Kásmír, Mártánda naptemplom

Fény kint, világosság bent

2011. november 04. Delhi-Srínagar

Expedíció – milyen különösen hangzik még mindig ez a szó, pedig az ember előtt már alig van a bolygónkon be nem járt hely. Tíznapos felfedező hajóút az Antarktiszra! – annyira drága a kirándulás, hogy csak tehetős idősebb utazók csatlakoznak. Vagy Szilveszter az Északi-sarkon atomjégtörővel! – ehhez képest Kasmírba utazni csekélység. A napsütötte, forró indiai őszből indulunk, s amikor a repülőn bemondják a célállomás, Srínagar – ez Dzsammu és Kasmír állam fővárosa – időjárását: hét fok és eső; akkor a legtöbb utastársunk fölszisszen, ez nekik fagyos hideg!

Mindenfelé erős a biztonsági-katonai jelenlét, Kasmír mindig is vitatott terület, valóságos tűzfészek. A lakosság vagy 90%-ban muszlim, a többi hindu, így a hindu templomok előtt barikád, katonák, lőállások – furcsa érzés.

Kasmír ízig-vérig indiai, és más vidékekhez képest mégis a legkevésbé indiai, inkább Közép-Ázsia. Úgy tartják, Srínagart a híres Asóka király alapította, aki a buddhizmust államvallássá tette. Lehet, ez csak legenda, de a leheletfinom emlékezeten túl nem sok nyoma maradt. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy például a Kusán birodalom felölelte egész Kasmírt. A Kr. u. első-második század során a mai Pakisztánban fekvő Pesavartól Srínagaron keresztül egészen a Delhi közelében fekvő Mathuráig tartott a hatalmas kiterjedésű és kulturális hatásában is rendkívül jelentős birodalom. A nevezetes gandhárai stílus e birodalom egységes formanyelve volt, hellenisztikus jegyekkel, s ennek nyomai ma is fellelhetők Kasmírban.

A híres kasmíri saiva hagyomány a hinduizmus egyik misztikus ága, de jelen volt itt a buddhizmus is. A IV. buddhista zsinatot Kaniska kusán király idején Kr. u. 140-ben Kasmírban tartották, itt vált szét a hinajána és mahájána irányzat, ráadásul kasmíri származású Nágárdzsuna is, aki a buddhizmust tantrikus elemekkel ötvözte és Kínába vitte. Az egyik nevezetes srínagar-i szentélyről úgy hírlik, az Indiába vetődött Jézus sírja – mintha nem a mennyekbe, hanem egy földi paradicsomba, Kasmírba távozott volna? A szerény épület fölött öles betűk hirdetik, hogy a próféta szerint Jézus a mennybe ment, úgyhogy ez nem Jézus sírja – a helybéli muszlimok ilyen érvekre támaszkodva igyekeznek elhárítani az idegen kíváncsiskodókat. Népek és világnézetek jöttek és mentek, míg végül évszázadokon át maradt az iszlám hódítás politikailag, és az erős szúfi jelenlét szellemileg. Ez az iszlám misztikus ága – lehet, hogy a pazar Kasmír mindenkit a belső igazságok kutatására hív? Ez a furcsa ötvözet adja a mai indiai államszövetség egyik legkülönösebb darabjának, Kasmírnak a megmagyarázhatatlan varázsát.

