Életem nagy tévedése – ahogy a szabadságot láttam

Naplótöredékek

Készülődés egy szabad életre

Most így őszbe borult fejjel, már másként látom a szabadság természetét…

Születésemkor áldás- vagy átokként, de belém volt kódolva a szabadság és függetlenség iránti olthatatlan vágy. A körülmények támogattak ennek az életérzésnek erősödésében, megengedő szülői hátszéllel vághattam bele az élet sűrűjébe. Mivel mindig a körülöttem zajló dolgok megértésére vágytam, faltam a könyveket. Különösen az emberi kapcsolatok voltak számomra titokzatosak. Saját meg nem értettségemből kiindulva egyre inkább erősödött bennem a vágy mások megértésére. Olvasmányaim alapján szűrtem le, a legjobb lesz, ha egy meg nem értett NAGY EMBER mellé állok, és Őt megértésemmel igyekszem támogatni. Tiszavirág életűre sikeredett ez az elképzelés, mivel egy az élet értelméről és céljáról folytatott hajnali baráti beszélgetés során „felnyitották a szememet”. Fiatal, frissen végzett értelmiségi társaság kedélyét borzoltam fel ezzel az életfilozófiámmal. Nagy indulatokat kavarva hozták tudtomra, hogy ez egy abszolút maradi felfogás, nem gondolok arra, hogy mi lesz így velem? Hogy tudom ebben a szolgálatban önmagamat megvalósítani? Tele van az élet kalanddal, lehetőséggel, kihagynám ezeket? Mély hatással volt rám ez az üzenet. Elkezdtem hát élni és tapasztalni…

„A lelkednek saját füle van olyan dolgok meghallására is, amelyet az elméd fel sem ismer” (Rumi)

Eszmények és ideálok

Természetesen nem múltak el és szívem mélyén ott lapultak korábbi álmaim, eszményeim. Gyönyörű, emelkedett érzések, világot és másokat megváltó tervek. Olyan emberek társaságát kerestem, akik segítenek a szárnyalásban, tiszta, szép eszményeket vallanak, és úgy is élnek. Egy regényben így jellemezték a hasonló vágyakkal teli embereket, hogy „közülünk való”. Ezt kutattam lázasan, mert nagyon nem éreztem magam otthon ebben a világban, ami körülvett. Amikor Hamvas Béla Anthológia Humana művét lapozgattam, felüdültem, de csak addig tartott, míg olvastam. Vonzott a bölcsesség nyugalma, szépsége. Annál kiábrándítóbb volt a külső világ.

Így, igen szélsőséges és ellentmondásos benyomásaim alakultak ki az emberi élet értelméről. Hiába tehettem meg szabadon bármit, valami mindig hiányzott. Egyértelmű volt, hogy József Attila kétsorosa közül melyik az én életeszményem, de hogyan valósítsam meg azt úgy, hogy önmagam és mások elégedettségére is legyen.

Tudtam, éreztem, csak annak van értelme, ami egy tágabb összefüggésrendszer része tud lenni. De ez a „kozmikus rend” akkor még nem tárta fel magát számomra. Így, maradtak jobb híján a megélt helyzetek gyászos végkövetkeztetései: EZ SEM AZ, AMIT KERESEK! 

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (József Attila: Két hexameter)

Hiány, félelem, elégedettség

Mélyen elgondolkodtat, milyen erővel élhetett bennem a szabadság utáni vágy, ha tizenévesen, csontsoványan, hazánk Szabadság-szobrát mintáztam meg egy farsangon. Az amúgy vitatott és „kétes értékű” szobor mára talán mégis betölti a sok ellenvéleményt provokáló „Szabadság lelkének szobra”-ként megfogalmazott eszményt. Szabadság és lázadás, szinte összetartozó fogalmak. Lázadtam én is sok minden ellen, főként a konformista, látszat-életet élő embereket kerültem. De ennél is volt egy fontosabb, amit nem tudtam elfogadni, méltatlannak éreztem a félelem érzését. Ez volt az, amitől leginkább szabadulni akartam, mert felháborított, ahogy gúzsba köt, lebénít. Komoly, akaratot edző gyakorlatokat találtam ki már gyerekkorom óta. 

