Kauzalitás

Okság, kötöttség, szabadulás és szabadság

„Kezdetben, amikor a Teremtő engem megteremteni készült, sólyommadárként alkotott meg. Aztán egy nap, az isteni sors és rendelés vadászai kifeszítették a végzet hálóját, belehelyezték a jóindulat és vonzódás csalétkét s ezzel befogtak engem. Ezt követően öltésekkel bevarrták szemhéjamat, négy pányvára fűztek és tíz őrt rendeltek mellém. Közülük öt szembenézett velem, öt meg hátat fordított. Megkérdeztem magamtól, vajha e négy pányvát valaha is leoldozzák rólam, s a tíz őrszem figyelme ellankad-e valaha? Mert akkor újra az égen szárnyalhatnék, kötelékeimtől szabadon…” (Shiháb al-Dín Szuhravardí, Majmú’ah Szivum-i Muszannafát 225. o.)

Milyen költői megfogalmazása a lélek bukásának! A bukás egyben rabság is, számtalan szellemi tradíció tartja az ember testi mivoltát, a lélek testbe zártságát rabságnak, amelyhez képest a szabadulás a testi léttől egyenlő az üdvösséggel. Kötöttség és szabadság – így nem csupán hétköznapi vagy költői fogalmak, hanem eszkatológiai tények, a létezés végső kérdéseire reflektáló megjegyzések. 

A négy kötelék a közismert szufi metafora szerint az ember fizikai testét alkotó négy elem – föld víz, tűz, levegő – megjelenítése, márpedig a test a lélek börtöne, így a négy elem a négy pányva. Szuhravardí példázata a léleknek ezt a négyszeres pányvára fűzését, valamint az öt érzéknek és az öt mentális készségnek, mint őröknek a lélek mellé rendelését írja le.

Kozmikus okság-princípium

Az okság, mint világalkotó tényező nemcsak kozmikus szinten létezik (természetfölötti ok, vagy Isten mint forrás, s a világ mint következmény) hanem az egyén életét is meghatározza. India egyik klasszikus filozófiai iskolája, a logikai rendszer (njája-darsan) szerint a megismerés tárgya az őselemekből (éter, levegő, tűz, víz, föld) összetevődő objektíve létező világ, aminek további elemei az idő, a térben elfoglalt helyzet (égtáj-irányok), a lélek s az elme. Istent önálló létezőnek és végső oknak tekintik, a lelkeket s a világot pedig következménynek és függő valóságnak. További létezők az ok-okozati viszony és az üdvösség.

E tényezők közül vegyük most az ok-okozati összefüggést! E szerint a világ következmény, aminek oka a transzcendens létező, Isten. A világ nem örök, hanem létrehozott, és rend uralkodik benne, aminek elrendezője Isten, tehát van teremtője, mint minden rendezett dolognak és következménynek. A teremtés célját mindentudó és boldog alkotója ismeri.

Megnyilvánulása előtt az okozat nemlétező volt, s az ok működése hozta létre. Az ok tulajdonságai az okozat tulajdonságainak is okai. E meghatározottságot illusztrálja az agyag – korsó, illetve fekete agyag – fekete korsó összefüggés. Tovább árnyalja a helyzetet a fekete agyag + hő = vörös korsó képlet, de mindegyik esetben igaz az okozatnak az ok vagy okok szerinti meghatározottsága. A bölcs számára a világ a szenvedések helye. Még a mások által örömnek tartott élvezetek is szenvedést tükröznek, így a bölcs nem ragaszkodik világi dolgokhoz.

A logikai iskola módszertana a következtetés igen kimunkált metódusa. Ez az érveléstechnika öt szakaszra oszlik. Az első mozzanat az állítás (1), egy tapasztalati tény megállapítása, amit ennek a tapasztalásnak az megindoklása, az ok megnevezése követ (2). A helyzetet egy szemléltető példa támasztja alá, mint nagyobb előtétel (3), majd az indoklás alkalmazása, mint kisebb előtétel következik (4). Végül az eredeti állítást a végkövetkeztetés végérvényesen igazolja (5). E bonyolultnak tűnő lépcsőket jól illusztrálja az alábbi példa: „Ég a domb (1) mert füstöl (2). Ami füstöl, az ég is, miként a tűzhely (3). Ez a domb füstöl (4) tehát a domb ég (5).”

Vegyünk két másik gondolatsort!

1. Az élet szenvedés… mert fájdalommal jár. Ami fájdalmas, az szenvedéssel jár, mint a betegség. Az élet fájdalommal jár… tehát az élet szenvedés.
2. A testi születés rabság… mert feltételekhez köt. Ami feltételekhez köt, az rabság, miként a börtönbüntetés. A testi születés feltételekhez köt… tehát a testi születés rabság.

A testi születés rabság

Ha el tudjuk fogadni igaznak azt az állítást, hogy a testben történő megszületés és a testi léthez kötött élet korlátokkal, szenvedéssel és rabsággal jár, akkor meg kell találnunk az ezekkel a feltételekkel ellentétes létezés lehetőségét. Állítjuk, hogy a lelki létezés mentes a korlátoktól, örömteli és szabad, ilyen az üdvös élet természete.

Így tényszerű oksági összefüggést állapíthatunk meg a testben való megszületés és a szenvedés vagy rabság között, illetve a lelki létezés és az örömteli, szabad üdvállapot között. 

Ha pedig a testet öltés egy szükséges összetevője a világi hányattatások elszenvedésének, akkor érdemes megvizsgálnunk az ember szervezetének összetett természetét. Az ember leginkább kézzel fogható rétege az anyagi-fiziológiás teste. Ehhez képest szellemi és lelki síkokon további finomabb rétegeket különböztetnek meg.

