilyen gyűrűnek, mint amit maga hozott, Vid, Apollóniosz mester is bizonyára örült volna – szúrta közbe Pierre. 

– Úgy gondolom én is… Inga helyett is használtak úgynevezett gyűrű-orákulumokat. Valens római császárnak a hivatalnokai ellen indított egyik perében egy serpenyő szélére karcolták az ábécé betűit, s egy fonálra függesztett gyűrű kilengéseiből olvasták ki a varázs-válaszokat… Azt pedig mondani se kell, hogy szerelmi zálog gyanánt, vagy eljegyzéshez, házasságkötéshez – és itt most a kötésen van a hangsúly! – is gyűrűt használnak. A gyűrű tulajdonképpen a végtelenség pecsétje: nincs kezdete és nincsen vége.

– Ez bátor következtetés! – szólalt meg Ramon, aki, csak most néztem meg alaposabban, maga is hord gyűrűt a jobb kezén. 

– És mit kell tudni, kedves Ramon, a gyűrűs ujjról? – igazán nem vizsgáztatni akartam Ramont, mégis föl kellett tennem ezt a tulajdonképpen fegyelmező kérdést. Biztos voltam benne, hogy tud válaszolni, mert nagy tudású fiatal barátom rendkívül fölkészültnek bizonyult számtalan területen, így bizonyosra vettem, hogy ő sem puszta ékszerként, vagy divatos kiegészítőként visel gyűrűt. – Maga milyen gyűrűt is hord?

– Ó, ez egy érintő gyűrű… egy tudós ismerősöm, amikor rám nézett, rögtön azt mondta, készíttessek egy gyűrűt, mert védelemre van szükségem. Azt mondta, igazgyöngyöt foglaltassak bele, mert az nemcsak a hűség, hanem a spirituális védelem jelképe is. Az érintést nem kell magyarázni, a köveknek érintkezniük kell a bőrfelülettel, úgy fejtik ki a hatásukat. A gyöngy hátoldala fedetlen a foglalatban…

– Szép darab… – szólt elismerően Pierre ismét, mert közben Ramon az asztalra fektette kezét, így egy kissé mindannyian közelebb hajolhattunk, szemügyre véve gyűrűjét. Kivéve persze a lámát, aki ismét egykedvűen üldögélt körükben. A finom metszésű ezüstgyűrű kígyófejet formál, ami körülfogja a szép, arányos gyöngyöt. Remekül állt Ramonnak!

– És hát, igen, én a jobb kézen és a kisujjamon hordom ezt a gyűrűt… De a gyűrűs ujjat kérdezte… Úgy tudom, ez a gyógyító ujj. Hajdanán a patikusok és gyógyítók ezt az ujjukat használva keverték ki és applikálták a kenőcsöket, gyógyíreket. Másutt, ha jól tudom, a test megszentelt megjelöléséhez is ezt az ujjat használják – Indiában a felekezeti homlokjeleket ezzel festik fel. Talán a betegségből, az anyagi lét betegségéből való gyógyulásra emlékeztet, nem?

– A negyedik ujjat a szabadság, avagy a párkapcsolat ujjaként is ismerik – vetette közbe Pierre. – Talán azért hordjuk a karikagyűrűt a gyűrűsujjunkon, mert a házasságban éppen a szabadságát áldozza föl az ember a hűség jegyében. S akkor visszatértünk a feminin-maszkulin párossághoz, illetve az elköteleződés, beavatás szentségéhez, de akár az egybekelésből fakadó életforráshoz is.

Végre megnyílt Pierre, érdemes biztatni, mert sok mindent mondhat még… Az ő kezén nem volt gyűrű, mégis úgy beszél, mint aki sokat tud, majdnem mindent…

– Hadd tegyem hozzá – vettem vissza a szót, – hogy a gyűrűsujj kitüntetett szerepe az ókorig nyúlik vissza, ennek kénytelen voltam utána járni. A II. században élt római Aulus Gellius a görög Apiónra hivatkozva azt mondja, hogy a holttestek balzsamozásakor az egyiptomi papok a boncolás során találtak egy rendkívül finom idegfonalat, ami csak és kizárólag a bal kéz negyedik ujját köti össze a szívvel. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott az upanisadok nagyszerű leírása az emberi szervezet energia-hálózatáról. Ott azt mondják, 72.000 ilyen csatorna hálózza be a szervezetet, s ezek közül egy a szívből indul és a fejtető misztikus nyílásáig vezet. Ha ezt a pályát követi halálakor a lélek, akkor a napkapun keresztül a végső üdvösségbe juthat. Lehet összeköttetés a negyedik ujjunkat és a szívek összekötő ideg, valamint a szív és a koponyanyílás közötti meridián között? És jól említette a homlokjeleket, amit a gyűrűsujjal festenek fel, hiszen ezek a jelek a harmadik szem helyét jelölik meg a homlokon… 

– Vagyis a gyűrűsujj összeköttetésben áll a szívvel, a szív pedig a koponyanyílással, de ha ezzel az ujjal jelölik meg a harmadik szem helyét, akkor meg is nyitják azt talán? Vagyis a megvilágosodás és a spirituális szempontból eredményes, üdvös testelhagyás is összefügg? – Pierre gondolatmenete vitathatatlan volt, még Dordzse láma is bólintott, végre kimozdulva egykedvűségéből:

– A megvilágosodás persze hogy összefügg a végső kilobbanással! – mondta. – Elvakultan nem lehet megvilágosodni. De hadd kérdezzem meg, Antonio atya, mi a jelentősége maguknál a gyűrűknek? 

