Lapis philosophorum…
A szenny közt találni meg… – szól egy okkult mondás a középkorból. De mit is kell keresni? Mit keressünk a szenny, a hulladék, a szemét között? Minden valamire való kalandvágyó kincseket keres, az okosabbja a legértékesebb kincset. Miért éppen a szenny közt? És mi a szenny? És miért a keresés?
Lehetséges-e ennyi kérdésre meglelni a választ? Úgy mondják, hogyha van kérdés, akkor megérkezik a válasz, előbb vagy utóbb. A legbecsesebb kincs alapfokon a megvilágosodás, amit Pál apostol a színről színre látás gyanánt fogalmazott meg, a zen buddhizmusban szatori, a jógában szamádhi, a keresztény misztikában raptus és elragadtatás, a hétköznapi életben az a pillanat, amikor összeáll a kép. A legbecsesebb kincs felsőfokon a teljes üdvállapot elnyerése, teljes kilobbanás, végérvényes felszabadulás, visszajutni Isten kebelére.
Hogy mi a szenny, azt a nem relativizált klasszikus értékrend egyértelműen meghatározza. A modern korban szinte minden viszonylagossá válik, felpuhulnak a szabályok, devalválódnak az értékek – már talán nincs is kincs, legnemesebb kincs bizonyosan nincs. Akik azonban hisznek a kincs létében, azoknak van, létezik, a számukra a kincs eleven valóság. Lehet, még nem realizált valóság, egyelőre talán csak elérendő cél, de határozott cél. Ez indokolja a keresést. Az keres, aki tud a kincs létéről. Aki nem tud róla, az csak keresgél. Aki keres, az viszont – a mondás bölcsessége szerint – talál is. Ezért nem elegendő keresőnek lenni, mert az még nem célba érkezés. Kincsek találójává kell válni, olyan emberré, aki megleli a kincset, bármilyen körülmények között is. A legbecsesebb kincs nem a világi kincsvadászok prédája: egy a tenger fenekére süllyedt bárka, az inkák kincse vagy egy eltulajdonításra kiszemelt értékes festmény. A legbecsesebb kincs a lelki elégedettség, amit a világ szennye, zűrzavara, bolondsága közepette is meg kell lelni. Marcus Aurelius mondta: A világ káosz, vigyázz, nehogy magad világ légy!
Ezt a legbecsesebb kincset, a lelki tökéletességet a hermetikus tudományok diszciplínái más és másféleképpen nevezték. Az alkímiában ez a bölcsek köve, lapis philosophorum, vagy a mi kövünk, lapis noster.
Carl Gustav Jung az analitikus pszichológiától indult, és egy egészen sajátos, holisztikus látásmódig jutott. Remek helyet választott magának lakóhelyül. A Zürichi-tó partján áll az a rezidencia, amely annak idején szellemi- valamint okkult műhelyéül is szolgált, ma pedig továbbra is a család tulajdonában álló, időszakosan látogatható múzeum, Jung-emlékhely.
Jung apja A rózsakereszt ősi misztikus rendje (AMORC) svájci rózsakeresztes nagypáholy nagymestere volt, felesége pedig a schaffhauseni IWC (International Watch Company) márkát tulajdonló óragyáros Rauschenbach család leánya, Emma Marie.
Munkásságát jól összegzi a Jungi szellemi hagyatékot ápoló egyik alapítvány, a Kairos Film Foundation deklarációja:
„Önmaga és páciensei tudatalattijának fürkészésével és a mitológia, az összehasonlító vallástudomány, az antropológia és végül az alkímia fáradhatatlan tanulmányozása révén Jung arra a megállapításra jutott, hogy korunk aktuális mítosza nem elégíti ki az egyén pszichológia szükségleteit. Ami a hiperracionalista modern korban hiányzik az embernek, az éppen az a képessége, amivel visszacsatolhatna elveszett, ösztönös természetéhez. Jung az individuáció fogalmával jelölte azt a folyamatot, amely az egyre nagyobb teljesség felé hajtja az embert, s ezt a folyamatot az egyesítő archetípus, a Self irányítja, amely – meglehetősen paradox módon – egyszerre az emberi psziché középpontja és teljessége. Jung emlékeztetett, egyéni teljességünk, és a világlélek, az anima mundi gyógyulása nagyban függ attól, mennyire sikerül az embernek tudatosabb módon viszonyulnia énjének a tudatalatti mélyén lappangó eltagadott vagy feltáratlan rétegeihez. Ezt nevezte árnyéknak.”
1950-ben, születésének 75. évfordulóján Jung egy kőtömböt állított föl a tóparton, a közeli Bollingen-toronytól nem messzi nyugatra. Az alábbiakban Jung szavait idézzük, amikor egy interjúban bemutatta a kőoszlopot.
