Az ember a világ árnyéka

Avagy a világ az ember árnyéka

„A dicséret olyan, mint az árnyék. Aki utána fut, attól elrohan, aki előle fut, azt követi.”

Lehet keseregni azon, hogy elmúltak a régi idők, de akkor az ember vagy a múlt hamissá kopott s ekként megszépült álmában él majd, vagy örök elégedetlenségben, amiért elpárologtak az egykor fontosnak és megingathatatlannak hitt alapelvek.

Újdonság

A változás roppant vonzó az embernek. Erre alapoz a reklám és erre alapoz a demokrácia. A közhangulat befolyásolása nem véletlenszerűen történik: képzett szakemberek, statisztikai számítások és szellemi prognózisok, oktatási rendszer, valamint hírközlés összege a közvélekedés. Jó száz éve fondorlatos módon alkalmazzák az emberrel szemben a szabadság cukorkasztanioljába csomagolt, előre megfontolt véleményterrort. Bizonyos témákat az adott kor aktuális szellemében újra- és újrafogalmaznak. Elég csak a reformkorig visszamennünk, ott a hősiesség, a bátorság példaképe az árvízi hajós, vagy a prókátorból hírlapíróvá avanzsáló lánglelkű közéleti ember. Száz évvel később a hős az egyik oldalon a Don-kanyarban fagyásokat szenvedő közkatona, illetve a másik oldalon a nagypolgári környezetből a kommün komisszárjává vedlett, majd emigrációba vonult esztéta. Mára még ez az eszmeiség is elveszett, s egy gender-forradalmár szerint ma az a legbátrabb tett, ha egyik nemi identitásból a másikba operáltatja át magát az ember (sic!). 

Bár hisszük a szabad véleményformálás dogmáját és hangoztatjuk ebbéli igényünket, mégis, a közgondolkodás látszólag fogyasztói piacán is azt esszük, amit elénk tesznek, azt gondoljuk, amit sugallnak nekünk. 

Igaz, Platón hasonlóképp tanított, módszere, a bábáskodás egészen odáig vitte a beszélgető partnert vagy növendéket, hogy ő mondja ki, amit Platón közölni szeretett volna. De micsoda különbség van a kétezer évvel ezelőtti és a modern kori befolyásolás között! Az előbbi a szellemi szabadság és a kutatás jegyében működött, és a felismert és elismert tekintély útmutatásait követve jutott következtetésekre. Ma azt hisszük, hogy értünk valamit, de valójában csak azt kapjuk, amit megérdemlünk, inkább annál is hitványabbat. 

Az újdonság tipikusan az alulról építkező, evolúciós gondolkodás sajátja. »Ma még hiányosak az ismereteink, de ez az új felismerés majd megválaszol minden eddigi kérdést, minden kételyt megmagyaráz!« Hányszor hangzott el ez a reménység a tudomány újabb kori története során! Kimondva, kimondatlanul ma is ez motiválja az igazi kutatót: új választ adni a meglévő kérdésekre. Mások inkább a kérdéseket szaporítják mint a válaszokat, mert generálni kell a problémákat, amiken aztán lehet vizsgálódni. 

A teremtés igével kezdődik és tárgyban folytatódik – de ki az alany?

Az újdonság varázsában elhisszük, hogy a régi nem jó, legalábbis kevésbé tökéletes, mint az új. Ez ugyan félig-meddig igaz, de ha eszmei síkra tereljük a vizsgálódásunkat, mondhatjuk, hogy a régiek többet tudtak a mindenről és lehet, kevesebbet a részletekről, ma többet tudunk a részletekről, de egyre kevésbé értjük a mindent. Az analitikus látás elpusztítja a vizsgálódás tárgyát és lehetetlenné teszi a teljességlátást. Mert a teremtés igével kezdődik és tárgyban folytatódik – de hogy ki az alany, arra ma egyre kevésbé vagyunk hajlandók válaszolni. 

