Anarchia és hierarchia

A világ rendje és a körülmények hatalma

Kezdjük egy régi idézettel. 1931-ben az Observer folyóirat riportere megkérdezte Max Planck fizikust: „Mit gondol, megmagyarázható a tudat az anyag és annak törvényszerűségei alapján?” A kvantumfizika atyja pedig válaszolt: „Én a tudatot tartom elsődlegesnek, s az anyagot a tudat derivátumának. Képtelenek vagyunk a tudat mögé látni. Amiről csak beszélünk, vagy amit létezőnek tekintünk, az mind a tudatosságot feltételezi.” (1931. január 23.)

Különös megjegyzés az anyag, a fizika egy jeles tudósától. A matéria jelenségeit vizsgálva  arra a megállapításra jutott, hogy a tudat az elsődleges, az anyag pedig annak a következménye. A misztikusok, amióta világ a világ, hasonlóképpen fogalmaznak. 

A tudatosság Brahman (pragjánam brahma)

„Ő Brahman, ő Indra, ő Pradzsápatí, ő mindeme istenség s az öt őselem –nevezetesen a föld, a levegő, az éter, a víz és ragyogás (tűz) –, mindenféle lény, egészen a legkisebbig, mindenféle lét magva (eredete), a tojásból lett, az anyaméhből született, a verejtékből s a csírából keletkező lények sokasága, ő az összes ló, tehén, ember és elefánt, minden lény, ami lélegzik, mozog, röpül, vagy akár helyhez van kötve. Mindezeket a tudat irányítja, a tudatban gyökereznek. Tudat igazgatja a világot, tudat (mindennek) az alapja. A tudat Brahman.” (a Rig-védához tartozó Aitaréja-upanisad 3.1.3. szöveg)

Érdemes időzni kissé a szöveg eredeti szavainál. A pragjána jelentései: 1. intelligencia, tudás, bölcsesség (pra = felé, irányába, előtt, oda; nagyon, túl, fölöttébb; gjána = tudás, ismeret); 2. jel, jegy, ismertető vonás; 3. ítélet, vélemény, megkülönböztetés; míg brahma jelentése: lélek, nem-anyagi szubsztancia, Abszolútum. A szöveget ezért többféleképpen értelmezhetjük: a legfontosabb ismeret, avagy a metafizikai tudás a lélek (sajátja), vagy a helyes megkülönböztető képesség egy lelki vonás, avagy a tudat isteni, abszolút princípium. További lehetőség: a bölcsesség létezik (brahman szógyöke a √bhri, azaz létezik, gyarapszik, túlárad szó); a tudás az Isten, vagy Isten tudat-lényegű. Akárhogy is értjük a szöveget, egy valami bizonyosnak tűnik: a jelenségek miriád változata mögött létezik egy végső princípium, a magasabb tudatosság. Ennek okán feltételezhetjük, hogy a mindenségben észszerűség, célszerűség, tudatos elrendezés uralkodik, s nem a véletlenszerűség.

Az irányok harca

Ennek ellenére a körülmények folyton változnak, a valóság pedig marad mindig ugyanaz. Több ezer év óta változatlan az irányok harca: kint és bent, fönt és lent, épülés és lebomlás…

Aki kint van – akár egy körön, épületen, közösségen, vagy a hatalomgyakorláson kívül, az befelé törekszik, és igyekszik kiszorítani azt, aki/ami addig bent volt. Ami lent van, törekszik fölfelé – erre az egyik legszemléletesebb példa a bodobács. Élete három feladattal telik: az év két szakaszában, télen és nyáron visszahúzódik és vár. Tavasszal és ősszel pedig másik két elfoglaltságának hódol: a langyos tavaszi vagy őszi napfényben elindul, mászik fölfelé a falon, majd visszahullik. Föl és le, föl és le, ez a véget-érhetetlen mozgás az ember örök helyzetének allegóriája: kapaszkodás fölfelé – belenövés az életbe, az értelem nyiladozása, ambíciók és szerelmek, a boldogság és boldogulás eszeveszett kutatása, szerzés; majd visszahullás – csalódások, kudarcok, veszteségek s végül elmúlás. Aztán kezdődik minden újra… ez volna a világ rendje? Ezzel szemben az angyalok föntről érkeznek. A Babits által megénekelt angyali bukás is föntről indul, amikor az emberlények leányaiba habarodnak bele az égi lények, de a luciferi bukás is, amikor nem az érzelmek, hanem a lázadás a lefelé indulás indítéka. Ez is a világ rendje volna?

A víz lefelé folyik, az ember felfelé kapaszkodik.

(kínai mondás)

Amennyiben elfogadjuk, hogy az ember nem egyedüli lakója a világmindenségnek, vagyis hogy a világokat számtalan lény népesíti be, és az élet mindenhová elterjed, akkor a dimenziók és szférák átjárhatósága is logikus feltételezés. Az emberiség legősibb följegyzései, a mítoszok, legendák és spirituális-vallásos írások mind beszélnek istenekről és alvilági lényekről, angyalokról vagy égi lényekről, héroszokról és démonokról, óriásokról és törpékről, csak mostanság lett annyira varázstalanítva a világ, hogy az elárvult emberiség maga fabrikál magának legendákat a sztárok és az álomipar hőskultusza, vagy az ufológia formájában. Nem szeret egyedül lenni az ember – ez a világ sora… Indiai források ugyan megemlítik, hogy a jelenlegi vaskorban az égi lényeknek nincs engedélyezve a földi látogatás… akkor tehát a rendszer csak alulról átjárható, vagyis nem égi, hanem „alvilági” lényekre lehet számítani az esetleges intersztelláris kapcsolatteremtés során. 

Lebomlás és felépülés

Az épülés és lebomlás roppant ambivalens jelenség, sokszor egymás gúnyájába bújnak, s a romlás épülésnek tűnik, az emelkedés vagy értékőrzés pedig hanyatlásnak.

A lebomlás elvét az óind hagyományban Siva testesíti meg, aki egyszerre a jóga atyamestere és nagy szerelmes, aszkéta és táncos, őzbőrbe öltöző jógí és a megvilágosodott tudat képviselője. Siva a világ végekor fergeteges táncával semmisíti meg a világot, de csak azért, hogy a következő teremtésciklusnak előkészítse a helyet, az időt és a körülményeket. Siva tehát konstruktíve destruktív: látszólag pusztít, de a teremtés érdekében. Ezzel szemben az anyagi energia befolyásolta emberi ész látszólag konstruktív, hiszen káprázatos dolgokat hoz létre, mindeközben mégis destruktív, mert az elmúlás felé tart és vezet, vagyis destruktíve konstruktív. Csak bizonyos rendszerek lebontása révén képes építeni. Ezért is sokkal nehezebb valaminek az érdekében mozgósítanunk magunkat, vagy még inkább az emberek tömegeit, mert valami ellenében könnyebben összefog az ember, azaz destruktíve konstruktív. Valójában az emberiség általunk ismert történelme erről szól: azért szerveződik az ember, hogy rendszereket megdöntsön, hogy megvédje magát valamitől. Az sokkal ritkábban fordul elő, hogy egy magasztosabb cél érdekében áldozatot hozzunk, a nagyobb jó oltárán föláldozzuk a kényelmünket vagy az élvezeteinket.