Taxival érkeztünk meg Zeystha Dévi templomához, ahol a számos szent forrás egyikére épült Dévi istennő kis vízi pagodája, egészen fantasztikus, mesebeli építmény. A várost övező hegyek lábánál áll a templomegyüttes, sok-sok lépcsőn kell felkapaszkodni – ez a néha csak szemerkélő, máskor szapora esőben nem is olyan kellemes –, s a kertben szétszórtan álló Durgának, Sivának és Ganésának szentelt kisebb szentélyek mellett áll a vendégház. Minden olyan, akár egy hegyvidéki menedékházban: hideg és nyirkos. Ezért is esett különösen jól a forró tea, amit útitársunk, Parvat készített. Ő korunk embere, indiai üzletember, aki nyugati életmódot folytat. Hindu, de vegyes táplálkozást folytat, fogyaszt alkoholt és dohányzik – egyik szokás hihetetlenebb egy hagyományhű hindu ember számára, mint a másik. Parvat mindemellett hisz az isteni elrendezésben – no meg az üzleti sikerben. Kalauzunk, Ánand kasmíri származású, otthonosan mozog, s hamarosan megérkezik ismerőse, egy ide házasodott ír hölgy, Martha, aki rengeteg hasznos dolgot hozott nekünk. Az egyik legfontosabb a firhan, ez a meleg gyapjúszövetből való, bő szabású köpönyeg, amit minden ruházatuk fölébe húznak a férfiak és nők egyaránt. A hosszú és bő bebújós kaftán igazi multifunkcionális ruhadarab: azonosító jel, hogy járatos vagy a helyi szokásokban, azaz csak félig-meddig vagy idegen, a zsebeiben minden szükséges kellék elfér, karja annyira bő, hogy karjaidat összefonhatod benne a hideg ellen. A legzseniálisabb haszna is az időjárással kapcsolatos. A hegyvidéken hűvös van, s védekezésül azt találták ki, hogy egy nyakba akasztható cserépedénybe parazsat tettek, ezt pedig a firhan alatt hordták. A fűtött kaftán remekül véd a hideg ellen, ráadásul a parázstartó a gyomortájon árasztja a meleget, a lehető legjobb megoldás a gyomorcsakra aktiválására. 

2011. november 05. reggel; Srínagar, Zeystha déví templom; Mártánda

Másnap későn ébredtünk a fagyos éjszakából, meleg víz még nem volt, így meglehetősen aszketikusra sikerült az első reggel. Az őszi köd lassan oszladozott, de a város csak nem akart megébredni dermedt álmából. A nevezetes Dal-tó fölött pára burkolta a roppant romantikus, ám közelebbről igencsak rozoga lakóhajókat. Ezek valóságos kolóniát alkotnak a tó vizén, utcákkal, piaccal és úszó postahivatallal!

A város egyik kis étkezdéjében reggeliztünk – ez fontos mozzanat, ki tudja, mi vár még ránk a mai napon! Majd nekivágtunk utunknak Matan település és a híres Mártánda Nap-templom felé. Jó órás autózás után a fűútról letérve érkeztünk meg a kisebb faluba, amely a megszokott muszlim település benyomását keltette, bár a források fölött itt aktív hindu templom működik, a Szúrja napistennek szentelt komplexum. 

Vizek mindenütt. Egész Kasmír hihetetlenül gazdag vizekben: források, mesterséges medencék, természetes állóvizek, folyók, a Dzshelum, amely a pompás kasmíri völgyet öntözi, följebb a hegyekben gleccserfolyók. A Szúrja templomnál négyszögletes medencében fogják föl a földből feltörő források vizét, bőséges, kristálytiszta vízáram, a medence teli halakkal, akik előszeretettel nyüzsögnek abban a szögletben, ahová az emberek a megszentelt étel maradékait szórják. Annál inkább, mert Matan a nagyhírű Amarnáth zarándokútvonalon fekszik, s úgy tartják, a jég-lingamnál tett szakrális látogatás akkor teljes, hogyha útban visszafelé az itteni szent halakat is megetetik. 

A falu hindu része elhagyatott. Stílusos, fából ácsolt emeletes-tornácos házak állnak üresen, leromlott állapotban, a hinduk – akiket itt általában a pandit (bölcs, tudós) megnevezéssel illetnek – elköltöztek, vagy inkább elmenekültek. Kalauzunk meg van győződve róla, hogy a kasmíriak szinkretikus meggyőződésűek, vagyis a különböző kultúrák és vallások, hagyományok megférnek egymás mellett, s ennek igaz- és ellenpéldáit is tapasztaltuk.

Bár ez a falusi Szúrja-templom újabb keletű, a hely mégis sugároz valami ősiséget. A két egymás mellett álló, régebbi és újabb Nap-szentély a forrás táplálta tavakra néz: a Napisten égi világossága találkozik a földi valósággal, a szentély tükröződik a vízen, így a közönséges víz-elem az élet vizévé lesz. A szentélyek istenszobrai a napszekéren haladó fényistent ábrázolják, az egyiken Szúrja hét lova szemben áll, s a látogató felé halad, a régebbi szentély oltárán azonban profilból látjuk a Napistent és szekerét, a hét ló feje szinte egy vonalban van kifaragva, oldalról látszanak Szúrja jobbján.