Az újdonság a fejlődés bűvöletébe vonja az embert, pedig az anyagi jellegű fejlődés legfeljebb bonyolultabbá teszi az életfeltételeket, de az ember belső elidegenedését egyre kevésbé képes kezelni. Talán nemcsak a narcisztikus személyiségre jellemző, hogy a nagy ego mellett üres az én – vagy az egész modern társadalom narcisztikus? 

Narkissos

(lat. Narcissus), a görög mondák ideálisan szép ifju alakja, Kephissos folyamisten és Leiriope nimfa fia, aki Ekhó nimfa szerelmét megvetette, ezért a nemezis azt a büntetést mérte rá, hogy saját arcképébe szeretett, melyet a viz tükrén látott meg, s ez a szenvedélye annyira elsorvasztotta, hogy vagy belehalt, vagy megölte magát. Az ókori művészetben alakját gyakran megjelenítették, ülve v. állva, amint ábrándosan a folyóba néz. Véréből hajtott ki a nárcisvirág, mely a görögöknél a mulandóság és a halál jelképe volt, s ezért az alvilági isteneknek szentelték. (Pallas)

Ennek az építkező szemléletnek a tudomány, azon belül a vallástudomány is áldozatul esett, mit sem szólva az egyszerű emberről, akit az oktatási módszerek belekényszerítenek a mai világkép Prokrusztész-ágyhoz hasonlatos dogmarendszerébe, s aki kérdez, rosszul jár. Aki kilóg a sorból, azt nem szereti az átlag, s lenyes belőle egy darabot, aki pedig rövidebb ennél a szellemi kínpadnál, azt megnyújtják egy kissé – a nyújtópad a kínzóeszközök inkvizíciós eszköztárából átkerült a szellemi kínkamra használati tárgyai közé. Szinte képtelenség kitörni a gondolkodási keretek közül, láthatatlan dogmák és beidegződések kötik gúzsba az ember gondolkodásmódját és szűkítik tudati horizontját. Meg sem kérdőjelezzük, hogy a mai társadalom fejlettebb, mint a százezer évvel ezelőtti, hogy ami régi, az primitív, és a haladás önmagában jó. Amit pedig megkérdőjelez a mai propagandisztikus, irányított közvélekedés, az éppen a természetes értékeknek az érvényessége az ember és a közösség életében. Ma divat a különbségek elmosása, a nivellálás, az egyenlőség minden határon túli erőltetése, ami lassan természetellenessé válik. Egyszerre igaz, hogy a jelenlegi világkép hagyományőrző – amennyiben valós és természetes értékeket örökít át – és hogy ultradogmatikus, amennyiben a normalitás keretein belül alig biztosít alternatívákat, így marad az abnormális kitörési lehetőség keresése. 

Egy fondorlatos jó tanács véleményvezéreknek és közhangulat-manipulátoroknak: Beszélj a változás szükségességéről, de ne változtass túl sok mindent egy csapásra!

A sok tudományág közül vegyünk egyet, a vallástudományt. Ez ma átélés nélküli és leíró jellegű, és a hiedelmektől az absztrakt Abszolútumig vagy az agnoszticizmusig, sőt a megszűnésig próbálja felvázolni a vallás fejlődéstörténetét. Az emberhez közel kerülni hajlandó személyes Istentől eljutottunk az absztrakt meggyőződésekig, de egyáltalán nem biztos, hogy ez valósabb kép, mint az ártatlan hit. A véges ugyan nem kaparinthatja a markába a végtelent, ám a Végtelent semmi – még az ember végessége – sem akadályozza abban, hogy magát megmutassa a végesnek. 

