Értékháború

Avagy: mit várhatsz magadtól ember?

Nietzsche bizonyosan egyet értett volna az értékháború fogalmával, hiszen véleménye szerint, az emberi lét lényege mi más is lehetne, mint a harc, melyet a hatalom akarása motivál. 

Értékhitek

Ha mondjuk Arisztotelész, Szent Pál és Nietzsche gondolatvilágát, filozófiáját idézzük fel, akkor az emberi faj szinte egész általános értékrendszere kibomlik előttünk. Na és az azóta eltelt történelem… Ha sokféle szociológiai művet forgatunk, akkor azt is érezhetjük, hogy az érték, mint fogalom definíciója többnyire teljesen nyers, és nem is emberi igazán. Sokkal jobb lenne az értékhit kifejezést alkalmazni, értékhitekről, személyiségekhez, csoportokhoz, szociokulturális rendszerekhez kapcsolt értékhit-spektrumokról beszélni, mert az ember, leginkább egy hatalmas, organikus hit, s ebbéli hitében lehet, úgymond jó, vagy rossz. Filozofikus agya van, nem tudhatja, és nem is tudja biztosan önmagát, és egész élete önkeresésben, és ezen önkeresés kivetülésében telik. 

Az értékhitet, és magát az érték fogalmát, ezért is oly nehéz definiálni. Nem is óhajtok az érték definíciójával, annak szakirodalmi vonatkozásaival részleteiben foglalkozni.

Az idők során, akár a hétköznapi emberi lét lét-tereiben, akár a mindenkori hatalmasságok lét-tereiben, vagy a gondolkodók; axiológusok, biológusok és egyebek eszméiben, kódexeiben,- és így tovább, lényegében értékcsatatérré vált a világ, különös tekintettel akkor, amikor lét-értékekről volt szó, mint mondjuk magáról az életről. Bár az élet, mint lét-érték soha, senki által ki nem mondatott, és talán soha, senki számára sem volt oly fontos, mint azt gondolhatnánk.

A világ – csak így könnyed, profán módon –, különféle színpadok, érték-színházak poros, széthullott, majd minduntalan újra szerveződő együttese, sorozata. Totális meggyőződéssel vallott eszmék, hitek, ideológiák vesztek oda, lettek porrá, akárcsak büszke megvallói. Mint, amikor vége egy színdarabnak, a ruhák: szoknyák, nadrágok, zakók, kamáslik, és miegymások: bekerülnek a porszagú ruhatárakba. Aztán egyszer csak bezár végleg a színház, és megnyitja kapuit egy új. Csakhogy a szereplők abban a bizonyos új miliőben sem képesek másképpen eljátszani életük színdarabjait. A klisé jobbára ugyanaz marad, csak mások lesznek a szoknyák, a nadrágok, a kalapok, és a kamáslik viselői, ha egyáltalán ez érdekes. Aztán ismét csak szűkülni kezd a színpad, és sokan akarnak visszatérni, elzarándokolni egykor volt színházakhoz, feltámasztani régi társulatokat, kipucolni a leszakadt, koszos drapériákat, kivasalni a nadrágokat, szoknyákat: mindent újra kezdeni, de valahol a régmúltban… A ruha tenné az embert? Igazi új színház, új társulat talán sohasem alakult, mert lehet, hogy ahhoz kevéssé önkritikus az ember, hogy igazán önmagára leljen, vagy ténylegesen megváltozzon. Többnyire eszmék, ideológiák, mindenféle fanatikus hitek, hiedelmek rázzák az emberi elmét, akárcsak a szélvihar a faágakat, és, aki mindezeknek megpróbál ellenállni, azt előbb-utóbb tövestül-lelkestül kicsavarja a megszokás. A nagy színjátékban szinte senki sem gondol az értékekkel, nem foglalkozik érték-tipológiával, csupán csak van, és örül, ha él, élni hagyják. A meghívottak, akik gondolkodással, és látomásokkal is terheltek, értékháborúkat indítanak a mindenkori morálok ellen, aztán a végén vagy megőrülnek, vagy elmenekülnek, vagy mártírokká válnak. Ők azok, akik az apatikus közönséget is fel akarják vezetni a színpadra, és újra akarják értelmezni az álarcosbálok történetét, meggyőződéssel vallva, hogy az emberi fajnak egy egészen más színházra, és színjátékra lenne szüksége. Az emberi faj azonban, valahol nem érti, sohasem értette meg, miért is kellene megváltoznia, miért is lenne jobb, ha nem kerítené hatalmába folyvást a dekadencia és a nihilizmus. Merthogy ezt hirdetik az értékháborút szítók, miközben akarva-akaratlanul a hatalmat akarják, hiszen annak birtoklása híján, nem is juthat el hangjuk a tömegekhez. A rajongva hallgatók új hívőkké lesznek, de a többség, a „gyengék”, és a „törvény rabjai” engesztelhetetlen ellenségeikké válnak. Az utókor számára megmarad néhány jól-rosszul értelmezett értékmorzsa, melyek az idő vasfoga alatt elcsépeltekké, üresekké válnak, és az értékekről, legfeljebb buzgó filozófusok, szociológusok papolnak. A lényeg: az ember igazi belső világa, a maga által keltett, önmagára zúdított, és egyre fokozódó lelki csapások ellenére sem változott sokat a maga mélységében. Azaz: az ember, igazából évezredek alatt sem lett lényegében más, mert – és ez a döntő –; nem volt képes felülemelkedni önmagán, megélni a test szentségét, vagy éppen, transzcendentális érzéseinek kimunkálása révén, megélni, és elhinni az örök életet egy mennyországban, vagy a kozmosszal való törvényszerű, organikus bennfoglaltságának létezhetőségét, törvényszerűségét, mely utóbbihoz Istenre sem lett volna szüksége. Persze az „agyrémnek” (Hume) titulált metafizikai érzésre annál nagyobb szüksége lett volna, hogy emberi módon is boldog lehessen. Mert az ember által oly annyira áhított boldogságot, nem az eszmék megújulásának megélésében, hirdetésében, továbbfejlesztésében élte meg, mert, mint kiderült – és napjainkban is folyvást kiderül; ezek a bizonyos eszmék, politikai ideológiák nem voltak, és ma sem alkalmasak arra, hogy általuk felemelje magát az ember. Legfeljebb filozófusok, történészek száraz elemzéseiben fedezhető fel a megtalált régi és új gondolati tartalmak öröme. A kiválasztottak számára, akik rebelliókat voltak képesek kitörni, mára csak poros polcok maradnak. Isten ebbe belehal, de Dionüszosz is. Velük haltak, és halnak a remények, és marad a megszokás.

Zuhanás

Az értékek, az erkölcs, a morál azonban, minden tiltakozás, és „fejlődés” elmélet ellenére – mindegy, hogy hogyan is értelmezem e fogalmakat – egy iszonyatos zuhanást szenvedett el, mondjuk a ma már naivnak is tekinthető Arisztotelész, és korunk egyik sikeres írója, Houellebecq történeti időtartamában. A „modern kor” emberei, és hősei, vagy nem is ismerik, ha hallottak róla, nem olvassák, és ha elolvassák, akkor jót röhögnek Arisztotelész kijelentésén, hogy „Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy „jó az, amire minden irányul”. (p. 5.). Ha tudnák a kedves olvasók, hogy Arisztotelész etikai művében a gyönyörről is szó van, akkor talán oda lapoznának, és kissé meglepődve csóválnák fejüket, hogy hol maradt belőle a „farok” és a szex. Kérdés: mi ez a határtalannak tűnő értékszennyezettség és értékszennyezés a „modern” világban? Vagy nem is „most” kezdődött? Úgy is gondolkodhatunk, hogy a „jó”, a jóra való törekvés relativizálódása – de végletesen. Vajon mi szennyezte, és szennyezi be folyamatosan az egykori „szűzies” módon megélt, és oly sokszor oly szépnek, és jónak gondolt, annak bemutatott „igaz emberi értékeket”? Az ember, úgymond kétértelmű „csodálatosságát?” A válasz egyszerű: nyilván maga az ember; a hatalmat élvező, és a hatalomra éhes ember. Egyszóval az egomán. És így volt és van ez minden kontinensen? Törvényszerű, hogy minden korban, korszakban felüti a fejét a „legfőbb értékek elértéktelenedése?” (Nietzsche). Ráadásul a mindenkori „legfőbb értékek”, morálok, moralitások, nem is adekvátak az emberi mivolt kiteljesítése szempontjából? Magyarul: elégtelenek biológiai organizációjának, agyi szervezettségének teljesebb megéléséhez? Akkor az ember, önmagának kreált történelme nem is lehet más, mint magasrendű biológiai organizáltságát fel nem ismerve, egy végtelen, hullámzó nihilizmus-spirálba zuhanás, melynek iránya lefelé vezet? Netán Arisztotelész, Pál és Nietzsche megsejthettek ebből valamit? Úgy tűnik, hogy igen. És ők is, mindhárman hataloméhségben szenvedtek? Elmeműködéseikben, céljaik megvalósítási módjaiban, folytonos lelki égésükben, alkotási késztetettségükben, legfeljebb értekeztek a hatalomról, annak borzalmairól és szükségszerűségéről, de lényegében sohasem kívánták maguknak. De hatalom nélkül semmire se mentek volna! Miféle ráhatási lehetőségeik lehettek? Mondhatjuk, hogy Arisztotelésznek és Pálnak mentális hatalmuk volt híveikkel és tanítványaikkal szemben, míg Nietzschének ebből már semmi sem jutott. Úgy is mondhatnánk, hogy Arisztotelésznek és Pálnak értékhatalmuk volt. Közülük azonban, mégis Pál és Nietzsche voltak azok, akik úgy gondolták, hogy értékeiben romlott, szennyezett világban élnek. De mit is jelent a fogalom; értékszennyezettség?