A női alak, felemelt kezében a győzelmet és a békét szimbolizáló pálmaágat tartva, a szabadságot jelképezi számomra még ma is. Idővel lenyugodtak, de nem koptak meg eszményeim, és ennek tudatában kerestem, kutattam a megoldást, ami csillapíthatja ezt a nyugtalanító, hiány okozta különleges szomjúságot.

Hosszú évekig tartó, kőkemény küzdelem volt szembenézni az újra és újra felbukkanó hiányérzettel. Csak hányódtam titokzatos vágyaim és várakozásaim között, mintha két ember élt volna bennem. Bizonytalan élethelyzetekben meghozott döntések kínlódásaival, amikor nem talál az ember igazodási pontot, biztos kapaszkodót. Mint egy érzelmi hullámvasút, mások által irányított, kötött pályás száguldozás, és nem lehet kiszállni! Néha, pillanatokra felvillant a remény, talán ez az az életgyakorlat, vagy emberi kapcsolat, de az újdonság erejéből táplálkozó talmi elégedettség hamar szertefoszlott, mint a szappanbuborék. Hiányaim vesszőfutásként csapkodtak, érthetetlen volt számomra a történések sora, ezért szinte lehetetlennek tűnt tartós megoldást találni és szabadulni ebből a szorító helyzetből. 

Ilyenkor próbál meg az ember változtatni! Leggyakrabban a körülményein, kerülve a már ismert félelmet keltő területeket. Pillanatnyi megkönnyebbülés, röpke elégedettség érzet. Joggal merül fel a kérdés, amíg hiányaim vannak, lehetek-e szabad? Újabb kétség, ismerem-e a hiányaimat, vagy egyes be nem teljesült vágyamat élem meg a szabadság hiányaként? Netalán a szabadság megkönnyebbült érzését keltheti, ha szabadulok egy korlátozás alól?

„Ne kívánd, hogy az események úgy történjenek, ahogy neked tetszik. Elégedj meg azzal, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy éppen történnek és akkor eléred a belső békét” – üzente Epiktétosz.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a saját elképzeléshez, akarathoz kapcsolódik leginkább az elégedetlenség érzete, vagyis a be nem teljesült vágyak gyújtanak újra meg újra tüzet bennem. De ha nincs saját elképzelés, milyen más út visz a megnyugvás felé? Lehet egyáltalán vágyak nélkül élni? Miként fürkészhetjük ki, hogy mely vágyaink azok, amelyek méltóképpen beleilleszthetők eszményített életünkbe? 

„Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” (Albert Einstein)