Nincs új a Nap alatt…

Hiába az újdonság kultusza és mámora, igaznak tűnik a mondás: nihil novi sub sole – nincs új a Nap alatt. Egyesek állítják, vannak új felismerések, mi állítjuk, az emberi gondolkodás szellemi horizontját körülbelül kétezer ötszáz éve jelölték ki, s azóta nem tudott újat hozni az ember. Nem szeretnénk ezzel az újdonság kultuszának kiszolgálóivá válni, és nem is arról van szó, hogy egy jó rendszerben feltétlenül újat kellene hozni. Mégis azt mondhatjuk, az emberi gondolkodás a hajdanán kijelölt keretek közt mozog. A páratlan szellemi pezsgés a Térítők közötti nagy civilizációk mindegyikét érintette: Hellászban az eleai iskola és Püthagorasz, Perzsiában Zarathusztra, Kínában Lao-ce és Kung mester, Indiában Buddha és az upanisadok gondolkodói – hasonló szellemi nagyságok. Dél-Amerikából, Etiópiából vagy a Polinéz szigetvilágból nem ismerünk ilyen kimagasló személyiségeket, de ez nem jelenti azt, hogy nem is léteztek. 

Milyen érdekes volna egy másik típusú gondolkodást megismerni! Amíg egymástól távol, elszakítva éltek a nagy civilizációk, egy-egy utazó híradása rávilágított az ilyen világlátásbeli különbségekre, ám az efféle újdonságok lehetőségeit nagyjából kimerítettük. A kultúrák közötti találkozások vagy a véleménykülönbségek megismerése sokak tudatába beépült. Igaz, még mindig lehet szokatlan, ha mondjuk egy távol-keleti kultúrából néznek rá Európára, vagy megfordítva, de gyökeresen újat már nem jelentenek ezek a találkozások. 

Ráktérítő / Baktérítő

A Térítők egészen kivételes szerepet játszanak a Föld bolygó szellemi életének szimbolikus irányításában. A Térítők kijelölik azt a maximális távolságot, ameddig a Nap északi, illetve déli irányban kitérhet az Egyenlítőhöz képest. Magyarán a Térítők képesek megakasztani és visszafordítani a Nap mozgását. A nyári Nap-forduló a Rák jegyében történik, ekkor a leghosszabb a nappal s legrövidebb a sötétség uralma. A Rák-jegy jele ♋, a két egymásnak fordított hatos, vagy az egymástól elszakított és tükrözve fekvő hatos és kilences egyszerre a végtelenség lemniszkátája, és az oppozíció szimbóluma. A Rák jegyébe tartozó ember a született vallásos. A hatos szám hatszög formájában az egymásnak fordított férfi-női energianyalábokat jelzi, a kilences szám pedig a teljességet és újjászületést jelentő nyolcas meghaladása! 

A 2500 éves szellemi horizont egy ember életéhez képest hatalmas távlat, földtörténeti szempontból elenyésző. Különböző ciklusok kergetik egymást: történelmi és történelem előtti idők, kőkorszak és űrkorszak, kis jégkorszak, nagy jégkorszak, földrajzi és magnetikus pólusváltások, a tengervíz és szárazföld arányainak változása.

„A lemeztektonika olyan tudományterület, amely nem igazán értékel, csak feltételezi-dokumentálja a kéregmozgásokat mindennemű evolucionista következtetés nélkül. Ha tehát elhagyjuk az őslénytan, bioszféra történet – főként a korai eonokra vonatkozó – megalapozatlan megállapításait, a földlemezek mozgásának – szimbolikus történelmi vizsgálatunkban – talán jó hasznát vehetjük. A szárazulat-hidroszféra arányok, a töredezettség-egység, magaslati-síkföldi megoszlások üzeneteit is figyelembe lehetne venni. Ezek, úgy gondolom, komoly hatást gyakorolnak a kollektív tudattalanra. Egyébként érdekes: hogy eddig három nagy kontinentális egységet mutattak ki a geológusok, időben visszafelé: Pangea (időtartama: 320-150 millió éve), Pannotia (600-540 millió éve), Rodinia (1,1 mrd-800 millió éve), ezek között 200-300 millió év telt el. Egyfajta rendezett pulzálásnak tűnik. S ha igaz ez a jelenlegi állapotra is, mostanság vagyunk a széthullottság csúcspontján.” (Dr. Kovács Gergely Pál)