A létezés a mindenség minden résztvevőjére igaz, ez az az egyik végső tény, amely a jelenségek sokféle változata mögött az egységes szövetet jelenti. Így bizonyos szempontból az élet áthat mindent, a tudatnak mégis csak az eleven létezőkben találjuk nyilvánvaló megjelenését. Az ásványvilág résztvevői léteznek, de csak fizikai formájuk van, a tudatosság elenyészően csekély. A növényvilág több életjelenséget és így tudat-jelenséget mutat – például a növények törekszenek a fény felé – míg az állatok még több egyediséget, egyéniességet, akaratot sőt érzelmeket mutatnak. Így az ásványokhoz hasonlóan a növény és az állat is létezik, de ezek a puszta létnél többet mutatnak. Az ember a létezésen, az egyéniesülésen, akaraton s egyebeken túl a tudat magasabb működéseit és lehetőségeit is mutatja, ezért mondják, hogy kauzális vagyis oksági testtel csak az ember rendelkezik. Ennek a sornak a felállítása – ásvány, növény, állat, ember – látszólag evolucionista fejlődési elgondolást tükröz, de e sorrend csak a lét/tudat hányados számszerűségének növekedése szempontjából igaz. Ontológiailag, a léleknek az anyagba süllyedését tekintve a sorozat éppen megfordított sorrendben igaz, vagyis a lélek a létezés finomabb, magasabb síkjairól süllyed egyre mélyebbre az anyagszerűségbe, s veszti el ezzel szabadságának egyre nagyobb hányadát. Ebből következik, hogy minél távolabb áll egy létező a mindenség forrásától, annál kevesebb tudati fényt, s így szabadságot mutat. Ezzel szemben minél közelebb áll valaki a forráshoz, annál több fény, és annál nagyobb fokú szabadság jellemzi. Másként, az Istentől elidegenedett ember sötétségben és rabságban él, míg aki közelebb van, több világosságot és nagyobb fokú szabadságot tapasztal. 

Az anyagba sűrűsödés folyamatának első lépcsője a kauzális testalkat, szanszkrtul kárana-saríra kialakulása – itt nyilvánul meg az okság, az isteni harmóniától elidegenedett vágyak és a testi megszületés kényszere közötti ok-okozati összefüggés.

Kárana – 1. ok, indok; 2. alap, motiváció, cél; 3. eszköz, mód; 4. (a njája filozófiában) ok, amely szükségképpen megelőzi az okozatot, vagy előzmény, amelynek az okozat szükségszerű és feltétlen következménye; fajtái: i) inherens ok (szamavájí) mint a kelme esetében a fonál, ii) nem-inherens (aszamaváji) mint a fonalak kereszteződése a kelme esetében és iii) eszköz jellegű (nimitta) mint a szövőszék a kelme esetében; 5. keletkeztető ok, alkotó-ok, atya; 6. elem, elemi anyag; 7. színdarab, költemény cselekménye; 8. érzékszerv; 9. test, testalkat; 10. pecsét, dokumentum, hiteles jel; 11. vélemény vagy ítélet alapja; 12. cselekedet; 13. jogügylet, dokumentum; 14. eszköz mivolt, közreműködés; 15. istenség (mint a teremtés közvetlen vagy közvetett oka); 16. megsebzés, gyilkolás

A kárana szó jelentésárnyalatainak elemzése rendkívül sokatmondó. A kárana egyszerre ok és mód, cél és eszköz. Mint okság világnézeti princípium, az ítélet kiindulópontja, cselekmény és hitelesség, amikor pedig anyagként értelmezik, úgy a lélek testet öltésének színjátékában a mulandóság pecsétje, a szenvedések oka, amely az anyagszerűség burkával mintegy halálra sebzi a lelket. Persze az örökkévalóságától semmiféle okság nem képes megfosztani a lelket, ám a káprázat befolyása, az élet színjátékának cselekménye során könnyen megfeledkezik eredendő helyzetéről.

Testek, burkok, alkatok

De térjünk vissza a kárana-sarírának az ember rétegzettségében elfoglalt helyéhez. A lelket övező első, elemi burokként tartalmazza mindazokat a lenyomatokat vagy okokat, amik később, a létezés sűrűbb síkjain következményekként nyilvánulnak meg. Arthur E. Powell szerint az oksági testnek két alapvető funkciója ismeretes. Az egyik instrumentális szerep, amikor is a kárana-saríra olyan testalkatot, finom szerkezetet biztosít a lélek számára, amellyel a finomabb létsíkok energia-közegeiben mozoghat, a másik pedig egy konténer-szerep, mert a kárana-sarírában összegződnek mindazok a lenyomatok, amiket testet öltései során tapasztalt a lélek: „A kauzális test az, amibe minden maradandó beleszövődik, és amiben azon tulajdonságok csírái tárolódnak, amelyeket a következő testet öltésbe kell átvinni.” (A. E. Powell: A kauzális test, Magyar Teozófiai Társulat, 2008.)

John Davidson nyomán állíthatjuk, hogy a kárana-saríra vagy kauzális test az a finom szövetű alkat, amit a mentális síkra alászálló lélek magára ölt. Ez a lélek eszköze a kauzális szférában történő közlekedésre. Ez a kauzális szféra, s vele együtt a kauzális test és elme tartalmazza a tettek, gondolatok, energiák és mindenfajta további asztrális és fizikális megnyilvánulás legfinomabb okságiságát. A kauzális szféra őrzi a léleknek minden korábbi testet öltése során felhalmozódott tapasztalatának lenyomatát. E tapasztalások összegzett lenyomata a jellem, s e jellem a cselekedetek forrása, előidézője. A múlt egy látható jegyzetként áll rendelkezésre, a jövő pedig mag formájában létezik. Olykor a lelket fedő ötödik réteggel, a gyönyörburokkal (ánandamaja-kósa) azonosítják. (A treasury of Mystic Terms, 5.1., Science of the Soul Research Centre, New Delhi 2003)

Finom, légies természete miatt az oksági testalkatot egyes gnosztikus írások levegő-testnek is nevezik. A levegő kifejezés használata ehelyt a görög és a héber nyelv sajátságára utal, mert mindkettő azonos szót használ a szél/levegő, illetve a lélek megnevezésére (pneuma, illetve ruah). A levegő- vagy szél-test a fizikai szervezet finom, éteri szövete, amelyen keresztül az életenergia (prána) áramlik. Ez a testréteg rendezi össze a fizikai szervezetet alkotó anyagot. A levegő-test kifejezést használja a Bruce kódex Címzetlen szövege is. A Címzetlen szöveg szerint az Anya (a Szent Szellem) felruházta a Fiút (a Mestert) azzal a képességgel, hogy a teremtés bármely szféráját bejárja. Ennek érdekében látta el ruházattal, az egyes szférákhoz illő testalkattokkal:

Adott akkor néki ruházatot melyben művét véghez viheti.