Megítélésünk szerint; olyan, a hétköznapi tudat és embere által jobbára észrevehetetlen mentális, értelmi, szellemi, eszmei, lényegében gondolkodási, és érzelmi válság, mely mindenkor szoros kapcsolatban van az adott szociokulturális (társadalmi) rendszer által előírt morállal. Amidőn a társadalmi morál, és az általa előírt, elvárt szokások, esetleg tradíciók, illetve az azokat megvalósító értékek, mint pragmatikus és elméleti érzelmi-értelmi hordozók mindennapi létben betöltött szerepe már nem képes érzelmi és tudati értelemben vett hatást gyakorolni azokra, akik benne kénytelenek élni. Valamilyen, jobbára lelki okok miatt elhal, elveszti szerepét, ugyanakkor, a gondolkodó fők számára, hirtelen felmutatja értelmetlenségét, az emberi mivolt teljességével, annak kibontakozásával való szemben állását. Említettük, hogy a negligáció és a szembenállás, a hétköznapi ember számára, legtöbbször szinte észrevétlen módon, mintegy bekúszik a tudatba, és ott vagy felismerésre, értékelésre kerül, tehát a gondolati szféra részévé válik, és akkor általában passzivitást vált ki, tűrést, de cselekvésre is késztethet, vagy – és az a többség – a reklámok, illetve politikai ügyeskedések, céljukat elérve, megakadályoznak mindenféle felismerést. „Piszkos dolgok történnek a hatalomban” – mondja az ember akkor, amikor képes lesz már megélni, hogy lényegében kényszer-értékek mentén kell élnie, amikor olyan emberi természetek fejlődnek, fejlődhetnek ki, és tesznek szert, emeltetnek fel az értékek kategóriáiba, mint a megalkuvás, cselszövés, mellébeszélés, egománia, karrierizmus, szexmánia, obszcenitás, vagyonszerzés, és mindenféle „lobbizás” a gyors siker érdekében. Amidőn az érték-érdek viszonylatokban, többnyire az utóbbi a győztes. Az emberek ugyanis nem értékfogalmakban, hanem természetességben, illetve a többség, a mindenkori hatalom által képviselt ideológiával, bizonyos szinten kiegyezve, azaz: részben korrupt módon, önzését szolgálva gondolkodik, miközben a hatalom a közösségi értékek, érdekek szólamait zengi. A színjátékban, azonban, akkor tekintik egymást normálisnak, ha viselkedéseikben elsősorban a közösségi értékek vannak többségben, holott ez nem igaz. Az értékek, lényegében jellemhalmazok kivetülései, elsősorban a szubjektum üzenetei, de szükségszerűen viselik magukon a mindenkori szociokulturális rendszer értékhatalmi jegyeit is. Ily módon a mindennapi ember akár tud róla, akár nem, alaposan benne van egy össznépi hazugság-morálban, melyben vannak kőkeményen képviselt, az egót segítő értékek, és az azokat leplező közösségi értékek, látványos jótékonyságokkal, akciókkal, és egyéb jellem-maszkokkal, jellem-maszatokkal. A döntő az arány, mely egy az adott szubjektum jellemének hiteles lenyomata is egyben, persze az adott szubjektum színészi képességeit beleértve. Azaz: mennyire vagyok megalkuvó, mennyit merek vállalni önmagamból, mennyire fontos nekem, hogy Én maradjak én, még akkor is, ha ebből „botrány lesz”, például kirúghatnak az állásomból, bebörtönözhetnek, vagy ki is végezhetnek. Jó lett volna, és jó lenne, ha a többség felismerné önmagában, hogy van a szubjektum, vagy az Én morális ingerküszöbe, avagy érték-küszöbe, amikor csak annyit mond: elég! Amikor megindul benne az értékháború, és vagy pszichoszomatikus beteggé teszi, vagy cselekvésre készteti.

Morál és etika

De mi is az a morál, melyet oly nagy hévvel támad Nietzsche, és mi is az az etika? Mert valahol a kettő messze nem ugyanaz. A morál a latinok találmánya, az etika a görögöké.