Talán a szellemi távlatok is ilyen ciklikus mozgásban vannak, és egy periódusból nehéz kitekinteni? Nem, vagy nagyon homályosan maradt fenn információ korábbi ciklusokról? Néha felsejlik valami, Platón emlékezetéből, vagy egy álomból, ahogyan Weöres Sándor jegyezte le egyik álomlátása nyomán: „…Alighanem ez volt az emberiség harmadik nagy korszaka. Első a hyperboraeus, aranykori, derűs-sztatikus; jelképe: kő. „Létezem.” Második; a lemuriai (csendes-óceáni elsüllyedt kontinens), ezt a virág-szerűség, vitalitás jellemezte; jelképe: növény. „Létezem, hogy virulhassak.” Harmadik a gondvánai érzelem-kultúra; jelképe: állat. „Létezem, hogy örülhessek.” Negyedik: az atlantiszi, intellektuális, meditáló, védikus; jelképe: ember. „Létezem, hogy tudhassak.” Ötödik: az európai, arisztotelikus, individuális, cselekvő; jelképe: manó. „Létezem, hogy alkothassak.” Hatodik lesz: Eldorado, az intuitív korszak, melynek előképe a néger kultúra; jelképe: tündér. „Létezem, hogy szerethessek.” Hetedik és utolsó: az apokaliptikus kor; az ember lerázza a testhez-kötöttség nyűgét; jelképe: angyal. „Létezem, hogy hazatérhessek.” … (Weöres Sándor levele Hamvas Bélához)

Egy bizonyos platformot csak akkor haladhat meg az ember, hogyha azt teljesen bejárta. Az ókoriak elérték azt, amit az értelemmel el lehetett érni, a gondolkodás módja terén eljutottak a határokig. És ezek jobbára csak a görögök, akikről az egyiptomiak azt tartották, eretnekek, merthogy a titkos tanokat nyilvánossá, s avatatlanoknak, méltatlanoknak is hozzáférhetővé tették. Akkor milyen mérvű tudással rendelkezhettek az egyiptomiak? A Nílus szimbolikus gerincoszlopa mentén sorakozó templomaik feltételezhetően beavató helyek s a Nap-kultusz központjai lehettek. Talán Egyiptom egy korábbi nagykultúra letéteményese? Valószínű nemcsak az értelem eszközével bejárható térfélen mozogtak, hanem azon túl is tettek egy-egy lépést.

Ha keletebbre megyünk, az indusok képesek voltak egészen absztrakt módon gondolkodni, másféle premisszák alapján, mint a Nyugat. Az óind gondolkodás csúcsteljesítménye az absztrakció terén az óm ősmantra, amely egyszerre hangzó és vizuális szimbólum, amely ráadásul a mindenség teljességét jeleníti meg. És nem is arról van szó, hogy a szétszóródott világ információit összegzi, vagyis a darabokból rakja össze az egészet, hanem a forráskódot jelöli meg, azt a rendkívül koncentrált energiatöltést, amely mint egy keleten megfogalmazott spirituális és szakrális szingularitás minden további manifesztációnak a forrása. Talán ez egy láthatatlan kulcs a mindenség, az ember, az élet, az Isten titkának megfejtésére? 

Ha elfogadjuk a szellemi horizont 2500 éves időtávját és a gondolkodás módjának behatároltságát, abból az következik, hogy ennek a ciklusnak a sajátsága az intellektuális gondolkodás, a kutatás, olykor logikai, máskor empirikus vizsgálódás révén. Ha emellett elfogadjuk, hogy nincs új a nap alatt, akkor az intellektus révén előbb ennek, vagyis magának az intellektus általi domináltságnak a felismeréséig, majd legföljebb az ész határáig juthat az ember, amin átlépni már más eszközökkel kellene. A jelenlegi szellemi platformon a Homo sapiens mozog, a következő platformra feljutni valószínűleg csak a Homo illustris, a megvilágosodott ember lesz képes. Ezért remélhetjük a szellemi megvilágosodás forradalmát, szemben a társadalomjobbító – vagy éppen -romboló forradalmakkal. 

