A fügés ember
Az öreg ott téblábolt a tömeg körül. Az emberek elfoglaltnak mutatták magukat, pedig volt, aki csak öntudatlanul, szinte magatehetetlenül mozgott együtt a többiekkel, mások céltudatosan és eltökélten lépkedtek. A tömeg fel-alá hullámzott, s ellenpontként az öreg, barázdált arcú árus kívülállóként volt jelen. Ez a legjobb kifejezés: jelen volt. A maga benső békességében, örökidejűségében vett részt a jelenetben. Részt is vett, meg nem is. Jóllehet egyazon téren hullámzott a tömeg, és ődöngött az öreg, mégsem egyazon világban éltek. Mintha egy angyali jelenség lett volna – vagy szellem, aki ide manifesztálódott, a piactérre? Annyira jól leplezi magát, hogy nem látszik légies szellem-mivolta, ám ha jobban szemügyre veszem, látom, itt van, és még sincs itt. Igazi titokzatos szereplője a képnek.
Az öreg fügét árult. Hevenyészett pányván a nyakába akasztva széles, lapos vesszőtálca, azon esetlen zacskókban szárított füge, egyéb csemege. Kisebb-nagyobb csomagok, átlátszó papírba burkolt füge, némi váltópénz, cédulák. A tömeg java része ügyet sem vetett rá, és ő sem igazán zavartatta magát. Ugyan megszólított egy-egy embert – Merthogy mégis csak árus volnék! – de nem bánta, hogy szinte észre sem vették. Mégis az az érzésem, ő mindent lát. Szeme már hunyorgó, mint a vénembereké, de semmi nem korlátozza tisztánlátását. A semmitmondó külső titokzatos belsőt rejt, az öregek révedt szeme figyelmes tekintettel mindent és mindenkit nyomon követ. Ez a nagyok sajátos vonása – úgy vannak jelen, hogy őket észre sem venni, ám ők mindent látnak.
Arca barázdált. Kabátja viseltes. Tekintete fürkésző. Erőtlenül, vagy inkább tétován odalép valakihez, a viszonzás vagy a figyelem reménye nélkül, elmondja a magáét, ahogyan portékáját kínálja, s örvend, ha akad egy-két vásárló. Talán nem is a füge a lényeg. Hátha a cédulák valami örök érvényű üzenetet közölnek, s a szerencsés vásárló nemcsak némi édes csemegével, de az istenek ambróziájával, a bölcsesség üzeneteivel is gyarapszik? Titkos beavatás a vásárlás. Nem a portéka cserél gazdát, hanem egy lélektől lélekig ható misztikus, szent kapcsolat alakul ki. Az öreg szeme messzibb lát, mint a sürgölődő tömegből bárkinek a tekintete. Mintha csak egy jelöltet, vagy novíciust keresne, aki alkalmas a tanítás befogadására, aki az isteni titkok méltó jelöltje. Bizonyára azt is tudja, melyik nap találkozik majd a jelölttel, akin ott a kiválasztottság, a felkentség mások számára láthatatlan jele. Tudja, ez nem az a nap, és mégis itt áll, téblábol, odalép valakihez, tovább áll.
Egyébként is milyen különös?! Füge… paradicsomi gyümölcs, az istenek ajándéka, úgy tökéletes, ahogy van. Mint bekötözött pénzes zacskó rejti édes bensejét. Megannyi magja mintha a szent bölcsesség, az isteni titok számtalan aranyát jelentené, magok, amikben minden benne rejlik, magok, amik majd kihajthatnak, magok, amik termőre fordulhatnak. Nem számít, ha máma alig vásárol valaki, a magok várják a méltó és alkalmas jelöltet.
A tömeggé verődött csoport hirtelen eloszlik. A tömeg visszaenyészett a mulandóságba, az öreg megmaradt az örökkévalóságban. Alig néhány fő lézeng csak a téren, ő pedig magába fordultan, benső derűben számolgatja sovány bevételét. Ide-oda tologatja a pénzérméket, de attól nem lesz több. Érzem, nem is ezért csinálja.
Én is a csoport része voltam, már én is odébb álltam. És csak most értettem meg, milyen hibát követtem el. Nem vettem fügét. Nekem nem kellett a füge, és meglehet, az öregnek sem kellettem volna én, mint kuncsaft. Úgy látszik, nem én vagyok a választott, rajtam nem a kiválasztottság jele, hanem a mulandóság pecsétje van…
De ha az én apám állna naphosszat a piactéren? Vagy a nagyapám kuporgatná a filléreket? Nem vettem fügét…
73/2020
Csoknyai Pál