Ha elegendő távlatot hagyunk a dolgoknak, minden jobban látszik. A természet mozgásai, a társadalom mozgásai, vagy a kozmikus mozgások egyszerre mutatják az épülés és emelkedés, illetve a romlás és lebomlás jeleit. Egy biológiai rendszer elmúlása – mondjuk egy erdei szarvas szomorú halála – öröm a hullabogaraknak és baktériumoknak. A társadalmi haladás közelről káprázatos fejlődésnek látszik, a kellő távolságból viszont önpusztító mozgásnak bizonyul, amikor pedig a Betelgeuse felfénylik az égen, csak a romantikus szerelmesek örvendeznek, míg a tudósok bánkódnak, mert a szupernova robbanás egy csillag halála…

Amint a tudomány belefog a nem-fizikai jelenségek vizsgálatába, egyetlen évtized alatt többet fejlődhetne, mint a megelőző századok alatt, amióta csak létezik. (Nikola Tesla)

A mai algoritmikai információ-elmélet feltételezi egy meghatározhatatlan értékű szám, az Ómega létét. A tudósok szerint az Ómega hihetetlenül sűrű és rendkívüli mérvű bölcsességet testesít meg (roppant kis helyen hihetetlen információsűrűség), amely több választ tartalmaz, mint ahány matematikai kérdés megfogalmazható az univerzumban. Tekinthetjük ezt egyfajta informatikai szingularitásnak, ha pedig vallásos szóhasználattal fogalmazunk, isteni mindentudásnak. 

Akasa-krónika

Olyan energia és tudati mező, amely egy-egy személy vagy akár bolygó teljes történetét felöleli a múlt és a jövő vonatkozásában egyaránt. Tisztánlátók és misztikusok számára hozzáférhető információforrás, egyfajta kozmikus emlékezet, információ tárolóegység.

A teremtéstörténetek egyetértenek abban, hogy a káoszból keletkezett a kozmosz, a kifürkészhetetlen forrásból lett a rend. A. Rahman korai szufi forrásokra támaszkodva idézi: 

„Ahogy jövünk és megyünk, e körforgásban nem látszik kezdet és vég, senki nem mond biztosat erről: honnan a kezdet, és merre a vég… A létezés tengere az ismeretlenből fakad, a tudás igazgyöngyét ki tudná felszínre hozni? Káprázat csak, amiről mindenki beszél, senki nem tudja, mi is az. Téged, ó lélek, aki buzgón és sietve érkeztél a lelki világból, megtéveszt az öt, a négy, a hat és a hét.”

Majd magyarázatként hozzáfűzi: „A két rend – a lelki, amely az ember belső rendje, valamint a természeti, amely a külső rendje – összefüggenek. A fenti számsorban a négy az anyagszerűség allegóriája a négy elem – tűz, víz, föld és levegő – valamint tulajdonságaik – melegség, hűvösség, nedvesség és szárazság – szerint. Az öt a biológiai rendszert jelzi az öt érzékelés – látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés – vonatkozásában. A hat a geográfiai rend szerint az égtájakat jelöli: kelet, nyugat, észak, dél, zenit és nadír; míg a hét a kozmológiai rendszer szimbóluma a hét égitest szerint. … Az iszlám kulturális étoszban a feltehetően babiloni, püthagoreus vagy indus forrásokból merített számszerűség legfőképpen a rendet van hivatva jelezni.” (Rita, the Cosmic Order, ed. Madhu Khanna, IGNCA, New Delhi 2004)

Ami a kozmoszt megkülönbözteti a káosztól, az a rend, ennek megfelelői az indo-európai nyelvekben is szerepel: avesztai – asa, erkölcsi rend; asáva – erényes; görög: arisztosz – legkiválóbb, legjobb; latin: ars, artis – ügyesség, mesterség; a szanszkrit nyelvben pedig a rita vagyis  √ri – valami felé halad gyök és a -ta befejezett participium összetétele, ekként értelme a dolgok haladása, a végérvényes rend. Talán ide vezethetjük vissza a rítus szót is, amely bizonyos szakrális cselekedetek kötött módjára utal. 

Vagyis az ember társas viszonyaiban végső soron a világ nagy rendje kell visszatükröződjön, eszményi esetben a makrokozmosz és a mikrokozmosz szinkronicitása megvalósul.

Igazság, erény, áldozat, ősvíz

Ha maradunk még az indiai forrásoknál, Ananda K. Coomaraswamy egyenesen az igazsággal, valósággal (szatjam) azonosítja a rita világrendet. „A Rig-védában a valóság általában egyenlő a ritával, a mennyek rendjével vagy törvényével, ennek okán pedig az igazsággal.” (The Vedas, Essays in Translation and Exegesis 1976) A legmeglepőbb talán a védai értelmező szótár, a Nirukta definíciója, amely a teremtés kozmikus ősóceánjával azonosítja a világrendet. Mások az egyetemes igazsággal (brihat), vagy az erényes viselkedéssel, vallásossággal (dharma) vetik egybe, illetve magával az áldozati rítussal (jagja). Ez utal az ősi világnézetre, miszerint az égi rend és a földi viszonyok között az áldozati rítus teremt összeköttetést. Ebben a vonatkozásban a követendő rendnek a misztikuma mellett megvan a maga esztétikuma, szépsége is. 

Az önátadás vagy fogadalom (vrata, a rita követése) révén válik méltóvá az ember a beavatás szentségére, tanítója kegyelméből hitet nyerhet, a hittel pedig eléri az igazságot. (Jadzsurvéda, Vádzsaszanéji-szanhitá 19.30.)

Hogyan tükröződnek a kozmikus törvények az ember hétköznapi életében? Rezonál-e a mikrokozmosz a makrokozmoszra? Egyáltalán lehetséges-e megteremteni és fenntartani az összhangot az ember és a világ rendje között? Az optimista azt mondja, igen, lehetséges. Ha a hétköznapi tapasztalatból indulunk ki, azt mondhatjuk, nem valósul meg. Mi helyezkedjünk mégis az első álláspontra, és állítsunk föld egy rendszert. 

A teremtés aktusa egy isteni önfeláldozás. Ez nehezen érthető összefüggés, mert a keresztény felfogás szerint nem a teremtésben, hanem a megváltásban szerepel az istenemberi áldozat: Krisztus önfeláldozása váltja meg az emberiséget és a világot. Azonban az indus Rig-véda híres himnusza, a Purusa-szúkta arról beszél, hogy a világ kezdetén az Isten önmagát tette meg áldozati fölajánlásnak, hogy aztán abból az áldozati rítusból a mindenség elemei rendre megnyilvánulhassanak. Ennek fényében talán jobban érthető a teremtés mint isteni önfeláldozás koncepciója. Ez a gondolat az isteni ok és a teremtett természet mint okozat összefüggését is magyarázza.