– Nem csekély a jelentőségük. A különböző egyházi személyiségek felszentelésükkor gyűrűt kapnak: a fogadalmas apácák, a püspökök vagy a bíborosok, és persze maga a pápa is. Akár férfiak, akár nők viseljék, az egyház iránti hűségre emlékezteti őket. Rómában Jupiter papjai bírták azt a privilégiumot, hogy aranygyűrűt viselhettek hivataluk jeleként, és igen, főpapjaink hivatalát és hivatását is jelölik a gyűrűk. Már a IV. században megjelent a gyűrű viselése, s a kilencedik századtól a püspöki felszentelés rítusának szerves része a gyűrű átadása. A főpapok gyűrűje is jegygyűrű, s az egyház iránti hűségre emlékezteti őket, csakúgy mint az apácákat a krisztusi jegyességre.

– És a pápai gyűrű? – szólt közbe Pierre. – Ha jól tudom összetörik a pápa halálával?

– Igen, a halász-gyűrű első említése ha jól emlékszem VI. Kelemen korából való az 1200-as évek közepéről. A magánlevelek lepecsételéséhez volt használatos ez a gyűrű, míg a bullákat ólompecsétek hitelesítették. A halászgyűrűt a camerlengo bíboros húzza a megválasztott új pápa ujjára, s azért nevezik így, mert a csónakján éppen halászó Szent Pétert ábrázolja. És mivel a megválasztott pápa nevét is belevésik, vagyis teljesen személyre szabott, ezért értelemszerűen más célra nem is használható, ezért semmisítik meg. 

– Gazdag hagyomány, nem vitás, – szólt ismét Ramon – de árulja el kedves Vid, miért éppen ezt a gyűrűt hozta? Magának ez mit jelent?

Aki szabadságról beszél, az szükségszerűen kötöttségről is beszél.

– A gyűrű – nekem örökséget, átörökítést jelent. Apáról fiúra, mesterről növendékre száll egy igazi szimbolikus gyűrű, és emlékeztet az összetartozásra, a folyamatosságra. Aki a kezén viseli, megérezheti az erejét, de bizonyosan a súlyát, a felelősségét is. A hatalom felelősséggel jár, és aki szabadságról beszél, az szükségszerűen kötöttségről is beszél. Nekem ez a gyűrű mindezt megtestesíti – anyagi összetétele legyőzi az anyag világát, kora meghazudtolja a múló időt, égi eredete szó szerint túlszárnyalja a földi látóhatárt. A gyűrű a kozmosz körkörös táncát, a keletkezést és elmúlást is szimbolizálja, amit a meteor darab még inkább fölerősít. A gyűrű körkörös alakja az utat, a titkos átjárót is jelképezi. Külön kedvencem a négyszögletes gyűrű: azzal a kör négyszögesítése is végbemegy, azaz legyőzetik a tér és idő egymástól széttartó koncepciója. A másik különlegesség a levitációs gyűrű.

– Levitációs gyűrű? – Pierre volt a legfürgébb a kérdéssel, de ennek a kifejezésnek hallatán mindenki felfigyelt, még Dordzse láma is. Ramon tekintete is reám szegeződött, Antonio szeme is elkerekedett. 

– Igen, a kelet misztikájában a fizikai kölcsönhatásokat összekötik a platinafémekkel. Ebbe a csoportba tartozik az irídium és a palládium is. Ezek olvadáspontja igen magas, ezért megmunkálásuk nem könnyű, viszont rendkívül ellenállóak. És nemcsak töltőtoll hegyet készítenek irídiumból vagy ródium bevonattal… mert ezek a mai fizika sztár-elemei. Úgy mondják – és kísérleti megfigyeléseket is folytatnak ez ügyben – hogy a palládium-csoport elemei a kundaliní-sakti mozgásával függenek össze. Az irídium emeli a kundaliní-saktit, a ródium pedig a lefelé irányuló energia-áramlást segíti. A két elem egyensúlya biztosítja a fel- és lefelé irányuló energiaáramlások maximális koherenciáját. Ezen túlmenően az irídiumot levitációs kísérletekben is alkalmazzák, mert nagy spin kvantumszámokban antigravitációs jelleget mutat! Vagyis anyaggal is legyőzhető az anyag vonzása – döbbenetes! Ezt persze az én egyszerű titán-meteorit gyűrűm nem képes demonstrálni, de elég belegondolni, mi minden lehet még előttünk. A gyűrű tulajdonképpen ugyanaz, mint a koszorú vagy a korona – dicsőség és felelősség egyszerre – ezek pedig a nevezetes uroborosz-kígyó metamorfózison átment utóképei! S ha a saját farkába harapó uroborosz-kígyó a totalitás, az alfa és ómega vagy az opus circulare, az anyag egymásba történő folytonos átalakulása, s így a szamszára vagy a természet megszelídítetlen ősereje, akkor a palládium-gyűrűvel legyőzhető az anyagi kötöttség, ki lehet lépni az uroborosz-szamszárából, a gravitáció átvált levitációba, s a gyűrű szimbolika feltárja a kivezető utat, az örök élet kapuját…

Ouroboros 

A saját farkába harapó kígyó vagy sárkány jelmondata: „Végem a kezdetem.” A lebomlás és felépülés, a vég és a kezdet örök egymásra utaltságát s az örök időt egyként megtestesíti. A magát átváltoztató anyag, máskor a bölcsesség, a halhatatlanság jelképe. Látszólag mozdulatlan, de az örök körforgást is megmutatja, a nappálya útját, a szamszárát vagy a kozmosz életciklusát is leképezi, sőt a kundaliní-kígyó sajátos testvére is. Legfőképpen az anyagba, testvilágba alászálló, majd onnan felemelkedő szellem allegóriája.

