Mester volt-e Hamvas Béla?

„Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.” – írja Weöres Sándor A teljesség felé című könyvének előszavában. Az a Weöres Sándor, aki a XX. századi magyar irodalom egyik legmisztikusabb alakja, aki verseiben varázsvilágot (weöresvilágot) teremt, aki nem is a szó, hanem a logosz mestere, egy olyan embert nevez mesterének, akiről a század végéig alig, vagy inkább egyáltalán nem lehetett hallani. Ki volt ő? Honnan jött? Mit csinált? Titokzatos névtelen adeptus volt, aki rejtőzködő életet élt a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben? Vagy ő is csak egy volt a sok útkereső között, akihez más útkeresők csapódtak mestert keresve?

Hamvas Bélát nem csak Weöres Sándor tekintette mesterének, de e sorok írója is. Én persze soha nem találkoztam vele, hiszen már születésem előtt véget ért az élete – fizikai értelemben –, de a könyvei révén valahogy mégis mindig jelen volt, ha ez egyáltalán jelenlétnek tekinthető.

Először végzős gimnazista koromban hallottam róla az orosztanárnőmtől. Egy órán – szokás szerint – nem a tananyagról volt szó, hanem sokkal fontosabb dolgokról: önismeretről, útkeresésről, irodalomról, filozófiáról. Ő éppen Hamvasról beszélt, én pedig éppen képtelen voltam odafigyelni rá, és komolyan venni az elhangzottakat. Ezért némi bűntudatot éreztem, így még aznap délután bementem egy könyvesboltba, és vettem egy könyvet Hamvas Bélától. Ez ma persze magától értetődőnek tűnik, és akkor is annak tűnt számomra, pedig maga volt a  csoda, hiszen azelőtt 40 évig nem jelenhetett meg tőle semmi, viszont éppen akkor, a rendszerváltás előtti felpuhult diktatúrában kezdték újra kiadni a könyveit – de ezt akkor még nem tudtam. A könyv, amit megvettem, a Scientia sacra volt, Hamvas egyik fő műve, melyet 1943-44-ben írt, és az őskori hagyományról szól. Őskor alatt persze ő nem a barlangi ősember világát érti – ha egyáltalán létezett ilyen –, hanem az aranykort, az azóta már csak eltorzult formában megmaradt édeni ember világát. Kínai, indiai, perzsa szent könyvekből idézett folyton, engem pedig megdöbbentett a műveltségnek az a mélysége és a tágas perspektíva, ami a könyvből sugárzott, és ifjú útkeresőként persze egyből életprogramot is vártam attól, aki kinyitotta ezt az ablakot, de nem kaptam. 

Tanárnőmnek természetesen másnap elújságoltam, hogy mit olvasok, ez egyfajta burkolt bocsánatkérés volt előző napi figyelmetlenségemért és tiszteletlenségemért.

Filológusok és tanítványok

Ahogy elmerültem Hamvas írásaiban, volt egy olyan képzetem, hogy csak én olvasom a könyveit. Talán mert se újságban, se tévében, se rádióban nem beszéltek róla, irodalomkönyvben nem említették, barátaim sem ismerték. Az, hogy szép lassan kiadták a könyveit, nem jelentett semmit. Akkoriban még nem érvényesültek a piaci játékszabályok, olyan könyveket is kiadtak, amiket nem olvasott senki. Persze tudhattam volna, hogy a képzetem, miszerint Hamvas Béla az enyém, csak egy illúzió, mégis meglepődtem, mikor következő év nyarán a budai várban, a Mátyás-templom kapujában ült egy húszéves forma lány, és a Karnevált olvasta, Hamvas Béla regényét, egyik legfurcsább, de ezért legizgalmasabb írását. Volt valami misztikus a szituációban, hiszen a rengeteg turista valóban karneváli forgatagként zsongott a középkori templom bejáratánál, és a lány nem kívül, a templom előtt, és nem is belül, hanem a kapu boltíve alatt, a legnagyobb tumultusban ült egy széken, és olvasta a könyvet. Lám, mások is olvasnak Hamvas Bélát… Egy illúzióval kevesebb…

Azóta Hamvas ismert lett, sőt divat. Tanulmányok százai jelentek meg vele kapcsolatban, utcát neveztek el róla kedvenc városában, Szentendrén, ami ellen biztosan tiltakozna, ha élne, hiszen a halhatatlanság eme szintjét meglehetősen lenézte. Életéről több könyv is megjelent, íróik becsületesen és alaposan utánajártak élete és munkássága majd minden részletének, jó filológushoz méltó módon ellátták lábjegyzetekkel és hivatkozásokkal. Szóval Hamvas Béla már messze nem csak az enyém, sőt, szinte dilettánsnak érzem magam a témában, mert nem vagyok filológus, pusztán csak a lelki üdvöm után futottam, mikor Hamvas könyveit bújtam…