Ebből az isteni önfeláldozásból két dolog fakad, a világ rendje és az igazság. A világ rendje a már említett rita, az igazság pedig szanszkrit nyelven szatjam, ami szintén összetett szó, a való, valóságos, létező (szat) és a túli, amaz (tjam) kifejezésekből, amelyek együtt azt jelentik igazság, vagyis létező, valós, igaz, igazság. Így a szatjam kifejezés máris magában hordozza a teremtett világ valóságosságának mint ontológiai létezőnek, és az igazságnak mint erkölcsi létezőnek a tényét.

Bizony, két formája van Brahmannak, az anyagi és a nem-anyagi, a halandó és a halhatatlan, a mozdulatlan és a mozgó, a tényleges (szat) és igazi (tjam). (Brhadáranjaka-upanisad 2.3.1.)

A világ rendje a kozmológiai valóság, ami a mai tudományosságnak komoly és érdekes határterülete. Az asztrofizika révén természettudományos alapon is eljutottunk a létezés végső kérdéseinek vizsgálatáig: hogyan kezdődött a világmindenség, mi a jelenségek mögött fölfedezhető rendező elv, univerzum vagy poliverzum, mi a mindenség kifutása, végső határa, hivatása? Hogyan minősül át az anyag energiává és viszont? Látható anyag, láthatatlan anyag, érzékelhető energia és fekete energia, fekete test elmélet – olyan kifejezések, amik egy valamire való misztikus följegyzésben is megállnák a helyüket, pedig manapság fizikai Nobel-díjat osztogatnak értük.

Mitológia és részecskegyorsító

A kozmológiai valóságot megpróbálhatjuk pusztán a tapasztalati tények alapján magyarázni, ekkor a közember számára követhetetlenül bonyolult képletekkel, hadronokkal és részecskegyorsítókkal operálunk, de ha jobban belegondolunk, a mitologikus világkép ugyanígy hiteles világmagyarázatot nyújt. Meglehet, a mai empirikus vizsgálódás más, pontosabb adat-eredményeket sorakoztat fel, de erkölcsi szempontból a mitologikus világkép ha lehet, még hitelesebb képet nyújt, mint a természettudományos. Ma az iskolákban ugyan megtanítják, milyen erővel kell elhajítanunk egy követ, hogy a levegőben szárnyaló madarat eltaláljuk, de azt nem feltétlenül oktatják, szabad-e elhajítanunk azt a követ? Szabad-e a szárnyalást kőzáporral a földre kényszeríteni? Érezhető a varázstalanítás, pedig látszólag csak fizikai erővektorokról beszélünk.

Így a világ rendje, a kozmikus rendszer elválaszthatatlan az igazságtól. Ezért a valóság egyben hitelesség kérdése is. Az igazságnak pedig a felállított rendszerünk szerint két aspektusa van: a morális rend és a helyes cselekvés. A világ rendjéhez igazodó, hiteles viselkedés az erkölcsös viselkedés, ami helyes cselekedetekben nyilvánul meg, s az egész rendszer az áldozatosságból fakad. Amennyiben az erkölcs (dharma) a kozmikus rend (rita) párhuzamos leképeződése, az megmagyarázza, miért találunk szerte a világon olyannyira hasonló erkölcsi tanításokat. A vallások általában, de a jelen kor törvényi és morális rendszere is mintha egy közös erkölcsi normára mutatna rá.

Ezek a fogalmak és kompetenciák tölcsérszerűen szűkülnek rá az emberi élet cselekedeteire. Az isteni önfeláldozás transzcendens aktusán valószínűleg kevés ember elmélkedik nap mint nap, ám a helyes viselkedés gyakorlatilag minden ember számára fontos, vagy azért, mert igyekszik követni annak normáit, vagy azért, mert éppen áthágni készül azokat. A parancsolatok a keresztény vallásban, a nemes nyolcrétű ösvény, a buddhizmus gyakorlati kátéja, de bármely más antik forrás előtérbe helyezi a viselkedési normákat. 

Nemes Nyolcrétű Ösvény

helyes szemlélet, helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes élet, helyes törekvés, helyes vizsgálódás, helyes elmélyedés

Az anyag tudománya a mindenség összetartó erejét a kölcsönhatásokkal írja le: a gravitációs és gyönge, az elektromágneses és részecskék között fönnálló középerős és erős kölcsönhatással. Az általunk felállított sémában a kölcsönhatással, mint a világ összetartó erejével az igazságot állíthatjuk párba, aminek akkor a két aspektusa, a morális rend és a cselekvési rend az erős és a gyönge kölcsönhatásoknak feleltethető meg. A fentieket úgy összegezhetjük, hogy a helyes viselkedés a záloga a világmindenség fennmaradásának, vagyis az erkölcsi lét legyőzi az entrópiát!

Hajdanán ennek szellemében az áldozathozatalt jelölték meg az ember leghitelesebb cselekedete gyanánt. Ezzel bezárult a kör: az isteni önfeláldozás teremtő aktusától eljutottunk az ember napi áldozathozataláig. A kezdet és a vég összeér. Az Újszövetség szerint: Én vagyok az alfa és ómega, és ha négy szóban kellene összegezni a nirvána lényegét, azt mondhatnánk: Alfa És Ómega Pont, vagyis a teljes potencialitás alfája és a végső kilobbanás betetőzésének ómegája összeér. 

Az áldozatok szerepét hangsúlyozó archaikus világkép ezért rendkívül részletes szabályokat fogalmazott meg a rituális cselekedetekre vonatkozóan. Nem lehetett tévedés az áldozati rítusok során, mert az megbontotta volna a mindenség rendjét. 

A környezet befolyásolása

Ez mágikus világkép, amikor az ember meg van győződve arról, hogy rituális cselekményei befolyásolják a világ menetét. Hogy ez mennyire nem csupán a régmúlt hiedelemvilágának a része, arra jó példa korunk egyik szellemi epidémiája, a klíma-rémület. Mintha a klíma vészhelyzet egyöntetű és meghatározó dogmává merevedett volna, aki osztja a félelmeket, az belül van a rendszeren, akármit mondjon is, aki pedig nem osztja a félelmeket, lehet bármilyen felkészült, akkor is eretneknek számít. Ezzel a tudományos vizsgálódás kifejezetten dogmatikus, fanatikus, inkvizíciós jegyeket is kezd mutatni. Talán egy kis higgadtság és egy nagyobb időtáv, egy tágabb perspektíva jót tenne a kedélyek lehűtésére. Merthogy az adatok ugyan nagyon rémisztőek, de… Nemrégiben kezembe került archívumunkból egy becsléseim szerint 1992-ből származó, a kor közgazdasági és statisztikai adatait tudományos igénnyel összegző cikk, ebből szeretnék idézni. 