A dogmák megdőlnek

Kétfajta tanulási metódusról beszélhetünk. Az egyik alászálló módszer, amikor mestertől, tanítótól eltanuljuk a tudást, a másik pedig az autodidakta módszer, amikor vizsgálódik, tapasztal és felismer az ember. Valószínűleg nem vagylagos-kizárólagos a viszony a két módszer között, inkább a kettő szintézisére volna szükség, mert bármelyik módszer gazdagabbá, árnyaltabbá teheti a másik módszer eredményeit. Ha az ember tapasztal, s azt a mestere elé viszi, ő jóváhagyja, aktiválja azokat számára. Ha pedig a mester elméletre tanítja, s azt átülteti a gyakorlatba, akkor felismerésekre jut az ember. 

A szent hagyomány úgy tanítja, hogy az áldozatos cselekvést megkoronázó lelki tudás, bölcsesség megértése végett három módszer ajánlatos: a meghódolás, a tudakozódás és a szolgálat. Ezekkel az eszközökkel érdemes kutatni az isteni igazságokat. S amikor ezek révén már jutott valamelyes felismerésekre az ember, akkor ajánlatos egy igazság-látnokhoz vagy hiteles tanítóhoz fordulnia, mert ő saját tapasztalatai, megvilágosultsága folytán képes elmagyarázni és aktív gyakorlatra váltani mindazt, amit az ember összegyűjtött, tapasztalt. Az érett személynek ezért kell a mester. Tapasztal, kutat, szolgál, átadja magát, s ami kincseket ilyen módon összegyűjtött a végső igazságról, azt a mestere elé viszi, aki jóváhagyja, aktiválja felismeréseit. Ennek sikeréhez nélkülözhetetlen, hogy ne öntudatlan próbálkozó legyen az ember, vagy az Isten felé fordulók közül a szenvedő, a kíváncsi vagy a vágyakkal teli, hanem az igazság őszinte kutatója. 

A keretek kijelölik a biztonságos mozgásteret. Amikor azonban a dogmák és a tabuk megdőlnek, kétségbeesik az ember. Amikor a szellemi normák összekuszálódnak, akkor céljavesztetté válik, amikor pedig a morális képlékenység folytán erkölcsei korrumpálódnak és elveszti belső tartását, az a dekadencia legmélyebb bugyra. A lebomlásra mégis szükség van egy új rend felépülése végett. A sámán-beavatás során is szétszedik az ember személyiségét, majd újra összerakják. A lelki felismerések következő platformjára küzdelmek árán lehet feljutni. Az addigi normák magunk mögött hagyása bátorságot igényel, de számkivetettséget is eredményezhet. 

A dogmák megdőlése vezethet szabadságra, de vezethet nihilizmoshoz is. Ha semmi nem kerül a kihajított dogmák helyébe, akkor annak szellemi vákuumába akár bele is pusztulhat az ember. Ám ha a bigottéria helyébe megvilágosodás áll, a vak fanatizmust bölcs belátás váltja fel, akkor tényleges szellemi előrelépés történt.

A világ az ember árnyéka

Mondhatjuk, a világ az ember árnyéka. Amilyen a mentalitás, olyanná formálódik körötte a világ, ahogyan látom a világot, az olyanná válik a számomra. És itt érdemes visszautalni a tudat és a gondolkodásmód befolyásolására. Amilyennek láttatják velünk a világot, olyannak fogjuk látni, amire tanítanak, azt fogjuk tanulni, amit sugallnak, azt fogjuk érezni. A gondolattal az ember sajátos világot teremthet meg saját magának, vagy környezetének. A befolyás alatt álló gondolat olyan világlátást eredményez, amilyet a befolyásoló láttatni akar. A gondolat, az eszme rendkívül erős eszköz, erősebb, mint azt gondolnánk. Sztálin mondotta: „Az eszmék erősebbek, mint a fegyverek. Ellenségeinknek nem adunk fegyvert, akkor miért hagynánk, hogy legyenek eszményeik?” A dogmák helyett talán a tiszta eszmény lehet a kitörés záloga? Ezek segítségével léphet ki az ember az árnyékvilágból a világosságra?