Visszaemlékezve az olvasmányélményekre a legjellemzőbb attitűdöm továbbra is az volt, hogy életprogramot, egyértelmű utasításokat vártam a „Mestertől”. A könyveiből próbáltam kihámozni, hogy mit érdemes kezdeni az élettel, és mit nem, mit szabad csinálni, és mit nem, kihez kell fordulni, és kihez nem. Egyszerre bosszantott, hogy nem voltak egyértelműek az utasításai, számtalan ellentmondás jelent meg a gondolatai között, ugyanakkor ez kényelmes helyzet is volt, hiszen azt a véleményt vonatkoztathattam magamra, amelyik jobban tetszett. Persze később rájöttem, hogy az ellentmondások oka részben az, hogy Hamvas erősen szeretett túlozni, és végletes, szenvedélyes, provokatív kijelentéseket tenni, másrészt tudatosan kerülte a programalkotást. Nincs recept. Mindenkinek magának kell megoldani az életét! Nem lehet a felelősséget áthárítani senkire!

Vajon ő is küzdött a saját életével? Fuldokolt a sodrásban, vagy tudatosan, szabadon haladt a választott cél felé?

A programtalanság egy fontos kérdés. Ha nem Hamvas Bélát, hanem más valakit választasz mesterednek, akkor is felmerül ez a szempont. Mire számíts? Kapsz egy öt szabályból álló listát, amit be kell tartanod, és akkor üdvözülsz? Ha még nagyobb szerencséd van, akkor megmondják, hogy hol élj, kivel élj, milyen ruhát hordj, mit egyél? 

Természetesen nem.

Előfordulhat persze, hogy lesznek szabályok, de a cél nem a helyes élet, az csak egy eszköz. Az igazi cél a felébredés. A mester célja felébreszteni téged. Ennek eszközei pedig lehet, hogy éppen azok az ellentmondások lesznek, melyeket részben az élet, részben pedig maga a mester tesz eléd.

Ha nincs út se jobbra, se balra, akkor marad a felfelé…

Az előző előtti bekezdésbe sikerült egy elég vitatható mondatot becsempészni. Úgy szólt, hogy „Ha nem Hamvas Bélát, hanem más valakit választasz mesterednek, akkor…”

Biztos, hogy mi választjuk a mestert, és nem ő minket? Melyik a hitelesebb? Bemegyünk a mester-szaküzletbe, és kiválasztjuk a legjobb ár-érték aránnyal rendelkező terméket, majd a kasszához fáradunk, és fizetünk? Ha pedig nem válik be a modell, de még garanciás, akkor visszavisszük? Ha már lejárt a garancia, akkor meg egyszerűen leírjuk veszteségként, és veszünk egy másikat?

Nagyon rosszul hangzik.

De van másik út is: ha a mester hív el, mint Jézus az apostolokat, és azt mondja, hogy most azonnal indulás, hagyj ott mindent, dobd el a szerszámot, amivel éppen dolgozol, mert más dolgod lesz! Érdekes, hogy Hamvas életútjában is van erre példa: volt olyan tanítványjelölt, akit ő akart bevonni a terveibe. Weöresről van szó, akiben meglátta az új ígéretet, a szent, ihletett, látnok költő lehetőségét. Aki bizonyos értelemben több, mint a mestere, mert ő közvetlenül kapcsolódik azokhoz a szellemi forrásokhoz, melyeket közvetít a földre, míg a mester egyfajta bábaként segíti ezt a folyamatot. Ahogy a focisták is mesternek emlegetik az edzőt, aki a pálya széléről adja az utasításait, de a meccsen kívül áll, és ha be is állna, nem biztos, hogy olyan jól futna, mint a fiatal, tehetséges, életerős tanítvány. De attól még ő a mester. Tanárok kerülnek gyakran ebbe a helyzetbe: megélhetik, hogy egy-egy diák, akiknek ők mutatták meg a mesterség alapjait, később többre viszik.

Hamvas és Weöres kapcsolata egyértelműen gyümölcsöző volt: a költő tudatosan felvállalta a Hamvas által rávetített szerepet, Hamvas pedig nyíltan vállalta a mester szerepet. Weöresnek több olyan kötete jelent meg 1944 és 47 között, amely ennek a kapcsolatnak a közvetlen nyomát viseli magán, és a költő későbbi munkássága sem vonatkoztatható el a mester hatásától. A kapcsolat viszont a negyvenes évek végén megszakadt, és csak húsz évvel később, közvetlenül Hamvas halála előtt vették fel újra a kapcsolatot néhány levél erejéig, melyben biztosították egymást nagyrabecsülésükről. Mintha tudták volna, hogy közel a vég, és meg kell ragadni a kiengesztelés és a kiengesztelődés lehetőségét. Hogy mi volt köztük a szakítás oka, erre nem derült fény azóta sem.