A szabadság természetrajza 

Van egy mondás, mindenki annyit ért meg a szabadságból, amennyire ő maga szabad. Ezért kitartóan kerestem, mit is jelent szabadnak lenni? Nagy gondolkodók könyveit olvasva eljutottam a különválasztásig, miszerint megkülönböztethető külső és belső szabadság. Megfigyeltem először a külső akadályozó tényezőket. Vidéki, ingerszegény környezet, tanulás lehetőségeinek korlátozottsága. Változtattam városi életre és tanultam. Ám elég hamar rá kellett jönnöm, még mindig ott a hiány! Akkor ezek „csak” a kielégítetlen szükségleteim üzenetei voltak? Így kezdődött el egy, a mai napig is tartó belső párbeszéd. Kutatás, vita, egyezkedés, megfigyelés. Ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok? Alapvető kérdések, melyekre nem könnyű megtalálni a helyes választ. Hosszú keresés után, mint egy kulturális újjáéledésként, mégis feltárult számomra a megnyugtató és kielégítő válasz. Egy olyan léptékű összefüggés-rendszerbe nyerhettem betekintést, mely választ adott minden addigi kérdésemre és összhangban volt korábbi eszményeimmel. Megdöbbenéssel ismertem fel, a belső szabadság mozgástere nem más, mint személyem egyetemes erkölcsi alaptételei és a kozmikus rend összhangja. A két dimenzió rendje össze van kötve, „Mint fent, úgy lent, ahogy belül, úgy kívül.” – tanítja évezredek óta Hermész Triszmegisztosz. Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos a saját belső „rend” feltérképezése. Több éves önvizsgálati gyakorlat segített abban a felismerésemben, hogy ráébredjek, pillanatnyilag hol tartózkodom saját, belső térképemen. Igyekeztem ezen a csatatéren, az ide-oda rángató, mindent reménytelenül szilánkokra zúzó késztetések között zajló eseményeket megismerni és megérteni. Felismertem, amíg saját igényeimből fonok végtelen kötelet, azok gúzsba kötnek, még ha nem is korlátoz a külvilág. Ám amikor a belső rend őre, a lelkiismeret korlátozza kívánságaimat, hogy megtegyek-e valamit, vagy mégsem, s vissza tudom verni a személyes tisztességemet fenyegető makacs alsóbbrendű vágyakat, amit már nem ismerek el magaménak, akkor kezd kialakulni a belső rend. Végtére is eljutottam az elsődleges és legfontosabb belső igényem megfogalmazásáig. Két dolgot tűztem ki, amiért tenni szerettem volna, az pedig a tudatosabb élet és a személyes Isten-kapcsolat. Ezt követően találtam rá arra az életgyakorlatra, mely világosan, tisztán és pontosan megmutatja az irányt, melyet ha követek elérhetem kitűzött céljaimat. A döntés szabadságát éltem meg akkor, amikor feltárult a lehetőség, ha ezt gyakorlom ide jutok, ha azt gyakorlom oda jutok. Kényszer nélkül dönthettem el, mely útjelző táblák mentén haladok. Végre megélhettem a konstruktív szabadság élményét, ott a pontosan megfogalmazott iránymutatás, de dönteni és menni nekem kell. Elgondolkodtam újra a szabadság lényegén. Ha egy rend/szer-ben élek, annak működését meg kell ismernem, el kell fogadnom működési elveit és be kell tartanom szabályait. Mint ahogy már Delphoiban is szerepelt az üzenetek közt: „Ismerd meg világodat, ismerd fel ember voltodat, ismerd meg önmagad”. Igen, lehet lázadni a világrend ellen is, de mi értelme? Feltettem magamnak a kérdést, akkor én mi ellen lázadtam, miféle szabadságra vágytam? Most így visszagondolva, a külső körülmények és a belső üzenetek által megfogalmazott rend közötti eltérés kelthette ezt a disszonanciát. Mivel fokozottan szabálytisztelő családban nőttem fel, elvárásnak éreztem a engem körülölelő világ feltétel nélküli elfogadását. De mennyit láttam ebből a világból? Ennek a kérdésnek igyekeztem a mélyére hatolni, és végül életem derekán kaphattam meg áldásként a lehetőséget, azt megismerni. Ez az én felismerésem, az én válaszom volt a kérdésre. Mindenkinek magának kell ezt a belső folyamatot végigjárnia, hogy szabadon eldönthesse, melyik a számára kijelölt út.

„Nem a szabadság hiánya, ha nem tudunk repülni, mint egy sas és úgy úszni, mint egy cethal.” (Helvetius)

Szabad akarat vagy szabad választás

Egy fontos kérdés, mitől érzem szabadnak magam? „Mindazt az ostobaságot megcsinálni, amit csak akarsz – ez nem szabadság, hanem mélységes illúzió.” (B. K. Tírtha: Arany szútrák). Akaratunkat érvényre juttatni, nem biztos hogy a rendet szolgálja, hisz ahány ember annyiféle tudatállapot és abból fakadó akarat megnyilvánulás. A be nem teljesült akarat pedig – mint a szakemberek is állítják – frusztrációt eredményez, mely csalódottságot és haragot von maga után. Viszont belső szabadságunk egyik kulcsa, hogy legyen bátorságunk megtenni azt, amiről úgy érezzük, hogy meg kell tennünk. Ám ennek a szabadságnak ára van, mégpedig a felelősség; tanított meg erre élettapasztalatom. A jelen élethelyzetünk mindig egy korábbi választásunk 

reakciója. Még ha sokszor nehezen is, de tudomásul kell vennünk, fel kell vállalnunk döntéseink minőségének következményeit.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai című regényében igen érzékletesen tárja elénk a választásból vagy nem választásból bekövetkező „rabság” képét.