– Bravo! – kiáltott fel Dordzse láma, s ez tőle egy nem várt érzelemgazdag reakció volt. Nem gondoltam, hogy bármilyen mértékben is követi beszélgetésünket, s a kezdeményezését leszámítva ma egész végig kívülállónak tűnt. S hogy ilyen lelkes felkiáltásra ragadtassa magát, egyáltalán nem volt tőle várható. – Vagyis azt akarja mondani, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a környezetünknek és a körülményeknek, mert hiszen legyőzhetők a korlátok…

– A környezetnek alárendeltje az ember, mert talán nem tudjuk fölülről irányítani a mindenség nagy rendszereit, ám a körülményeket a megfelelő tudás vagy odaadás révén alakíthatjuk, és az nagy szabadság. Elismerem, nagy felelősség is. De ha megengedi a tisztelt asztaltársaság, Pierre-hez fordulnék. Tudom, most van itt velünk első alkalommal, és nem vagyok benne biztos, hogy kellőképpen fel tudott készülni, értékes hozzászólásai okán mégis úgy vélem, volna mondanivalója. Hozott-e magával valamit, kedves Pierre?

– Köszönöm, most egyenesen megszólítva érzem magam. Valóban első alkalommal lehetek itt, de remélem nem utoljára – ha megengedik… Abban igaza van, kedves Vid, hogy nem hoztam magammal semmiféle tárgyi objektumot, pedig a gyűjteményemben található néhány figyelemre érdemes darab. A kedvencem … de nem, ezt most nem mondom el. Viszont valamit én is hoztam magammal, egy történetet.

Mindannyian érdeklődve fordultunk feléje. Eddig sziporkázó volt a felhozatal, már az ifjú bonc képe is valóságos tárlatvezetést és magasröptű eszmecserét tett lehetővé az emberről és körülményeiről. Meglepő volt Dordzse láma titkos feltárulkozása, a képről nemcsak az ifjú sorsát olvashattuk le, hanem ki nem mondva a láma is elmesélte életének e sajátos eseménysorát. Hogy azt fátumként vagy a kegyes sors műveként élte-e meg, maradjon a hallgatás titka, de szája szélének rezdülése sok mindent elmesélt. Aztán a fantomkristály, Szent Kristóf-medál meg a gyűrű – egyik különösebb tárgy, mint a másik. Misztikus jellegűnek olyasmit tartanak, ami önmagán túlmutat. Nos, azt hiszem, ezek az objektumok mind ilyenek, egyszersmind sokat mondóak tárgyunk, a sors és a szabadság témájában is. Vajon mit mond Pierre, a végtelenül tájékozott Pierre története?

– Hallgatjuk, kedves Pierre! – szólt biztatóan Ramon, mint házigazda. – Számítunk a véleményére.

– Nos, amint talán emlékszik, kedves Vid, meséltem magának a barátomról, aki annyira hasonlít magához. Talán azt is említettem, hogy egy jóga-irányzathoz tartozik, és tanítóként működött. Nemrégiben összefutottunk, és fölöttébb meglepett. Amikor először találkoztam vele, akkor is a viselete okozott meglepetést nekem: vöröses stóla, lepelruha, beretvált fej, meglehetősen szokatlan külső. Hamarosan megszoktam az addig furcsa ruházatot, mert megtudtam, hogy ez szerzetesi öltözék, s mivel ismerősöm is fogadalmas életet él, a viseletet azonosítottam azzal a renddel, amihez tartozott. Most, amikor legutóbb találkoztunk, civil ruhát viselt, s ez ugyanúgy meglepett, mint korábban a szerzetesi viselet. Aztán elmesélte, változás állt be az életében, és most már nem aktív mint tanító, és letette a szerzetesi ruházatot is…

Titkos tanítás

„Akit föl akar emelni e világból (s akinek korábbi karmája szerint a hajlama engedi), azt az Úr szent tettekre készteti, s akit lefelé akar vezetni e világból (s korábbi karmájának rossz hajlamai erre kényszerítenek), azt nem szent tettekre készteti.” (Kausítakí-upanisad 3.8.)

Ekkor rezzentem csak fel. Pierre dramaturgnak vagy énekmondó bárdnak is elmehetne, teljesen lebilincselte a figyelmünket, pedig a történetnek még csak az elejénél járt. Selymes, mégis mély hangja valami megmagyarázhatatlan rezonancia-övezetet teremtett. Igyekeztem tudatosan kiszakítani magam az általa megformált varázskörből, s óvatosan körülpillantottam, csak a tekintetem mozdult, a fejem nem. A többiek is dermedten hallgatták Pierre elbeszélését, még Dordzse láma és Antonio is magukról megfeledkezve szinte együtt lélegeztek a történettel, pontosabban az előadóval. Pierre hirtelen rám villantotta a tekintetét, de Ramon közbeszólt:

– És mivel indokolta döntését, mit mesélt még? Már ha nem tekinti indiszkréciónak a kérdést…