A görög ῂϑɩκός, jellemre, erkölcsre vonatkozót, erkölcsi tartalmút jelent, az ῂϑɩκά az erkölcstan fogalma Arisztotelész nyomán, de ez az erkölcstan az egyén és a polisz kiegyezésén alapul, mintegy egymás bennfoglaltságában egzisztálnak, melyre az ῂϑος = szokás, jellem jelentése is utal. Itt tehát valami harmóniának kell lennie egyén, az egyén vágyai, törekvései „természete”, illetve az állam, a polisz céljai között. Az összekötő kapocs pedig nem más, mint a „jó”, a „jóra”, „jó-létre” való törekvés. Mert szükségképpen az „államtudomány” a „jó” megtestesítője, amint Arisztotelész fejtegeti, hiszen „…a többi tudományt is felhasználja, sőt ezen felül még törvénykezik is arról, hogy mit kell tennünk, s mitől kell tartózkodnunk, természetes, hogy az államtudomány végcélja magában foglalja a többi tudomány céljait is, úgyhogy ez a cél, az ember számára való jó. Mert bár a végcél az egyén és a városállam számára ugyanaz, mégiscsak nagyobb és tökéletesebb feladat az állam javának elérése és megőrzése; persze örvendetes már az is, ha csupán az egyes ember éri el ezt a célt…”(1. könyv, 1094b, p.6.). Arisztotelész kétféle erényt különböztet meg: észbelit, és erkölcsit, és azt mondja, hogy „…az észbeli főképp a tanításnak köszönheti eredetét és növekedését, s ezért tapasztalat és idő kell hozzá; az erkölcsi pedig a szokásból keletkezik, s ezért elnevezése is csekély változtatással a szokás szóból ered.” (2. könyv, 1. p. 33.). Arisztotelész azt érzékelteti, hogy az észbeli erények rendelkezhetnek „természeti” adottságokkal is, de az erkölcsiek nem, mint írja: ”…az erkölcsi erények egyike sem természettől fogva van meg bennünk; mert hiszen, ami természettől van, az sohasem lehet mássá a szokás által…” (2. könyv, 1. p. 33.). Az ember, természeti értelemben vett lényege az erkölcsi erényekkel kapcsolatban az, hogy „…nem természettől, de nem is természet ellenére fejlődnek ki bennünk az erények, hanem természettől fogva úgy vagyunk alkotva, hogy befogadjuk őket, viszont csak a szokás által lehetünk bennük tökéletessé.” (2. könyv, 1. p. 33.). A kapu tehát nyitva van a természet értelmében, azaz az egyén, akár nem csak elfogadhatja a mindenkori szokásokat, de meg is tagadhatja a mindenkori erkölcsi erényeket, vagy például nem gyakorolja azokat. De tudni kell, hogy csak az olyan viselkedés vezethet el a „jóhoz”, melyben világosan megfogalmazódik bennünk egy olyan cél, mely önmagában hordja értelmét és jelentőségét. Tehát: „Ha mármost egyáltalán van olyasvalami végcélja cselekedeteinknek, amit önmagáért akarunk, minden egyebet pedig csak érte, azaz nem minden dolgot valami másért választunk (mert ily módon ez akár a végtelenségig halad tovább, úgy, hogy törekvésünk üres és hiábavaló lenne): világos, hogy ez a jó, és a legfőbb jó.” (1. könyv, 1094a, pp. 5-6.). A testet, a mámort, magát az életet vagy éppen Istent, az örök életet, leginkább önmagáért akarjuk, mert, akár bevalljuk, akár nem – fanatikusan hinni akarunk bennük, és mindent megteszünk érte, értük, hogy megéljük, átéljük azt, őt, ha elérkezünk oda, hiszen, úgy érezzük, hogy ezekben a világokban bontakozhat ki boldogságunk. Elérhetünk igaz hittel is a hatalomhoz, vagy a belső nyugalomhoz, a hit magasabb lépcsőihez. De, ha valakik ugyanezeket, Istent, és más célokat valami rajtuk kívül eső célból választanak, mondjuk karrier, hataloméhség, színjáték, és egyebek miatt, akkor a cél, a hozzá vezető út, csupán színlelés, a törekvés csak ürügy és „üres”, és kinek lehet jó ez? Talán csak az egománnak, aki kiszínészkedi magának a karriert, a hatalmat. És mégis; Arisztotelésznek ebben a mondatában, szinte az egész európai történelem, és annak tendenciája sűrűsödik össze, amit aztán Shakespeare úgy mond ki, hogy „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” (Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín, Szabó Lőrinc fordítása.). Szegény Arisztotelész persze erre nem gondolhatott. A nevelés, a morálba szoktatás, a „szocializáció”, lényegében adott társadalmakra jellemző színészképzés? És ebben a darabban a tragédia nem más, mint az igazi én elvesztése? Igen, mert erre nem mondhat mást gondolkodó fő. Pál és Nietzsche lényegében felmondtak a hivatalos színészképzőknek. Kivonultak; testben, és lélekben egyaránt, mert megmérgezte őket a légkör – ahogyan mondani szokás. Befogadók voltak, be is fogadtak, úgymond „erkölcsi erényeket”, csakhogy ráébredtek azok emberellenességére, és Nietzsche azok természetellenességére is. Miféle csorbákat szenvedett már Pál idejére is az „államtudomány”, melyet Arisztotelész még oly előkelőnek, és követendőnek, a „jó” megtestesítőjének tartott – filozófiai értelemben. Csak, amit befogadunk, megízlelünk, azt rúghatjuk el magunktól, s ebben a tettben, éppen a természetből adódóan, őket is vágyak, érzelmek hajtották, mint holmi fiatal embereket, de tudnunk kell, mert az is természettől adott, hogy amennyiben az értékek, és értékválasztások, nem rendelődnek alá nyers, egomán értékeknek, moráloknak, akkor az érzelmeket lendítik előtérbe. „Az értékek érzelmileg hangsúlyosak”, mondja Váriné (1987, p. 53), még akkor is, ha szükségképpen tartalmaznak objektív tapasztalatokat és megfontolásokat, és óhatatlanul részesülnek valamiféle társadalmi, szociokulturális „közmegegyezésben”. Kitörés egy közmegegyezésből, „A Törvény” megszegése Pál esetén, vagy egy végletes szembenállás a kereszténységgel Nietzsche esetében, hatalmas indulatokból fakad. Motivációjuk, egy lángoló érték-érzelem, melynek célja az isteni ember, az „Übermensch”, vagy egy Krisztusi emberisten, aki a szeretet mámorában fürdik egész földi életében. Az ész tudja, hogy mindkét cél elérhetetlen, de Az Ember hiszi, hogy érdemes nekivágni, mert a hit most is erősebb a rációnál, mindenféle „kultúrspecifikus” vonásnál, és megunt szokásnál, kényszeres alárendeltségnél. A mindent elsöprő hit belső, emberi eredete, mondhatjuk, hogy mindkét gondolkodónál, a végzetes lökést adó, társadalmi frusztráció következtében megszülető morál-tagadás, és ezen belül a hozzá kapcsolódó értékhalmazok megtagadása, mely már frusztráltsági állapotukban tör ki, mint „első motiváció” a cselekedetekhez, s majdan ez lendíti át őket a számtalan nehézségen, és bírhat rá, akár a halál vállalására is. Morvay (2013, p. 184.) zseniálisan, és korszerűen látja az alapkérdést, mely szerint perdöntő, hogy „Mi az első motiváció a cselekedetben és ebben mi a genetikus a priori és mi a szociális a priori és mi e kettő dinamikája a célképzet felmerülésekor?” Tudjuk, hogy Pál és Nietzsche esetében mily nagy jelentőségű volt a „genetikus a priori”, és látszólag sokkal kevéssé a „szociális”. És mégis, a szociális értelemben vett jobb mód, és jómód, Nietzsche esetében az egyre fényesedő egyetemi karrier sem volt elegendő az adott szociokulturális morállal való kiegyezéshez. Élethelyzetükben, már az általuk megálmodott célképzetek is az abszurd birodalmába tartoztak, és valljuk be, hogy elszánt eszmei harcaik ellenére, máig ott maradtak. Jelentős mentális eredményük viszont az volt, hogy lényegében már Pál óta csak kényszerből, vagy totális elbutítások által állnak meg lábukon a társadalmi morálok. Nem véletlenül voltak, és vannak születőben, és egyre inkább elszaporodóban az ál-morálok, a kívülről való vezéreltség, melyet már az értékválasztás tekintetében is elvár a végletekig sznobbá, egománná, és fogyasztóvá tett polgár. Pálnak meg kellett vakulnia, hogy végre lásson, mert az Isteni meghívás nélkül, elragadtatás nélkül sohasem talált volna magára. Megrázó, tragikus élmény kell, melyben Nietzsche sem szűkölködött. Ők tényleg „kiválasztottak” voltak. És megpróbáltak kiválasztottakat keresni, velük megértetni az élet értelmét, mert mindketten ez élet igazi, valódi, a számukra egyetlen értelméről beszéltek. 

Rabszolgaszelleműek

A „nagy tömeg” – lényegében egyiküket sem értette, érthette meg, bár Pál feladata könnyebbnek tűnik innen az idő messzeségéből szemlélve. Nietzsche szemére is vetette volna, hogy a „gyengék”, „rabszolgaszelleműek” számára prédikál, akiket oly könnyű megvezetni. De hát a hatalomhoz, a meghallgatáshoz kell a tömeg, kell egy elhivatottá tett tábor, különben minden erőfeszítés értelmetlen. Nietzschének erre esélye sem volt, hiszen – néhány barátját, tanítványát leszámítva –, sem az egyetem, sem ismerősei körében nem találhatott meggyőződésessé vált híveket. Nietzsche táborát a történelem duzzasztotta fel, amidőn a gondolkodó polgárok – jobbára filozófusok – döbbenten fedezték fel a morálról, és a kereszténységről közölt igazságait. Például, amikor azt merte mondani, hogy „A modern kor legáltalánosabb jele: az ember a saját szemében roppant sokat veszített méltóságából. Hajdan hosszú ideig a lét középpontja és tragédiahőse; aztán legalább azon fáradozik, hogy bizonyítsa rokonságát a lét döntő mértékben fontos és önmagában is értékes oldalával – ahogy azt minden metafizikus teszi, akik az emberi méltóságot akarják megőrizni azzal a hitükkel, hogy a morális értékek kardinális értékek. Ha az ember már nem hisz Istenben, annál makacsabbul ragaszkodik a morálba vetett hitéhez.” („A hatalom akarása”, 18.). Csakhogy a morálok, elsődlegesen nem a gondolkodó embert szolgálják…Az eredmény: válság, tragédia. Akkor mégis kellene a metafizika, de „korszerűtlen” beszélni róla? Nietzsche nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy kegyetlen kritikájában, melyben, többek között az egész „nyugatot” kikészíti, sehol sem talál egyetlen lelki-tudati fogódzót sem, illetve, amit találhatna, mondjuk a metafizikai elmélyülést, azt kiszórja az ablakon. Nietzsche történelmi léptékben való eszmei megerősödése annak is betudható, hogy a mára már posztnihilizmusba zuhant polgár megvigasztalhatja magát általa, mondván: „Na tessék, akkor is ilyen hülye volt már az ember, akkor sem volt jobb. Most jólét van, mit akartok még?” Lényeg; ne kelljen cselekedni, minden ússzon el a bulikkal a semmibe…  Pál eszméi, ezzel ellentétben meggyengültek a történelem folyamán, „hála” a klérus zavaros, és sokszor bűnös politikájának, illetve a „felvilágosodott” polgár idiótikus önistenítésének, aki „hála Isten” megint gépnek tartja magát…Bár a Krisztus-hívők táboráról elmondhatjuk, hogy elsősorban az intellektussal bíró rétegek részéről, a klérus megvetésén át is tarja magát. Sőt, mintegy azzal szembefordulva is képes lehet erősödésre, tudtán kívül is megélve azt a nietzschei megjegyzést, mely szerint: „A kereszténységnek az a hibája, hogy mindentől őrizkedik, amit Krisztus megparancsolt megcselekedni.” („A hatalom akarása”, 193.). Nietzsche nem egyszer védi Krisztust… Igen ám, de a „tömeg” vallásossága, és az abban rejlő értékérzet nyilván nem ugyanaz, mint az értők, a gondolkodó fők esetén. Csakhogy nagyon sokféle „tömeg” van! Például: eljárni a templomba, mert az „úgy szokás”, és hinni azt, hogy hiszek, és eközben megelégedni a sorssal, és úgy hinni az utolsó ítéletben, a mennyek országában, mint ahogyan abban maga Pál is hitt. Vagy nem hinni benne, csak valami fura örökélet-vágy miatt mégis misére járni; hátha mégis van mennyek országa, hátha nem kell a halálban végső búcsút inteni az életnek, meg amúgy is így illik. Intellektusok milliói cselekszik ezt, talán úgy nevezhetjük őket, hogy az adott társadalom átlagos intellektuális tömege, a „derékhad”, aki nem lázad, van belső lelki élete, saját értékválasztása, és nem feltétlenül egomán. Tanít, jótékonykodhat is, hivatástudattal bír, becsüli a történelmi és korabeli műveltséget, olvas, bár nem feltétlenül filozófiát, és Pál leveleit, színházba jár, de eközben mégsem egészen önmaga. Túlságosan könnyen, és automatikusan vesz tudomásul mindent, tehetetlenségét szinte törvényszerűnek tartja, a hatalmon lévőket, még ha nem is szenvedheti, de valahol tiszteli, hiszen valahogyan mégis oda jutottak, ahol vannak. És egyáltalán; tudomásul kell venni, hogy mindig vannak parancsolók és engedelmeskedők, hiszen ez a világ rendje. „Isten megsegít, és igazságot tesz”, mert egyszer mindenki megkapja a magáét – nyugtatják meg magukat, altatják el élesedő vélekedéseiket. Rabszolgák? Valahol igen, de tudomásul veszik rabszolga mivoltukat, és megpróbálnak e – sokszor rejtett – gondolattal élni. Játékszerekké válhatnak? Sajnos igen, felhasználhatók diktatúrák kiépítésére, főleg a hiszékenységük révén. Mert mindig vannak közöttük, akik csak az alkalomra várnak, mondván; „eljön egyszer az én időm is”. És ebben a mondatban tör felszínre a bennük visszafojtott keserűség, és éreznek rá a hatalom mámorára. De így sem válnak Krisztus, és Nietzsche gyermekeivé, hiszen személyiségük legmélyén megtagadták magukat, sokszor tudatlanul. Csak hiszik, hogy Ők Krisztus gyermekei, hiszen tartják a szokásokat, ha változó köntösökben is, és ezért sem mondhatja róluk senki, hogy „a tömeg”, vagy a „csőcselék”. Hiszen tudósok, művészek milliói élnek így a hit, vagy inkább a „remegő-hit” (Kiss 2012) világában, egyfajta folytonos megalkuvásban, tudatlanná tett önfeladásban bírva az élet eszmei lényegét, valami-féle fura, belső transzcendenciát. Létük az értéktévelygés léte, mely egzisztenciális biztonság-vágyukkal harmonizál. Ettől azonban még nem biztos, hogy nem rúgják le magukról az éppen uralkodó morált, legyen az az egykori kommunista erkölcs, vagy éppen a győztes kapitalista. Titkolódzó moralitásuk „magánéletük” szerves részét képezi, és előbb-utóbb a külső és benső diszharmóniába jut. De éppen, ez a titkolózó morál, és a benne felépült értékrendszer juttatta őket oda, hogy nem vállalják magukat, ha egyáltalán tisztában lehetnek igazi önmagukkal, énükkel. Külső és belső konfliktusaikat, frusztráltságukat nem is oldhatják meg másként, mint az „ilyen a világ” – „filozófiával”. Képmutató beszélgetéseik pedig igen sokszor csupán „az örök igazságok” mezejére szorulnak. De nem bántanak senkit, „jó emberek” ők, sőt; „mi hordjuk a hátunkon az államot, mi gondozzuk és teremtjük a kultúrát” – emlegetik, és jórészt ebben igazuk is van. „Tisztelet és engedelmesség a fensőbbségnek; ha kell, a görbe fensőbbségnek is! Így akarja a jó alvás. Ki tehet róla, hogy a hatalom szívesen járkál görbe utakon?” – mondja Nietzsche. („Így szólott Zarathusztra: Az erény katedráiról.”, p. 34.). Egyszer minden görbe egyenes lesz – mondják, és alszanak.