Följegyzés 1992-ből

Ásványi tartalékaink – a következő táblázat magáért beszél:

elem össztartalék (t) évi fogyasztás (t) tartalék kimerülése (év)

vas 159×109 490×106 2040

alumínium 4,5×109 20×106 2041 

magnézium 2,2×109 11×106 2035

króm 0,6×109 2×106 2055

nikkel 99×106 0,6×106 2020 *

réz 290×106 7,4×106 2010 *

ólom 140×106 6×106 2000 *

cink 250×106 6×106 1995 *

higany 245×106 10×103 1997 *

ón 3×106 200×103 2008 *

fluor 30×106 2,6×106 1990 *

Nemsokára kimerítjük értékes meg nem újuló ásványi tartalékainkat. A felhasznált ásványok újrahasznosítása lenne egy megoldás a jövőre nézve.

Jelzem mégy egyszer, a táblázat adatai 1992-93-ból valók. A jóslatok túl közeli időpontokat is megjelöltek egyes források kimerülésének végső határaként, például 1995-öt a cink, vagy 1997-et a higany vonatkozásában. Néhány időpont kellőképpen távolinak tűnt a kilencvenes évek elején – például 2000 az ólom, 2010 a réz vagy 2020 a nikkel kifogyásának végső határaként, de ezek a jóslatok nem váltak valóra. A csillaggal jelölt időpontok egyike sem bizonyult valósnak, mennyire hihetünk a többi adatnak?

Nem vitatva a környezettudatosság fontosságát – hiszen az archaikus világképben a természet anyai szerepet játszik, és szakrálisnak tekintendő – mégis el kellene gondolkodni azon, hogyha nyáron mérjük az északi jégmezők felületét, egészen más adatokat kapunk, mintha télen mérnénk… Jó néhány vészjósló kifejezés már a múlté: ózonlyuk, savas eső. Ma más fenyegetések hangzanak el, a Föld pedig forog tovább.

Nem vitás, az ember a nyersanyagok kitermelésével, de a média túlfűtött működésével is hatással van a környezetére – vagyis mágikus módon megvalósul a világ befolyásolása. Az viszont nem tűnik kérdésesnek, hogy a rítusrend nem érvényesül, és az ember cselekedetei aligha vannak összhangban az erkölcsi, a kozmikus vagy az isteni renddel. 

A média és az erkölcs, az üzleti vállalkozó szellem és a morál, vagy a tudomány és a tisztaság vonatkozásában különösképp figyelemre méltó és megfontolandó Robert Oppenheimer véleménye, aki szerint a hirosimai atombomba felrobbantása után a tudósok is megértették, mi a bűn.

A nagy tanítás

Hérodotosz szerint a körülmények irányítják az embert, nem az ember a körülményeket, vagyis a világ hat az emberre, de hozzá kell tegyük, az ember is hat a világra. A mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggéseit Kínában is felismerték. Erre Kung mester szikár és logikus megfigyelései is rámutatnak. Talán e megfontolt, cáfolhatatlanul logikusnak tűnő rendezettség miatt állítják sokan párhuzamba a konfucianizmus erkölcsiségét a protestáns étosszal.

A régiek, amikor világossá akarták tenni a fényes erényt az egész égalattiban, először rendet teremtettek a fejedelemségükben. Amikor rendet akartak teremteni a fejedelemségükben, először rendbe tették a családjuk ügyeit. Rendbe akarván tenni a családjuk ügyeit, először tökéletesítették saját magukat. Tökéletesíteni akarván saját magukat, először egyenessé tették a szívüket. Egyenessé akarván tenni a szívüket, először tisztává tették a gondolataikat. Tisztává akarván tenni a gondolataikat először fejlesztették a tudásukat. Tudásukat pedig úgy fejlesztették, hogy tanulmányozták a dolgokat. Ha megvizsgáltuk a dolgok természetét, tudásunk a legmagasabb fokra emelkedik. (Konfuciusz: Ta hszüe, Nagy tanítás 1. Ford.: Tőkei Ferenc, in: Kínai filozófia vol.1., Akadémiai kiadó Bp.1980)

A szövegben megkövetelt bölcsesség elsajátítása pedig attól függ, fölismeri-e az ember a dolgok rendjét és ritmusát. Ennek ismeretében könnyű a helyes viselkedés, mert az egyéni viselkedés mintázata és a kozmikus rend szinkronicitása megvalósul.

Erény a legfőbb jó, s boldogság az. Boldogság [köszönt arra], aki a legfőbb erényesség kedvéért erényes [s nem másért]. (Perzsia, Jasna 8.1.) 

Ennek a párhuzamosságnak a feltérképezése és tudatosítása végett számtalan eszközt használtak az archaikus kultúrák: rítusokat, misztérium beavatásokat, filozófiai vizsgálódást és gyakorlati megfigyeléseket, de akár mágikus diagramokat és a világ rendjét tükröző szimbólumokat is. 

Ilyenek voltak például a mágikus négyzetek, amik először arab kéziratokban bukkantak fel Kr. u. 900 táján. A számnégyzetek a különböző világszférák közötti harmóniát voltak hivatva kifejezni, de a csillagokkal és szellemekkel történő kommunikáció eszközeként is alkalmazták. A legegyszerűbb számnégyzet a kilenc mezőből álló, amelybe a beírt számjegyek összege minden irányban 15, de léteznek 64 vagy 81 mezőből álló mágikus négyszögek is. Arab kutatók feltételezik, hogy a számnégyzeteket az iszlám kultúra babiloni vagy püthagoreus forrásokból vette át. Az egyik első ilyen diagram Dzsabir Ibn Haijjan-tól való, amelyben további természeti elemeket és jegyeket is integrált.

Rendszerét tovább kiterjesztve a levegőhöz sorolta a testnedvek közül a vért, valamint a szangvinikus alkatot, a tűzhöz az epét és a kolerikus alkatot, a földhöz a fekete epét és a melankolikus alkatot, végül a vízhez a nyiroknedvet és a flegmatikus alkatot. 

A kozmosz minden egyes alkotóelemével együtt szerves egészet alkot, a bolygók például megfeleltethetők az ember szerveivel, a zodiákus jegyei az évszakokkal és az emberélet szakaszaival. Ezzel megvalósul a tér-idő kontinuum, valóban szerves, holisztikus egész a mindenség.

Az alábbi testtagok tartoznak az egyes zodiákus jegyek fennhatósága alá. A fej és az arc a Kos, a nyak és a légcső a Bika, a karok és kéz az Ikrek, a mellkas, a keblek, a tüdő és a gyomor a Rák, a szív az Oroszlán, az anyaméh és tartalma a Szűz, a hát és a tompor a Mérleg, a nemzőszervek a Skorpió, a comb a Nyilas, a térd a Bak, a lábszárak a Vízöntő, míg a lábak és a sarok a Halak befolyása alatt áll.