A másik költő, akit Hamvas inspirált, Gulyás Pál volt, a nagyon tehetséges, korán elhunyt debreceni költő, akit méltatlanul felejtettek ki az irodalmi kánonból, de oda bármikor visszaemelhető. Érdemes tenni ezért!

Életrajz

Ha röviden, néhány mondatban össze szeretnénk foglalni Hamvas Béla életútját, akkor a következőket illik tudni róla. Eperjesen született 1897-ben. Tipikus evangélikus, polgári családba. Apja tanár, aktív résztvevője a helyi irodalmi életnek, maga is írt. Nővérei, szülei körében élvezhette az első világháború előtti boldog békeéveket. Fiatalon mindene a zene volt: zongorázott, zenét szerzett. Aztán mindent derékba tör a háború. Érettségi után bevonul, az orosz frontra kerül. A háború borzalmai megviselik az idegeit. A háború után egyetemre jár, majd újságíróként dolgozik különböző lapoknál. Utána könyvtárosi álláshoz jut, mellette folyamatosan publikál. Egyre meghatározóbb figurája a két háború közötti szellemi életnek.

Jó barátságot ápol Kerényi Károllyal, 1935-ben együtt alapítják meg a Sziget-kört, melynek célja – nietzschei inspiráció alapján – az antik görög életeszmény megvalósítása. Később orientációja túlmutat a görögségen, és a még távolabbi múltból látja fölsejleni azt a szellemi bázist, amire építeni érdemes. Ezt a bázist Evola és Guénon nyomán Hagyománynak hívja. Olyan ősi szövegeket fordít, melyeknek szerzői Lao-ce, Buddha, Hérakleitosz, Konfuciusz.

A második háború újabb sorscsapásokat hoz: bérelt házukat bombatalálat éri, minden vagyona, jegyzetei, könyvei megsemmisülnek. Földönfutóként, nincstelenül kénytelen új életet kezdeni. Különböző szellemi körökben vállal meghatározó szerepet, melyek a korra általánosan jellemző útkeresés lázában égnek. Az optimista érának a kommunista hatalomátvétel vet véget, mely Hamvas Béla sorsát is derékba töri: 48-ban egyértelművé válik, hogy nem kompatibilis az új hatalom nézeteivel, ezért Lukács György kezdeményezésére megvonják tőle publikációs lehetőségeit, és állásából is kiteszik. Szentendrén egy kertet művel három éven át. Bizonyos szempontból ez egy boldog időszaka életének, hiszen a kert és a remeteélet a belső szabadság záloga. Sajnos ez sem fért bele a rezsim tűrőképességébe. Kénytelen munkát vállalni, így jön el élete legellentmondásosabb szakasza. Raktáros egy vállalatnál, amelyik erőműveket épít az ország különböző pontjain: Inota, Tiszapalkonya, Bokod. Képzeljük el Hamvast munkásruhában, ahogy szanszkrit szövegeket fordít a barakkban, néha pedig kiad egy-két ásót, vagy lapátot a raktárból. A vállalati ünnepségeken Schumann-műveket zongorázik a művelt hallgatóságnak, főnökét pedig felkészíti az érettségire. „Hálából” néha megrovásban részesül, mert munkaidőben olvas. A Védákat…

A történet alkalmas arra, hogy vád alá helyezzen és pokolra juttasson egy egész kort, ám ez mégis túl drága ár, ha belegondolunk, hogy más életutat is befuthatott volna ez a szellemóriás. Élete utolsó négy évében, 1964-től 68-ig nyugdíjasként élt, ekkor is írt, kertet művelt, valamint szűk baráti körével levelezett, előadásokat tartott, főleg kiállítás-megnyitókon. 1968. november 7-én agyvérzésben hunyt el.

Ez a rövid életrajz épp csak arra elég, hogy felvesse a kérdést: mit érdemes, sőt mit szabad tudni egy emberről, aki valamilyen szempontból, valamilyen mértékben mindenképpen példaként áll az utókor és a kortársak előtt. A hitelesség érdekében bővíteni kell-e az életrajzot még több ténnyel, még több apró részlettel, vagy éppen elfedni a lényegtelen, vagy indiszkrét részleteket? Ha mester volt Hamvas Béla, akkor illik-e ismerni gyermekkorát, illik-e ismerni nőügyeit, házasságait? Barátaival megélt konfliktusait, útkereséseit, kudarcait? 

Nem tapintatlanság-e adatokat gyűjteni a félkész mesterről, majd leleplezni, hogy lám milyen gyarló is volt valójában? Talán ezért nem lehet próféta senki a saját hazájában. Hiszen ott ő mindenkinek csak a Totya, vagy a Binya, akivel együtt szedtünk gilisztát a patakparton, most meg azt hiszi magáról, hogy ő Jézus?