– Csöppet sem, mert úgysem ismerik barátomat, a jelenség pedig létezik, tehát elvi síkon is beszélhetünk róla. Számomra az különösen fontos, amikor egy princípium valamilyen módon megmutatkozik az ember életében. Így ha megengedik, megengeditek, a személyes vonalat sem ejteném el, mert éppen ebben az egyedi esetben érhető tetten az egyetemes jelenség…

Azzal kezdte történetét, hogy az egyik általa nagyra beszült szentírást idézte, melyben elhangzik a kérdés: mi lesz a sorsa annak, aki nem tudja sikerre vinni lelki törekvéseit, mire számíthat? Költőien fogalmazott: nem fog-e a széltől szétkergetett felhőként elveszni? Éreztem, ez most az őszinteség pillanata… 

Fölöttébb különös volt a hangnem is. Korábbi találkozásaink során volt a szavaiban, inkább a hanghordozásában valami túlzó, valami lehengerlő. Egy olyan magabiztosság, amin érződik, megalapozatlan. Ezúttal azonban nem volt túlzott vehemencia, nem volt kinyilatkoztatás igényű vélemény-nyilvánítás. Sőt, megfordulni látszott a helyzet, én lettem a gyóntató, ő a bűnvalló. Egyszerű, őszinte szavak, természetes megnyilvánulások – ez is meglepett, de kellemes módon. 

Mesélt a gondjairól és a múltjáról. Ifjan csatlakozott ahhoz a jóga-folyamathoz, aminek később tanítója is lett. A jobbító szándék vezérelte, mint minden igaz szívű fiatalt, és szép sikereket ért is el. Szinte természetes módon hamarosan vezető személyiséggé vált, egyre többen benne látták az előző tanítók utódját, vagy személyes megmentőjüket. 

Persze traumákat is megélt, sok küzdelmet, ami inkább csak megerősítette. Ő egy bizonyos szemszögből látta az élethelyzeteket, a környezetében lévők sokkal szűkebb perspektívában gondolkodtak. Mesélte, a nehézségeket azzal tudta legyőzni, hogy mindig az értékek mentén döntött. Mígnem – most, visszatekintve úgy látta, törés állt be életében, s ahhoz, hogy hivatását tovább tudja folytatni, kompromisszumokat kötött, előbb kisebbeket, később súlyosabbakat, és egyre veszélyesebb vizekre evezett. Ahogyan fogalmazta, az értékeket nem sokára fölváltotta az érdekek mentén hozott döntések sora, s innen már nem volt megállás. Követői istenítették, amit kezdetben persze nem hitt el, de lassan hozzászokott ahhoz, hogy neki mindig igaza van. Ez az érzés kezdett elharapózni rajta… Hitszónokként és szerzetesként tudta, hogy az aszkétáknak három ellenfele van, a pénz, a nők és a hírnév, s amikor az efféle kísértések először támadtak rá, még nevetve elhárította őket, de később alattomos módon visszatértek és beszivárogtak életébe. Nagy dolgokat vitt véghez, amihez sok pénz kellett, így a financiális érdek kezdte átvenni a szellemi értékek helyét. Az erőteljes férfi példa, amit képviselt a tudás, a vezetői képességek és a lemondás terén, karizmatikus kisugárzásával tetézve sokak számára vált vonzóvá, természetesen nők számára is. Mindig nagy sleppel utazott, ha a közösségeket látogatta, valóságos félistenként ünnepelték. Százak, ezrek vették körül, egyre ismertebb és elismertebb személyiséggé vált, valóságos nemzetközi karriert futott be. 

Volt néhány hűséges, de kritikus tanítványa is, akik igyekeztek felhívni bizonyos jelenségekre a figyelmét, amiket előbb még megszívlelt, aztán átbillent a helyzet, és már nem segítő szándékot látott a figyelmeztetésekben, hanem csak akadékoskodást. Feljebbvaló jóakaróit elszólította a halál, s ekkor végképp elhatalmasodtak rajta az emberi gyöngék. Kisebb botlások után megszületett benne önmaga hasonmása, tulajdonképpen kettős élet folytatott. A látható felületen a nyájas mester, a színfalak mögött pedig egészen más. A tartós hiba bűnné vált, ő fogalmazott így. Mert ha egy óvatlan botlásból gyakorlat lesz, s a rossz, a helytelen már szokássá válik, azt roppant nehéz megfékezni. Egyre súlyosabb visszaélések következtek, amiket ideig-óráig képes volt leplezni, de aztán kitört a botrány. A titkolt bűnök, kihágások napvilágra kerültek, s innen már egyenes volt az út a mi találkozásunkig, amikor már civilben jelent meg. Minden összeomlott körülötte.

Korábban megnyíltak előtte s nagyszámú kísérete előtt a kapuk, most az ajtókon egyedül kellett kopogtatnia. Akik korábban istenítették, most ördögöt kiáltottak, a követők elhagyták, s néhányan ugyan még ragaszkodtak volna az álmaikhoz, és továbbra is követték volna őt, pontosabban a belé álmodott illúziót, ezeket viszont ő hagyta ott. Ezért én nem a nagytiszteletű mesterrel, az égi magasságokban lebegő hibátlan szenttel találkoztam, hanem egy normális emberrel, akivel érdemes társalogni. Keserűen jegyezte meg, számára a legfájdalmasabb azt volt, hogy éppen azokba a csapdákba sétált be, amiket a leginkább szeretett volna elkerülni. Ezt az összegzést én is megjegyeztem…

Ahogy Pierre abbahagyta mondandóját, a megdermedt levegőben mintha ott keringtek volna az utolsó szavai. Megszólalni nehéz lett volna, inkább tőle vártuk a folytatást. Végül Antonio megköszörülte a torkát:

– Hm… ismerős történet… és teljesen igaza van, ebben nem a barátja a fontos, mert ő is csak szereplője ennek a mitikus játéknak, a sorsnak. Mintha ő csak kiszolgáltatottja lett volna ennek a sorsszerű helyzetnek.