Abban benne voltak testei:

a tűz-test (asztrális?) és a levegő-test (kauzális?)

és a víz-test (?) és a föld-test (emberi?),

a szél-test (éteri?) és az angyal- s arkangyal-test

és a nagyságok és hatalmasságok teste

és az istenek teste s az uraságok teste.

Egyszóval minden test benne foglaltatott,

hogy semmi se akadályozza abban,

hogy a Magasba emelkedjen vagy a Mélységbe süllyedjék.

(Címzetlen szöveg 256-257:16.) 

A szövegben említett tűz-test feltehetően az asztrális alkat, vagy csillag-test, amely nevét a ragyogásáról kapta, ami csillagporhoz fogható, apró részecskék csillogó sokaságából ered. Az archaikus világszemlélet az őselemekre – föld, víz, tűz, levegő, éter – vezeti vissza az anyagi világmindenség szerkezetét, rétegzettségét. Ilyen értelemben beszélhetünk tűz- víz- s így tovább, vagy akár éteri jellegű szférákról. 

Ez a makrokozmikus szerkezet az emberi test mikrokozmoszában is visszaköszön, ugyanazok az őselemek építik föl az emberi szervezetet. Ezért logikus következtetés, hogy az egyes szférákhoz éppen illő testalkatot öltve népesítik be a lelkek az adott szférákat – ezért említ a Címzetlen szöveg ennyiféle testet, ami az akadálytalan közlekedést biztosítja a megvilágosodott lélek számára. Az világszférákat, illetve a testi burkot alkotó elemek halmazállapota, sűrűsége-ritkasága tükrözi az adott lélek tudati állapotát, megvilágosodásának fokát.

Arthur E. Powell szerint: „Kezdeti állapotában a kauzális testet, vagy a valódi ember forma-aspektusát úgy írják le, mint a legfinomabb anyagból készült finom hártyát, ami alig észrevehető… ez a majdnem színtelen hártya az a test, amely az emberi fejlődés teljes folyamatán keresztül fennmarad, erre lesznek – mint egy zsinórra, a fonál-énre vagy szútrátmá-ra, ahogyan néha nevezik – felfűzve a jövő testet öltések. … a kauzális test fogadja be mindazt, ami maradandó, és csakis azt, ami nemes, harmonikus és összhangban van a szellem törvényével. Ugyanis minden nagy és nemes gondolat, minden tiszta és magasztos érzelem ide kerül fel, és ezek esszenciája beleszövődik a kauzális test szubsztanciájába. Ezért a kauzális test állapota az ember növekedésének, elért fejlődési szintjének valódi helyzetjelzője, igazából az egyetlen igazi mutatója.” (A. E. Powell: A kauzális test, Magyar Teozófiai Társulat, 2008.)

Az emberi szervezet rétegzettségét az indiai titkos tanítások részletezik. Az alábbi részlet három alapvető réteget különböztet meg a legsűrűbb anyagi testalkat, a finom-test (linga saríra), valamint az oksági test vonatkozásában. 

Az anyagi burok nem másból,

Egyedül az étel lényegéből való,

Az étel lényegéből fejlődik,

S mivel abból való, végül földdé válik.

Mindössze ennyi a sűrű anyagi testalkat (annamaja-kósa).

Az öt életlevegő a cselekvő szervekkel együtt – 

Ez alkotja a léttüneti alkatot (pránamaja-kósa).

Elme az érzékelő szervekkel együtt –

Alkotják a gondolati alkatot (manómaja-kósa).

Értelem az érzékelő szervekkel együtt – 

Alkotják az értelmi alkatot (vigjánamaja-kósa).

E három burok nem más, mint a finom testalkat (linga saríra).

Öntermészetének ismerete –

Az örömteli üdvburok (ánandamaja-kósa), 

Ami nem más, mint az oksági alkat (kárana-saríra). (Paingala-upanisad 2.5.)

A lélek köré egyre sűrűbb rétegek rakódnak, amik durvább, tömörebb, sűrűbb burkolatokat alkotva korlátozzák a lélek szabadságát. Minél sűrűbb egy-egy testalkat, annál nagyobb fokú az a meghatározottság, amit a lélek tapasztal. A testi lét alapvető oka a lélek rabságának, kötöttségének. A lélekre rakódó rétegeket táblázatunk foglalja össze.

A sűrű vagy durva fizikai testalkat bár anyagból való, mégis van egy finomabb szerkezete is, amely a test élettartama alatt a működését biztosítja. A jóga finomabb fiziológiájában az életfunkciók, léttünetek vagy érzékműködések (pránák), az erőközpontok (csakrák), valamint a meridiánok, energia-csatornák (nádí-k) alkotják ezt a finomabb hálózatot, amik mögött az elme-értelem-öntudat, azok mögött pedig a lélek húzódik meg. Így a testben mutatkozó életjeleknek valójában a lélek jelenléte az oka, amely a tudat sugaraival hatja át a testet, s az elmén keresztül közvetíti hatóerejét a test felé. Ezért mondhatjuk, hogy a test nem más, mint testet öltött gondolat. Ahogy ez a projekció testet ölt, magára von egy bizonyos karma-hányadot, így e kettő – a testalkat és a megkezdett karma hányad (prárabdha-karma) – teljes mértékben meghatározza a megtestesült lélek lehetőségeit. Ez a lélek rab, kötött állapota, amit fenyegető módon örök rabság állapotnak (nitja-baddha) is neveznek. A tanítók szerencsére hozzáteszik, hogy ez a kötött állapot csak relatíve örök (!), csak addig tart, amíg a lélek vágyai ezt diktálják. Amint él a választás szabadságával, és az elidegenedett, önös érdek motiválta lét helyett az isteni harmóniát keresi, a kvázi örök rabságából szabadulni kezd.