Kultúrspecifikus pragmatikusok

Ők a „köztudat” élő hordozói.  A „közerkölcs” képviselői, „a társadalom szellemi példaképei”. Sodródnak a mindenkori tudományos paradigmák legfőbb áramlataival, önálló véleményüket, ha keletkezik, végképp meggondolják, átgondolják, és ha kell, bölcsen elfelejtik. Tiszteletben tartják az adott szociokulturális rendszer érvényesülési zónáit, szakmánként kialakított, íratlan értékeit, szabályait, kódexeit, mert létérdekük, hogy „jó fiúk” legyenek. Őket érdemes kitüntetni mindenféle érdemrenddel. Ide sorolandók azok is, akik folyton az „objektivitásról” beszélnek, úgymint „a társadalom objektív törvényszerűségei”, „az értékek, mint eszmei objektivációk”, ők a „pragmatikusok”, ők maguk az „objektív értéktartalmak”, természetesen mindenkor „társadalom-, és kultúrspecifikus” módokon. „Értékképzeteik” szigorúan külső tudat-alapúak, szinte maguk is „tárgyiasulnak” értékeikben, „értékvezéreltségük objektív”, „értékkategóriáikból” igyekeznek száműzni a szubjektivitást, ők a világ, és önmaguk számára egyaránt pusztán „kognitív lények”, nem is beszélve a „racionális, vagy tudományos megismerésről”, hiszen annak lényege a „dezantropomorfizálás”, azaz az emberi szubjektivitás kivonása, mint a kutatás objektivitásának legfőbb kritériuma, mintha a kutatómunka nem is tartozna az emberi érték-szférába… És itt Isten meghal, a filozófia kiszorul a gondolkodásból, az ember pedig önmaga alá szorul. (Lásd az értékekről szóló irodalomdömping koncepcióit, és egyik kiváló összegzőjének, Váriné Szilágyi Ibolya műveit is, pl. „Az ember, a világ, és az értékek világa.”) Persze, ad abszurdum, néha még, bizonyos fokig ki is vonulnak a társadalomból. Legtöbbször horgászni mennek, de önfelismerésük mindig szörnyű tragédia. Jórészt az ő sorsukról szól a világirodalom. Nem véletlen, hogy Nietzsche szerint ők is gyengék, „rabszolgák”, és nézete szerint, főképpen a kereszténység által félre vezetettek. Persze megjegyezném, hogy erről a „tömegről”, mint „rétegről”, a kutya se beszélt és beszél, pedig vannak. Ők a „Mája fátyla” a társadalom felületein. Lehet, hogy Nietzsche se látta meg élesen őket, nem nevezte meg őket, de professziók tekintetében eltalált belőlük néhányat, az tény, akár, mint például az „antikvárius”, a tradíciómániás, a „patetikus” tanárember. Kérdés: Pál talán elégedett lenne velük? Nem követelné meg tőlük jobban az Ige ismeretét? Nem tudni, bár lehet, hogy igen, ugyanakkor az ilyen rétegekre nagyon erősen támaszkodhat az egyház, fenntarthatja magát anyagi értelemben is. Kell ez a „jámbor” réteg? Kell, mert egyházadót fizet, és kell, mert a „jóra” neveli az ifjúságot. De miféle jóra? Engedelmességre, alázatra, önfeláldozásra, feltétlen szeretetre, önzetlenségre, lelkiismeretességre – jobbára közösséginek nevezett értékekre, és így tovább. Mindazon értékekre, melyek gyakorlása szinte lehetetlenné válik egy olyan társadalomban, amelyen az egyén gyengeségeit kell kihasználni, és melyben az erény inkább gyengeség, mint előny, ahol a hazugság sokszor több hasznot hoz, mint az őszinteség… (Lásd Soros György „bibliáját” az üzletről. In Morvay, 2013, pp. 207-208., melyet „A globális kapitalizmus válsága” c. Soros-műből idéz.) Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a végletesség, ez a végső öneladás a pénzszerzés érdekében, tetszene Nietzschének, hiszen ily mélységből még reménytelenebbé válna az önmagunk fölé emelkedés. Hiszen ez a legnagyobb rabszolgaság és álarcosbál színtere, ahol néha percenként kell cserélni a maszkokat. Ez a „tömeg”, szinte tudtán kívül, de igen könnyedén szabadul meg az „örök értékek” komolyságától, s teszi fel lelke porosodó polcaira, mert másképpen nem lehet „boldogulni”. Végső soron ők, így, vagy úgy, de tudatlanul, észrevétlenül megfeszítettek lesznek, lelkük, tanult értékeik, érzelmeik eltűnnek az adok-kapok játékban, formalitássá válik képviseletük. Azok, akik megmaradnak tanítóik hitében, akik próbálnak aszerint élni, ők tudják azt, amit Krisztus is tudott, hogy utuk egy Golgotára vezet. Ők, az Embert választók lennének Pál igazi hívei, az „erősek”, de örökös vesztesek. Nietzsche lelkének elhallgatott „darabjai”. Az átlagos intellektuális tömeg további jellemzője a láthatatlanság, észrevehetetlenség. Mert óvatosságból, „érdekből” már sohasem viselnek nyílt értékháborúkat, legfeljebb értékháborúk eszközei, illetve célpontjai. Mégis, mondhatjuk, hogy „recesszív” módon szabályozzák, működtetik az adott társadalmi-politikai rendszereket, bár, mint említettük, többségükben, szükségképpen működtetettek, és tudatuk nem más, mint a „tudatos nem én tudat”, ami azt jelenti, hogy tudom, hogy vagyok, tudom, hogy mit csinálok, de azt már nem tudom, hogy én valójában ki vagyok. (Kiss 2013, 2016).

