Svétásvatara-upanisad

A Fehérlovú titkos tanítása

 

A Svétásvatara-upanisad a Fekete Jadzsur-véda Taittiríja iskolájának szövege. Címét arról a bölcsről kapta, aki ezt a tanítást közölte: a Fehérlovú titkos tanítása.

A szöveg vallásos jellegű, s Brahmant Rudraként azonosítja, akit nemcsak a világ anyagi és hatóokának tekinti, hanem a világ menedékét és vezetőjét is benne látja. A többi upanisadban is fellelhető vallásos jelleg, a személyes istenkép és az Isten iránt tanúsított odaadás a Svétásvatara-upanisadban prominens szerepet játszik. A hangsúly nem az abszolút Brahmanon van, akinek teljes tökéletessége aligha enged bármiféle változást vagy fejlődést, hanem a mindenható és mindentudó személyes Istenen. A szövegben visszaköszön a kései szánkhja terminológiája, de az őstermészet (pradhána) nem független létező, hanem Isten lényének energiája (dévátma-sakti). A szöveg a lelkeknek és a mindenségnek a Legfőbb Valóságban, Istenben megvalósuló egységét tanítja, és különböző vallási és filozófiai nézetek összeegyeztetésére törekszik.

 

  1. fejezet: Az első ok feltételezése

 

1.1. szöveg

Brahman ismerői úgy mondják:

– Mi az Ősok, Brahman? Honnan születünk? Mi által élünk, s mi a menedékünk?

Brahman-ismerő tudósok, mondjátok, ki szab ki ránk örömöt és bánatot?

 

1.2. szöveg

Idő, természet, sors, vagy a véletlen? Elemek, anyaméh vagy férfi, így értsem?

Ezek egyike sem, hisz van lélek! De örömnek s búnak nem ura ő sem.

 

1.3. szöveg

Elmélkedők látják, s jógakövetők, a jellegek fedte isteni erőt,

Amely, lám, az okokat igazgatja időtől a lélekig, mert az Egy Ő.

 

A bánkódó lélek

1.4. szöveg

Egy abroncs, három köpeny s tizenhat vége, ötven küllő, húsz támküllő – ilyen ez.

Nyolcasa hat, egy kötele sokfonatú, útja három, s káprázata oka kettő.

 

1.5. szöveg

Öt torokból ötágú bősz folyam fakad, hulláma s forrása öt érzék s észlelés.

Örvénye öt, az árhulláma öt kín, ötven és öt részű – ekként gondoljuk el.

 

1.6. szöveg

A minden lénynek menedéket adó tágas e világban csapong egy hattyú.

Tudja magáról, különbözik az Úrtól, s áldásával halhatatlanná válik.

 

Üdvözítő Brahman-ismeret

1.7. szöveg

Őt dicsőítik a Legfőbb Brahmanként, a hármasság örök, jó menedékét.

A bölcs tudja jól: mindenütt ott rejlik, így Brahmanba jut, s többé meg nem születik.

 

1.8. szöveg

Mulandó s a múlhatatlan elegye – e világot őrzi Isten ereje.

A kicsiny lelket élvezetvágy köti meg, szabadítója az istenismeret.

 

1.9. szöveg

Úr s tud, gyönge s nem tud – két örök; a harmadik születetlen a gyönyör.

Sokalakú a végtelen, tétlen Lélek. E hármat ismerve Brahmant éred el.

 

1.10. szöveg

Az ősanyag mulandó, a lélek örök. Az Egy Isten irányítja mindkettőt.

Rajta elmélkedve s hozzá csatlakozva megszűnik a világ illúziója.

 

1.11. szöveg

Istent ismerve lehullik a béklyó, szűnik a szenvedés, nincs több születés.

Őrá gondolj, s harmadikba jutsz, test híján leszel dicső, üdvben vágyad teljesül.

 

1.12. szöveg

Mindenki örök Lelkét kell megismerd, rajta kívül nincs más megismerendő.

Élvező, örömtárgy és Irányító – nincs egyéb, ez a háromságos Brahman. 

 

1.13. szöveg

A tüzet bizony nem látni a fában, pedig ott van, s csiholással föllobban.