– A bukásnak? – szólt kissé élesen Ramon, exponálva a finom tónusokban lebegtetett tényt.

– Nevezzük így – felelt Antonio, – bár hogy mi a bukás és mi a felemelkedés, azt néha nem könnyű eldönteni. Nemzetközi hírű hitszónokká vagy rendalapítóvá válni látszólag fényes karrier, de hogy mi van a háttérben, milyen küzdelmek és milyen kényszerek jellemzik a jelenség mögött az embert, azt nehéz átlátni. Shakespeare úgy fogalmaz: bűn által emelkedik s erény által bukik… Ami persze egy fordított értékrendű világban, ahol a kétséges példát állítják be követendőnek, a normális normát pedig elavultnak, nos ott a bűn által emelkedik teljes mértékben érvényesül, és az erényes elbukik. Ez is a körülmények összjátéka. Ám az adott esetben, az egyéni ember esetében igenis életmentő lehet egy ilyen erény általi bukás – főleg egy hamis pozíció elvesztése.

– Hadd idézzek én is valamit, úgy vélem, ide vág… – érdekes, Dordzse láma most nem megszokott szófordulatával élt: a káprázat világában… – Buddha életének korai szakaszára gondolok. Atyja valóságos paradicsomi körülmények között tartotta, ami jó és kellemes a földön elképzelhető, azt mind megadta neki, s ami visszás, korlátolt vagy kétes, azt mind kirekesztette. Izoláltsága biztosította ennek a káprázatnak a fennmaradását, de milyen gyors volt a kijózanodás, amikor szembesült az élet korlátozottságával, az öregséggel, betegséggel és az elmúlással. Az izoláltságból hirtelen a kijózanodásba csöppent. Nem lehet, hogy barátja esetében is a káprázat szűnt meg, s egy lépéssel közelebb jutott az igazsághoz? Sziddhártha hercegnek e brutális kijózanodás adta a hajtóerőt ahhoz, hogy megvilágosodottá váljon. Igaz, ő nem személyes bukás által lépett előre.

– Szerintem a józanodás szerencsés – tette hozzá Ramon – és legyen bármilyen nagy a különbség az észrevétlen mámort nyújtó befolyásos pozíció és a rangvesztés között, az utóbbi helyzet egészségesebbnek tűnik. És szándékosan nem kijózanodást mondtam, mert nem gondolom, hogy ez a folyamat eljut egy végérvényes nyugvópontra.

– A megvilágosodással aligha fér össze a kivagyiság és ragaszkodás – fűzte tovább gondolatait  Dordzse láma – ezért jobb feladni a pozícióhoz fűződő ragaszkodásainkat. Úgy mondják, amit nem ad oda az ember, az lesz az, amit majd biztosan elveszít…

A láma a Pierre által exponált helyzetre reflektált, s ahogy kezdte mondatát, magabiztos volt még, de ahogy a végére ért, utolsó szavait szinte elharapta. Szavai a saját fejére hullottak vissza, talán az ifjú bonccal kapcsolatban megélte a fájó érzést, amit egy ragaszkodás elvesztése jelent.

– Én azon gondolkodtam – tettem hozzá, – miként váltotta fel a kezdeti őszinte lelkesedést a megalkuvás és később a romlottság? Mondhatjuk-e, hogy a körülmények hatására válik ilyenné az ember? Talán túl hosszú ideig élünk? Egy hosszú úton bizonyosan belelép az ember egy kátyúba, rövid távon lehet, hogy el tudja kerülni…

Pierre bólintott:

– Ha a görög sorstragédiákat nézzük, ott a végzet szükségképpen beteljesedik. A fátum a megmásíthatatlan végzet, rendszerint vak, esztelen és kegyetlen. Ha tehát csak a bukás tényét, vagy az eltévelyedést nézzük, az fatális esemény. A fátum a dolgok mechanikus összefüggéseit fejezi ki, ok és okozat, ám ennek ellentettje a gondviselésben és az emberi szabadságban való hit. Meglehet, így a bukás éppen a felemelkedés eszköze.

– Visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk: kiszolgáltatottság a körülményeknek, vagy felelős interaktív sorsformálás? – summázta Ramon.

– Hát persze, Ramon, hiszen ezt a témát feszegetjük! – válaszoltam. – A fantomkristály is erről a kérdésről beszélt, és az arckép is, bár be kell lássuk, leginkább Pierre ajándéka exponálta a problémát. Én mégis azon töprengek, hol húzódik a körülmények kényszerítő erejének és az egyéni felelősségnek a határa? Arisztotelész sterilen fogalmaz: „Kényszerű történés az, amelynek a mozgatóelve kívülről való, oly értelemben, hogy ahhoz a cselekvő vagy szenvedő személy semmivel sem járul hozzá…” Akárhogy próbálkozom, el sem tudok képzelni ilyen helyzetet, mert valahogy mindenképp részt veszünk az eseményekben. De hogy hol húzódik a kényszerítő erő és a szabadság, az autonómia és vezetettség határa… nem tudom. Mennyiben meghatározó a szereposztás, a pozíció, melyik az erősebb, az érdek vagy a szabadság? Létezik-e szabad döntés? Vagy csak úgy belesodródunk a bűnbe? Gondolkodott már azon, Ramon, hogy mennyi szabadsága van például egy despotának? Mit cselekedhet meg egy fáraó, és mit nem? 