2011. november 05. dél; Matan falu és Mártánda temploma

Ezek a szentélyek azonban csak felvezetést jelentenek a falun kívül álló nevezetes ókori romtemplom nyújtotta élményhez. A településről kivezető út a dombok közt kanyarog, egy patakot is kereszteztünk a parkoló felé. Szerencsénkre a szezonon kívül érkeztünk, így a bazár, az árusok és a zarándokok tömegeit sikerült elkerülnünk. Könnyű séta után a lélegzetelállító templom előtt állunk meg.

Hátunk mögött a varázsos, buja smaragd vidék, ködpamacsok, vörös lombkoronába öltözött fák – ha lehet, ősszel még gazdagabb a táj, mint az év más szakában. Előttünk a rom, amely mögé égbe nyúló hegyvonulat fest pazar hátteret. Kívülről meglepően kicsinek, szinte jelentéktelennek tűnik a romos állapotban lévő épület. A kapun belépve a szépen megtervezett és karban is tartott park lep meg minket: virágok, nyírt sövény, üde gyep. A templomhoz fölvezető sétány sejtetni engedi a nagyszerű látványt, amit a rom nyújt. Mindenfelé hatalmas kőtömbök: a falkerítésen kívül és belül egyaránt. A nem gigantikus, mégis lenyűgöző, finom arányérzékről árulkodó központi épületet előbb csak távolból kóstolgatjuk, inkább az udvart járjuk körül, semmint berontsunk egyenest a templomba. 

Adatok a templomról

Az épület körülbelül 10 méter széles és 20 méter hosszúságú, a szentély 5,5×4 méteres, a főépület magassága majd 22 méter. A négyszögletes udvar 67×43 méter nagyságú, és az oszlopos kerengő 84 fülkéjében a szoboralakok egy méter magasak.

A naptemplomot a Karkóta dinasztiába tartozó Lalitáditja Muktapida (Kr. u. 724-760) Kasmír legbefolyásosabb uralkodója építtette feltehetően 725-756 között. Maga is a Nap-dinasztiába tartozó ksatrija. Kalhana, a kasmíri királyok könyvében (Rádzsa-tarangini) más adatot közöl, szerinte jóval korábban, 370-500 között épült a templom, de ez az adat kevésbé elfogadható. A Kasmírba a XV. században betörő muszlim Sikandar Butsikan hosszas munkával ugyan, de lerombolta a templomot.

Frontális oldalról nincs falkerítés, és az épület előtt középtengelyként szimmetrikusan egy lépcsőzetes mélyedés helyezkedik el – talán a tűzáldozatok földbe mélyített helye, avagy külön szakrális medence? Az ide vezető kikövezett kis csatorna inkább az utóbbi funkciót sejteti.

Az épület körül, a falain, a kerítésen és a belső terekben rögtön szembeötlő a számkódok használata. A központi épület előtt öt kisebb kőszentély áll, mögötte további kettő, ez összesen hét, a napok száma. A főépülethez 12 lépcső vezet föl, kis pihenő, majd további 6 lépcső: egyértelműen a hónapok és az évszakok – ezekből Indiában hat ismeretes – szimbóluma. Az időben emelkedve, vagy ha tetszik, a földi, talajszinten érvényesülő időt legyőzve lehet bejutni a fény templomába.

A falkerítést, amit kívülről is körbejártunk, sok helyütt egymáshoz tökéletesen illeszkedő kövekből rótták össze, nyílegyenesen. A falkerítés belső oldalán köröskörül 84 fülke található, meggyőződésem szerint beavatási kápolnák. Hajdanán az épületnek ez a része pazar oszlopsoros kerengő lehetett, mára csak néhány boltív és oszlop maradt meg. A fülkék egyik-másikában még látszanak a napkultusszal kapcsolatos faragott reliefek.