Lám, a másik esetben is így van ez: ómmal ragadd meg a testben a Lelket!

 

1.14. szöveg

Tested legyen alsó dörzsfa, felső meg a szent óm szótag,

Elmélyülés a csiholás, ebből lesz az Isten-látás.

 

1.15. szöveg

Miként olaj a magban, vaj a tejben, folyóvíz medrében, s dörzsfában a tűz,

Úgy láthatod meg az Urat szívedben, ha őszintén s vezeklőn kutatod Őt.

 

1.16. szöveg

Mérséklet és önismeret – a Lelket látni így lehet.

Átjár mindent, mint vaj tejet. Brahman a végső titkos tan, 

Brahman a végső titkos tan.

 

Megvilágítás

Az upanisad címének – a Fehérlovú titkos tana – szó szerinti jelentése finom árnyalatokat takar: svéta – fehér, tiszta, asva – ló, kanca, átvitt értelemben az érzékek. A fegyelmezett érzékek, vagyis a fehér ló képe párhuzamba állítható a tao-ban ismeretes bivalyszelídítés képeivel, ami a test megzabolázásának látványos szimbóluma.

1.1-2. Az első szöveg a filozófia alapkérdéseit feszegeti. Az eszkatológiai dilemmák – eredet, fennmaradás, végső menedék – mellett a személyes életcélok, a boldogság kutatása is fölvetődik. A második szöveg a lehetséges válaszokat sorolja és cáfolja, és a jelenségek lényegét a lélek (átman) létében jelöli meg. 

1.3. A jellegek fedte isteni erő a megnyilvánult világ teremtésére, fenntartására és megsemmisítésére utal, amely funkciókkal az anyagi világ kötelékei, minőségei (gunák) feleltethetők meg: teremtés – energia, szenvedély (radzsasz), fenntartás – fény, jóság (szattva) és megsemmisülés – tömeg, tudatlanság (tamasz). A világ okaiként – közreműködő, kiváltó, anyagi, függő stb. okaiként – a szöveg az időtől az egyéni lélekig számos tényezőt sorol fel, amelyeket végső soron a Legfelsőbb Egy igazgat.

1.4. E szöveg az analitikus filozófiai iskola (számkhja-darsana) kategóriáinak allegóriájaként mutatja be a világot. Ranga Rámánudzsa értelmezése szerint az abroncs Ísvara, a személyes Isten, a mindenség forrása, a tévedés két oka pedig a jó és rossz tettek visszahatásai. Az allegória további elemeit lásd alább:

 

  • 1 abroncs = Ísvara, a személyes Isten
  • 3 köpeny = három anyagi jelleg (guna)
    • tömeg (tamasz)
    • energia (radzsasz)
    • fény (szattva)
  • 16 végződés = érzékek szférája
    • 5 elem (föld, víz, tűz, levegő, éter)
    • 5 érzékszerv (szaglás, ízlelés, látás, tapintás, hallás)
    • 5 cselekvő szerv (orr, nyelv, szem, bőr, fül)
    • 1 elme
  • 50 küllő = 50 állapot (bháva):
    • 5 tévképzet (tudatlanság, zavar, mély zavar, homály, mély homály)
    • 28 tehetetlenség:
      • 11 gyöngeség – a 10 érzéké és az elméé
      • 17 intellektuális defektus, ami lehetetlenné teszi az elégedettséget és tökéletességet
    • 9 elégedettség:
      • 4 belső (üdvösség reménye a természet, aszkézis, idő vagy a jószerencse folytán)
      • 5 külső (az öt érzékelés föladása folytán)
    • 8 tökéletesség (meditáció, tanulmányok, írások, önmagunk, más élőlények és a sors okozta szenvedések eloszlatása, barátok megnyerése és az elme megtisztítása)
  • 20 támküllő = a 10 érzék és a 10 érzéktárgy
  • 6 nyolcas = oktagonális rendszerek
    • i) elemek (bhúta): föld, víz, tűz, levegő, éter, elem, értelem, öntudat
    • ii) testalkotók (dhátu): külső bőr, belső bőr, vér, hús, zsír, csont, velő, sperma 
    • iii) misztikus képességek (sziddhi): zsugorodás, levitáció, növekedés, akaratérvényesítés, akaratszabadság, az elemek uralása, egyeduralom, teremtő képesség
    • iv) elmeállapotok (bháva): erényesség / tisztességtelenség, tudás / tudatlanság, ragaszkodás / függetlenség, hatalom / erőtlenség; 
    • v) istenek: Brahmá, Pradzsápati, fénylények, égi tündérek, mágusok, óriások, ősatyák, boszorkányok;
    • vi) erények: együttérzés, béketűrés, féltékenység kerülése, tisztaság, fáradhatatlanság, áldásosság, bőkezűség, vágytalanság
  • 1 kötél = vágy
  • 3 út = az ember cselekvési módozatai
    • az erény (dharma) útja
    • a bűn (adharma) útja
    • a tudás (gjána) útja
  • 2 tévedési ok = jó és rossz tettek visszahatásai