– Jó kérdés… – válaszolt elismerően Ramon, bár nem vagyok benne biztos, hogy értette a dilemmámat. – Erről az a klasszikus történet jut eszembe, amikor a növendék a szabad akaratról faggatja mesterét…

A szabad akarat

– Létezik-e szabad akarat?

– Hogyne létezne! – válaszolt a mester. – Emeld fel a lábad! – szólt az előtte álló tanítványhoz, mire az a levegőbe emelte a lábát.

– Eddig értem, de van-e még mondandód? – kérdezte a növendék.

– Emeld fel a másik lábadat is! – szólt a mester.

– Hát azt nem tudom!

– Látod, eddig terjed szabad akaratod. 

Antonio jóízűen felkacagott, Ramon pedig elvörösödött: 

– Lehet, hogy ezzel ellentmondtam magamnak…

– Örülök, hogy közelednek álláspontjaink – próbáltam feledtetni Ramon kényelmetlenségét. A láma bólintott, de nem tudtam, ez nekem szól, Ramonnak, vagy önmagának… – Az azonban felötlött bennem, hogy vajon Buddha el tudta felejteni, honnan jött? A fiáról, volt nejéről meg tudott-e feledkezni? Mert egy alulról felkapaszkodó ember nagyon gyorsan megfeledkezik arról, honnan jött. De egy buddha?

– A pozíciók forgandók, elég Péter helyzetére gondolni – szólalt meg hosszas hallgatás után Antonio. – Az apostolok között szinte rangidős, és képtelenségnek tartotta, amire figyelmeztette Jézus. Mégis megtagadta mesterét, aztán meg ő lett az egyház szegletköve. A bukás után – felemelkedés. És éppen az ő esetében gondolom azt, hogy nem, nem feledte, honnan indult. Ezt a sebet, meggyőződésem, egy életen keresztül hordozta, örök mementóként. És mégis szeretném hinni, hogy az ember eredendő ártatlansága megmarad. 

Antonio szavai nemcsak meggyőzően, hanem szívhez szólón hangzottak. Ezen magam is töprengtem már, és bár az ember el tudja feledni honnan indult, és az érdek sokszor fölülírja az értékeket, mégis szívesen osztozom az atya meggyőződésében. 

– Szabad még teát valakinek? – tért vissza házigazdai szerepéhez Ramon, inkább csak udvariasságból, mert a csészék kiürültek, a forró víz kihűlt. Ha jobban belegondolok, Ramon nem véletlenül kínált bennünket az általa sugallt vagy inkább választott teával. Antoniot, aki a teák világában még új jövevény a kezdők egyik kedvencével, a tejes oolonggal kápráztatta el, a lámának vörös teát készített – talán a szerzetesi ruházatának színe után? Magának egy finom zöld teát választott, nekem meg az ötszáz éves feketét. Pierre, aki első alkalommal tisztelt meg minket a jelenlétével fehér teát kapott – talán azért, mert tiszta lappal indul? Nem vitás, Ramon nyílt küzdő volt, de vendéglátása finom, láthatatlan figyelmességről árulkodott, a szimbolikus harcos és az okkult mester is ott lakott benne. Mintha színek szerint szolgált volna bennünket: kék, vörös, fekete, zöld, fehér… milyen különös ez a Ramon!

– Kedves barátaim, – folytatta Ramon – most, hogy lassan befejeződik találkozónk, hadd kérjek mindenkitől egy összegzést. Egy olyan üzenetet, ami egyszerre vélemény-névjegy, és bárki által hasznosítható bölcsesség, ha szabadna…

– Kezdje maga, Ramon! – mondtam határozottan. – Hadd adjuk meg az elsőséget a házigazdának. 

– Megtisztel, Vid. Én azt hiszem… kezdetben kicsit hevesen nyilatkoztam. Mentségemre szóljon, szeretem a nyílt beszédet, és hiszek a tiszta szándék sorsfordító erejében. És hogy miért nem hiszek a körülmények abszolút kényszerítő erejében, abban a reneszánsz bölcselők is megerősítenek. Egyik kedvencem, akitől idézetemet is hoztam, Giovanni Pico della Mirandola. Kor- és vitatársai Savonarola, a magnetikus hatású dominikánus, vagy Marsilio Ficino, a firenzei neoplatonikus – micsoda kor, micsoda társaság! Pico della Mirandola a humanista reneszánsz eszményeket igyekezett összeegyeztetni a keresztény értékekkel. Roppant érdekes, hogy meggyőződése jegyében vitába keveredett a világi gondolkodókkal, de inkvizíciós pörbe fogta az egyház is… nekem éppen azért tetszik, ahogyan kiállt meggyőződése mellett. Talán egyszerre volt progresszív és retrográd a viselkedése, mindenesetre az embert csupa lehetőségnek tartotta, akit a hite tehet igazán naggyá, az Istenre hagyatkozás adhatja meg neki az igazságot és a belső megnyugvást. A lehetőség… számomra ez a fontos!

Ezzel Ramon is előhúzott a teás dobozai közül egy különös, bőrbe kötött vaskos jegyzetfüzetet. Nem kellett benne sokat lapozgatnia, hogy meglelje az idézetet.