Szabad-e ismerni a levelezését, olvasni a naplóit? Szabad-e tudni, hogy családi körben úgy hívták, hogy Tutu? (A családi levelezésből kiderül, hogy valóban így volt!) Egy mester nem úgy születik-e, hogy már kész az entitás, épp csak a fonalat kell hogy felvegye az új inkarnációban? Mint a harcos, akit megfosztanak fegyvereitől, de ez nem zavarja meg, körülnéz, felméri a helyzetet, és pontosan tudja, hogy mit akar, a fellelhető eszközökből fegyvert improvizál magának, majd folytatja a harcot. És győz.

A szerzetes

Győzelemnek lehet-e nevezni Hamvas Béla legvitathatóbb életszakaszát, a raktáros éveket? Saját bevallása szerint is, és méltatói vélekedése szerint is ez a pálya tudatos választás eredménye volt, ugyanakkor kétségtelen, hogy fellelhető levelezése alapján küzdött a helyzete ellen. Az elhallgattatásába nem nyugodott bele, még külföldi publikációra is számított John Cowper Powys angol író, barátja révén, akivel rendszeresen levelezett. Miért nem emigrált? Egy szellemi vezető, mint például a dalai láma olykor kénytelen ezt az utat választani, ha tevékenysége lehetetlenné válik egy ellenséges rezsim térhódítása miatt. De megteheti azt is, hogy titkos erdei búvóhelyre húzódik vissza, mint Wass Albert táltosai, kikről a Hagyaték című művében ír. A történelem viharai nem kímélik a spirituális mestereket, és praxisuk állandó motívuma a félrehúzódás a hatalom köreitől. Ritka, hogy a mesterek jó barátságot ápolnak az éppen aktuális uralkodóval, aki tiszteli, védelmezi őket, megfogadja tanácsaikat. Sötét vaskorunkban egyre gyakoribb, hogy üldözik, majd megfeszítik a szellem mestereit, ám az se túl dicsőséges sors, ha a mester a tömegben bújik el, és egy panellakásban kénytelen tengetni az életét. Vagy ott a harmadik zsákutca: népszerű lesz, követők százai, ezrei gyűlnek köré, majd az ölébe hullott gazdagsággal és hatalommal nem tud megbirkózni, és letér a tisztaság útjáról.

A szellem emberei nem véletlenül tartottak mindig is óvatos távolságot a társadalomtól. Ha sikerült is megtermékenyítőleg hatni a korra, amelyben éltek, a távolságtartást érdemes volt komolyan venni, és inkább a nincstelenek szabadságát választani, mint vállalni akár az ünneplés kockázatát, akár a konfrontáció veszélyeit. Ez a klasszikus szannyászi eszmény, amelyet Hamvas is sokat emleget könyveiben, olykor így, szó szerint, olykor pedig ennek a szerepnek kissé ellentmondásos alakjában, ami a bohóc, vagy a bolond. Aki kívül áll a forgatagon, aki nem veszi komolyan az élet dolgait, aki kinevet, és ezért nem válik nevetségessé. Ennek megfelelően Hamvas is távolságot tartott a világgal, kívülálló volt, sőt egyre kívülállóbb, ám ezt nem teljesen szabad döntésének megfelelően választotta, noha szerette volna hitelességgel megtölteni ezt az utat. Kívülállóságába mindig keveredett némi keserűség, némi sértődöttség (mellesleg jogosan), és az élet fősodrában utazókat, tülekedőket nem kevés iróniával, sőt szatirikus gúnnyal figurázta ki. Egyik művének címe is ez: „Nehéz nem szatírát írni”. Ugyanakkor a gúny és a bohóckodás csak távoli rokonságban van műveinek másik kulcsszavával, a derűvel. Aki tényleg túl van a meccsen, az derűs. Aki kirekesztődött a pályáról, annak derűje nem lehet teljesen átlátszó. Előbb meg kell nyerni a csatát, utána lehetünk derűsek!

Ezzel a vélekedéssel Hamvas sok méltatója vitatkozni fog, mondván ő önként vállalta ezt a furcsa száműzetést, és hősiesen viselte a sorsát. Ám ez nem teljesen igaz. Szomorú élmény felfedezni a keserűséget és a panaszkodást Hamvas levelezésében és naplóbejegyzéseiben. Egy adeptus nem panaszkodik. Legfeljebb haragjában békává varázsolja az ellenségeit, de nem billen ki felsőbb státuszából sohasem. Hamvas szaturnuszi magánya és különös remetesége szerzetessé avatta, de kényszerű szerzetesség ez mégis.