A másik tömeg

De van egy másik tömeg, az a bizonyos, lesajnált, lenézett tömeg, a fogalom „igazi” beteljesítői. Ez is a „nagy tömeg” megszólítás birtokosa, lásd például Arisztotelészt. Ő azt mondja, hogy: „A nagy tömeg és a durva lelkületű emberek a gyönyört tekintik a jónak és a boldogságnak, s ezért az élvhajhászó életet kedvelik.” (1095b, p. 9.). Talán legközelebb akkor járunk az „igazsághoz”, ha „ezt a tömeget”, a hedonizmus felé orientált tömegnek nevezzük. Logikus, hogy orientáltak, hiszen túlnyomó többségük totálisan megvezetett, holmi mai „show-, és libidó-műveltséggel” (Kiss 2013) bíró szerencsétlenek gyülekezete. Nem vitás az sem, hogy ezen megvezetettek tábora, a történelmi idő dimenziójában exponenciálisan növekedett, és ez a tendencia a XXI. század elejére végletesen felgyorsult, hála a média tevékenységének is. Az információk tömegességének hihetetlen sebességű áramlása mindenféle tudati működést felgyorsít, gyakorlatilag tudati értelemben is kizárja a megfontolás időigényes működését, így, amennyiben tartalmában alulmúlja ez emberi biologikum adta képességeket és lehetőségeket, akkor totális elhülyüléshez vezet. Ezt a korszakot éljük „most”. És ez a „most” akár elvezethet a faj kihalásához. 

Nem lehet véletlen, hogy a mai „felvilágosult” ember a gyönyör fogalmán, esősorban és sok esetben kizárólagosan szexuális élvezetet ért. A „gyönyörűséggel tölt el” kifejezés, pedig lassan, de biztosan kihaló-félben van. Az Arisztotelészi értelemben vett gyönyörűség, gyönyör még az emberi méltóság, az emberi mivolt egészének szerves eleme. Érzéki, érzékelési, gondolati és „Dionüszoszi” is egyben, persze nagyban függ attól, hogy mely szervünkkel érzékelünk, „mert minden egyes érzék esetében van neki megfelelő gyönyör” (1174b4., p.284.). A gyönyörhöz, gyönyörűséghez, más szóval; az élvezetes élethez, érzékekre, szervekre, érzékelő és gondolkodó képességre van szükség, ami Nietzsche szavaival élve: „nagyon is emberi.” Arisztotelész szerint „nagyjában véve három jellegzetes életforma van…”. Az egyiket említettük, ami nem más, mint a gyönyör szerinti életforma, mely leginkább a ἠδονἠ fogalmához köthető. A másik, a „közügyekkel foglalkozó életforma” és a harmadik, a legmagasabb rangú; az elmélkedő. Megjegyzi, hogy „A nagy tömeg egészen rabszolgalelkületet mutat, s a barmok életmódját követi.” Ezen életmód alól azonban a hatalmat birtoklók sem mindig kivételek, mert a „tömeg”, a „rabszolgahad”, úgymond, „némi igazolást talál abban, hogy a hatalmon lévők közül sokan Szardanapallosz életfelfogását vallják.” (1095b 3. p. 9.). A lényeg tehát úgy is felfogható, hogy az életmód a döntő, melynek minőségét, az „ész”, a gondolkodás képességének megléte, vagy hiánya határozza meg, ami nem feltétlenül kapcsolható a különböző társadalmi rétegekhez. Máris változik tehát a „tömeg”, úgymond hétköznapinak tekinthető fogalma. Mellesleg Nietzsche sem különbözteti meg a „rabszolgahad”, a „gyengék” osztályait, sőt, például, „A történelem hasznáról és káráról” című művében, szokásához híven, senkit sem kímél. Mondhatnánk, hogy a gondolkodók, „kiválasztottak” értékháborúja, ítélete jelenik itt meg mindazokkal szemben, akik nem bírnak az ész, a gondolkodás értékeivel. Pál szerint a „törvény” nemzi a bűnt, ha rossz, ha alkalmat ad rá, és az ember leginkább csak szenvedő alany, akit meg kell szabadítani a lelkébe rögzített tévhitektől, melyek óhatatlanul bűnökbe torkollanak. És itt nincs kivétel császár, nemes, polgár, iparos és paraszt között. Lényegében, „az eredendő bűnt leszámítva”, mindenki ártatlannak tekinthető és szerencsétlen, azaz; áldozat. Arisztotelész a nevelésnek is nagy szerepet tulajdonít, mégpedig éppen a törvény érvényesítésén keresztül, ha a törvény „jó”, és részesíti az embert „az erkölcsre irányuló helyes vezetésben”. Már csak azért is, mert „…a legtöbb embernek, különösen a fiataloknak, általában nincs ínyére a mértékletes és állhatatos élet. Ezért a nevelést és az életmódot törvénnyel kell szabályozni; mert ha egyszer valamihez hozzászoktunk, azt már többé nem érezzük nyomasztónak.” (1179b és 1180a. p. 301.). Pál szerint az ember, mint Isten teremtménye „természet szerint” ugyan ártatlan, de „az eredendő bűn szerint”, mintegy a priori bűnös, illetve hajlamos a bűnre, melyet a törvény szentesít, és mintegy kiszabadít az emberből. A feladat tehát egy totális értékháború, mely azonban megbukik az eredendő bűn dogmáján, hiszen az nem törölhető el, nem emberi ítélet által kimondatott, így Krisztus önfeláldozása sem tisztítja meg igazán a lelkeket. Az ember, csak Isten bennfoglaltságában – és vice versa – kerülhet önmaga fölé, válhat jóvá, igazán erkölcsössé. 

A priori

Arisztotelésznél, de Nietzschénél is előbújik a „természeti” a priori. Az ember, mindkettő számára lehetőség. Ugyanakkor reménytelennek is látszó lehetőség, hiszen a „tömeg” megvezetett, elbutított, illetve biológiai értelemben sem képes az ésszel való életre.

Ki kellene nevelni a gondolkodó embert, de az csak irdatlan szenvedések árán érhető el; lásd a nihilizmust. Tudjuk, hogy Arisztotelésznél az erkölcsösség, az ésszel való lét még harmóniában lehet az „állammal”, ha tetszik, akkor a mindenkori etikummal, de Pálnál még, Nietzschénél már a helyzet alapjában fordított. Arisztotelésznél az ember elsősorban önmagával küzd, és vállal értékháborút, Pálnál szintén megvan ez a belső küzdelem a „rossz törvény” és szokások ellen, de a főbűnös maga a vallási ideológia. Nietzsche mindkét tényezőt felelőssé teszi, a főbűnösnek a kereszténységet, mint eszmét teszi meg. Szerinte az embernek befelé is „tönkre kell mennie”, kifelé pedig szét kell verni minden eddigi, az emberi egyéniséget, igazi emberi mivoltot elnyomó eszmét, vallást. Az embernek tehát, biológiai értelemben is alkalmassá kell válnia a változások megéléséhez. Ez utóbbit Arisztotelész és Nietzsche egyaránt erősen érzékelteti. „Erkölcsössé némelyek szerint a természet, mások szerint a szokás, ismét mások szerint tanulás útján lesz az ember. Ami a természetet illeti, világos, hogy ez nem rajtunk áll, mert ez az előny – bizonyos isteni eredetű okok folytán – csak a valóban szerencsés embereknek jut osztályrészül; az viszont alig hihető, hogy a szó és a tanítás minden emberre hatással volna; éppen ellenkezőleg, arra van szükség, hogy a tanítvány lelke a szokás erejével már eleve mintegy művelt legyen oly irányban, hogy erkölcsi alapon érezzen gyönyörűséget vagy utálatot…” Megjegyzi, hogy az érzelem és a szenvedély például „egyáltalán nem enged a szép szónak, csak az erőszaknak.” Így aztán „…az erénnyel rokon hajlamnak, amely szereti a jót, s irtózik a rossztól, valamiképpen már előre meg kell lennie az emberben.” (1179b, p. 301.). De csak a keveseknek jut ez az adomány, mely maga az „ész”, az „isteni rész” az emberben. Az ész tevékenysége pedig a legmagasabb rendű tevékenységben, az elmélkedésben jut érvényre. Az elmélkedés tevékenysége pedig maga a boldogság. Az ész, csak egy rész, de nem árt, ha az uralkodik. Így van ez Nietzsche esetében is, de nála az ösztön egyenrangú vele. Mondván: így emberi az ember. De Pál erre rávágná, hogy; lehet, de éppen testi ösztönei miatt félrevezethető, tehető bűnössé. Tanulság: ne próbáljuk a bennfoglaltságokat dualizálni, vagy bármi más módon egymástól szétválasztani. Nem vezet eredményre, legfeljebb tragédiákba torkollhat az a szemlélet, mely az emberi mivoltot dualitásokra, például jó és rossz részekre tagolja, mert ezzel magukat a biológiai-fiziológiai működéseket, melyek egymás bennfoglaltságában működnek, próbálja szétrobbantani, ami lehetetlen vállalkozás. Nem kételkedhetünk azonban abban, hogy a filozófia, mint az ész használatának legmagasabb rendű formája, tiszta gyönyörűséget okoz művelőjének, hiszen, igaz értelemben, filozofálni csak magáért a filozófiáért lehet, ami egyben az ember biológiai értelemben vett létmódjának is elsősorban megfelel. Miért nem maradhatott, vagy miért nem lehetett a filozofálás társadalmi tradíció?