A szabadságról: „Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi leginkább kedvedre való a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat, amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.” (Giovanni Pico della Mirandola 1463-1494 Az emberi méltóságról, ford.: Kardos Tiborné, in Reneszánsz etikai gondolkodók, Gondolat, Budapest 1984)

Végül engedtessék meg még egy mondat Hermésztől: „Akinek nincs esze, azokat magával vonszolja a Végzet.”

– Hadd csatlakozzam! – vette át a szót Pierre. – Ha már Hermészt idézted, valamit én is tanultam tőle: „Ami ésszerű, az a Gondviselés szerint való, ami irracionális, a Szükségszerűség szerint való, a testi vonások pedig a Sors szerint valók.” De nem akarok előre tolakodni, csak ide kívánkozott…

– Egyáltalán nem, sőt úgy érzem, ezzel a gondolattal megelőlegezte, amit én szeretnék megosztani. – Antonio újra fellapozta jegyzeteit, és érdekes módon nem az egyházatyákat, hanem az ókori bölcseket idézte:

– Ugyan a szabadság és elrendelés a teológia egyik nagy kérdése, most hadd hozzak más forrásokat. Ha azt kerestük, hol húzódnak a határok a körülmények kényszerítő ereje s az egyén felelőssége között, akkor szerintem érdemes megfontolni a definíciókat. Lehetséges az, aminek az a természete, hogy a képesség szerint megtörténik, illetve aminek nincs külső akadálya. A szükségszerű olyan lehetséges, aminek az ellenkezője lehetetlen, illetve ami megakadályozhatatlan. Ezzel szemben az esetleges olyan lehetséges, aminek az ellenkezője is lehetséges, végül a véletlen az, ami az emberi számítás számára bizonytalan és előre beláthatatlan, illetve olyasvalami, ami mindannyiszor másként megy végbe. 

Ezzel finoman behajtotta jegyzetfüzetét, majd folytatta:

– Ez persze nem összegzés, inkább részletezés, de ha már fölmerült a kiugrás és a pozícióvesztés, a hamisság és az igazság kérdése, összegzésképpen azt mondanám, Ne vedd fel a zafírköves bíborosi gyűrűt anélkül, hogy a keresztedet is föl ne vennéd… De hadd adjam vissza a szót önnek, illetve neked, kedves Pierre…

– Köszönöm. Én a befolyás, illetve a tudatosság problémájára szeretnék reflektálni. Azt tapasztaltam, hogy van, aki az ellenszélben erősödik meg, más pedig a tápláló, védett közegben életképtelenné válik. Meggyőződésem, hogy az ember mindig befolyás alatt áll, csak az nem mindegy, miféle befolyás alatt. Hogy az érték vagy az érdek vezérli-e? Hadd idézzem a XX. század egyik eredeti gondolkodóját, Pjotr Uszpenszkijt: 

Befolyás

„Lehetetlen megszabadulni egy befolyás alól anélkül, hogy az [az ember] egy másik alá ne kerüljön. Minden, az egész önmagán való munka abból áll, hogy az ember kiválasztja azt a befolyást, ami alá kerülni akar, és tényleg ez alá a befolyás alá kerül. Ezért szükséges előre tudni, melyik befolyás a hasznosabb.” 

– Én szívem szerint a nem hétköznapi befolyást választanám. Persze tudván tudom, hogy én magam is folytonos hatással vagyok környezetemre, vagy inkább kölcsönhatásban állok a körülöttem élőkkel és a mindenséggel, így magam számára is kötelezőnek érzem, hogy az a kölcsönhatás emelő legyen minden résztvevő számára – fejezte be Pierre, és az első alkalomhoz mérten igen tartalmas hozzászólást hallottunk tőle. Dordzse láma következett, a figyelem valamiképpen őt jelölte ki.

– A káprázat világában … nem könnyű eldönteni, mi valóságos és mi nem az. Ha elvileg vizsgálom, a körülmények valótlanok, ha gyakorlatilag szemlélem, mégis meghatározzák az ember életét. Ennek a paradoxonnak a feloldására, engedjék meg, hogy a lótuszvirág példáját hozzam fel. A lótusz mindenhol, amerre csak ismerik, a tisztaság és a szellemi magasságok szimbóluma. Virágai a napvilágra vagy más fajai a holdvilágra nyílnak – de maga a növény az iszapban tenyészik. A sárban nő, és mégis milyen tiszta, finom lesz. Egy valami azonban ismeretes: kincs rejlik a lótuszban – óm mani padmé hum… Ezért tartom lehetségesnek a feltörekvést a nehéz sorból, bár nem vitás, a könnyű sorból is előfordul az alászállás. A dolgok folyamatosan létesülnek és elenyésznek…

Pazar gondolatmenet! A káprázat világától – ahonnan a láma mindig indulni szokott – eljutott a legfontosabb buddhista mantrához, briliáns! És a kincs, mintha a kincs mégis a sorspálya szabadsága volna – vagy éppen a kötöttsége? Dordzse hangja zökkentett ki elmélkedésemből:

– És ön, Vid? Biztosan ön is megajándékoz bennünket valamivel.