Izgalmas kérdés, hogy Hamvas, mint szellemi tanító milyen viszonyt ápolt a hazájával. Egy mester univerzális szereplő, ezért nehezen egyeztethető össze a tevékenységével a nacionalizmus. A szerzetes családtalansága egyben hontalanságot is jelent. Hamvas – nem biztos, hogy ennek megfelelően, de egyértelműen – távolságot tart a magyarsággal. Hogy ez helyes-e, arról sokáig lehetne vitatkozni. Egyrészt ez a perspektíva távolsága, és nem a gyökerek teljes megtagadása. Írásaiban természetesen vannak magyar vonatkozású témák, de a távlat, amelyben mozog egyértelműen univerzális, és talán éppen ezért válnak nagyon hitelessé azok a helyek, ahol a magyar borokról, magyar tájakról, magyar művészekről nyilatkozik. Másrészt mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az univerzalitás nem válhat sterillé, szervetlenné! Ahogy egy tibeti mester főleg a tibeti hagyományból táplálkozik, egy indiai főleg a hindu hagyományból, úgy egy magyarnak ismernie és értenie kell a manapság egyre tisztábban felsejlő archaikus magyar hagyatékot, amelynek morzsáit a népballadákból, népi hímzésekből, faragásokból gyűjtögethetjük össze. Bartók, Petőfi és Csontváry érzékelték ennek a hagyománynak a jelentőségét, de Hamvasnál ez nem jellemző, sőt idősebb korára egyre kevésbé jellemző. Nemzeti érzületét – melyet családi örökségként kapott – talán az első világégés során vesztette el.

Hamvas házassága is különös átmenet egy átlagos házasság és valami szerzetesi elvonultság között. Felesége, Kemény Katalin inkább volt szellemi- és alkotótársa, mint hagyományos értelemben vett felesége – legalábbis a fennmaradt emlékek alapján így rekonstruálható a viszonyuk. Gyermekük nem született, de közös könyveik igen. Életük egy jelentős részében külön éltek, de nem azért, mert nem szerették egymást, és nem is csak a körülmények miatt, hanem… és ezt már nehéz megmagyarázni kívülről – talán inkább voltak mindketten a szellem emberei, mint átlagos budapesti polgárok. Mikor házukat bombatalálat érte, és nem hitték, hogy túlélik a háborút, akkor első gondolatuk az volt, hogy ha mégis, akkor kolostorba vonulnak. Vajon hogy kell ezt érteni? Együtt? Vagy külön-külön? Milyen kolostor fogad házaspárokat?

Ki volt Hamvas Béla mestere?

Egy mestertől minden nem várható el, de az elvárható-e, hogy legyen mestere? Vagy elég, ha valahonnan saját kútfőből éri el a kapcsolatot az istenivel valamilyen direkt beavatás révén? Vagy a természet megszentelt környezete inspirálja? Esetleg könyvekből ollózza össze a tudását? A tudás átadásának legősibb útja az, ha egy élő személytől nyer beavatást a neofita. Bizonyára léteznek kivételek, de mégiscsak úgy lehet a legélőbb a hagyomány láncolata, ha egy élő mester adja az áldását a jelöltre. Ez még Jézus esetén is így volt, hiszen Keresztelő János még csodálkozik is, hogy miért jön hozzá megkeresztelkedni az, aki nála nagyobb. De Jézus azt mondja, hogy ez a szabály, megvan a dolgoknak a sorja, és aláveti magát a beavatásnak. Ez persze kivételes eset, ahol akár el is maradhatott volna a megerősítés, az áldás. De legtöbbször a mester kontrollja nélkül könnyen lesodródik bárki a fejlődés útjáról; a mester a garancia arra, hogy nem győz az illúzió a tisztaság felett, a gőg az alázat felett.

Volt-e ilyen személy Hamvas esetében?

Úgy tűnik, igen. Hamvas csak homályosan és névtelenül utal mesterére. Három helyen találhatunk utalást rá az írásaiban: egyrészt az Unikornis című esszégyűjteményben két helyen, valamint a Patmosz első részében, J. D. avagy a beavatás c. esszéjében részletesen ír J. D. – vagyis mestere – szellemi fejlődési útjáról. Ebből az derül ki, hogy J. D. saját erejéből jut el a megvilágosodás bizonyos fokáig, tehát ő nem tagja semmilyen tanítványi láncolatnak, paramparának, és nem is tekinti magát mesternek, tanítónak. Olykor veszélyes önátalakító munkájának célja nem más, mint a normális emberi lét megvalósítása.