 

1.5. A világ szimbolikus bemutatása után az egyén allegorikus ismertetése következik, szintén az analízis iskolájának kategóriái szellemében. Ranga Rámánudzsa értelmezése szerint a világi lét egy folyam, amely a következőképpen hat az emberre:

 

A folyam

  • 5 ága = az 5 érzékszerv (szem, fül, orr, nyelv, bőr)
  • 5 bősz kanyarulata = az 5 anyagi elem (föld, víz, tűz, levegő, éter)
  • 5 hulláma = az 5 cselekvő szerv (hang, karok, lábak, gyomor, nemzőszervek)
  • 5 ősforrása = az 5 észlelet, vagy az ismeretek öt forrása (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) 
  • 5 örvénye = az 5 érzéktárgy (alak, hang, illat, íz és tapinthatóság)
  • 5 árhulláma = az 5 szenvedés (magzati lét, születés, öregség, betegség, halál)
  • 50 része = a világi lét további gyötrelmei
  • 5 része = az 5 hiba (tudatlanság, hamis öntudat, érzékiség, gyűlölet, létszomj)

 

1.6. A tágas világ (brahma-csakra) a lélekvándorlás (szanszára) körkörös folyamata, az isteni korong, vagy a létezés körforgása. Az egyéni lélek mint hattyú járja be a világot. A hattyú a tisztaság szimbóluma, az aszkéták harmadik és negyedik rendjének titulusa, így igazi lélek-madár, ráadásul szanszkrt megnevezése (hamsza) az ismert meditációra utal: szó ’ham / hamsza azaz Ő és én / hattyú. A különböző iskolák eltérően magyarázzák e titokzatos meditációt, vagy az egylényegűség szemszögéből, az átman és Brahman azonosságának szemszögéből, vagy a embernek a hattyútisztaság szintjén megvalósuló teljes önátadása szellemében. A hattyú lélekmadár hasonlatához illik a védai tűzoltár alakja is, ami kiterjesztett szárnyú madár-alakhoz hasonlatos, mintegy jelezve, hogy az áldozatok eredményeként égi célja felé szárnyra kél az áldozó.

1.7-12. A szövegek az egyéni önvalótól különböző Legfelsőbb Lélekkel foglalkoznak. A hármasság menedéke (1.7.) kifejezésben a hármasság elemei: az egyedi élőlények, az anyagi univerzum és a világ irányítója. A mulandó és múlhatatlan (1.8.) megkülönböztetése az analízis iskolájának egyik nagy feladata. Az egyéni lélek a tudatlanság befolyása alatt (1.9.) kiszolgáltatottja saját vágyainak, eredeti természete szerint viszont osztozik az isteni tulajdonságokban, például az örökkévalóságban. Vö.: „Két madár kebelbéli jó barát…” (Mundaka-upanisad 3.1.1.), „Örökök közt örök…” (Svétásvatara-upanisad 6.13.). A hármat ismerve az élvező (bhóktr), az élvezendő (bhógja) és az ösztönző, illetve mások szerint az élvező – élvezendő – élvezet (bhóga) hármasa.

Az ősanyag mulandó, ezzel szemben az örök és múlhatatlan az eredeti szöveg szerint hara, amit elsősorban Siva megnevezésére használnak, de a szó másik jelentése elfoglaló, így mi az anyagból formált testet elfoglaló lélek gyanánt értelmezzük, lévén a rákövetkező szakasz az anyag és az egyéni lélek legfelsőbb irányítóját említi.