„A részeg jókedvét nem zavarta az esés. – Kik vagytok? – kiáltotta vígan Szikárdusznak. – Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!? – Hogyne – felelte nyugodtan Szikárdusz –, hiszen látjuk: sarban heverni a jó! S odább lépett. – Látod – mondta Jancsinak –, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja. Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház előtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették. A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen. – Látod: pénz rabjai. És szótlanul haladt tovább. Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét balról-jobbra borzolta. Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől. – Látod – mondta Szikárdusz –, pompa rabjai. Jancsi utánuk bámult. – Mindenki rab-e? – kérdezte félénken. – Mindenki – bólintott Szikárdusz. – A király is? – Király is. – Kinek rabja a király? – Nemzet rabja. – Mink is rabok vagyunk-e? – Mink is. – Mink kinek a rabjai vagyunk? – Isten rabjai, fraterkám. Szótlanul mentek tovább. A révhez értek. Szikárdusz ottvártukban rámosolygott a fiúra: – Vajon mit gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtoknak-e? pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek?”

Egy öröktől fogva rendezett világban nem lehetünk szuverén lények. Ha nem Istent választom, akkor kit vagy mit? Szabad a döntés, kinek a befolyása alá helyezem életem. Kényes kérdés, ha nem tudok másoktól függetlenül élni, akkor rab vagyok? Érzékeljük-e a rabságot? Milyen minőségű a rabság, amiben élek? Valóban rabság-e, ha része lehetek egy eszményített, szeretetteljes világnak? Egy olyan világnak, az abszolút világnak, mely teljes szabadságú és hihetetlen nagy kiterjedésű. Talán jut hely nekem is benne, ha ki tudom fürkészni működési rendjét. 

„Ha rabláncra vagy verve, nem számít vasból, vagy aranyból vannak-e a láncok. A szeretet rabsága szabadság, melynek láncai erősebbek a vasnál és drágábbak a színaranynál.” (B. K. Tírtha: Arany szútrák)

Rend és rítus

Kezdtek foglalkoztatni a rítusok, szokásrendek, miből fakadnak és milyen mértékben van megtartó erejük? A mögöttük húzódó rendszeres gyakorlat már kissé ellentmondott az addig áhított teljes szabadságnak. Hisz ekkor már nem a pillanatnyi hangulat által vezetett teljesen egyéni igények, érdekek vittek, hanem igazodni „lehetett” egy elődeink által már régóta megélt gyakorlati rendhez. Amint kipróbáltam, érdekes volt megtapasztalni, hogy napjaim szabályozott ritmusa szinte felébresztette a környezet rendjét, s annak minden támogató energiája megelevenedett. Ráébredtem, ha szolgálni kezdem ezt a rendet (elfogadom mintaként, tisztelem a fontosságát, életgyakorlatot építek rá…), a rendezettség beköltözik hétköznapjaimba. S amint az én életem egyéni rendje ráhangolódik a világot fenntartó univerzális (vagy még azon is túlmutató) rendhez, váratlanul beköszönt a nyugalom, biztonságban érzem magam. Ez a végérvényes rend felemel, vigasztal, megnyugtat, biztonságot ad. Ezerféleképpen változhat naponta a világ, de a ráhangoltság segít visszatalálni az alaphangulathoz „minden rendben van”. Sokat töprengtem, mi lehet a titka a jó döntéseknek? Talán ez az alaphangulat, mely igazodási pontot nyújt vészhelyzetben is. Amíg lázadtam, tiltakoztam a kötöttségek ellen, sok sebet szereztem. Nem könnyű elfogadni és igazodni egy már meglévő, megszabott rendhez, egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy a sok szabály és előírás, mely meghatározza az ember „helyes” viselkedését, segít bekerülni és megmaradni ebben a rendben. Hogy mit is értek helyes alatt? Ami eligazít az értékek között. A különböző rítusok hozzásegítenek e rendhez való tartozás gyakorlásához. Gyakori vagy állandósult cselekvés minták örökítődtek át különböző kultúrákban, hogy ezzel is erősítsék az emberek kapcsolatrendszerét égi és földi szinten. Talán úgy is értékelhetnénk cselekedeteink helyességét, amennyiben az nem bontja meg a mindenség rendjét. Felbecsülhetetlen értéke van annak a dolognak, ami maradandót nyújt ebben a folyton változó világban. Ezért segítik a rítusok a dolgok haladását a végérvényes rend felé.