Az elmélkedő ember

Arisztotelész igenis eljut addig a pontig, hogy igenis, az ember képes önmaga fölé emelkedni, mert az elmélkedő ember élete, „…sokkalta magasabb rendű, mint amilyen az embernek kijár, hiszen ilyen életet senki sem folytathat ember minőségében, hanem csupán azon az alapon, hogy benne valami isteni rész lakozik; amennyivel felsőbbrendű ez, mint az összetett lény, annyival felsőbbrendű a tevékenysége is annál, amely egy más erénynek felel meg. Ha tehát az ész az emberrel összehasonlítva valami isteni, akkor a neki megfelelő élet az isteni élet, az emberi élettel összehasonlítva.” Nem kétséges, hogy az „isteni rész” működtetése, azaz az általa való boldog és erkölcsös élet csak kevesek sajátja lehet, de, elméletileg bárki élhet vele, szert tehet rá, akár a nevelés által is, mert „minden embernek ez a lényege – ha igaz az, hogy ez uralkodik benne…”Az, ami valamely lénynek természettől fogva benső, lényeges tulajdonsága…” azaz az embernek ez természet adta isteni sajátossága lehet, ha él vele. „A legértékesebb és leggyönyörűségesebb élet az emberre nézve az ésszerű élet, mert hiszen ez teszi elsősorban emberré az embert.” (1178a, p. 295). Nos, ezzel a mondatával definiálja Arisztotelész az emberi faj biofunkcionalitásának lényegét. Nos, e gondolati ponton kell, hogy találkozzék Arisztotelész és Nietzsche, hiszen hiába az isteni fogalmának emlegetése, az egész ember, úgy, ahogy van; természeti, és egyedi, de nem csupán, mint faj, hanem, mint személyiség, mint szubjektum is az. Hiszen „érthetetlen volna, tehát, ha az ember nem a maga életét választaná, hanem valaki másét.” (Ugyanott).

Pál számára semmiféle emberi rész sem lehet isteni, illetve isteni értelemben természeti, vagy ha az, akkor elítélendő, bűnös. Számára az organizmus lényegtelen, mert az isteni csak a test ellenében, és azon kívül létezhet, és azzal csak misztikus egyesülés lehetséges. 

Pál szerint, de Nietzsche szerint is; az ember nem képes természetéből fakadóan az isteni életre, mert Pál meglátása szerint, teste erre nem alkalmas Isten nélkül, Nietzsche vélekedése szerint pedig egyrészről, hogy Isten nem létezik, más részről pedig, éppen az eszmék okozták rabszolga-mivoltát, térítették el igazi, eredendő, „első” emberi természetétől, depresszióba, nihilizmusba taszítva a fajt. Így aztán; „második természetéből” fakadóan, rosszul gondolkodik, rosszul él, nem vállalja igazi emberi önmagát, szubjektumát, egóját, és ezért szenved, megy tönkre, kell, hogy tönkre menjen. (Lásd pl. „Aus dem Nachlas…”). 

Mindketten tagadnák az ész kiválóságára alapozott boldogságot, melyben viszont hisz Arisztotelész. De azt a fajta halhatatlanságot is, melyről ugyancsak Arisztotelész beszél, s mely azok sajátsága lehet, akik ésszel élnek. Íme: „S éppen ezért nem is szabad azoknak az intelmei szerint élnünk, akik azt mondják, hogy ember létünkre emberi módon s halandó létünkre halandó módon gondolkodjunk; ellenkezőleg, amennyire csak lehet, halhatatlan életre kell törekednünk, s mindent el kell követnünk, hogy a bennünk lévő legfenségesebb résznek megfelelő életet folytassunk.” (1177b-1178a, p. 295.). Tudjuk, hogy a filozofálás valahol „isteni” tevékenység, misztikum, mely folyamatban, az elme különleges képességeit működtetjük, ráébredve egészen egyedi-egyetlen összefüggésekre. A filozofálásban az elme extázisát éljük meg, többnyire nem is sejtve a végeredményt, hiszen maga a folyamat, az a bizonyos belső rituálé, annak személyessége, sokféle élettani formában is megélt mivolta az, ami „istenivé” teszi. Mert az is, ha igazából filozófia. És akkor is az, ha közben kimondjuk: „Isten meghalt!” Ki más tudna ilyen „rettenetes” kijelentést tenni, ki más tudná, ennek borzalmas tragikumát megélni, ha nem a filozófus? És csakis a filozófus. Megélni, mint egy költő az olvasott, vagy általa költött verset, megélni, mint amidőn a színész, kiesvén szerepéből, egyszer csak önmagával találkozik. A filozofálás halhatatlanság-érzet, az élet eszmei áradása, melynek isteni eredménye van, és mint ilyen; halhatatlan. És azért is halhatatlan, mert emberi dimenzióban „természetes”. És ezt volt képes megélni Arisztotelész, és minden görög bölcs, akármit is írt, akármiről is szónokolt. Nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk; mindezeket élte volna meg Nietzsche emberfeletti embere is, hiszen „csak” emberi volt, lehetett, és filozófiájában, filozofálásban; emberi módon isteni. A filozófia az a művészet, melyben a legszorosabb kapcsolatban, mintegy bennfoglaltságban van a gyönyör, gyönyörűség, és az ész. A filozofálásban, ugyanis – tudatosan, vagy leginkább tudattalanul, kimondva, vagy kimondatlanul –, de megélésre, átélésre kerül az az emberi immanencia, mely képes érzékelni, majd belegondolni abba, hogy én az univerzumban, az univerzum pedig énbennem egzisztál. Nem szabad elfelejteni, hogy nem a filozófia körül folyik a tánc, hanem az igazi filozófia, és a filozófus is, maga a tánc. Ezt a csodát a keleti ember éli meg moralitásában, életmódjában, azaz mindennapjaiban, amikor például az Upanisadokból olvas: „Az Úr lakozik mindenben, mi a világon él és mozog. Fogadd el, amit Ő rád hagy, és ne kívánd a más javát.” Vagy: „Tedd, ami kötelességed, s éld száz évig az életet: ha így teszel és nem másként, a tettből rád szenny nem tapad.” Továbbá: „Aki az összes lényeket önmagában találja meg, s minden lényben magát látja, az többé semmitől se fél.” (Isá Upanisad, fordította Vekerdi József.). Ebben a hindu hitéletben Isten és filozófia egységben egzisztál. Kelet-Nyugat összehasonlító elemzésében (Lásd Rácz Géza munkáját a Kagylókürt folyóiratban) a nyugat „lelke”, életfelfogása, testileg, lelkileg inkább öngyilkos jellegű, szemben az élet megélését kívánó és annak örvendő, mély istenhittel bíró hinduk esetében. De erről külön értekezések szólnak, (Baktay Ervin munkái stb.), itt csak mint ellenpólust emlegettük, hiszen a halhatatlanságról, túlvilágról, vagy éppen Isten haláláról való beszéd akár akkor és ott Pál számára, vagy az európai ember számára Nietzsche szájából, mindenkor a meglepetés, közmegbotránkozás tárgyai is voltak. Hirdetőik számára önbeteljesítőek lehettek, de hallgatóiktól is önbeteljesedést, annak képességét követelték, másképpen szólva; belátást, önismeretet, és „az értékek átértékelését.” A filozófus, az apostol, a messiás mindenkor értékháborút generál, hiszen morál-átértékeléseket követelnek. 

Modifikátum

Pál, Nietzsche, de Arisztotelész is rendelkeztek ezzel a képességgel, sőt ebbéli jelentőségük egyre nagyobb lesz. Furának tűnő apostol-filozófus háromszögünk, (Arisztotelész, Pál és Nietzsche), egyfajta időtlenségre hívja fel a figyelmet, nevezetesen; az emberi mivolt misztikus összetettségére, világban való benntlétének egyedi-egyetlenségére, melynek leblokkolása, tiltása, és utóbbiak érdekében kiagyalt moráljai, éppen hogy nem emberiek. Sem Pál, sem Arisztotelész, sem Nietzsche szempontjaiból.