A újraszületés kényszerét legyőzve az üdvösség különböző fokait élheti meg a lélek, a harmadikba jutsz (1.11.) lehet a lélek három útja (a rövid életű lények jövés-menése, az ősök útja, illetve az istenek útja a Napkapu felé), vagy elsőként a meghalás-megszületés kényszerétől való szabadulás, másodjára az üdvösség felé tett fokozatos lépések sorozata, végül harmadjára az üdvösség tényleges elérése. 

1.13-16. E szövegek a tudás, ismeretszerzés módszerét mutatják be, nevezetesen a szent óm szótag meditációját, valamint az önismeret és önfegyelem eszközét. A természet különböző jelenségeiben benne rejlő lényeg (tűz a fában, vaj a tejben s így tovább) hasonlata vezet rá a testben lakó lélek felismerésére, aminek eszköze a szent óm szótag meditációja. A dörzsfa (1.14.) a szent áldozótűz fellobbantásához használatos tűzcsiholó fadarabok, míg a folyóvíz a medrében (1.15.) kifejezés esetében az eredeti szó (szrótasz) csermelyt, patakot jelent, jelen esetben azonban kiszáradt folyómedret, amelyet megkotorva mégis meglelhető a víz.

Az eredményre vezető lelki gyakorlatok az elmélyülés és gyakorlás, az őszinteség és vezeklés, illetve az önfegyelem és önismeret. 

 

  1. fejezet: Napfohász

 

2.1. szöveg

A Nap elsőként az elmét s értelmet fogta igába 

Az igazságért, s tűzfénnyel beragyogta a világot.

 

2.2. szöveg

Fegyelmezett gondolattal a Teremtő szavát lessük

Hogy egét elérhessük.

 

2.3. szöveg

Higgadt tudatú istenek – az égbe emelkedhettek.

Nagy fényesség gyújtására ösztönözze a Nap őket!

 

2.4. szöveg

A hatalmas Mindentudó jó bölcsei fegyelmezik értelmüket s elméjüket,

S néki, teremtő nagy Istennek áldoznak a törvényismerők imáikkal szépen. 

 

2.5. szöveg

Hódolattal mondom ősi imád, versem törjön utat, mint a napsugár!

Hadd hallják a Halhatatlan fiai, bizony, még a mennybe jutottak is!

 

2.6. szöveg

Amerre a tüzet gyújtják s amerre a szél iramlik,

amerre a szóma csordul, a Gondolat ott születik!

 

2.7. szöveg

Teremtőtől serkentve örvendezz az imában!

Ha majd az lesz menedéked, visszahatás nem ér téged.

 

A jóga gyakorlása

2.8. szöveg

Testét három helyt egyenesen tartva érzékeit s elméjét szívébe vonja

Brahman csónakján a bölcs így keljen át a világ minden rettentő folyóján.

 

2.9. szöveg

Mozgását és légzését zabolázva az orrán keresztül lélegezzen csak!

Elméjét a bölcs buzgón fegyelmezze, mint vad lovakat, kocsi elé kötve.

 

2.10. szöveg

Kőtől, portól s tűztől mentes sík helyen, gondolkodást ösztönző vízcsobogással

s egyéb módon elbűvölő rejtett zugban, széltől védve gyakorolja magát buzgón!

 

2.11. szöveg

Köd, füst, napsugár, szél, tűz és fénybogár, villámcsapás, kristály és a holdvilág –

Előzetesen bizony e formákban mutatkozik meg Brahman a jógában.

 

2.12. szöveg

Miként föld, víz, tűz, lég s éter megnyilvánul, úgy áll elő a jóga öt vonása.

Kórság, vénség s halál nem háborgatja azt, kinek testét jóga-tűz alkotja.

 

2.13. szöveg

Könnyedség, egészség és vágytalanság, megnyerő megjelenés, kellemes hang,

Szolid illat és ritka ürítkezés – ezek a jóga első sikerei.