A bölcsek azt mondják, az anyag véges világában még az örök rabság is csak korlátozott. Ha ez a rabság ténylegesen örök és végérvényes volna, akkor esélye sem volna az embernek a szabadulásra. De hátha ez az örök rabság mégis véges? Hátha csak addig tart, amíg az ember szánt szándékkal a sötétséget választja? Amíg az isteni világosság helyett az illúzió homályát akarja? Amíg a káprázat kiszolgáltatottja? Sokan biztatnak: amint a lélek a világosság felé fordul, kötelékei kezdenek meglazulni. A sors, a karma és a bűn gúzskötele kezd leoldódni, megindul a megvilágosodás folyamata, és egyszer csak eléri az ember a tökéletesen tiszta tudatállapotot. Lehet, életeken át halad, de végül eléri a célját. (szvámí Tírtha: 366)

Amikor a test hasznavehetetlenné válik, az addig folytonos cselekvéskényszer megszűnik, a biológiai organizmus lebomlik, s a test elpusztul. Nem így a finom alkat, vagyis az elme-tudat, illetve az oksági-test, amely továbbra is létezik. Ha ebben az oksági testben magasztos, az üdvösség felé mutató lenyomatok gyűltek össze, akkor akadálytalanul folytathatja haladását a megvilágosodás útján, ha esetlegesen még maradtak hibái, ragaszkodásai, akkor azokat újabb és újabb megszületések során korrigálnia kell.

A választás viszonylagos szabadsága

Eleddig a testről mint a rabság eszközéről beszéltünk, holott a testet öltés egyben a szabadulás útját is megnyitja a lélek előtt. A fizikai test lehetőséget nyújt a lelki törekvésre, a tanulásra és a megtisztulásra, ennyiben tehát a testet öltés az üdvösség eszköze is lehet. Ki mire használja a testet, olyan célt érhet el vele és általa. 

A választás szabadsága

Az embernek ennyi szabadsága van: vagy keresi Istent, vagy tagadja a létét. A szabad akaratot mélységesen meghatározza a múlt, ami a jelent is behatárolja, de bármilyen rejtett légyen is, az ember ezzel a készséggel és áldással, a szabad akarattal teremtetett. Isten szempontjából éppen ez volna az ember megteremtésének célja. (John Davidson: The Gospel of Jesus, p.444. Element Books, Shaftesbury, 1995.)

Nemcsak a testi lét, a tudat megnyilvánulása is bizonyos rétegzettséget mutat. A kövekhez képest a növény magasabb tudatosságot mutat, a növényhez képest az állat tudata magasabb, ezekhez képest viszont az ember tudatossága a legtágabb, az emberi tudatnak páratlan lehetőségei vannak. Igaz ez az anyagvilág megismerése és manipulálása terén – gondoljunk a természettudományos eredményekre –, de még inkább igaz a spirituális tökéletesedés lehetőségeire! 

Az emberlények emberlényekkel társulnak. A lovak lovakkal érzik jól magukat, a szamarak szamarakkal. Egy bizonyos faj egyedei általában az azonos faj egyedeivel társulnak. Ehhez hasonlóan a lélek is a Lélekkel társul szívesen, s a fény is a fénnyel találkozik. Ha emberként születtél, az emberlények fognak szeretni téged. Ha lélek vagy, a Lélekkel társulsz, ha fény vagy, a Fénnyel találkozol. Ha egy leszel a felsőbb lények közül, akkor a felsőbb lények fogadnak maguk közé. Hogyha ló leszel vagy szamár, vagy bika, kutya, birka vagy bármely más állat, mely ki van rekesztve és alant él, akkor sem ember, sem a szellem, sem a fény nem képes szeretni téged. Sem akik felsőbb, sem akik bennebb léteznek, nem lesznek veled, s te sem leszel vélük. (Fülöp evangéliuma, 77-79.)

A megtestesült lényeket megtéveszti a tudatlanság, amely befedi igazi tudásukat, így ahelyett, hogy lelki mivoltukra ráébrednének, a testi formák szerint látnak különbséget, s aszerint azonosítják magukat – hol kutyaként, hol emberlényként, királyként vagy koldusként. A tudatosság és értelem alacsonyabb és magasabb fokozatairól Rumi is tudósít, különbséget téve az emberi és a kozmikus értelem között:

Tudd jól, az értelem egyes fokai úgy különböznek egymástól, akár a föld s az ég. 

Létezik oly értelem, akár a Nap pályája,

Létezik oly értelem, mely alacsonyabb a Vénusznál s a meteoroknál,

Létezik oly értelem, mely izgágán táncol, akár a lámpás lángja,

Létezik oly értelem, mely akár a zsarátnok szikrája, mert ha elvétetik róla a homály, oly értelmeket eredményez, amelyek meglátják az Isten világosságát.

Az egyéni értelem rossz nevet adott a kozmikus értelemnek:

A világi vágyak fosztják meg az embert a lelki sóvárgástól. (Rumi, Másznavi V. 459-63)

Az értelem, s annak képviselői, akárcsak az emberek különféle rendjei egyszerre állnak a kötöttség s a szabadság jegyében. „A misztikusok és gnosztikusok a természet rendjét egy szerteágazó hierarchikus rendszerként írták le, melynek mindegyik képviselője a Legfelsőbb Úrtól nyeri hatalmát, saját feladatkörében mégis látszólag autonóm módon cselekszik. Az emberi egyedek is úgy cselekszenek a világban, mintha szabad akaratuk és független identitásuk volna, az egyetemes kozmikus erők s a természet törvényszerűségei mégis egy nagy rendszerbe fogják össze őket. Ehhez hasonlóan a magasabb világok urai és felülvigyázói is a Legfelsőbb akarata szerint cselekszenek, noha látszólag függetlenek.” (John Davidson: The Gospel of Jesus, p.363. Element Books, Shaftesbury, 1995.)

A szabadsággal való visszaélés egyre távolabb sodor a középponttól és az isteni harmónia lehetőségétől, míg a helyesen értelmezett szabadság, és a rendeltetésének – a spirituális tökéletesedésnek – megfelelően folytatott élet közelebb visz az üdvállapothoz. 