Az életrajz alapos ismerői szerint a J. D. monogram Jakabfalvy Dénest takarja, akiről annyit árul el még Hamvas, hogy 1944-ben emigrált, és többé nem találkozott vele, sőt nem is hallani róla. A 30-as években Jakabfalvy az akkor nagyon élénk ezoterikus ébredés egyik résztvevője; írásai jelennek meg többek között a Napkelet folyóiratban. ’38-ban például a Bhagavad Gítá második fejezetéről ír értekezést. Az Unikornis-ban említett mester mintha nem teljesen ugyanaz a személy lenne, nem is J. D. néven utal rá, ráadásul egy helyen azt írja, hogy a második háború utáni nyáron is találkozott vele, így az nem lehetett J. D., mivel ő akkorra már emigrált. A szövegben pedig mintha utalás lenne arra is, hogy ez a mester inkább már csak az imaginációjában létezik, és személyét nem lehet megkülönböztetni Hamvas személyétől. „Amikor pedig megértettem, hogy amit mond, azt értem, különös dolog történt. Nem tudtam többé határozott különbséget tenni közötte és magam között. Sajátságosképpen úgy éreztem, hogy amit mondott, azt én is mondhattam volna? Nem. Pontosan olyan volt, hogy én mondtam.”

Ki volt tehát Hamvas mestere? Erre a fontos kérdésre – úgy tűnik – homályban marad a válasz. A monogramon és néhány adaton túl nem tudunk semmit. Egyáltalán lehet-e egyetlen mesterről beszélni egy szellemi ember kapcsán? Ahogy a mesebeli királyfi is először egy öregembertől kér útbaigazítást, és meg is kapja, de az egy még öregebb ember – értsd mester – felé irányítja, aztán az egy még-még öregebb mester felé. Így haladt Hamvas is Nietzsche, Böhme, Lao-ce, Buddha, Jézus és a védák mentén a saját útján sok-sok mérföldkövet érintve, ahol a mérföldkövek hol olvasmányélmények, hol beszélgetőtársak, hol saját ihletett meglátásai voltak.

Hangvétel

Ha továbbra is arra a kérdésre keressük a választ, hogy mester volt-e Hamvas Béla, akkor egy szempontot nem szabad kihagyni a képből: ez a szempont a hangvétele. Természetesen itt nem csak egy írói stílusról van szó, sokkal inkább egy szellemi szintről, ahonnan megszólal. Feltűnő a különbség Hamvas írói hangja, és a levelezésében, valamint a naplóiban megjelenő hangvétel között. Íróként a hangvételét leginkább prófétainak lehetne nevezni. Ennek jellegzetessége a szigor, az erős kijelentések, a váteszi távlat, mely sokszor szenvedélyesen végletes, sőt ellentmondásoktól sem mentes. Ha csak ezt ismernénk, akkor azt gondolhatnánk, hogy Hamvas egy szigorú próféta, aki lát, összefüggéseket fedez fel, elhelyez mindent a hierarchiában, és ítél.

Levelezéseit olvasva viszont egy olyan tapintatos, gyengéd, tisztelettel teli hang szólal meg, ami a legnagyobb lelkek sajátja, akik egyedül attól félnek, hogy megbántanak. Barátok, tanítványok, családtagok egyaránt részesülhettek ebből a tapintatból, és szerencsésnek érezhették magukat. Mi más, ha nem ez a törődés, tapintat, odafigyelés, jóindulat a mester szint legalapvetőbb jellemzője?

Megvalósítás

A hagyomány, a derű és a bohóc után itt egy újabb hamvasi kulcsszó: a megvalósítás. Megvalósítani – legtöbbször abban az értelemben használjuk ezt a szót, hogy az elméleti elképzeléseket formába öntjük, és az anyagi világban tapinthatóvá tesszük. Akinek kisebb léptékűek az elképzelései, az megvalósítja a kerti tavat, a nyaralót, a sportkocsit, a családot, az utazást. Aki nagyobb léptékben játszik, az az egész világot szeretné átformálni. Ezt hívjuk aranykor építésnek. Van, aki a kertjében hozza létre a maga édenét, legalábbis abba vetíti bele, és próbálja nem meglátni annak tökéletlenségeit, hogy a szomszéd fűrészel, rádiót hallgat, gazt éget, és a sövénye beárnyékolja a veteményt. Más egyesületet és pártot alapít, nemes célokat tűz ki, felszámolja a környezetszennyezést, majd díjakat vesz át. Megint mások államot alapítanak, törvényeket hoznak, jólétet akarnak teremteni és békét – ha kell, háború árán is. Megint mások vallást alapítanak, híveket toboroznak, templomot és rendházat építenek, így hozzák el az édent a földre. Ez a törekvés az ember sajátja, és mindenki csinálja, még ha reménytelen is, még ha kinevetik is, még ha csalódnia kell, akkor is.

Hamvas is különböző formákban kereste a maga édenkertjét. Egyik első próbálkozása volt a Kerényi Károllyal közösen létrehozott Sziget-kör, melynek célja az antik görögség életérzésének megidézése volt. Nem csak a szavak és elméletek szintjén, klasszika filológus módján, hanem a test, az életforma szintjén is. Hamvas Korčulán, egy közös tengerparti nyaralás stílusos helyszínén „avatta” be terveibe Kerényit. Egy szakrális közösség létrehozása, ezáltal a magyarság, sőt Európa szellemi felemelése. Ez volt a cél. A terv gyorsan zátonyra futott. Hamvas szerint Kerényi magát tette a középpontba, és nem a görög eszményt. De mindegy is a konkrét probléma. Valahogy mindig akad konkrét probléma, melyen az aranykort teremtő tervek megfeneklenek. Mintha átok ülne a világon, ezek soha nem sikerülnek. Legalábbis minél nagyobb léptékben akarja megvalósítani az ember, annál kevésbé.