A Kos, Bika és Ikrek tavaszi és változékony, s a gyermekkort és a keletet, valamint a keleti szeleket uralja, továbbá a nappal és éjszaka első szakaszát. A Rák, az Oroszlán és a Szűz nyári és nyugalmas, az ifjúkort, a déli égtájat s a déli szeleket, valamint a nappal s az éjszaka második szakát ügyelik. A Mérleg, Skorpió és Nyilas ősziek, változékonyak, a felnőttkort, a nyugatot és a nyugati szeleket s a nappal és éjszaka harmadik szakát uralják, míg a Bak, a Vízöntő és a Halak hűvös téliek, nyugalmasak s az öregkort, az Északot s az északi szeleket, valamint a nappal s éjszaka negyedik szakát őrzik. (Albiruni, in Seyyad Hussain Nasr: Introduction to Islamic Cosmological Doctrine, London 1964.)

Keletebbről, az indiai szent hagyományból való kozmikus szimbólum a Srí-csakra, a háromszögek bonyolult rendszeréből álló közismert jel. Az egymást metsző háromszögek összesen 43 apróbb háromszöget alkotnak, amelyek a teremtés elemeit jelképezik, középütt a bindu-ponttal, amely az egész rendszert összetartja. A Srí-jantra a külső négyzetes formától a középpontjáig kilenc övezetre tagolódik három-három egységgel, amelyek a teremtés – fenntartás – megsemmisülés kozmikus fázisait reprezentálják, egymásba fonódó, olvadó módon. 

Mások azonban közbenjárókat is látnak az égi és a földi szférák között. Dante például egyfajta angyal-pótléknak látja az embert:

Nem szabad itt említés nélkül hagyni egy dolgot. Arról van szó, hogy valamennyi [angyali] rendnek mindjárt a megteremtése után elveszett körülbelül a tized része, ennek pótlását célozta az emberi faj megteremtése. (Dante: Vendégség, Második értekezés V. 452-55., ford. Szabó Mihály, in Dante Alighieri Összes művei, Magyar Helikon 1965)

Másutt Dante az egek sorrendjét párhuzamba állítja a szabad művészetekkel. (Vendégség, Második értekezés III. 236-240) Azzal, hogy az égitesteket megfelelteti a tudományokkal, valójában a tudás szentségét, égi eredetét és hivatását tételezi. 

Még egyetlen példa engedtessék meg az égi és földi, isteni és emberi, eszmei és gyakorlati rendek összefüggésének illusztrálására: Borobudur. Ez a Jáva szigetén álló buddhista templomegyüttes valójában a tanok szimbóluma, nevezik kőből való enciklopédiának is. Fölülnézetből jól látszik a mandalákhoz hasonlatos szerkezet. Előbb öt négyszögletes terasz a létezés anyagi dimenzióját jelzi, amelyeken keresztül haladva egyre magasabbra is jut a látogató. A magasban három körkörös szint következik – hasonlóan a mandalákhoz, s ez már a szellemi létsíkot jelzi, míg az építmény középpontjában pedig egy 15 méter magas sztúpa a megvilágosodott tudatállapot szimbóluma. Az egyes emeletek teraszain öt kilométer hosszan vezet az útvonal az ötszáz Buddha szobor és a tömérdek relief mellett. Valóságos zarándokösvény ez, a hétköznapi létsíktól – a talajszinttől – a megvilágosodásig, az égbe nyúló nagysztúpáig. Ezzel Borobudur egyszerre a világegyetem modellje és összeköttetés a föld és ég között, valamint fenomenológiai terepasztal, amelynek övezeteit bejárva az ember testi mivoltában is megtapasztalhatja a szellemi emelkedés dimenzióváltását. 

A titanomachia

Az égi rend és földi rend össze van kötve, egyik nem létezik a másik nélkül. Azonban az emberben van egy különös sajátság: a lázadás szelleme. Ahogyan a régi istenek rendje ellen megjelentek a trónkövetelő Zeuszék, úgy a lázadás szelleme ősidők óta az embert is csábítja a rend elleni próbálkozásokra. Elég a paradicsomi lázadás mintapéldájára gondolni, amikor az egyetlen tiltás csábítóbb volt, mint a megannyi szabadság, vagy a történelem menetére tekinteni, ami másból sem áll, mint háborúkból, lázadásokból, forradalmakból. 

Talán ilyen titáni küzdelem az alulról fölfelé tartó irány érvényesülési vágya is? Igen, a bukáshoz nem kell dolgozni, az megy magától is, az emelkedésért annál inkább meg kell dolgozni. 

Sajnos a titánok ideje lejárt, ma törpék harcolnak a törpék ellen, s a küzdelem is rangon aluli, olykor minősíthetetlen módon zajlik, a megszerzendő célokról nem is beszélve. A lázadás ezer faja közül hadd emeljünk ki néhányat: a fiatal nemzedék örök változás-vágyát, az új világrend kialakításának igényét, a huszadik század eleji művészeti forrongást és a XIX. század egyik furcsa vetületét, az anarchista mozgalmat. 

Meglehet, első pillantásra merész párhuzamnak tűnik a káosz és az anarchia rokonítása, de talán mégis rokon fogalmak. A világvége (illetve a világ kezdete), a káosz állapota a rendezettség megszűnésével veszi kezdetét, s ezt szanszkrit nyelven a pralaja kifejezés jelöli. Ez nemcsak közönséges halált vagy elmúlást jelent, hanem a világkorszakok végén a kozmikus megsemmisülést is. 

Laya – 1. ragadás, kapcsolódás, egyesülés; 2. rejtezés, lappangás; 3. fúzió, olvadás, oldódás; 4. megszűnés, eltűnés, megsemmisülés, világvége (pralaja); 5. elmélyülés, figyelem összpontosítás, meditáció; 6. zenei idő; 7. szünet (zenében); 8. pihenő, nyugvás; 9. nyugvóhely, hajlék, menedék; 10. mentális tétlenség, figyelmetlenség; 11. ölelés; 12. Legfelsőbb Lény; 13. ének, tánc és hangszeres muzsika egysége

A pralaja a jóga filozófiájában egyáltalán nem negatív töltésű fogalom. Amikor kozmikus vonatkozásai érvényesek, akkor a mindenség dematerializálódását jelenti, illetve az okozatok visszarendeződését az okra. Személyes vonatkozásaiban akár az óm szótagot vagy a meditáció tökéletességét is jelentheti, amikor a figyelem visszavonul minden külső objektumról. Így a pralaja fogalmában fölfedezhető a rend, így ehhez képest az anarchia valóban lázadás a rend ellen. 