Láthatjuk, hogy ebbéli mivoltukban – hiába a hatalmas korbéli, etikumbéli, társadalmi távolságok –, ők mégis egyek. Tragédiájuk, hogy legemberibb mivoltuk ellenére sem ők a meghatározó erkölcsöket hordozók, hanem, legszerencsésebb esetekben is, csupán halovány modifikátumaik. Mert a „tömeg” – mondhatjuk ismét. Igen, a tömeget nem filozófusok vezetik, és nem filozófus-elmék alkotják, mert a tömeget, a maga tömegességében, arctalanítással nevelik. A tömeg nem az embert jelenti, hanem a halmazt, a név nélkülivé, egyénietlenné tett, egyébként értelmesnek született lények világát, akiktől sikeresen elvették a „természeti” a priorit. Egy más benső világot kreáltak neki, mely más, mint az emberben rejlő lehetőségek, más, mint az az egyéniség, aki lehetett volna az adott tömeg-egyedből, és így egészében más, mint az ember lényege. A tömeg-egyedre jellemző, hogy nem érti a filozófiát, nem tudja mi az elme gondolati- filozofikus állapota, így egy emberi-élettani állapottól is megfosztott, és sohasem tudja, ismeri igazi önmagát. Egyed, és nem egyén. Célja a gyönyör egyetlen módja: a szórakozás, mely „szintén önmagáért van” – mondja Arisztotelész, csak minőségében más – nem Az Embert követeli magának, mint az elmélkedés, és nyilván más tevékenységekben jelenik meg. A „tömeg” azonban, ebbéli mivoltából ugyancsak független a vagyoni és hatalmi státustól, sőt inkább két végletet; az egészen mélyen élőket, és a hatalomban tobzódókat, például a politikusokat jellemzi leginkább. Utóbbiak közül persze sok volt, és ma is sok a dúsgazdag. 

Arisztotelésztől tudjuk, és már érintettük, hogy „önmagukban véve azok a tevékenységek kívánatosak, amelyektől magán a tevékenységen kívül semmi egyebet sem várunk.” Tudjuk, hogy ide sorolandó az elmélkedés tevékenysége, mely a legmagasabb, de „ide tartoznak azok a szórakozások is, amelyek gyönyörűséget okoznak, mert hiszen nem másvalami okból keressük…”. Csakhogy; „belőlük sokszor több kára, mint haszna van az embernek, mert miattuk könnyen elhanyagolja a testét vagy a vagyonát.” Itt tehát messze nem szellemi gyönyörökről van szó, ami azt jelenti, hogy ismét a többség gyönyöreiről beszélünk. 

De hát a „fogyatékos erkölcsű emberek” mást tartanak gyönyörnek, mint az „erkölcsösek”, s előbbiek „még nem kóstolták meg a tiszta s a szabad emberhez méltó gyönyört”, így aztán leginkább „a testi gyönyörökre vetik magukat”. Ez azonban nem bűn, hanem sokkal inkább kényszer, hiszen; „…a legtöbb ember, akit a világ boldognak mond, ilyen szórakozásokhoz menekül;”, és az ilyen személy, „a türannoszoknál is kedvelt”, mert „nekik éppen ilyen emberekre van szükségük.” Mintha megállt volna a történelem…A menekülés a hedonizmusba ugyancsak a tömeg-egyed sajátossága, rendtől, rangtól, vagyontól függetlenül. A polgári demokrácia, vagy kapitalizmus kiépítésével azonban valamennyi réteget, osztályt befont ez a céltudat, és normatíva lett belőle, hogy azért dolgozunk, hogy a megkeresett pénzen szórakozzunk. Az „isteni részt” az elmeműködés magasabb rendű funkcióival együtt kidobtuk az ablakon. Ez sem lehet Nietzsche dionüszoszi ideálja, mert az ő embere, vágyott szubjektuma már gondolkodik, sőt, „isteni” módon képes viselni magát, és hatalma nem a „gyengék” hatalma, hanem az erőseké, s éppen ezért bátor, cselekvő, tudatos. Nietzschét tehát sikeresen megtagadta Európa…

Én-csíra

De bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a tömeg témáját, elkerülhetetlennek látszik, hogy a nevelés során, az „én-csírából” (Kiss 2013) ne valamiféle tömeg-embert gyártsanak a társadalmak. Mert a „tömeg”, leginkább csak tömeg-nevelést kaphat – eltekintve a nagyon szűk kivételtől. Nem vitás, „Az egyéni nevelés…különbözik az általános neveléstől” – mondja Arisztotelész. Az egyéni nevelés színtere, mindenekfelett a család, melyben döntő szerepe van „az apa szavának és szokásainak…,”mert a gyermekek már természettől fogva szeretik apjukat és engedelmeskednek neki.” Így tán elkerülhető lenne a tömeg? Matematikai értelemben biztosan nem, hiszen nem várható el mindenkitől, hogy egyéni elveket, eszméket valló tudós, vagy filozófus váljék belőle, de talán több maradhatna meg énjéből, és egyedibb módon, önmagához sokkal inkább hasonlítva vezethetné életét. Lecsökkenne annak lehetősége, hogy puszta működtetett, másféle érdekeket, morálokat önként kiszolgáló bábbá válna. Nietzsche „emberfeletti emberei” ezen ideált kellene, hogy megtestesítsék. Pál, aki a hitre alapozott, a feltétel nélküli engedelmességre, a szeretet mindenhatóságára, és emberi egységére, minden valószínűség szerint elvetné az egyedi nevelés elvét. A felekezeti iskolák legfőbb célja mindig is az volt, hogy, az adott vallás dogmatikáján nyugvó, egységes hitet hívő embereket formáljanak. A kereszténység eszméje a szeretet, eszményképe a szeretni képes ember, aki keresztény módra szeret. Mi lesz a szeretettel, ha annak csak keresztény módja az „igazi”, a vállalható? És csak akkor igazán keresztény, ha hisz az örök életben, a Krisztusban való megigazulásban – és így tovább. Akkor; kineveltük az egy bizonyos módon szerető tömeget, akik nem fogadnak maguk közé olyan embereket, akik másképpen akarnak szeretni. Sőt: azokat „eretnekeknek”, ellenségeknek, „barbároknak” tartják. Azokat, akik másképpen nevezik meg istenüket, nem feltétlenül a mennyországban hisznek, és nem tartják az embert eredendően bűnös lénynek. Csakhogy őket is kinevelik, és lesz belőlük egy olyan szeretet-típust valló tömeg, azaz; egy másik módon szerető tömeg, amely nem közösködik a keresztényekkel. Mit tettünk lényegében? A szeretet, és egy valamiképpen megnevezett isten, vagy istenek nevében szeretet-skatulyákba gyömöszölt embertömeget neveltünk ki. A legnagyobb jóakarat mellett is értékháborút viseltünk, hiszen nem toleráltuk, sőt megszóltuk a másképpen szeretőket, és ezzel együtt természetesen a másféle vallást hirdetőket és vallókat is. A „Jó ember” ezen a páston veszíti el a csatát a filozófussal, így Nietzschével szemben is. De itt veszít csatát Pál is, és mindenki, aki azt képzeli magáról, és hitéről, istenéről, hogy „mások”, más népeknél különbek, és éppen ezért, kultúrájuk felsőbbrendű. Istent persze senki sem sajnálja, és nem is zavar be a képbe, hiszen, akár létezik, akár nem, itt e földi világban, fizikai értelemben sohasem tehet szert hatalomra, így lényegében nem érdemes félni tőle. Nagy politikai fogás azonban az, hogy félni kell tőle! (Ószövetség). Utóbbinak már se valláshoz, se szeretethez nincs köze, puszta politikai, tömeggyártó, hatalmat birtokolni és megtartani óhajtó lépés. Csakhogy – szinte észrevétlen módon –, de itt veszít csatát az ateista is, aki mindenféle Istenség hiányában egy kényszerű helyettesítést végezve, leginkább önmagát kezdi el imádni, megteremti a Homo deust. (Pl. Harari 20017.) A probléma Nietzsche esetében is az, hogy az „önmaga fölé kerülni képes ember” is ember marad…Halandó, öregedő, beteges, reménykedő, lángoló, belenyugvó, értelmes, játszadozó – és így tovább. Csakhogy az ezekkel a tulajdonságokkal bíró lény nem képes önmagában, önmagáért megnyugodni, legfeljebb úgy és akkor, ha elmeműködése okán képes felépíteni magának egy olyan minőséget képviselő gondolati világot, melyben megélheti a transzcendencia és a metafizika nagyon is emberi érzéseit. Ettől is esendőek vagyunk…Az ateizmus éppen ezt tagadja, és nem más, mint az önmagát istenné tett ember önimádása, ami paranoia…(Továbbiak: Molnár Tamás: „Teisták és ateisták”.). 

Körbe értünk? Ennyi az ember? Mindannyian tömeg vagyunk, csupán senki sem tartja magát annak? Valamennyien „tömegbázisokat” alkotunk valakik számára, akik nálunk ügyesebbek, mit ne mondjak: sikeresebben alázzák meg Az Ember mély, igazi mivoltát? S mindezt oly finoman teszik, hogy mi ezt észre se vesszük? Egyszer csak belépünk egy pártba, elkezdünk üvölteni egy focimeccsen, elkezdünk kígyót-békát kiabálni valakire, valakikre, akikről szinte semmi ismeretünk sincsen. Nincs kizárva, hogy a hit, a legmélyebb meggyőződésben, illetve fanatizmusban veszíti el emberi immanenciáját, lényegét, az egyetemes emberi mivolt lényegének tudomásul vételét. Lásd a vallási fanatizmussal megáldott terroristákat…

Lehetne egy minden eddiginél izgalmasabb, emberre irányuló kérdés, ami élesebb és kényesebb az eddigieknél. Nevezetesen: mit várhatsz magadtól ember?