„A kétség, a bizonytalanság az elme egyik korbácsa. A többi az éhség, a szomjúság, a fáradtság, a betegség, a hiány és a félelem.” (B. K. Tírtha: Arany szútrák)

A női lét szabadsága

Legnehezebben a nőként születés tényét dolgoztam fel. Talán azért, mert nem találkoztam a környezetemben olyan nővel, aki teljességében és örömmel tudta megélni azt? Elképzelhető. Ahogy láttam, inkább kényszerű szerepben éltek, és a kötelességvállaláson kívül más értéket nem fedeztem fel életükben. Korábban ez kevésnek tűnt, ma már a kötelességtudat egy kiemelkedő erénnyé nőtte ki magát bennem. Akkori látásmódomból hiányzott az az árnyaltság, ami segítette volna felismerni a női helytállás többi értékét is. Serdülőkoromban a „Vilma doktorasszonyt” olvasva engem is megszédítettek a lehetőségek, kitárul a világ a nők előtt is, bármit megtehetnek és elérhetnek, amit a férfiak. Hosszú évek során kellett felismernem, hogy ezek hiú vágyak, a nőknek teljesen más a feladatuk, de van annyira fontos, kerek és szép, mint férfi társaiké. Nem könnyű felismerni, miként lehet korunkban teljes értékű életet élni mindkét nem esetében, de ha ezt megértjük, segítő támaszai lehetünk egymásnak. Csak akkor tudunk élni szabadságunkkal, ha helyes fogalmaink vannak a szabadságról, mert igen eltorzult ez a fogalom. Gyakran rossz beidegződéseket próbálunk igazolni a szabadsággal „megtehetem, mivel szabad vagyok”, vagy gyakran tudat alatt félünk az ezzel együtt járó felelősségtől. Más szemszögből megközelítve, ha az én választásomon múlnak a dolgok, már nem tudok másokat okolni azok kedvezőtlen kimenetele esetén. Ezek a téves beidegződések sokszor okoznak kapcsolati nehézséget. Ránk aggatott „Éva” létünk negatív értelmezése is alapvetően sok félreértést szül. Éva számára is ott volt a szabad választás, miként dönt? Lehet, hogy csak felvállalt egy szerepet, mely a két pólusú anyagi világ benépesítését hivatott szolgálni, ennek az anyagi létnek minden terhével és tanulási lehetőségével együtt. Parancsolat, isteni óvás, intés vagy figyelmeztetés hangozhatott el számára? Bizonyára oka van annak, hogy nőként kapják meg a lények születéskor azt a plusz égi energiát, ami segít támogatni a rábízott társat és utódokat. A külvilágban alapvetően a férfi, a lélek világában inkább a nő vezet, vélekednek többek. Ha ennek egyensúlya megteremtődik, megerősödnek mindketten. 

„A nők imádsága kitartóbb pajzs, mint az acélból vert páncél a férfiak mellén.” (Krúdy Gyula)

Epilógus

Most így őszbe borult fejjel, már másként látom a szabadság természetét… 

Első szabadság élményem a keresésben rejlett. Nem elégedtem meg a kapott válaszokkal. Ideiglenes megoldások helyett maradandó értékekre vágytam. Majd tetteim mögött meghúzódó késztetéseim, s azok tisztasága, esetenként tisztátalansága határozta meg életem eseményeit. De mi volt az a rendező elv, mely a vágyak kuszaságában segített eligazodni? A megérteni vágyás, például megérteni, hogyan lehet őszintén vizsgálni a vágyak tisztaságát. Úgy vélem, csak akkor lehet jól elrendezettnek tekinteni valakit, ha akarata, indulatai felett az értelem az úr. Ugyanakkor fontosnak tartom a bátorságot, hogy amit helyesnek tartunk, teszünk-e mellé bátorságot? Szeretni és értékelni, nagyra becsülni csak azokat a dolgokat tudjuk, ami fölött hatalmunk van, képesek vagyunk szabályozni. Belső szomjunk, hiányérzetünk is csillapul, egyre elégedettebbek leszünk.

Akaratunk természetét könnyen kiismerjük, ha megfigyeljük, hogy az örök vagy időleges dolgokat kedveljük-e? Hiszen az örök dolgoknak örök törvényei vannak, az időlegeseknek pedig időlegesek. Úgy mondják, az az igazi szabadság, melyet csak a boldogok, az örök törvény szerint élők élveznek.

„De aki képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása által uralkodni az érzékszervein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét, s ily módon megszabadulhat minden ragaszkodástól és ellenszenvtől.” (Bhagavad-gíta 2.64.)

74/2021
Keller Teréz