A négy égtáj felé kapuk nyílnak a falazaton, összehangolva a főépület nyílásaival – az is nyitott mind a négy égtáj felé. A falkerítésen belül két kisebb, vízzel telt medence, az egyik az udvar bal sarkában, a másik jobb kéz felől, kissé közelebb az épülethez. Kifejezetten érdekes az udvart északkelet-délnyugati irányban átszelő kikövezett csatorna, amely a már említett lépcsőzetes medencéhez vezet. Ez a vízvezeték a területet körülbelül egyharmad-kétharmad arányban osztja átlósan, ha jobban kimérnénk, akár az aranymetszést is kiadhatja. A templom épületét gondosan elkerüli, az előtte fekvő lépcsős medencét azonban átellenben lévő sarkainál, átlósan érinti. Könnyen elképzelhető, hogy ez az irány, vizes csatorna az égi Gangesz azaz a Tejút, vagy az élet tengelyének leképezése.

A templom épületének egyik szögletében – ahogy később megtudtam – sharda-nyelvű felirat elmosódott vésete látszik, érdekes, magányos jelzés, az egyetlen véset az egész komplexumon. Sajnos megfejtenem vagy fordítását föllelnem nem sikerült. A főépület magasított talapzatán legalul, szinte a talajjal egy vonalban 365 kis fülkében faragott képek futnak körbe az épületen. Ezek fölött egy emelt járdán is körüljárható az épület, ezen a magasított szinten nagyobb fülkék és faragványok találhatók. A lépcsősor tetején álló bejárat mellett kifelé dőlő kőoszlopok állnak, rést hagyva az épület falazata és az oszlopok között. Ez nem szándékoltnak tűnik, inkább romlásnak. Szemből nézve három hullámban lóhere alakú boltívek sorakoznak az épület belső tereibe vezető kapuk pillérein, a főbejárat, a középső csarnok és a szentély bejáratánál. Ezekre a fény-kapukra majd belülről is rápillantunk.

Sok utazó dicsérte a templom arányait és különlegességeit. A. L. Basham szerint: „…van ebben az épületben valami nem-indiai. Megjelenése európaias, a pillérek, a falfelületek kezelése, a felépítmény magaslatra emelése nem indiai jellegét hangsúlyozza. A dór jelegű oszlopfők hellenisztikus hatást mutatnak…”. Mások gandhárai, gupta-kori, kínai, szír-bizánci és római jegyeket is felfedeznek az épületen.

A faragásokon és frízeken rendkívüli mód a Közel-Keletről ismert háromszög – isten szeme, illetve timpanon motívum dominál. Ez másutt Indiában ismeretlen forma. Nem lehetséges, hogy a templom építtetője, a Karkota dinasztia királya, Lalitáditja a Kr. u. 720 táján létesített templom szolgálatára Perzsiából maga-mágus fénypapokat hozatott, az imádat meghonosítása végett? Talán ők hozták magukkal a közel-keleti formakincset? Aztán amikorra elért a napkultusz a Bengáli-öböl partján fekvő Konárakba – az ottani templom a XIII. században épült – addigra átalakult, a helyi formakincshez idomult a megjelenés? Mindemellett a konáraki naptemplomon is visszaköszön a háromszög alakzat, bár nem timpanon formájában, hanem a hatalmas épület piramis szerű, háromszög-sziluettje gyanánt…

Mágusok

A Számba-upapurána legendája szerint Krsna unokája, Számba leprában szenvedett. Gyógyulása végett Nárada azt javasolta neki, imádja a Napot. Számba egy nap-templom építésével teljesítette a kérést Csandrabhágá (a mai Chenab) városában, a Pandzsábban, azonban nem talált bráhmanákat, akik a papi feladatokat ellátták volna. Ugraszéna nagyatya személyes papja azt tanácsolta neki, hozasson Sákadvípából [a mai Irán, Perzsia, az ókori Saka-birodalom, szittya-föld] maga-papokat, akik a Nap-kultusz szakértői voltak. Számba 18 családot telepített le a városban, s rájuk bízta a templomi papi hivatást. 