Fiatalok lázadása

A fiatal nemzedék örök változás-vágya a hippi korszaktól fogva az egyik legkönnyebben piacosítható árucikké vált a jóléti társadalmakban. Generációk igyekeztek megtagadni atyáik világát és értékeit a szabadságra, szeretetre, pszichedelikus kirándulásokra hagyatkozva. A hatvanas-hetvenes évek a múlt században rendkívül ambivalens korszak volt: kubai válság, vietnami háború, beat-nemzedék, lsd és agent orange, napalm és flower-power, a fogyasztói társadalom igazi felpörgése és olajválság – megannyi olyan jelenség, amit addig nem tapasztalt a világ. Ebből a forgatagból hamarosan maradt az üzlet. Hajdanán még előadóművészek közötti szerelmi viszonyok szakadtak meg azért, mert a férfi muzsikus beleegyezett, hogy helikopterrel vigyék a koncertre, illetve a színpadra, míg neje ezt elfogadhatatlannak tartotta – hol vagyunk már ettől? A punk nemzedék egyik előadója mesélte, hogy a koncert végeztével, amikor bevágódtak a helikopterbe, szó szerint zsákokba gyömöszölték a pénzt, úgy, hogy az apraja mint az eső hullott a levegőből… A lázadás üzleti vállalkozássá vált – és senki nem jött rá, hogy a hallgatóság át van verve. Talán a talmi ideálként vonagló bálványok önmarcangoló pusztulása gondolkodtat el néhányakat: a siker csúcsán megtört karrierek és eldobott életek szegélyezik az üzletszerű lázadás profittal kikövezett útját. 

Az ifjaknak semmi sem drága: lelkesedés sok van, tapasztalat vagy veszteni való alig. Bájos, amikor világmegváltó szlogenekkel bombázzák a fórumokon a tekintélyes előadókat a nyugati egyetemi hallgatók, hogyha annak nézetei nem vágnak egybe az ő ultra radikális világlátásukkal. Jordan Bernt Peterson kanadai pszichológus és politológus egy ártatlan kérdéssel szokta lehűteni a világmegváltó ifjú titánokat, akik remekül tudják, miként kéne megoldani a világ problémáit. Ez a kérdés így hangzik: Rendet rakott ma reggel a szobájában? Rendet tud tartani a saját otthonában? 

…aki tizenhat évesen nem forradalmár, annak nincs szíve, és aki hatvan éves fejjel még mindig forradalmár, annak nincs esze…

A rend árulkodó. Ha kicsiben nincs rend, nagyban hogyan valósulna meg? A forradalmi hevület nem véletlenül az ifjak sajátja, felnőtt fejjel nemcsak a kialakult életvitel és egzisztencia tesz kényszerűen opportunistává még egy trockistát is, hanem talán a belátás, a tapasztalás, a higgadtság és a mérséklet is. Ezért mondják, aki tizenhat évesen nem forradalmár, annak nincs szíve, és aki hatvan éves fejjel még mindig forradalmár, annak nincs esze…

Ifjan még könnyebben válik az ember manipuláció áldozatává, mint felnőtt fejjel. Mások manipulatív felhasználása és szellemi megrontása súlyos vétek. Mert micsoda különbség van a kézrátételes gyógyítás és a manipuláció között! Nem az ifjú áldozat felelőssége, ha visszaélnek lelkesültségével, tapasztalatlanságával és ártatlanságával. 

Új világrend

Az új világrend a XXI. század elején az egyik legrettegettebb globalizációs toposz, amelyben egységesítő, az egyedi sajátságokat eltörlő, kozmopolita világuralmat sejtenek. Az összeesküvés-elméletek népszerű riogatása az új világrend, ám a világ utóbbi fél évszázadát áttekintve számtalan olyan tény, ami régebben csak a fantázia világában élt, mára valósággá vált. Mindemellett az új világrend kifejezés nem új keletű. Az Amerikai Egyesült Államok nagypecsétjének felirata is ez: Novus Ordo Seclorum, Új világrend.

Milyen egyszerű volt az Újvilág földjén „tiszta” lappal új világot, új birodalmat alapítani. Habár az őshonos kultúrát kiszorítva és eltörölve gyökerezett meg ez az új világrend, doktrínája nem sokat változott. Előbb úgy hangzott: Észak-Amerika az amerikaiaké, majd módosult: Észak- és Dél-Amerika az amerikaiaké, s innen már tyúklépés az a gondolat, hogy az egész világ Amerikáé. Az európai hagyományokkal szemben az USA alapító atyái meglepő gyakorlatot folytattak: az új világ rabszolgatartó társadalomként indult! Ennek nyomai Európában az ókorban voltak, a görög „demokráciá”-ban és a római birodalomban. Kétezer év múltán az új világ, a szabadság és a polgárjogok igézetében újfent rabszolgatartó társadalomként indult… elgondolkodtató. Mintha ez egy lappangó defektus volna a közösségek szerveződésében, egy olyan régi bor, amit folyton és ismét új és új címkéjű palackban árulnak.

A jelenkorban az új világrenddel kapcsolatban inkább félelmek fogalmazódnak meg. Sokan irtóznak a világállam, világkormány, világcsendőrség fenyegető képétől. A nagy társadalmi kísérletek a XX. század során gyakorlatilag mind megfeneklettek, kérdés, hogy ha valóban megvalósulna egy új világrend, az milyen alapokra épülne? A tőzsdelázra, vagy az adósságcsapdára, az egyenkultúrára vagy a internetre, a fiatalok számára hangzatos szlogenekre, vagy egy idősebb generáció avultnak titulált világlátására? Netán egy újabb rabszolgatartásra? A gobalizmusnak egyre több a vesztese, míg a nyertesei nagyon nagy nyertesek. Ráadásul úgy mondják, háború nélkül még senki sem tudta újraírni a történelmet. 

Mások egy eltörölve újjáépülő, szellemileg sokakat lenullázó, akár likvidáló, a megmaradottakat viszont felemelő új világban, új korszakban gondolkodnak. A tudatszintek szerint szétváló világ már ma is valóság, a bölcs és a gonosz nem ugyanabban a világban él, még ha egy házban laknak, akkor sem. Ha az új világrend a spirituális ébredés világa lenne, érdemes volna belefogni, bár lehetséges, nem sok partner akadna ehhez a vállalkozáshoz. Ha pedig az új világrend üzleti érdek vagy ideológiai meggyőződés alapján szerveződne, aligha tükrözné a kozmikus rendet. Ellenben a megvilágosodottak társadalma megelőlegezhetné a harmóniát már itt a földi létben. 

Szürrealista lázadás

A szellemi-vallásos meggyőződés évezredeken át gondoskodott az ember lelkéről. Jól-rosszul, de valami módon mégis ellátták a lelki gondozásnak ezt az égető feladatát. Ma bizonyos vallásos hagyományok válsággal küzdenek, mások erőteljesen terjeszkednek, ám a nyugati ember lelkéről egyre kevésbé az egyházak, vallások gondoskodnak. Ezt a szerepet átvette a pszichológia, illetve volt egy reménység, hogy talán a művészetek is orvosolhatják az ember lelki sebeit, orvosolhatják bajait. 