Egyedül az elme az oka úgy a kötöttségnek, mint a szabadságnak – állítják a titkos tanítások. A torzult, diszharmonikus elme az anyagvilág felé fordul, arra koncentrál, így afelé kényszeríti a lelket, ez a rabság. Ezzel szemben a szabadulás útja az elme fegyelmezése, nemesítése, spirituális tartalmú megfegyelmezése. „Amikor a tudatlanságot eloszlató tudás megvilágosítja az embert, akkor az felfed mindent, ahogyan a felkelő Nap is fényt vet mindenre.” – szól a Bhagavad-gítá (5.16.). 

Bivalyháton, szamárháton

A hazatérés, hazatalálás egyik klasszikus metaforája a kínai kultúrában a bivaly befogása és meglovaglása: bivalyháton hazafelé. A hat-nyolc, olykor tíz képből álló sorozat egy pásztorfiú és egy bivaly viszonyában mutatja be az ősharmóniába visszavezető út mozzanatait. Az első képen a folyó partján egy eltévedt fiút látunk, kötéllel a kezében. A reá bízott bivaly elcsatangolt, így magányosan és kétségbeesetten tekint körül. A tévelygés az anyagi káprázat hatalmát sejteti, de akár a szamszára metaforája is lehet, amely millió állomáson, létformán keresztül vezeti az élőlényt, hogy örvendve és szenvedve, egyre többet tapasztalva járja be az élet útját, s állomásról állomásra jusson közelebb végső rendeltetési helyéhez, az isteni teljességhez. A második képen a fiú nyomokra lel: észreveszi az elcsatangolt bivaly nyomait. A nyomokat követve aztán megpillantja a jószágot. A negyedik-ötödik kép a bivaly befogását és kötélen vezetését mutatja, amikor tehát a lelket megszemélyesítő gyermek már hatalmába kerítette és megregulázta a nyers igavonó jószágot, a test-bivalyt. A következő képen már nem vezeti a jószágot, hanem a hátán ül – vagyis kezes jószággá tette az addig még betörendő állatot. A hetedik képen a fiú vígan fuvolázik a bivaly hátán – ez már a lelki gyakorlatok örömteli szakasza, amikor nem a regula, hanem a lélek boldogsága érvényesül. Végül az utolsó kép a hazatalálás. 

Ebben a hasonlatban a test nem a rabság, hanem éppen a hazatalálás eszköze. Ha nem is kezdő-indukáló oka, de mindenképpen közreműködő oka. A példa jól mutatja az ember kettős természetét is, a bivaly igavonó barom, az emberlét állatias dimenzióját, az anyagba ragadtságát jelképezi, a fuvolázó pásztorfiú pedig angyali lény, a lélek megtestesítője, illetve az ember szellemi aspektusa. Ha a kettő elválik egymástól, vagyis a test a maga ösztönszerű útját járja, a lélek vagy a magasabb tudat felügyelete nélkül, akkor elmarad a célba érés. A test és lélek együttműködése ellenben elérhetővé teszi a lelki célokat, a bivalyt megregulázó fiú hazatalál.

A bivaly érzékeny és öntörvényű jószág. Ha idegen közelít hozzá, tiltakozik, és nem adja a tejét, ellenben ha vizet lát, nem számít semmi, belegázol hűsölni. Ilyen az ember is, egyszerre érzékeny, ugyanakkor ormótlan, kényes és brutális, hajlik az élvezetre és az anyagban dagonyázásra, de lelke a fellegek közé vágyik.

A szufi hagyomány a bivalynál egyértelműbb jószágot hoz példaként: a szamarat. A perzsa khar szó jelentése szamár, átvitt értelemben ostoba, bolond, az idióta ember. Rumi mesél szufi aszkéták boldog kórusáról, akik azt kiáltozzák: A szamár elveszett, oda a szamár!

Ugyan ki örvendezne hátasállata elvesztésén? De gyöngébbik énjük, vagy természetük alsóbb, anyagi vetületének veszte fölött joggal örvendeznek a dervisek. 

A test korlátaitól akkor mentesülhet az ember, hogyha jobbik énje uralkodik az alsóbb, gyöngébbik énje fölött. A jobbik énünk közelebb áll az eredeti lelki mivoltunkhoz, s hogyha mentes az anyagi én befolyásától, hajlamai és emlékezete befelé és felfelé terelik figyelmét, az abszolút lét felé. Rumi ezt a jobbik ént az elefánthoz hasonlítja, akinek honvágya van, és Hindusztánról álmodik. A szamárhoz hasonlatos gyöngébbik énnek nincsenek emlékei, és nem vágyódik valami magasztosabb helyre, megelégszik az istállóval és a csomó szénával. 

Nos hát, az elefántnak kell legyenek vágyai, 

Mert ha megtört szívvel sóvárogva álmodik, 

Bizony otthonáról, Hindusztánról álmodik. 

A szamár bizony Hindusztánról sosem álmodik,

nem onnét származott idegenbe, nem odavalósi. (Masznavi 4.3068-69.)

A szamár egy kitüntetett pillanatban jelenik meg az Újszövetségben, Jézus jeruzsálemi bevonulásakor. Az előzmények kétszeresen is különlegesek, az esemény egyfelől egy hajdani próféciát van hivatva beteljesíteni, másrészt Jézus egyfajta látnoki képességgel előre látta a jószág megszerzésének körülményeit, és megadta tanítványainak a megoldást.

21:1 És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt,

21:2 És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, a mely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem.

21:3 És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket.

21:4 Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott:

21:5 Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.

21:6 A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, a mint Jézus parancsolta vala nékik,

21:7 Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra.

21:8 A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról galyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.

21:9 Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban! (Máté evangéliuma)

Sokan csak egyszerű teherhordó állatnak tekintik a szamarat, mások hozzáteszik, a szamár használata a zsidók tiltakozása lehetett a lovas, lótartó rómaiakkal szemben, s királyuk nem is jöhetett volna másképp, különben nem teljesedik a prófécia. 

