Ísvara-pranidhána – az Úr iránti odaadás
„A cselekedetek jobban tükrözik valakinek a személyiségét, mint szavai. A jógi megtanulta, hogyan szentelje minden cselekedetét az Úrnak, így azok a benne is ott rejlő isteni természetet tükrözik.” (Bellur Krishnamachar Sundararaja Iyengar)
Az „én”-tudat elhagyása
A jóga filozófiai alapja, hogy a nagyon mélyen bennünk élő valóság mentes az illúziótól. Attól a káprázattól, amely az életünk korlátainak és nyomorúságának az okozója. Bár az egyéni tudat ennek a végső valóságnak a megnyilvánulása, mégis azonosul érzékszerveivel, a környezetével, és ez fátylat von valódi természetére.
A szabadulás egyetlen módja az „én-tudat” leépítése, vagy más szóval transzformálása, amely minden klasszikus jógarendszer célja.
Az ísvara-pranidhána gyakorlása során a hangsúly azon van, hogy ne az »én akaratom« érvényesüljön, hanem legyen meg a »Te akaratod«. A tetteink és akaratunk Úrnak szentelése valójában még csak a kezdet.
Mindez nem egy egyszerű mentális erőfeszítés, amely során a törekvő valahogy belenyugszik Isten akaratába. Nem puszta elfogadás, hanem egy mélyebb átalakulás: Istenben való megnyugvás, amelynek haladó gyakorlata a szamádhi tudatállapota.
„Aki hisz Istenben, az sohasem esik kétségbe. Az ilyen emberből világosság (tédzsasz) sugárzik. Aki tisztában van azzal, hogy az egész teremtettség az Úrhoz tartozik, az nem fújódik fel a büszkeségtől, és nem ittasul meg a hatalomtól. Önző célokra nem adja magát; „fejét csak Isten imádásában hajtja meg.” (Bellur Krishnamachar Sundararaja Iyengar)
Az érzékek szabályozása nagyon nehéz, az elme fegyelmezése még nehezebb. Ha már kimerültünk az erőfeszítésben, a sorozatos kudarcokban, az Úrhoz fordulunk, itt kezdődik a bhakti – az odaadás: az elme, az értelem, az akarat alárendelődik az Úrnak. A bhaktiban eltűnik a hamis én, és a valódi egyéniség bontakozik ki.
Isteni beavatkozás
Az Isten felé törekvés és az előtte történő meghódolás a kezdetektől fontos eleme volt a jógának. A jóga szútrákból is kiolvasható az a megélt gyakorlatból fakadó tapasztalat, ami feltételezhetően Patanydzsali és a kortárs jóga gyakorlók Istenhez való viszonyát jellemezte. Számukra Isten nem elvont fogalom volt.
Ezt az ihletett tudást nehéz az értelem útján megismerni, ez valójában szívbéli kérdés. Patanydzsali dualisztikus szemléletét, amely szorosan kapcsolódott a teista-szánkhja világnézeti rendszeréhez, a későbbi jógairányzatok nehezen tudták elfogadni, és vissza is tértek a klasszikus jógát megelőző védántai non-dualista megközelítéshez.
Az Úr iránti odaadás szellemében a jóga gyakorlása nem más, mint Istenre hangolódó meditáció, amely megnyitja a szívet a Legfelsőbb felé.
Az odaadás folyamatáról Vjásza a Jóga-bhásjában (Fejtegetések a jógáról – a Jóga-szútra legkorábbi ismert magyarázata) így ír:
„Az odaadás miatt egyfajta különleges [Felé irányuló] szereteten (bhakti) keresztül az Úr közelebb húzódik a jóginhoz és egyedül (a jógin) természete miatt támogatja őt. Kizárólag e természet által a jógin közel kerül az eksztázis (szamádhi) megvalósításához és az eksztázis gyümölcséhez [ami a felszabadulás].” 1.23.
Igazi jelentősége ennek az utolsóként tárgyalt nijamának abban rejlik, hogy több mint erőfeszítés. Az összes korábbi gyakorlat lényege az egyéni erőfeszítés, a tudás, a felismerések, a személyes gyakorlás. Az ísvara-pranidhánában azonban benne rejlik Isten viszonzása, kegyelme: a jógi megtesz mindent, hogy meghaladja saját korlátait, hogy megtisztítsa elméjét és eljusson a szívéhez, ahol a Legfelsőbb rejtőzik, de az utolsó lépés már csak az Isten kegyelmén múlik.
„Oktatás, ész ereje vagy sok hallás – elérhetetlen marad így a Lélek.
Elérni csak az tudja, kit Ő választ, annak önmaga természetét föltárja.”
(Katha-upanisad 1.2.23. szöveg)
Az Isten előtti meghódolás túlmutat a jamák és nijamák bevezető gyakorlatain. Igaz, hogy az eddig tárgyalt összetevők magas szintű gyakorlása különleges képességeket, úgynevezett sziddhiket eredményeznek, a meghódolás gyakorlásával azonban közvetlenül a legmagasabb tudatállapot, a szamádhi érhető el. Ezzel a nyolcfokú jógaút összes többi elemét – kezdve az ászanától a meditációig bezárólag – a szükséges előkészületek szintjére helyezi.
„A szamádhi azáltal jön el, hogy mindent feláldozunk Ísvarának.” 2.45.
(Patanydzsali: A jóga vezérfonala. Malik Tóth István fordítása Szvámí Vivékánanda nyomán)
Gyakorlás
Lehet-e gyakorolni az Isten iránti odaadást, tanítható-e az áhítat útja, felfedhető-e a misztika? A kérdés költői. Ahogy többek között a Katha-upanisad is rámutat, igazából nem rajtunk múlik, hogy elérjük-e az önvalót. A spirituális törekvőnek egyetlen lehetősége van: meg kell tennie minden előkészületet a kegyelem befogadására.
„Az isteni kegy nem törődik semmiféle tulajdonsággal, képességgel vagy érdemmel, ugyanakkor mindig kész segíteni a gyöngét és méltatlant. Egyetlen dologra van csak szükség: a kegy befogadása iránti őszinte vágyakozásra.” (Szvámí Bhakti Raksaka Srídhar: Az Arany Avatár című könyvéből)
73/2020
Kenderesi Ilona