 

Istenélmény

2.14. szöveg

Midőn a porlepte tükröt letörlik, s az tiszta ragyogással újra fénylik,

úgy saját lelki voltát fölismervén az ember is sikert arat s örvendezik.

 

2.15. szöveg

Önnön lelki mivoltának fényében Brahman természetét is fölismeri:

nem született, örök, igaz és tiszta – ha így látja, lehullanak béklyói.

 

A rejtőzködő Isten

2.16. szöveg

Ő az Isten, ki minden szférát átjár, Ő az elsőszülött és Ő a magzat,

A megszületett és a születendő, aki mindenkiben és mindenütt ott van.

 

Az az Isten, aki minden szférát átjár, az Elsőszülött, a Magzat. A megszületett és születendő, ő áll mindenkivel szemközt, arca mindenfelé tekint.

 

2.17. szöveg

A tűzben s vízben lakozó, a mindenséget átható,

A gyógynövényekben s fákban lakó Istennek, őnéki hódolok!

 

Megvilágítás

2.1-5. Az első öt, Szávítr napistent dicsőítő szöveg átvétel, s megegyezik a Satapatha-bráhmana 5.3.1.12-17., a Taittiríja-szanhitá 4.1.1.1-5. és a Vádzsaszanéji-szanhitá 11.1-5. szövegeivel. Ez utal arra az igényre, hogy a mű a védák eredendő bölcseletének szerves 

folytatása.

A napfohász – akár a nevezetes gájatrí-fohász a Rg-védából (3.62.10.) – az emberiség egyetemes nap-vallását, világosság-kultuszát tükrözi. Szávitr az ösztönző, az élet záloga, s a fohász azért szól, hogy ne csak a világot, hanem az ember tudatát is ragyogja be megvilágosító sugaraival. A nap, föld és tűz sok esetben a három legfőbb kozmológiai tényként szerepel.

Az elme fegyelmezése (2.2.) sajátságos eszköz révén, az összeköttetés, odaszentelés (jukta) valósul meg, ami a jóga összeköttetésére is utal. A lemondásnak is két fajtája ismeretes. A majomszerű lemondás (marakata vairágja) az objektumokról mond le, míg a odaszentelt lemondás (jukta vairágja) a dolgok isteni összefüggésrendbe állításával adja föl a ragaszkodást. Ekként az elme odaszentelő fegyelmezése sem puszta aszketikus technika, hanem az elme lefoglalása a világosság gondolatával, forrásával. 

A higgadt tudatú isteneket (2.3.) Szávitr a gondolatával, tudati erejével fegyelmezte meg, s ők is a megvilágosodás szolgálóivá válnak. A bölcsek (2.4.) szintén elméjüket fegyelmezve kapcsolódnak be az imádatba, akárcsak a Nap ösvényét, a megvilágosodás útját követő gyakorló (2.5.). A halhatatlan fiai (amrtaszja putráh) a nektár szülötteire, az örökkévaló lelkekre utal. Az utolsó szöveg egy másik értelmezése szerint nem a bátor fohász-mondó, hanem az esedező ember szól, aki az istenségek, a bölcsek s égi feljebbvalók áldásáért folyamodik, hogy megláthassa a válogatott imákkal dicsőített Legfelsőbbet.

2.6-7. A szövegek az áldozatok előkészítő és tisztító hatását említik. A gondolat (manasz) az elme, aminek fegyelmezését a tűz-áldozat, a légzés uralása és a szóma préselés áldozata mozdítja elő. A tűzgyújtás a személyes gyakorlás példázata is lehet, amikor is a felső tűzcsiholó fa az óm mantra, az alsó fa pedig a jógí teste. A serkentés a meditáció inspirált, Istentől áthatott jellege: hadd ösztönözze meditációnkat a Nap! A sikeres fohász-meditáció pedig megszabadít a korábbi tettek következményeitől.

2.8-15. E szövegek a jógát taglalják: a szükséges viselkedést, normákat, a helyet, az első eredményeket, a jóga misztikus képességeit és azok következményeit. A jóga gyakorlása során fontos az egyenes testtartás, a mellkas, a nyak és a fej egy vonalban tartása, a légzés szabályozása s ennek köszönhetően az elme fegyelmezése. A vad lovak és a kocsi hasonlat a Katha-upanisad 1.3.3-9. híres példázatára utal. A jóga gyakorlásához szent és elvonult környezet illik (vö.: Bhagavad-gítá 6.11-12.). A különböző víziók (2.11.) a misztikusok élményeire utalnak, amiken keresztül a Legfelsőbb feltárja magát.