Carl Gustav Jung:
A négyszögletes oszlop három felülete vésett, az egyik oldalon az alábbi idézet olvasható a Filozófusok rózsakertje (Rosarium philosophorum) című műből: Hic lapis exilis extat, pretio quoque vilis, spernitur a stultis, amatur plus ab edoctis.
„Íme, itt ez a közönséges, jelentéktelen kő, árára nézvést olcsó, s minél inkább megvetik az ostobák, annál inkább becsülik a bölcsek.” (Maladous Villanova, híres orvos és alkimistától való, a XIII. század korai szakaszából.) A kőnek ezen az oldalán egy további véset olvasható:
IN MEMORIAM NAT[ivitatis] S[uae] DIEI LXXV
C G JUNG EX GRAT[itudine] FEC[it] ET POS[uit]
A[nn]O MCML
Azaz: Születésének 75-ik évfordulójára hálából állíttatta C. G. Jung 1950-ben.
Az oszlop következő oldalán egy görög nyelvű felirat olvasható:
«Ὁ Αἰὼν παῖς ἐστι παίζων, πεττεύων· παιδὸς ἡ βασιληίη» · Τελεσφόρος διελαύνων τοὺς σκοτεινοὺς τοῦ κόσμου τόπους, καὶ ὡς ἀστὴρ ἀναλάμπων ἐκ τοῦ βάθους, ὁδηγεῖ «παρ’ Ἠελίοιο πύλας καὶ δῆμον ὀνείρων».
Azaz: „Gyermek az idő, gyermekként játszadozik, táblajátékot űz, a gyermek birodalmában.” Ő Telesphoros – ez a neve ennek a kicsiny figurának! Ő az orvosok istenének, Aszklépiosznak a familiáris szelleme. A szöveg folytatódik: „Telesphoros bejárja a kozmosz sötét régióit, s ragyog, mint a mélyből felbukkanó csillag. Megleli s kijelöli ő az utat a Nap kapujához, az álmok birodalmához.” Ez utóbbi idézet Homérosztól való, az Odüsszeiából (24.12) [és Hermészre, a pszüchopomposzra utal, aki elvezeti a legyilkolt kérők lelkeit], a másik pedig – Gyermek az idő, játszadozó, a gyermeké a birodalom – Hérakleitosznak tulajdonított töredék.
Itt [a kőoszlop következő oldalán] pedig egy négyes tagolás látható, három villám s a negyedik egy folyó. Egybevág ez az ábrázolás a Paradicsomkert négy folyójának ősi ideájával. Ezek közül három egyformának tekinthető, míg a negyedik, a folyó kettős jelentéssel bír. Ez egy ősi alkimista arkánum, az úgynevezett axioma Marie. Ez a Mária semmiképpen nem Szűz Máriára vonatkozik, hanem az Edesszai Mária, vagy Maria Judaica megnevezése, aki filozófusnő volt, az Alexandriában a III. században élő szintén filozófusnő Hypparchia kortársa.
Az axióma így szól: „Az egyből kettő lesz, a kettőből három, majd a harmadikból újra az egy, mint a negyedik.” Ez az axióma rendkívüli szerepet játszott a XVII. századi alkímiában.
[A négy mezőben bal oldalt] a Nap képe látható és a Jupiter jele [a maszkulin Sol-Jupiter princípium], jobbra a Hold jele s a Vénusz [a feminin Luna-Venus princípium]. Fönt a Szaturnusz mezeje, alant pedig a Marsé.
Ez a négy kitüntetett bolygó alkotja a négyes osztást, a tetrameria-t. A középső gyermek-alak testén pedig ott a Merkúr jele, vagyis ő Merkúr azaz Hermész, az istenek hírnöke. [Kezében a négyszögletes zsák a kursza tarisznya.]
Emlékezzünk, a szöveg úgy említi, mint aki megleli az utat a nyugati vidéken át, amit a holtak birodalmának is tartanak [lévén, hogy itt nyugszik, hal meg a Nap, míg keleten születik újjá].
Itt, az oszlop következő oldalán, ez a latin nyelvű felirat igen rejtélyes szöveg, amihez alapos kommentárra volna szükség, de most csak egy egyszerű fordítással szolgálok. Maga a kő beszél, amikor maga magát megtestesítve így szól a szöveg: orphanus sum… E szavak jobbára az alkímiából vett idézetek.
„Egyedülálló árvagyerek volnék, mégis mindenütt ott vagyok. Egy vagyok, de önmagam ellentéte is. ifjú s vénember egyszerre. Nincsen apám, sem anyám, mert akár a halat, a mélységből kell engem kiemelni, vagy mint a fehér égi kő, a mennyekből hullok alá. Erdőket és hegyeket bejárok, mégis rejtőzöm, az ember legbensőbb lelkében lakom. Mindenkiként halandó vagyok, ám az idő változása engem mégsem befolyásol.”
(Az interjú videó felvétele https://youtu.be/hdRTFD2e1f8)