Rumi és a szufi hagyomány másfajta értelmezést ad a megrendítő történetnek. Jézus itt nem egy bizonyos személy, hanem a lélek szimbóluma, a szamár pedig a betört alsóbb természet.

Jézust feledve az idegen szamarat nevelgeted

Így nem csoda, magad is kívül vagy a kárpiton, 

kívül, akárcsak a szamár maga.

Tudás és bölcsesség a Jézus kincse,

Nem a szamár kincsei ezek, te csacsi!

A szamár bőgését hallván elfog a sajnálat,

S észre sem veszed, hogy a szamár szamárságra vezet.

Jézuson könyörülj, ne a szamáron, 

Ne hagyd, hogy állati éned legyőzze értelmed!

Hadd bőgjön és siránkozzék az alsóbb éned, 

Fordulj el attól s fizesd meg a lélek váltságát!

(Masznavi 2.1850-54.)

A szamár természetrajzához egy sajátos testi jelleg társul: a kereszt a hátán. A szamár vállövénél az egyébként szürke szőrzetén barnás színezetű csíkok keresztezik egymást, egy kereszt alakját kirajzolva. A szufi hagyomány olvasatában a test gyöngeségei fölött győzedelmes lélek vonul be a fővárosba. Talán így még jobban érthető a prófécia szava: „Ujjongj, Sion leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.” (Zak 9,9)

A mulandóság legyőzőjét, a szellemi realizáció sikeres véghezvivőjét a dzsainizmus egyenesen győztes-nek (dzsina) nevezik, s gyakorlatilag az összes tradicionális világkép a lelkileg fejlett személyek jelének tartja az alázatot. A szamárcsikó ugyanakkor mégis megkülönböztetett tiszteletet jelent, mert egyedül az a jószág méltó a győztes bevonulásra, melyen soha egy ember sem ült. A szufi olvasat szerint ez olyan mérvű győzelem lehet a test fölött, amit senki más nem vitt véghez korábban. A kívül a kárpiton a kereszthalálkor meghasadt templomi kárpitra is utalhat, vagy az üdvösségre, mert hiszen oda testben nem, csak lélekben juthat be az ember. A megváltó birtokolja a tudást s a bölcsességet, ellenben a világi tudás – elkápráztatván az embert s elterelvén figyelmét az örök hivatásáról – csak szamarat csinál belőle. A test követeléseinek hamarabb enged az ember az együttérzés vagy önszeretet jegyében, s nehezebb meghallani a lélek hívását. A kereszt jelével jelölt jószág, vagyis a keresztség s a lelki gyakorlatok szentségébe beavatott test engedelmes jószággá változik. A pálmaágak a királyi tisztelet jeleként illetik Jézust, a győztes pedig az érzékek mestereként önmagának ura, királya. Vagyis a test megfegyelmezése, mondhatni rabsága a lélek szabadulásának záloga. A betört jószág pedig beviszi Jeruzsálembe az utasát, az engedelmes test eszközként szolgál a magasabb én vagy a lélek számára az isteni birodalom eléréséhez.

Egy másik példa a titkos tanításokból való. A Katha-upanisad híres kocsi-hasonlata is a mozgásban s a felügyeletben ragadja meg mondandóját. 

A lelket utasként ismerd, akinek szekere a test.

Kocsihajtó az értelem, gyeplője pedig az elme.

Lovai az érzékszervek, az utak az érzéktárgyak.

Élvezőnek akkor mondják, ha a testbe van bezárva.

Kinek nincs kellő értelme, s elméje sosem fegyelmezett,

annak érzékei rúgnak, mint a rakoncátlan lovak.

Ám ki kellő értelemmel bír, elméje is fegyelmezett,

annak érzékei húznak, mint az engedelmes lovak.

Kinek nincs kellő értelme, figyelmetlen s tisztátalan,

Nem éri el azt a helyet, s újraszületni kénytelen.

Ám ki kellő értelemmel bír, figyelmes és mindig tiszta,

Eléri az azt a helyet, s újraszületnie sem kell.

Ha kocsisa az értelem, s elme-gyeplő a kezében,

Az ember eléri célját, Visnu legfelsőbb hajlékát.

(Katha-upanisad 1.3.3-9.)

Akár bivalyháton vagy szamárháton, kocsin vagy gyalogszerrel, a lelki úton mindenképpen haladni kell. Az ember nyers, hétköznapi ösztönlényének megfegyelmezését, a lélek vagy tudat győzelmét az anyag/test fölött mind a kínai, mind a biblikus, illetve szufi, mind az óind hasonlat haladással, úton járással, célba éréssel fejezi ki. A hasonlatok rámutatnak a gyakorlás és az eredmény közötti okszerűségre. Ez a szabadulás útja. 

Sokan töprengenek a spirituális szabadság mibenlétén. Az élet a maga hullámzásával olyannyira elkápráztat, hogy az üdvállapotot sokszor tétlen, látens, megfoghatatlan állapotnak tekintik. Ezzel szemben más hagyományok az üdvösségnek pozitív tartamát tételezik. A mulandóság puszta tagadása még csak egyfajta negatív halhatatlanságot eredményez, az eleven isteni birodalom elérése viszont pozitív és progresszív öröklétet. A titkos tanítások szerint tudással halhatatlanság, bölcsességgel viszont örök élet nyerhető. Kijelenthetjük, a testbe zárva vergődik a lélek, a szabadulás folyamata során törekszik a fény felé, a felszabadult állapotban pedig már szárnyal, hattyúvá válik. Vajon mekkora fokú e stádiumokban a kötöttsége és a szabadsága? 