A Kr. u. V. századtól kezdődően a magák [mágusok, perzsa nap- illetve tűz-mágusok] az indiai sziklafeliratok és egyéb írásos források tanúsága szerint a Nap-kultusz letéteményesei voltak India földjén. Varáhamihira szerint (Brihat-szanhitá 60.19.) a Nap-kultusz templomainak és kegyszobrainak fölszentelését a magákra kell bízni. (A.L. Basham: Sun Worship in Ancient India, Indological Publications Allahabad 1972)

Ahogy említettük, a bejárat és a templom lépcsője között feltehetően víztározásra szolgáló lépcsőzetes medence húzódik. A templomból tekintve nyugat felé a lemenő, azaz meghaló távozó Nap megmártózik a víz fény-tükrében, mielőtt elenyészne. Ám így a víz, mint földi- és elevenítő elementum az élet vizévé válik, hiszen az életadó Nap mártózik meg benne, majd így már az újjászületést elősegítő képességével és erejével fölruházott anyai víz az elmúlást legyőző örökélettel keni föl a haldokló Napot, amely hamarosan, másnap reggel újjászületik.

Ebbe a medencébe a vizet az udvar Észak-nyugati sarkából induló, szögletes-sarkosan többszörösen megtört csatorna hozza – talán ez a megtörtség a férfias Fibonacci-spirál előképe volna?

A templom düledékes falai, oszlopai közt bolyongva nem hagy nyugodni egy kép. Nézem a nyugat felé nyitott térséget, az épület előtt a víztelen, lépcsős medencét, amely ma vak tükör, nem mutat és nem bizonyít semmit, de annál több mindent enged sejtetni. Az a képzetem támadt, mintha az a súlyos és hatalmas kövekből rakott templom egy könnyed nap-bárka volna, ami Nyugat felől, a hegyeken át siklott Kasmírba, és nyitott nyugati kapujával éppen ennek a nyugati, lenyugvó, de újjászülető Napnak a fényét, sugarát fogja be a vitorláiba, hogy tovább haladjon kelet felé. Milyen furcsa, hogy egy ennyire napfényes országba, mint India, Nyugat felől érkezzék a napkultusz épített hagyatéka!?

A legfontosabb Nap-templomok építési ideje egy észak-nyugat felől érkező hullámot mutat, amely kelet felé halad. Észak-Indiában sokkal több naptemplom található, szemben Dél-Indiával, amely mentes maradt a maga-mágus befolyástól, amely legfőbb terjesztője és hordozója volt az épített objektumokhoz kötődő nap-kultusznak.

Nem vitás, a Nap imádata ősidőktől fogva jelen volt Indiában, elég a Rg-véda himnuszaira, a bráhmanák nap-meditációira, a jóga napüdvözletére, vagy a megvilágosodást hozó Nap-fohászra, a Gájatrí-mantrára gondolni. Csakhogy a napkultusz efféle cselekményeit egy minden másnál hatalmasabb templomban, a természet csarnokában gyakorolták: folyóvíz mellett, hajnalban a kelő Nap felé fordulva, vagy alkonyatkor a lenyugvó Nap fényében. Az épített kultuszhelyek másfajta rítust igényeltek.

Ismét az épület felé fordulva a lóhere-boltíves fénykapukat bámulom. Különösen fontos e fénykapuk alakja: a hármas osztatú nyílás középső eleme magasabb, így mintha fejet mintázna, két oldalt az alacsonyabb nyílások a vállak – valóságos hatalmas emberalak a kapunyílás. Azaz ember formájú fénylények őrzik minden oldalról a szentélyt. Valóságos istenek, dévák, azaz fénylények, a világosság hordozói és letéteményesei.

A főépület bejárata fölötti ívek hat-hat szimbólummal faragottak, virágfüzérek, gyümölcs- és madáralakok szerepelnek rajtuk. Az elülső csarnok is díszes, a legjelentősebb alakok a Gangesz és a Jamuná szent folyamokat megszemélyesítő istenasszonyok, továbbá Visnu, akit szintén azonosítanak a Nappal. A legbelső szentély azonban csupasz, dísztelen, csak a puszta kövek látszanak. Ebből a belső szentélyből az égtájak felé mind a négy oldalon, a kényelmes szemmagasságnál jócskán magasabban vágták a félig nyílt szem alakú fényablakokat. A bolthajtáshoz hasonlatos kő ablaknyílások a fényt invitálják – vagy búcsúztatják?