A kérdés feltevése természetesen nem jelentheti még azt, hogy van is rá válasz, hiszen a tömeg-egyed, éppen erre a kérdésre nem keresi, s ha keresi is, nagy valószínűséggel csak rossz válaszokat adhat. Pedig nem a kérdés a rossz. 

Mit várhatsz magadtól…?

Mit várhatsz magadtól ember? Mert ez a fő kérdés, és nem az, hogy mi az ember? Utóbbi kérdéssel bajlódunk évezredek óta, kínlódnak véle szaktudományok, de legfőképpen a filozófia, holott a „mit várhatsz?” kérdésnek legalább akkora fontossága kell, hogy legyen! Baj az is, hogy a „mi az ember” kérdésre bármilyen válasz adható; magasztalhatunk, tagadhatunk, sohasem érünk a végére, és sohasem érünk el „az igazság” mezejére, mert valamiféle immanenciának tartott tulajdonságot hajlamosak vagyunk abszolutizálni. És ebben a kérdésben a kérdező sincs benne, hiszen nem vonatkozik semmiféle szubjektumra, hanem csak egy bizonytalan általánosra, a személytelen emberre, a szubjektum nélküli emberre, s ily módon a válaszok is értékelhetetlenek, felelőtlenek, nem kellő mélységben átgondoltak. Az ember, nem általános lény, csak legföljebb absztrakt módon, különben csak egyedi egyetlen ember van, akiből se előtte nem létezhetett, se utána nem lehet még egy. Általános értelemben mint faj, mint absztraktum beszélhetünk róla, mint valamely szinten genetikailag hasonló szubjektumok együttese, s ebben a tekintetben biológiai értelemben vett lehetőség. Csakhogy ez az általános genetikai mivolt, ez a faji mivolt mindenkor erős szubjektumokban, az egyedek egyedi egyetlenségében mutatkozik meg. A lehetőség tehát magában foglalja az egyediséget, sőt mindenkor megjeleníti azt, a genetikai értelemben vett általános lehetőség tehát részben eltűnik az egyediségben. Annak okán végképp nem általános, hogy képes – illetve képes lenne, ha hagyná magát – teljesen egyedi módon való gondolkodásra és cselekvésekre. Az ember tehát, biológiai értelemben, és értelmében egyedi lény, így, alapvetően nem tömeg-lény! Agyanatómiailag lehet hasonló, de elmebéli tekintetben nincs, nem létezhet két egyforma emberi lény, mint ahogyan nem létezhet két egyforma gondolat sem, még egyetlen, azonos agyban, és elmében sem. Az ember egy mély-szubjektumú én-lény, aki, ha meg akar tudni valamit saját fajáról, akkor mindenek előtt, önmagának kell feltenni a kérdést, hogy mit várhatsz magadtól ember? Az ember egyetlen dolgot, sajátosságot sohasem képes elveszíteni: vélt, vagy tudatos önmagát, vélt, képzelt, vagy tényleges szubjektumát, énjét. Akkor is azt képzeli, hogy önmagát szolgálja, ha tudomása sem lehet arról, hogy már régen nem önmaga, és mások lelki, testi, gondolati rabszolgája. Ebbéli állapotában végképp nem teheti fel azt a kérdést, hogy mi az ember, mert eleve hamis lesz minden válasza. Pedig a történelem azt mutatja, hogy a „mi az ember” kérdésre, jobbára nem szabadon gondolkodó, szuverén éntudattal bíró emberek adtak válaszokat, hanem éppen azok, akik valamely eszme, hatalom, és egyebek által alaposan megvezetettek voltak, és „a mi az ember” kérdés megválaszolására, mintegy felkérték őket. Pál, Nietzsche, és Arisztotelész számára is egészen mást jelent az ember, az emberi mivolt lényegét, immanenciáját egészen máshol keresik, csak égető hitük közös abban, hogy egyszer megtalálhatják. Mert a „mit várhatsz magadtól ember” kérdésre soha, sehol sem találhattunk igazi, filozófiai, vagy szakmai válaszokat. Azért sem, mert éppen a „hatalom akarása”, éppen a vallás, a hit, és ebben az ateizmus is benne foglaltatik, fanatikussá tétele, s az ezek mezején kibontakozó egománia, sikerorientáltság tette ezt lehetetlenné, és lehetetlenítette el a „mi az ember” kérdést is. Mintegy lerázta magáról az ember önmagát; az ember önmaga, öntudatlan kifogása lett, szomatikus és lelki mivoltával együtt, s mindezzel kidobta az egész ember megközelíthetőségének lehetőségét is. Lehetünk „háborodott szofisták”, felölthetjük a sztoikus pofalemezt, beszélhetünk az anyag és az evolúció mindenhatóságáról, a Kant-i szellemről, a Hegel-i világszellemről és világtörténetről, vagy akármiről, hallgathatunk annyi misét és prédikációt, amennyit csak akarunk, végezhetünk annyi empirikus kísérletet, amennyit csak bírunk – attól még egy tapodtat sem jutunk közelebb magunkhoz, mert továbbra sem lesz fogalmunk a lényegről, hogy mit is várhatunk önmagunktól, azaz; mit várhatok önmagamtól én? Én, mint az egyetlen, az egyedi, a megismételhetetlen. Ezen kérdés hiányában tömeggé nevelnek, tömeggé válok, sohasem leszek igazi önmagam. Ezen kérdés hiányában csupán működtetett lehetek, de sohasem önmagam tudatos, elme-vezérelt működtetője.

Kérdések

A „mit várhatsz magadtól ember?” kérdése, minden eddigi emberi mivoltra adott választ megkérdőjelezhet. Mert újra felteszi a régi kérdéseket, de másképpen, és új kérdéseket is talál.

A kérdés feltevése előtt már egy elmélyültebb, magába forduló, én-kereső elmeállapot szükséges, hiszen maga a kérdés is alapjaiban filozófiai és meditatív egyszerre, legmélyebb bugyraiban pedig metafizikai és transzcendentális.

Az emberi mivoltra kíváncsi kérdések a faj, mint lehetőség, és az egyén, mint konkrét létező bennfoglaltságában kell, hogy megszülessenek, és úgy kell kezdődniük, hogy várhatod-e ezt és ezt, mint emberi lénytől, és én vajon várhatom-e ezt és ezt önmagamtól?

Kérdések: Emberi lényemből fakadóan, várhatok-e magamtól, csak rám jellemző módon megnyilvánuló őszinte szeretetet? Önmagam felé, és mások felé? 

Várhatok-e emberi létemtől fakadóan, és önmagamtól, bármire is cáfolhatatlan magyarázatot?

Lehetek-e emberi mivoltomban, és lehetek önmagam, és mások irányában abszolút őszinte?

Elvárhatom-e az emberi fajtól, és önmagamtól, hogy minden körülmény között megőrizzem egyediségemet?

Emberi mivoltomból fakadóan, és önmagamtól, elvárhatom-e, hogy ne akarjam a hatalmat?

Emberi mivoltomból, és önmagamból adódóan, elvárhatom-e, hogy feltétlenül higgyek egy teremtőben, egy istenben?

Elvárható-e, mint embertől, és tőlem, hogy vélemény nélkül csatlakozzak valamely eszméhez, csoporthoz, hogy ne illessek véleménnyel véleményt, eszmével eszmét, filozófiával filozófiát?

Elvárható-e, mint embertől, és elvárhatom-e magamtól, hogy felhagyjak a kételkedéssel?

Elvárható-e, mint embertől, és elvárhatom-e magamtól, hogy fanatikusan, teljes meggyőződéssel higgyek valakiben, vagy valamiben?

Elvárhatom-e, mint embertől, és elvárhatom-e magamtól, hogy teljesen egyedi, saját, belső meggyőződésű hittel, eszmékkel bírjak? 

Elvárhatom-e, mint embertől, és önmagamtól, hogy önmagamat tekintsem a világ középpontjának? Azaz: elvárhatom magamtól, hogy egoista legyek? Például csak a saját boldogságom legyen a fontos?

Várhatom-e emberi mivoltomból, és önmagamtól, hogy embertársaimat jobban szeressem önmagamnál, hogy értük éljek és dolgozzak?

Érdekes, hogy amennyiben „jól” válaszolok a feltett kérdésekre, akkor valamilyen oknál fogva a filozofáló ember mivoltát, illetve az Upanisadok és az Evangélium elveit, eszméit teljesítem be. Kérdés: lehetséges a Homo sapiens számára egy efféle megfelelés? Megítélésem szerint igen. Olyannyira, hogy az ember számára, ha biológiai értelemben vett fajához is hű akar maradni, nemigen lehet más alternatíva. 

De ezen mindenki maga gondolkodjon el, mert érdemes.

73/2020

Dr. Kiss Tamás

(Az elmélkedés Dr. Kiss Tamás: „Requiem az emberért” című könyvében található. 2018, Szülőföld Kiadó)