A szépség az ókortól fogva filozófiai alapfogalom volt. Platón szerint az ember a szépség láttán Isten barátja lesz, és sokan vallják, hogy a szépség nem más, mint erkölcsi szükséglet, az igazság és a jóság metszéspontja. A szépséggel, esztétikummal való találkozás egy isteni tapasztalás lehetősége, a szépség a szentség elé vezeti az embert. Aztán jöttek a huszadik században a világégések, és minden megváltozott. A szépség elvesztette az érdek nélkül tetszik, definitív alapállását, s a művészet a mindennapiság, a hasznosság, sőt a csúfság kultuszát emelte piedesztálra. A számtalan irányzatból egyet emelünk ki, a szürrealizmust. André Breton (1896–1966), a szürrealizmus pápája az első manifesztumában ekként definiálja a mozgalmat: „A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket  jelentik.”

A szerző előbb orvosnak készül, majd hadszíntéri pszichológus, aztán dadaista aktivista, végül tevékenysége a szürrealizmusban teljesedik ki. A dada mindent tagadó szellemével szemben Breton a freudi tudatalatti felszínre hozásával próbálkozik, s reményei szerint mozgalma a társadalmi hagyományokkal szembeni pozitív lázadás módszertana. Talán ennek a lázadásnak a jegyében 1926-ban Breton belép a francia kommunista pártba, ahonnan néhány év múlva művésztársaival együtt kizárják, s a Szovjetunióban is fordul a kocka, az avantgárd irányzatok helyét átveszi a szocialista realizmus. Hogy tekinthető-e a természetet, netán a természetfölöttit visszatükröző művészetnek a szürrealizmus, talán nem kérdés, amikor Breton öndefinícióját olvassuk: „A szürrealizmus […] az értelem bilincséből kiszabadult, esztétikai és erkölcsi megfontolásoktól mentes gondolati diktátum.” (1929) 

A szürrealista mozgalom egy másik jeles személyisége René Magritte, aki szerint: „A szürrealizmus nem esztétika. A lázadás állapot, de nem szabad összekevernünk az irracionalitással, a kegyetlenséggel, avagy a botránnyal… A kép olykor súlyosan vádolja szemlélőjét.” (1951)

Mindemellett, amikor Európában szorult a hurok, Szovjet-Oroszországban már tiltott az avantgárd művészet, ráadásul kitör a második világháború, a szürrealizmus vezető ideológusa, Breton is átteszi székhelyét Amerikába. Ha nem működik a társadalmi kísérlet, akkor marad a lázadás – mint sikeres üzleti vállalkozás. A háború után Breton visszatelepül Párizsba, politikai meggyőződésében be is állnak változások, meg nem is. „A sztálini módszerek eltávolították a párttól, csak Trockijjal való barátsága és munkakapcsolata maradt meg, akivel annak mexikói száműzetése idején, 1938-ban létrehozták a Független Forradalmi Művészet Szövetségét.” (http://mandarchiv.hu/cikk/6294/Andre_Breton_a_szurrealizmus_papaja)

A művészeti (bár nem feltétlenül esztétikai) és ideológiai (bár nem feltétlenül sztálinista, hanem inkább trockista!) forradalmiság szépen domesztikálódik a jóléti társadalom kényelmében és biztonságában. A megélhetési művész-forradalmiság jó üzletet csinál a polgárpukkasztásból, igaz, ennek nem Breton volt az igazi blaszfémikus fenegyereke. Amúgy kérdéses, hogy a tudatalatti feszegetése egy kis trockizmussal fűszerezve vajon lehetővé teszi-e a valóságos fölötti (szür-reális) megközelítését – meggyőződésünk szerint nem.

Mentsük fel az efféle viselkedést Victor Hugo szellemében, aki megállapítja „Az emberi léleknek nagyobb szüksége van az ideálisra, mint a reálisra. Az ideális által létezünk, de a reális által élünk”?

Anarchia és hierarchia

Ha már politikai ideológiáknál tartunk, akkor a lázadás szellemének egyik nagy szellemidézőjével, a XIX. század anarchista ideológiájának vezéralakjával, Mihail Bakunyinnal (1814-1876) kell foglalkoznunk. Cári tüzértiszt, többszörösen börtönviselt hivatásos forradalmár, akit kétszer is halálra ítéltek. Éles kritikusa mindennek, ami csak létezett a korában: államoknak és történelmi tényeknek, etatizmusnak és a legvörösebb politikai köztársaságiságnak, forradalmiságnak, ha az nem egyezett az ő elgondolásaival, Marxnak és Hegelnek, Németországnak és Franciaországnak, cárizmusnak és bonapartizmusnak. Mozgalmának definíciója: „… a mi zászlónkra véres, tüzes betűkkel írták fel: minden állam lerombolása, a burzsoá civilizáció megsemmisítése, szabad szervezet megalakítása alulról felfelé, szabad szövetségek útján – a zabolátlan bérmunkás tömeg, az egész felszabadított emberiség megszervezése, egy új, összemberi világ létrehozása.” (Mihail Bakunyin: Államiság és anarchia, Gondolat 1984, 255.o.)

Mintha ez is egy új világrend körvonalazása volna. Hogy milyen eredményeket hozna egy ilyen anarchista kísérlet, azt eddig nem láttuk, mert Bakunyin korában még az épülő kommunizmus falansztere sem volt előre látható, amely ugyan diktatórikus volt, de mégsem szélsőségesen anarchista. Ám Bakunyin számára Spanyol-földön már mutatkoztak „biztató” jelek.

Spanyolországon alaposan úrrá lett a forradalmi szocializmus ördöge. … Egyszóval összeomlás, végleges széthullás. És mindez magától roskad össze, önnön korhadtságától esik szét és zúzódik porrá: nincsen többé se pénzügy, se hadsereg, se bíróság, se rendőrség. Nincs kormányzó hatalom, nincs állam, marad a hatalmas, friss nép, amelyet ma már csak a Szociális Forradalom szenvedélye hajt. … s a széteső állam és a burzsoá világ romjain a dolgozó ember felszabadult világát készül megteremteni. (i.m. 41.o.)

Látszólag ez a társadalmi mozgás is egy Siva-tendencia, lebomlás és épülés, de könnyen lehet, hogy az anyagvilág parabola tükrében feje tetejére fordulnak a dolgok, és a látszólagos fejlődés inkább csak a káoszt idézi meg, és nem konstruktív destrukcióról, hanem ismét destruktív konstrukcióról van szó. De Bakunyin nem csupán a napi politikai csatározásokkal és ideológiai küzdelemmel foglalkozott, hanem a világnézetekről is volt véleménye. Tudjuk, két alapvető világmagyarázat létezik, az egyik a szellem elsődlegességét hirdeti, a másik az anyagét, s ennek a kettősségnek további vonatkozásai a metafizika és fizika, az idealizmus és materializmus, a konzervatív és forradalmár felfogás. 