„Elsőként egy jel tűnik föl, akár egy csillag, majd lassan gyémánt tükörré változik, aztán a telihold korongjává, majd a kilenc ékkő fényes diagramjává [a naprendszert reprezentáló kilenc ékkő mandalája], aztán a delelőn álló Nap korongjává, majd tűzcsóvává, kristály-körré és fekete övezetté, ponttá zsugorodik, holdsarló lesz, és lesz csillag, lámpás majd a szemek fénye, az arany ragyogása és a kilenc ékkő tündöklése.” (Mandala-bráhmana-upanisad 2.1.)

A jóga öt vonása: i) kezdet (árambha): testi egészséget és tisztaságot biztosít; ii) eredmény (ghata): a bánat leküzdése; iii) jártasság (paricsája): az egységes látásmód elérése; iv) tökéletesség (nispatti): a megvilágosodás, míg a végső fokozat v) a lelki-tudati alkat kibontakozása, illetve találkozás a Legfelsőbb Lélekkel.

A porlepte tükör (2.14.) bevett hasonlat a tudat befedettségére vö.: Bhagavad-gítá 3.38., illetve a lelki folyamatok tisztító hatására. 

Az egyéni lelki felismerés és a személyes Isten felismerése egymást feltételezve megy végbe (2.15.) és a mennyiségi és személyiségbeli különbség mellett a minőségi azonosságra mutat rá. A nem született és örök vonások ontológiai tények, az igaz (szarva tattva) minden lelki tény valódiságát jelzi, míg a tiszta (visuddham) az anyagi vonásoktól való mentességet jelzi. 

2.16-17. E szövegek kiegészítésként Isten jelenlétéről és imádatáról szólnak, s mint a mindent átható, mindenben benne rejlő lényeget határozzák meg, akinek arca mindenfelé tekint, azaz mindentudó. 

 

  1. fejezet: A legfőbb valóság

 

3.1. szöveg

Bizony halhatatlanná lesz, aki ismeri a hatalmát gyakorló hálóvetőt, 

Keletkezés s fennmaradás egyetlen, minden szféra fölött regnáló urát.

 

3.2. szöveg

Rudra az egyetlen, nincs mellette más, aki uralkodjon a világok fölött.

Teremt s gondoskodik, mindenkiben ott van, s az idők végezetén megsemmisít mindent.

 

3.3. szöveg

Szeme mindent lát, arca mindenfelé néz, lába s karja elnyúlik mindenhová.

Az egy Isten lehel életet minden kezes és szárnyas lénybe Földön s égen.

 

3.4. szöveg

Ó, istenek forrása s eredete, parancsoló Rudra, nagy látnok!

Ki megteremtetted az Aranymagzatot, áldj meg bennünket tiszta értelemmel!

 

Rudrához intézett fohász

3.5. szöveg

Ó, Rudra, áldásos, kegyes, délceg, békés és bűntelen!

Hegy lakója, kérlek, tárd föl magad, hadd lássuk alakod szüntelen!

 

3.6. szöveg

Ó, hegylakó, kezedben nyilaidat áldjad meg;

Hegyek menedéke, ne bánts se vadállatot, se embert!

 

A Legfelsőbb ismerete

3.7. szöveg

Ennél is magasabb Brahman, a Legfőbb, a minden teremtmény testében rejtező,

Mindenséget magába ölelő! Örök lesz, ki Istenként tudja őt!

 

3.8. szöveg

Ismerem én ezt a legfelsőbb Személyt, napsugár-színűt, túl a sötétségen.

Őt ismervén legyőzhető a halál, mert nincs más útja a végső célnak.

 

3.9. szöveg

Nálánál felsőbbrendű nincsen senki, de nincs nála sem parányibb, sem nagyobb.

Mennyekben gyökerező szálfaként áll ott, s teli van véle az egész mindenség.