Hamvas figyelme a művészet felé fordult. Festők és költők életútját próbálta egyengetni, ahogy fentebb már említettük, például Weöresét. A művész is egy felsőbb világ impulzusait közvetíti az anyagba, és mivel ő mint személyiség kevésbé van kitéve a szétesésnek, mint egy közösség, ezért műve is koherensebb.

Hamvas kénytelen ebben a vonalban is csalódni – noha kiállításmegnyitókon még élete vége felé is tart beszédeket – hiszen művésztársai elsodródnak mellőle, és ő maga, mint író, mint művész elhallgattatik.

Mintha arra akarta volna megtanítani őt a sors, hogy a mű, a szelleminek az anyagba történő megfogalmazása egyszerre kötelező és tilos. Hogy a legnagyobb szellemi mesterek eleve szkeptikusan állnak az aranykorépítés lehetőségéhez, és inkább elvonulnak a vadonba, vagy a Himalájába meditálni, minthogy közösségeket építsenek, és a kor állapotán aggódjanak. Ez nem jelent sem közönyt, sem felelőtlenséget! A társadalomból kivonuló szellemi mesterek tudatuk erejével, áldásukkal folyamatosan táplálják a tőlük akár ezer kilométerre élő embereket, még ha azok észre sem veszik. Még az is lehet, hogy a Föld is letérne a pályájáról, ha áldó pillantásukkal ők nem vigyáznának rá…

Megvalósítás, realizálás – komoly csapdákkal van teli. Érdekes, hogy az angol realize szó megértést, felismerést is jelent, nem csak létrehozást, megvalósítást.

Lehet-e valódi az, ami anyagba van öntve? Nem valódibb-e maga az idea? Valószínűleg valódibb, ám az anyaggal való kölcsönhatás során önmagára ébred, önmagáról alkotott képe gazdagodik, megerősödik. Nem is beszélve arról, hogy a külvilág, amit fellengzősen az imént még anyagnak neveztünk, sokszor nem más, mint emberek sokasága, a társadalom, a közösség, amit az idea sokszor akadályként fog fel, pedig minden egyes tagja a saját ideáit valósítja meg éppen.

Kőműves Kelemen-i sorsra vagyunk kárhoztatva, építeni egyszerre tilos és kötelező. Végig kell nézzük építményeink leomlását. Ha meg nem építünk, akkor végig kell nézzük mások sikereit, akik mégis csak letettek valamit az asztalra. Hamvas kora tele van szellemi tanítókkal – Steiner, Tagore, Aurobindo – akik mégiscsak felépítettek valamit, iskolát, közösséget, és hatásuk máig visszhangzik. 

Barátok

Ha a NAGY MŰ megvalósítása lehetetlen, vagy tilos, vagy csapda, akkor maradnak a barátok. A nagy csalódások a barátságokat sem kímélik, de talán könnyebb zátonyra futni ott, ahol több az elvárás, a vágy, a projekció, a szerep. Ilyen a szerelem és a szerelemnek különböző analógiái. Nagy remények, nagy csalódások. A barátság inkább hátországot jelent, ahová menekülsz, ha nagy a baj. Barátai egy szellemi mesternek is vannak. Akikkel megbeszélheti azt, ami nem tartozik a tanítványokra. Vannak egyáltalán ilyen kérdései? Vagy attól mester a mester, hogy már barátokra sincs szüksége? Áll a saját lábán, és nem gyengül el egy percre sem. Nem téved, nem bizonytalan, nincsenek kérdései. Vagy ha tévedhetetlen is, legalább néha hadd játssza azt a játékot, ami hozzá illik. Mint a teniszedző, ki egész nap a növendékeket oktatja, és jól esik neki az órák után végre hozzá hasonló tudású játékosokkal játszani, és úgy megütni a labdát, ahogy a kezdők körében nem szabad.

Hamvas levelezéséből kiderül, hogy számos jó barátja volt, sőt, a tanítvány-mester viszony is inkább a barát-barát viszony szintjén működött nála. Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Szepes Mária, Kerényi Károly, és még sorolhatnánk a neveket. Mindegyik egy-egy külön történet, sőt regény. Kár lenne belefogni akár egybe is, ha már mindbe nem lehet…

Csodák

Egy mestertől elvárható-e, hogy képes legyen csodatételekre? Hogy legyen látó, látnok, jós? Hogy képes legyen gyógyítani, halottat támasztani? Vízből bort csinálni, ólomból aranyat, egy kenyérből százat? Hogy ne csak kívül álljon a világon, hanem afölött!