Az épület ma fedetlen, csak a falak merednek az ég felé. Megoszlanak a vélemények a tetőzetről, egyesek egymáson elforgatott kőlapok kis piramisaként gondolják el, mások ácsolt gerendázatot és réz fedőlemezeket sejtenek. 

Napistenek

Az Áditják – Aditi fiai, napistenek, a számuk 6, 7, 8 vagy több az egyes források eltérő felfogása szerint. A Satapatha-bráhmana egyenesen 12 Áditjáról beszél, őket a hónapokkal azonosítják.

A Rg-védában Mitra, Arjamán, Bhaga, Varuna, Daksa és Amsa a hat Áditja, a hetedik Szúrja, majd a nyolcadik Mártánda. Mitra a kegyes, szerető Nap (nevének gyöke √mit – szeret), a Rg-véda szerint az emberek legjobb barátja (Rv.7.64.4.); Arjamán szintén jóindulatú napisten, a szellemileg emelkedett árjan-közösséghez való tartozás védelmezője [az árjan-közösséget a Tejúttal vagy élettengellyel is azonosítják, vagyis egy szellemileg emelkedett, megvilágosodott ember égi eredetű, igazi csillagfi]; Bhaga – a Nap bőség, gyarapodás, bővelkedés aspektusa, a délelőtti Nap; Amsa – rész, darab, továbbá osztozás és juttató, adakozó, szintén a gazdag Nap; Daksa – kozmikus atya, a különböző fajok nemzője, a ragyogó égbolttal is azonos; Varuna – a sötét Nap, vagyis az éjszakai Nap megszemélyesítője, Mitra párja, aki a világosság ura. 

Szúrja – igazából titulus, a Napisten poszt megnevezése; Mártánda – titokzatos Nap-aspektus, annyit tudni róla, hogy holt tojásból/petesejtből (marta – holt, halott; anda – tojás) született, és Aditi, a Nap-anya eltaszította magától. Más magyarázat szerint a földi, így mulandó világot bízták rá, innen az elnevezése.

Milyen célt szolgálhatott az épület? Az egyszerű fénykultusz- és imádathelyen túl, meggyőződésem, beavató hely lehetett. Ezt sejtetik a falkerítésen található fülkék, valamint a főépület hatalmas kapukeretei is, mert magából a kapuzatból nem maradt fenn semmi, eltűntek az ajtószárnyak, akárcsak a tetőzet. Ahogy hajdanán az avatatlanok előtt becsukódott a szentély kapuja, odabent végbe mehetett a szent misztérium. Sajátos párhuzamban áll ez az egyiptomi Luxor nagytemploma, Karnak belső szentélyével, amely szintén teljesen dísztelen, és a pazar oszloperdő, valamint a templomcsarnok után sorakozik. A magasban az égtájak felé nyíló világítóablakok megadják a megvilágosodás előképét. Ennek fényében nem számít a tájolás, ahogyan a Cshándógja-upanisad is említi az égtájak felcserélődését a megvilágosodó ember számára.

Miután megtörtént a szentélyben a misztikus metamorfózis, az átminősülés, az immár beavatott adeptus újjászületve kilépett a nagyobb csarnokba, föltehetően az egész napos rituálé vége felé, amikor a Nap már nyugodni készült. Itt, az első csarnokban újra megpillanthatta a faragásokat, sőt, ahogyan jobbra, azaz északnak vagy balra, azaz délnek tekintett, a falakon lévő kapunyílásokon át az udvart övező falkerítésre eshetett a pillantása, vagy még tovább, a falkerítés tájolt és az épület nyílásaihoz igazított kapuin át egyenesen a külvilágra. Mert a nagyok is mindig visszatértek a világba, miután megvilágosodtak. De a beavatott útja nem oldalra, hanem előre, nyugat felé, a főépület kijárata felé vezet, amit a lemenő Napnak a fény-medence tükrén megkettőzött képe, sugara és fénye aranyoz be. Mondhatnánk: Nyugatról jön a világosság?! 

73/2020

Szvámí Tírtha