 

3.10. szöveg

Aki ennek [a mindenségnek] fölötte áll, testnélküli s bánattalan;

Ismerője halhatatlan, míg mások jutalma bánat.

 

A kozmikus lény

3.11. szöveg

Minden arc, nyak s fej a tiéd, ott lakozol szívek mélyén,

Mindent betöltő Istenség, mindenütt ott vagy áldásként.

 

3.12. szöveg

Ez a személy bizony nagy Úr, az értelem ösztönzője:

Legtisztább eredményre visz az örökös fény Istene.

 

3.13. szöveg

Épp hüvelyknyi nagyságú a belsőúr, s mindörökre a lények szívében lakik.

Ő a szív, az elme s a tudat ura; ismerői halhatatlanokká válnak.

 

3.14. szöveg

Sok ezer fejű ez a lény, ezerszemű, ezerlábú,

Áthatja a mindenséget, s arasznyit túlnyúlik rajta.

 

3.15. szöveg

Bizony Purusa itt minden, ami van, s eljövendő.

Az öröklétnek ura ő, s étel által mindent túlnő.

 

3.16. szöveg

Arca, szeme és a feje, karja, lába és a füle

Elér bizony mindenfele, mindenséget felöleli.

 

3.17. szöveg

Mintha érzékek árnyalnák, s mégsincsenek érzékei,

Mindennek Istene, Ura, mindenki végső oltalma.

 

3.18. szöveg

Kilenckapus városában hattyú örvend a világnak;

Minden szférát megbabonáz, álló s mozgó lényt leigáz.

 

3.19. szöveg

Nincsen lába, mégis gyors, keze sincsen, de megmarkol, lát szem nélkül, hall fül nélkül.

Mit tudni kell, ismeri, őt viszont senki, a Legfőbb Személynek így őt nevezik.

 

3.20. szöveg

Kicsinynél apróbb, hatalmasnál nagyobb a lények szíve mélyén lakó Lélek.

Tétlennek ha látod, többé nem bánkódsz; Urat s fenségét látni Isten kegye.

 

3.21. szöveg

Jól ismerem az ősörök Önvalót, mindenki Lelkét, világot áthatót.

Születés-kioltónak Őt mondják, Brahman-tudók örökként magasztalják.

 

Megvilágítás

3.1-6. A szöveg Siva-Rudraként mutatja be a személyes Istent. A háló lehet az illúzió szövedéke, a primordiális káprázat, vagy gondolhatunk a pók és hálójának példájára is. A hindu szellemi hagyományok nagy törésvonala nem a különféle istenségek preferálása között található, hanem a személytelen elv és a személyes isten-koncepció között. Rudra nem más, mint Siva egyik megnevezése: bömbölő. A Siva-koncepcióban ambivalens vonások találkoznak: teremtő és megsemmisítő, a jóga aszkétája és nagy szerelmes, akinek nászába beleremeg a világ. Siva a művészetek ihletője is, így a világot is esztétikus módon, táncával semmisíti meg.

A mindenhová elnyúló karok és mindent látó szemek képe (3.3.) rokon a Rg-véda híres Purusa-szúkta himnuszával (10.81.3.) és a Legfelsőbb kozmikus formáját (virát-purusa) idézi. A kezek az erény és bűn kettősét jelentik, a szárnyak pedig az anyagi elemeket szimbolizálják. Az Aranymagzat általában Brahmát, a világ mérnökét, első teremtett lényét jelöli, más értelmezés szerint a világot átható isteni szellemet, a világlelket. 

3.5-6. E szövegeket vesd össze a Vádzsazsanéjí-szanhitá 16.2-3. verseivel, illetve a Nílarudra-upanisad 8.5. szakaszával. A kegyes (Siva) és a hegy lakója (Girisa) Rudra további nevei, de reá utal a ne bánts vadállatot kitétel is, mert Rudra az állatok atyja (Pasupati) is. 

3.7-21. Ez a szakasz az isteni princípiumnak, Brahmannak a világmindenségben és az élőlények szívében lakozó jelenlétével foglalkozik. Az istenismeret az üdvösség biztos útja. A 3.8. szöveg azonos a Vádzsazsanéjí-szanhitá 31.18. szövegével, a 3.9. pedig a Mahánárájana-upanisad 10.32. versével. Az itt szereplő világfa a Katha-upanisad 6.1., illetve a Bhagavad-gítá 15.1-4. versében említett hasonlatra emlékeztet. 