Természetesen nagyon rosszul nézne ki, ha ez lenne a jogosítvány feltétele. Mutasson valamit, és utána majd hiszünk benne! Számtalan történet maradt fönn a Mesterek viselt dolgairól, és ezek valóban hemzsegnek a csodás eseményektől, de nem szabad úgy tekinteni a szellem világára, mint egy láthatatlan, de mégis csak materiális világra! Mint egy számítógép titkos operációs rendszerére, ahol ugyanúgy történnek a dolgok, csak éppen láthatatlanul, az átlagos halandó elől elrejtve, viszont aki bejáratos oda, az nagy trükköket képes csinálni, mint egy hacker. A mester feladata nem szó szerint, hanem átvitt értelemben aranyat csinálni az ólomból. Nem a fémekkel bűvészkedni, hanem a lelkeket megtisztítani és felemelni. Természetesen a gyógyítás és a sorslátás az más, de itt sem szabad célként tekinteni a gyógyításra, az inkább mellékterméke, vagy apropója a lélek felemelésének. Hamvasnak – úgy tudjuk – nem voltak ilyen képességei, legalábbis nem több, mint bárki másnak. Szepes Mária szerint viszont látott előre apokaliptikus eseményeket, de konkrétumokat nem árult el erről a dologról.

A csodatévő praxisok közül az asztrológiával foglalkozott behatóbban, és az alkímia is mint rendszer, mint szemlélet, mint beavatási út érdekelte, és nem mint ezoterikus praxis. Mi volt az ő praxisa, ahol a csodákat művelte? Bevallottan magát az írást tekintette spirituális útnak, mely a magasabb szintű éberséget biztosította a számára. Aki Hamvas csodáit akarja látni, az olvassa el az írásait!

És aki követni akarja az úton, az maga is írjon?

Nem szükséges!

Akkor hát mit tehet?

Hamvas az írásaiban mégiscsak ad némi kapaszkodót azoknak, akik követni akarják az úton. Talán a Bor filozófiája mutatja leginkább azt a követendő gyakorlatot, melynek tárgya nem feltétlenül a bor, hanem bármi, amivel az ember éppen foglalkozik. Mélyedj el a tevékenység lehetőségeiben, ismerd ki minden aspektusát, légy igényes, de derűs! Pont úgy, ahogy Béla bátyánk tanította! Mikor íróasztalát bemutatja, és leírja, hogy mekkora gondot fordított a megfelelő minőségű papírok és írószerszámok beszerzésére, vagy az ételek, amelyek receptjét közli, mind-mind arról tanúskodnak, hogy számára a főzés és az étkezés messze több volt mint táplálkozás, az írás pedig több volt, mint stílusgyakorlat. Spirituális aktus volt, a szelleminek a realizálása itt a földön.

Ez az igazi realizálás. De megvalósítani nagyon nehéz. Nem a körülmények miatt, hanem azért, mert mi, akik megvalósítunk, türelmetlenek vagyunk, vagy éppen lusták, vagy éppen igénytelenek, vagy túl igényesek, de felszínesek. Túl bátrak, vagy éppen gyávák. És mindez megnyilvánul nem csak akkor, mikor – egyébként teljesen reménytelen módon – az éppen aktuális álmennyországunkat építgetjük, hanem akkor is, mikor levest főzünk, vagy egy almát hámozunk meg.

Talán az öreg hasszidnak volt igaza, aki elindult, hogy megnézze a krakkói csodarabbit, és mikor megkérdezték tőle, hogy mit fogsz kérdezni a rabbitól, akkor azt felelte: „Nem fogok kérdezni tőle semmit.” „Hát akkor meg miért akarod látni?” „Meg akarom nézni, hogy hogy köti be a cipőfűzőjét.”

Nos igen, ez az igazi csoda! Ha ilyet láttok, majd meséljétek el, milyen volt!

Válasz

Adósok maradunk-e a címben feltett kérdésre adott válasszal? Mester volt-e Hamvas Béla? Komoly hiba és nagyképűség lenne egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni erre a kérdésre. A kérdés inkább ürügy volt, hogy meghányjuk-vessük, mit gondolunk általában erről a témáról, és hogy persze tisztelegjünk Hamvas Béla életműve előtt.

Ki a mester?

Mester az, aki segít az utadon, de azért próbatételek elé is állít. Mester az, aki megosztja veled a tudását, de azért titokzatos is. Ha szerencséd van, akkor a mester felelősséget vállal érted, és küzd és szenved érted, talán helyetted is – de ez már nem elvárás. És a mesternek mindig igaza van, pedig nem biztos, hogy tévedhetetlen.

74/2021
Kovács Attila