A testi lét, testbe zárva lenni spirituális szempontból a legnagyobb fokú rabságot jelenti, ha eltekintünk a testnek a lelki törekvéseket is lehetővé tévő szerepétől. A testi lét anyagszerkezete, fajspecifikus jellege, bolygóhoz és létformához való kötöttsége, nemi és genetikai identitása, nemzeti, családi és kulturális meghatározottsága, morális és etikai jegyei, intelligencia foka és ideológiai elkötelezettsége, a karmával, a guna-minőségekkel és az illúzióval szembeni alávetettsége mind olyan tényező, amely körülhatárolja a lélek mozgásterét. Szabadságról beszélni – talán látszik – abszolút értelemben értelmetlen, ám amennyiben ezekkel az adottságokkal élve spirituális irányba mozdul el az ember, lassan levetheti a relatív meghatározottság jegyeit. Ez a törekvő lét, a lelki gyakorlatok szakasza, amely egyfelől mutatja még a testi kötöttségeket, de két újabb, egymással összefüggő kötelem, a tisztán lelki lét eszményének elfogadása és az ezzel járó lelki gyakorlatok szabályrendszerének vállalása elindítja a megszabadulás felé. Ez a szellemi és gyakorlati vállalás kezdetben még lehet külső kényszer eredménye – például a szenvedés, a hiány, egy betegség szerepet játszhat benne, de akár a személyes önzés is lehet a mozgatója. A lelki gyakorlatok tisztultabb fokán azonban lefoszlanak ezek a nyers motívumok, és fokozódik az önzetlenség, az alázat, a helyes tudás, vagyis egyre nagyobb mérvű harmóniába kerül a gyakorló a kozmikus renddel s az égi harmóniával. Ebben az értelemben már nem külső kényszerről kell beszélnünk, hanem egy belső motiváltságról, belső kényszerről. Ez is része a tudati változásoknak, amikor nem pusztán bizonyos külső normák és emberek véleményének tükrében, vagy a rosszul értelmezett ego önző fényében éli az életét, hanem egy abszolút, isteni értékrend és egy azzal párhuzamos, egészséges belső értékrend szerint. Ebben a szakaszban egyszerre érvényesül a testi lét sok-sok kötelme, de megmutatkozik a szellemi szabadság sok tünete is. 

Végül a tökéletesség állapota ugyan továbbra is testi létet jelent, de a tudat megvilágosodása mégis egy új élet kezdetét jelenti. A misztikus iskolák különbséget tesznek a testben történő és a test elhagyása utáni tökéletesség között. A vélemények megoszlanak, melyiket tartják értékesebbnek, magasabb fokúnak. Az egyik nézet szerint a testi lét mindenképpen jelent még valamely kötöttséget – a megszületéssel megkezdett karma-hányad, a prárabdha-karma ,ha tompítottabb mértékben is, de érvényesül, ezért a végső tökéletesség csak a test elhagyását követően értelmezhető. A másik nézet másfelől közelít, s azt állítja, a jelen élet során a megtisztult tudatban gondolatilag megformált tökéletes identitás értékesebb, mint a test levedlése után ténylegesen elfoglalt spirituális helyzet. Nem biztos, hogy el kell döntenünk ezt a vitát, mert a vizsgálódás más-más mércéi és szempontjai eltérő eredménnyel járnak, s még az egymással ellenkező nézetek sem zárják ki egymás helyes és találó voltát.

Életében üdvös

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy az anyagi test egy ideig akkor is megmarad, amikor az igaz tudás eléretett, amennyiben a korábban beérett karma ezt megköveteli. Az ilyen személy továbbra is itt él, jár-kel a világban, közönséges bölcsként viselkedik, mégis fölszabadult állapotban van, és nem szerez új karmát. Az ilyen, életében fölszabadult dzsívanmukta számára megszűnik a világ mint tapasztalat, egyedül ég önmagában, mint egyetlen fény, s minden más örökre eltűnik a színről.

Dzsívanmukti

Élet-üdv; a jelenlegi élet során elnyert végső felszabadulás, illetve a lelki tudás megszerzése s ennek folytán szabadulás a következő testet-öltés kényszere, valamint a jelen életben mindenfajta rituális cselekmény alól.

A dzsívanmukti állapotot legalább kétféle szinten értelmezik. Az egyik, talán kisebb fokozata a rituális kötöttségektől való mentességet, szabadságot jelenti. Vagyis a tisztító folyamat gyakorlása révén magától a folyamat gyakorlásától is megszabadul az ember: amikor a vadállat megszelídült, már nincs szükség ostorra. Ez a szint a lelki gyakorlatos, törekvő életszakasz kötelmeitől való szabadulást jelenti. A dzsívanmukti magasabb foka a teljes megvilágosodás, szabadulás a ragaszkodásoktól, az üdvös és szabadító lelki bölcsesség elnyerése s ekként megszabadulás az újjászületés kényszerétől. Ezt a metafizikai szabadságot sokszor az élet dolgainak szélsőséges elutasításával és megvetésével igyekeznek elérni az aszkéták.

Bővebben idézünk az idevágó indiai forrásokból. Az Atharva-védához tartozó Nárada-parivradzsaka-upaniasad főként az aszkéta-élet kérdéseit taglalja. A száznyolc upanisad közül az egyik, keletkezése Kr. e. első évezredre, vagy akár korábbra tehető. Részletünk a szélsőséges lemondás, a társadalmon kívüliség és az önlegyőzés sanyargató feltételeit sorolja.