Feltételezhetjük, hogy a régi időkben több volt a fény. Fény kint, világosság bent. Egy fényesebb világban a megvilágosodás, de legalább a megvilágosodás közeli állapot nem elérendő cél, hanem napi kenyér lehetett. Ne idealizáljuk a régmúltat, ott is a mulandóság és szenvedés volt az úr, de talán többen művelték, ápolták a világosság ügyét, vagy ha kevesebben is, de olyan kaliberű személyek, akik egy fecskeként is képesek voltak szellemi nyarat csinálni. Ha igaz a feltevésünk, miszerint a világ az ember árnyéka, akkor egy fényesebb emberiség árnykép-lenyomata is áttetszőbb kellett legyen.

Ha régen több volt a fény, és áthatóbb a világosság, és kristályosabb az ember, akkor mondhatjuk, kevesebb volt az árnyék. Minél magasabban jár a Nap, annál rövidebb az árnyék, és minél laposabban jár, annál hosszabb árnyat vet minden. Amikor a Nap északnak indul – merthogy nyáron az északi sark felé emelkedik a pályája, közeledik a Ráktérítőhöz – akkor rövidebb az árnyék. Az észak felé indulás pedig a megvilágosodás szinonimája, vagyis ilyenkor a Nap a világosság útján jár – ez kétszeresen is igaz, mert egyfelől benső világosságát szórja szét a világban, így a sötétségben is képes világosságot teremteni, illetve amikor az északi irányba emelkedve a szellemi horizontját tágítja, akkor maga is közelebb jut a megvilágosodott állapothoz, és másokat is hozzásegít ehhez. 

Aztán az elsötétedés fokozódásával hosszabbodik az árnyék, az ember árnyéka is hosszabb, sűrűbb, mélyebb lesz. Milyen eszközzel volna legyőzhető az árnyék? Ha erősebb napsütésbe állsz, kontúrosabb lesz az árnyékod is. Ha a sötétbe rejtőzöl, igaz, nem lesz árnyékod, de sötétségbe burkolózol, sőt, magad is sötétséggé válsz. Átlátszóvá válni – nem hangzik jól magyarul, ez a megoldás túlságosan átlátszó. De áttetszővé válni… milyen költői! Transzparens médium, áttetsző, áteresztő közeg, közvetítő közeg… ha te is elindulsz az északi pályán, könnyen lehet, hogy vékonyodni és rövidülni fog az árnyékod. Ha pedig egészen áttetszővé váltál, már nem árnyékot vetsz, hanem csak halvány fény-aura övezi majd azt a vetületet, ami a nyomodban jár. Ugyan miféle árnyékot vetne egy kristály, vagy egy kristálytiszta ember? Innen pedig már csak egy lépés a Nap benső sajátságának elsajátítása, a belső szellemi-spirituális erőforrások olyan mérvű mozgósítása, hogy világosság szóródjon szét a környezetedben, hogy ne árnyékot, hanem világosságot vess. 

De éljünk ismét a megfordítás nagy elvével. Ha értelmes gondolatnak tűnik, hogy a világ az ember árnyéka, akkor mit mondjunk ennek fordítottjáról, miszerint az ember a világ árnyéka? Egy fényes világ fényességes emberekben tükröződik, és egy fényes ember világosságot hordoz magában és azt sugározza környezetében. Egy elsötétedő világ árnyék-emberek sziluettjét rajzolja ki, vagy teljesen jelentéktelen, az árnyék homályába belemosódó lényeket szül, egy sötét lelkű ember körött pedig a rosszindulat aurája lebeg.