– Nem készültem finom teákkal, mint figyelmes vendéglátónk. Hadd köszönjem meg mindannyiunk nevében a válogatott teákat! Micsoda szín-kompozíció… – és láttam, Ramon értette, mire gondolok. – Számomra ez a teakínálat már egy metafizikai ajándék volt, köszönöm! Be kell valljam, rendkívül élveztem ezt a pazar eszmecserét. Mintha megvalósult volna egy magasabb szintézis, néha valósággal úgy éreztem, az üresen álló székeket is elfoglalta egy-egy láthatatlan ismerős. A magvas gondolatok fényében megfürdettem azt a néhány gondolatot, amivel készültem, és továbbra is relevánsnak tartom azokat. Én a körülmények hatalmán töprengtem el, ami számomra az emberi szabadság és kötöttség nagy, talán nem is megválaszolható kérdésének parafrázisa. Megvizsgáltam jó néhány közember vélekedését a szabadságról, életútról és kényszerpályáról, és bizonyos tipológiát ismertem fel a vélekedések sokféleségében. Hadd osszam meg vizsgálódásaim eredményét! Három fő variáns köré csoportosíthatók a vélemények. Az ultra determinista felfogás szerint mindenki élete végérvényesen kész, már a kezdetektől fogva a legapróbb részletekig és nincs választás, végig kell menni rajta. A szabad akarat csak annyiban létezik – akár egy képzet – hogy milyen szívvel, milyen tudattal halad végig az ember a számára kijelölt úton.

A mérsékelt determinizmus olyasmit állít, hogy mindenki élete kész már a kezdetektől fogva, de több variánsban van kész. Mintha egy széles úton haladna az ember, s reá volna bízva, vajon jobboldalt, baloldalt, vagy középen halad-e, esetleg cikázik… De hogy az út honnan hová vezet, nem befolyásolhatja. 

A mérsékelt indeterminizmus szerint az ember a külső és belső korlátok által meghatározott kereteken belül öntudatos elhatározással szabadon választhat a különböző cselekvési lehetőségek közül, sőt azok tágíthatók is.

Innen csak egy lépés – és éppen ezért nem tekinthető szélsőséges indeterminizmusnak – az a szabadság-felfogás, amely az akaratszabadságot erkölcsi szempontból az ember ama aktív önelhatározásában jelöli meg, melyet követve az önmaga által kitűzött célok és eszmék szerint határozhatja el magát. Szélsőséges indeterminizmusnak a véletlenbe vetett hitet nevezhetném, de ezzel most nem óhajtok foglalkozni. 

Most már tehát az a kérdés, vajon létezik-e emberi szabadság, avagy sem? Hogy formálhatja-e a sorsát az ember, vagy mindössze egy kényszerpályát kénytelen befutni?

Keleten azt mondják, az egyéni lélek függő valóság, tehát teljes szabadságról nem beszélhetünk, de mivel az isteni energia megnyilvánulása, s az Abszolút egyben szuverén is, ezért a szabadság minősége megvan a lélekben, csak mennyiségileg korlátozottabb mint az isteni szabadság. Erasmus egyenesen úgy fogalmaz, az ember nem más, mint az isteni lélek eleven eszköze, ami számomra azt jelenti, hogy ontológiai szabadság nincs, de metafizikai szabadság létezik! Ha megengedik, hogy a saját szavaimmal is igyekezzek megfogalmazni e gondolatot, akkor azt mondhatom, az ember a mindenség sejtje, és a mindenség által reá szabott feladatot teljesíti, ám az ő kezében van, hogy mit tesz – van tehát szabad akarata – de bárhogy is dönt, épp azzal szolgálja a reá szabott feladatot – vagyis nincs szabad akarata.

Ramon elismerően biccentett, és ez jól esett, Dordzse visszavonult rezzenéstelen ábrázata mögé, Antonio pedig, tudtam, hogy támogat, akkor is, ha nem mindennel ért egyet. Pierre, az én ismerősöm feszülten figyelt, láttam, egyezteti a hallottakat mindazzal a bölcsességgel, amit maga összegyűjtött. 

– A körülmények látszólag mellékesnek tűnnek – folytattam, – pedig nem azok! Ha a tér vizsgálata feltárta a mindenség tér-kódját, a háromrétű világ mibenlétét, s az idő vizsgálata feltárta, hogy e negyedik dimenzió hogyan működik, s hogy mindazt, amit térben nem tudunk értelmezni, azt áttoljuk az idő fogalmába, nos akkor a körülményeket, mint harmadik tárgyalt témát a világ harmadik és negyedik meghatározó tényezőjével, az ok-okozati összefüggéssel, illetve az információval kell azonosítanunk. Ezért a körülmények egyáltalán nem mellékesek! S hogy a körülmények fontosságát kellőképpen méltányolni tudjuk, a tanácsom így hangzik: szemlélődj és végy részt! Részt kell vegyünk a saját életünkben, ez a tapasztalás maga, de egy kicsit kívül kell állnunk rajta, ez pedig a szemlélődés. Ha elsodor minket az élet áramlása, nem látunk rá a dolgainkra, ha pedig csak elmélkedünk a dolgainkon, akkor lekésünk a saját életünkről. De, engedelmet, nekem indulnom kell, szólít a kötelesség… Legközelebb folytatjuk, addig lélekben együtt!

Felálltam az asztaltól, s mintha velem együtt a láthatatlan résztvevők is távozni készültek volna, az el nem foglalt székek üressé váltak. Antonio a jegyzetfüzete fölé hajolt, hogy néhány gondolatot rögzítsen. A többiek felálltak az asztaltól, Ramon velük foglalkozott, én pedig nem fordultam vissza. A kijáratot könnyű megtalálni, ha megfigyelted a bejáratot… feltéve, hogy nem változtak a körülmények.

73/2020
Rácz Géza