„Amely aszkéta immár közömbös (a világ dolgai iránt), az esős évszak (négy hónapja) alatt maradjon egy helyben, máskülönben folyton vándoroljon. E nyolc hónap során egy helyben legföljebb egyetlen napig tartózkodjon. Akár az őz, aki félelmében nem marad egy helyben, ő se maradjon meg egy helyütt. Ne támadjon (elméjében) vonzódás, ami gátolná vándorlásában. Ez idő alatt úszva ne keljen át folyón, ne másszon fára, istenes ünnepségre se látogasson, kerülje a bőséges étkezést, s a rituális ceremóniákat. Csak az Önvalót tartsa meg, minden egyebet vessen el. Sovány testét házról házra koldult eledellel tartsa fönn, akár a virágról virágra szálló méh, meg ne hízzon! A vajat mint a vért, kerülje, a királyok kényelmét, mint a húsételeket vagy a szantálkenőcsöt tekintse bomló bűzös tetemnek, a finom ízeket alsó kasztként lássa, a ruhát szennyes edénynek, az olajos kenetet fetrengésnek, barátok örömét vizeletnek, a vágyakat tehén húsának, az ismerős vidéket mint a kasztonkívüliek helyét, az aranyat s a nőt mint kobrát és halálos mérget, a piactereket mint a halottégetőt, a települések főterét mint a Kumbhipáka poklot, s a finom ételekre úgy tekintsen, mint a holtaknak ajánlott rizsgombócra. Egyedül az Önvalót imádja Istenként, világi tettekkel ne foglalkozzon. Lelke örömére úgy gondoljon, mint mikor egy elveszett holmit megtalál, s adja föl szűkebb környezete, valamint teste iránti ragaszkodásait. Testére úgy tekintsen, akár egy holt tetemre, s fiától, rokonságától s otthonától távol úgy éljen, mintha börtönből szabadult tolvaj volna. Csak azt vegye magához, ami önként adódik, eltökélt legyen felismerésekre vezető meditációjában, rázza le a karma bilincseit, égesse föl a szenvedély, a harag, a kapzsiság, káprázat, büszkeség és rosszindulat szennyét, győzze le a három kötőerőt*, és a hat emberi gyöngét**, s a hat változásnak*** ellenállva, a finom dolgokat megvetve, az igazság mellett mindig kitartva egy-egy faluban legföljebb egy napig, városon öt napig, szent zarándok- vagy fürdőhelyen is legföljebb öt napig tartózkodjon. Állandó hajlék nélkül, eltökélten inkább barlangban lakjék egyedül. Két ember már tanya, három falu, négy pedig háborúság. …

A szenvedélyektől mentes tudás révén megszerzett függetlenség kincsében dúskálva, mindig emlékezzék arra, hogy semmi más nem létezik, csak az Önvaló. Ha már mindenütt a valóságot látja, eléri a dzsívanmukti állapotát. Amíg megkezdett karmája meg nem szűnik, elmélkedjen a négyféle valón, s mindig a valóság szerint éljen, míg teste a (halál) martaléka nem lesz. (Nárada-parivradzsaka-upaniasad 7. Fejezet)

* tömeg, sötétség (tamasz), energia, szenvedély (radzsasz) és fény, jóság (szattva)

**éhség, szomjúság, bánat, tévedés, öregség és halál

*** születés, gyarapodás, fennmaradás, utódok létrehozása, hanyatlás és halál

Akár ilyen önsanyargató módon, vagy esetleg a meditáció, ima, istenes szolgálat gyöngédebb útján-módján jut el a gyakorló a megtisztult állapotba, végre már nem a rabság, nem a küzdelmek, hanem a lelki-szellemi szabadság jellemzi majd, a felszabadulásban szárnyra kél a lélek. A bivaly, elefánt, szamár-hasonlatok próbatételein túl a lelket végre egy magasztos, becses jószághoz hasonlítják, a hattyúhoz. 

A minden lénynek menedéket adó tágas e világban csapong egy hattyú.

Tudja magáról, különbözik az Úrtól, s áldásával halhatatlanná válik.

(Svétásvatara-upanisad 1.6.)

A hattyú lélekmadár, a tisztaság szimbolikus jószága. Különös tulajdonságai közé tartozik a táplálkozása – úgy mondják, igazgyönggyel táplálkozik. Másik vonása a megkülönböztető készsége, merthogy az összevegyített vizet és a tejet képes szétválasztani, s a víz helyett csak a tejet veszi magához. Az igazgyöngy az isteni igazságok drága kincsét jelenti; a léleknek ezeket az igazságokat kell elsajátítania, mert az az örök életre vezeti. A víz és tej szétválasztása pedig az a finom megkülönböztető készség, aminek révén az anyagi káprázat és a lelki valóság szétválasztható. 

A hattyú vándormadár, így a léleknek a testeken keresztül való utazását is szimbolizálja. A lélekmadár idegen ebben a világban, s a testek levedlése tovább-tovább űzi egy következő állomásig. Kabír, a misztikus költő szerint: „A kiégetetlen agyagkorsóból elszivárog a víz – mikor a lélek-hattyú elszáll, elenyészik a test.” (Ádi granth 792.) 

Szuhravardí sólyommadarát a jóindulat és vonzódás csalétkével tőrbe csalták s rabul ejtették. Az istenszerelemről híres indiai Mírá hercegnő hattyúmadarakról ír versében. A hattyú visszavágyik eredeti honába, s ha elegendő igazság-gyöngyöt gyűjtögetett össze, s végül szárnyra kél, eljut végső rendeltetési helyére.

Induljunk az elérhetetlen messzi országba,

Hol az elmúlás istene Kál megretten tőlünk!

Tavak vannak ottan, szeretettől túlcsordulók,

Hol szerelemittas mámoros hattyúk játszadoznak. (Mírábái: Shabdávalí 23.1-2.)

Egy másik motiváló tényező a szabadság. A rabságot általában elítélendőnek tekintik, s a szabadságért, mint elvért hajlandó küzdeni az ember. A szabadság is világalkotó tényező, princípium, aminek tisztelete, megközelítése, szolgálata fontos életfeladat. És ez a módszer, aminek folytán a szabadság át is ruházódik az emberre. És ismét: a külső szabadság helyett a belső függetlenségre kell törekedni, ez az igazi szabadság, amely tehát nem függ feltételektől. A rabság ezért remek alkalmat nyújthat a szabadság vizsgálatára, megélésére. 

Amikor az ember elveszti mindenét, tragédiaként éli meg, de ha sikerül átfordítania érzéseit, a szabadság csodás érzését tapasztalhatja. A ragaszkodások elveszítése fáj, de épp ezáltal érezheti meg a szabadságot. Ezt az érzést kell megragadni és fenntartani akkor is, amikor aztán a tárgyak visszatérnek. (szvámí Tirtha: 366)

Végső soron minden csak ok és okozat, s mindegyik okozat a maga idején majd okká válik, ha egyszer elfoglalta helyét a létezők között. És talán ez az oka a folyamatos és egyre fokozódó hanyatlásnak. A férfiak például már nem olyanok, mint a régi időkben. Az idő múlásával s az ellenállhatatlan törvényszerűség folytán az embert alkotó Logosz már föladta néhány állását az anyagi vonásokkal szemben. (Plótinosz: Enneádok 2.3.16.)

74/2021
Szvámí Tírtha