Az árnyék szabadsága

Az árnykép és az eredeti, azaz a világ és az ember, avagy az eredeti és az árnyék, vagyis az ember és a világ egymást feltételezve léteznek. Mekkora szabadsága van az árnyképnek, és megfordítva: mekkora szabadsága van az eredetinek? És miféle szabadsága van az árnyéknak, és ugyan milyen lehet a szabadság árnyéka?

De maradjunk egy percre annál a gondolatnál, hogy a világ az ember árnyéka. Ha elfogadjuk, hogy a világ árnykép, kivetülés, káprázat, és azt is el tudjuk fogadni, hogy az árnyéktól való megszabadulás a cél, akkor gondolhatnánk, elegendő volna nyom nélkül távozni! Az ünnepelt színpadi sztár fekete köpönyegébe burkolózva a vészkijáraton át távozik, anélkül hogy bárki észrevenné. Ilyen lenne az ember távozása is a világból? Ha annyit mondok, a hattyú elemelkedett a víz felszínéről, vagy azt mondom, a hattyú az égbe szállt, a tény ugyanaz marad, a hattyú szárnyal. De míg az első változat kifejezetten a horizontális irányra tereli az ember figyelmét, addig a második a vertikális irányt hangsúlyozza. Az előbbi csak annyit jelent: innen elrugaszkodni, a második azt jelenti: oda megérkezni. Persze kozmikus szempontból balgaság volna föntről és lentről, vertikális és horizontális irányról beszélni, mégis érezhető a két megközelítés különbsége. A tó felszínéről elemelkedő hattyú képe önmagában költői, és sejteti, hogy az égbe száll, de nem mondja ki, nem tisztázza. Az égbe emelkedő hattyú képe pedig eleve felöleli az elemelkedés tényét, másként nem juthatna a magasba. Ha egy furcsa szándék, a befolyásolás manipulatív igénye hagyatja tisztázatlanul az ég felé emelkedés irányát, ha a tagadás álomgyilkos szelleme igyekszik lehúzni az ember figyelmét a vertikális irányultságból a horizontálisba, akkor az nem költőiség, hanem földhözragadtság. 

Légy hattyú, válaszd mindig a valódit, igazat és a szépet!

Ahhoz, hogy a tényszerűen aligha létező, szimbolikusan mégis roppant jelentős vertikális és horizontális irányokat kijelölhessük, szükség van a kiinduló középpont kijelölésére. Egy bot leszúrása elegendő, ennek árnyéka létező valóság. A bot az árnyékvető gnomon, ami kijelöli a vertikális irányt, az árnyék vetülete pedig a horizontális irányt mutatja meg. 

A horizontális irányban van valami középszerűség, valami kicsinyhitűség. Egysíkú, egy irányba haladó, emelkedést nélkülöző érzésvilágot sejtet, még akkor is, ha a kíváncsiság szellemétől hajtva elmegy a világ végéig, míg a vertikális irány eleve jelenti az elrugaszkodást és az emelkedést. Az eszmények terén, ember, soha ne valami egyszerű, és semmiképp se valami alantas eszmény szerint élj, mindig törekedj felfelé, fel, a magasba, a Nap felé! Az ember lényegét tekintve transzcendens lény, megtisztult állapotában árnyéktalan, fény-aurás lény, aki az éghez tartozik, sőt, eredendően az égi világ részese. A szellemi világlátás nem alulról építkező, így a lelket sem földi eredetűnek látják. Ezért jogos beszélni a célról, a végső állomásról, s nem csupán arról szólni, hogy honnan indulunk, honnan kell elrugaszkodni. Elindulni persze fontos, de egy sehová sem tartó vonatra ugyan ki szállna föl szívesen? A megérkezés, a cél, a célba érés – nem mellőzve az elindulás szerepét – ha lehet, még fontosabb, mint az elindulás. 

74/2021
Tornyai Ödön