„Semmi sem ellentétesebb … a nép szabadságával és jólétével, mint a metafizika” – állítja Bakunyin, egyértelműen állást foglalva az anyagelvűség mellett (i. m. 193.o.). Majd folytatja: 

Aki az elvont gondolattól indul, soha nem érkezik el az élethez, mert a metafizikából nincs út az élet felé. Szakadék választja el őket egymástól. E szakadék átugrása, a salto mortale pedig … még senkinek sem sikerült, és nem is fog soha. Aki az absztrakcióra támaszkodik, abban is leli meg halálát. (i. m. 173.o.)

A körülmények hatalmára utal, amikor kimondja, hogy minden ember a környezetének a terméke, amely meghatározottságtól ugyan óriási személyes erőfeszítés révén, de mégiscsak lehet szabadulni. 

Megpróbáltam összehozni egy kis anarchista közösséget, de az emberek nem voltak hajlandók betartani a szabályokat.

Vajon mi áll az anarchiával szöges ellentétben? Ne csupán politikai ideológiákra gondoljunk, mert azok színezete könnyen változik, hanem inkább szellemi tartalmakra. Ha az an-archia mindenféle rend lebontása, vagy szervezett hatalom és irányítás nélküli állapot, akkor ennek ellentettje az arkhé, a rend vagy hierarchia, rangsoroltság, egymás alá-fölé rendeltség. A görög hier– vagy hiero– előtag a szóösszetételekben az utótag vallással és papsággal, vagy szentséggel való kapcsolatát jelzi, míg az arkhé szó jelentései: kezdet, ősok, őselv, rejtett őserő, a preszokratikus filozófia egyik ismert fogalma, az a közös ősok, amelyre minden létező visszavezethető. Ekképpen tehát a hierarchia az ősi rend, a szent ősok, primordiális metafizikai ősprincípium, amelyre minden visszavezethető. Amennyiben a hierarchiát a szentség ősi rendjeként értelmezzük, akkor az an-archia rendezetlensége is más értelmet nyer: olyan káosz, amely elvesztette ősokát, az elvek nélküli elv, a semmiből keletkezett légvár, totális káprázat.

Az anarchista mozgalmak definíciója szerint az anarchia nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend, uralomnélküliség, amely külső erőszakszervek nélkül, az emberek testvéri együttműködésén alapszik. E testvériség jegyében – milyen különös! – az anarchista mozgalmak nem riadtak vissza az erőszakos terrorcselekményektől sem.

Bakunyin fenti fejtegetésein elmélkedve azt is mondhatnánk, az anarchia olyan rend, amely mindenféle rend lebomlásán alapul, amik helyébe majd egy új rend áll. Ez önmagát cáfoló gondolat, így elvi síkon is illuzórikus, gyakorlati kivitelezése pedig lehetetlennek tűnik. Az anarchia, vagy annak aktuálpolitikai vetülete, a forradalom végső soron az ember örök lázadása az isteni rend ellen.

Mintapéldák

A lázadásnak ezek a mintapéldái – az ifjúi hevülettől a művészettörténeten át a politológiáig – azt sejtetik, hogy a renddel szemben az anarchia különböző területeken, folyton megújulva, meglehetős vehemenciával lép fel. Párharc ez az alászálló és a felfelé törekvő gondolkodás között. Az előbbi világlátás szerint létezik egy magasabb valóság, egy szellemi teljesség, amely alászáll a hétköznapi élet síkjára, az égi rend visszatükröződik a földi rendben. E kettő harmóniája egy beteljesült, tökéletes élet, aminek őrzése, fenntartása, eszmei szolgálata a fontos. Nem kell semmit kitalálni, legföljebb fölismerni és ráébredni, mert a rend létezik. Az ilyen felfogás három síkon határozza meg magát: érték-ortodox, morál-konzervatív és kultur-klasszikus. 

Az ortodoxia csak pejoratív értelemben jelent maradiságot, pozitíve valamely tan egyenes, igaz, helyes voltát jelöli. Az értékekkel kapcsolatos ortodoxia szigorúan ragaszkodik a szellemi értékek elsőségéhez, azokat igaznak, helyesnek és egyenesnek tekinti, nem enged belőlük. 

Credo 

Hiszem a mindenség forrását, fenntartóját és végső menedékét.

Hiszem a lélek halhatatlanságát és Istenhez tartozását.

Hiszem az élet szentségét és magasztos hivatását.

Hiszem a világosság győzelmét a sötétség fölött.

Hiszem a megtisztulás lehetőségét és az üdvösséget.

Az alászálló világlátás második vetülete, a morál-konzervatív alapállás az égi értékekre támaszkodik. Mivel az isteni rend, a kozmikus törvények az ember erkölcsi alapállásában tükröződnek vissza, ezért ezek szakrális igényű követése mérvadó. Őrzi az erkölcsi értékek szentségét, a valóság, jóság és szépség jegyében.

Végül a kultur-klasszikus azt jelenti, hogy a hajdani idők kulturális étoszára támaszkodik, amit talán egy Hamvas idézet világít meg a legjobban: „A barátság klasszikus téma, s a mai ember a klasszikus témákhoz kicsiny… a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny.” Ennek szellemében, a kicsinységet legyőzve, a klasszikus kultúrára támaszkodva kell naggyá válni. 

Diogenész… mikor meglátta vendégét, amint az … készült valamilyen ünnepre, így szólt: „Egy kiváló ember vajon nem tart minden napot ünnepnek?” Mégpedig biztosan igen fényesnek, ha a józan eszünket használjuk. A rendezett mindenség ugyanis a legszentebb és istenhez legméltóbb szentély. Születése révén ide nyer bevezetést az ember, de nem azért, hogy kéz alkotta és mozdulatlan képmásokat szemléljen, hanem, hogy a szellemi létezők érzékelhető utánzatait, amelyeket Platón szerint az isteni értelem tett nyilvánvalóvá; olyan utánzatokat, amelyek az élet és a mozgás princípiumát hordozzák magukban: a napot, a holdat, a csillagokat, az örökké új vizet hozó folyókat és a földet, amely táplálékot nyújt a növényeknek és az állatoknak. (Plutarkhosz: A lélek derűje 20., in: Morálfilozófiai értekezések, Kossuth 1998.)

Zárszó

Mivel a körülmények folyton változnak, a valóság pedig marad mindig ugyanaz, az ember két dolgot tehet. Vagy igazodik a körülményekhez, vagy a körülményeket igazítja önmagához. Ezt a két lehetőséget a Napóleontól vett alábbi két idézet villantja föl: „Én igazából sosem voltam a magam ura, folyton a körülmények irányítottak.” és „Körülmények?! Majd én teremtek körülményeket!”

A látszólagos különbségek és szellemi konfliktusok, az alulról fölfelé építkező és az alászálló szemlélet közti ellentmondások dacára igaznak tűnik az a kijelentés, hogy a földi világban rend uralkodik, az égi világban viszont harmónia… 

73/2020

Tornyai Ödön