A 3.11. szövegben a mindent betöltő Istenség (Bhagaván) a transzcendens tulajdonságokban bővelkedő személyes Isten, az áldásként kifejezés pedig eredetileg áldásosként szerepel (Siva jelentése áldásos). A hüvelyk nagyságú belsőúr, a szívben lakozó isteni kísérő (3.13.) párhuzamba állítható a Katha-upanisad 6.9. és 6.17. versével, s azok összegzésének tekinthető. A 3.14-15. szövegek a Rg-véda Purusa-szúkta himnuszából valók (10.90.1-2.) Az étel (3.15.) az áldozati felajánlások isteni tápanyagát jelenti.

A mindenhová elterjedő isteni érzékszervek említése (3.16.) a Bhagavad-gítá 11.10-11. versével rokon, míg a kilenckapus város (3.18.) az érzékszervekkel (két szem, két orrlyuk, két fül, száj, nemzőszerv és ürítőnyílás) rendelkező test allegóriája. Az anyagi érzékszervek híján is teljes és tökéletes (vö.: Ísa-upanisad 4-5.) A felsőbb Önvaló egyszerre hatja át a világmindenséget mint világszellem, és az egyéni lélek kísérőjeként jelen van minden lény szívében is, felismerése a jóga egyik nagy eredménye.

 

  1. fejezet: A sokrétű világ egyetlen Istene

 

4.1. szöveg

A színenincs egy Isten, aki erejét sokféleképp latba vetve szór tarka fényt,

S világ kezdetét s végét egybefonja, áldjon meg minket tiszta értelemmel!

 

4.2. szöveg

Bizony ő a Tűz és a Nap, bizony ő a Szél és a Hold,

Ő bizony a mag, ő Brahman, ő a víz és az ősatya.

 

4.3. szöveg

Asszony vagy, és férfi vagy te, ifjú ember és hajadon,

Öregemberként botra támaszkodsz; születvén mindent látsz a világon.

 

4.4. szöveg

Sötétkék madár s rőtszemű zöld papagáj, villámterhes felleg, évszak s a tenger –

Te vagy ez mind! Kezdeted nincs, áthatsz mindent, az egész mindenség belőled ered!

 

Az egyetemes lélek és az egyéni lélek

4.5. szöveg

A rőtes-fehér-sötét nem-született számos hasonlatos utódot ellik.

Párját hűséggel szereti a másik, kéjét élvezvén lelép a harmadik.

 

4.6. szöveg

Két madár, kebelbéli jóbarát, egyazon fának élvezi oltalmát.

Egyik édes termést csipeget, a másik nem eszik, csak figyelget.

 

4.7. szöveg

Az ilyen fán a megtévedt élőlény gyámoltalanul egyre bánkódik,

Ám társát, Urát, ha felismeri, s meglátja fenségét, már csak örvendezik.

 

4.8. szöveg

Aki a himnusz örökös lényét – kitől az istenek az égben függnek –,

Nem ismeri, mit ér annak véda-himnusz? Ismerői viszont már beteljesültek.

 

4.9. szöveg

Himnusz, rítus, áldozat s fogadalom, a védák hirdette múlt és jövendő –

Mindezeket a Mágus teremtette, s ebbe zárja a káprázat a lelket.

 

4.10. szöveg

Tudd: a Nagyúr a mágus, a természet csak káprázat,

S kerek e világot az ő szikrái népesítik be.

 

Üdvözítő istenismeret

4.11. szöveg

A minden forrást uraló egy Istent – akiben a mindenség feloldódik,

majd összeáll – az imádandó Urat megértve örök békét nyer az ember.

 

4.12. szöveg

Ó, istenek forrása s eredete, parancsoló Rudra, nagy látnok

Ki láttad az Aranymagzat születését, áldj meg bennünket tiszta értelemmel!

 

4.13. szöveg

Istenek óvó ura, világok végső nyughelye,

Kétlábú s négylábú lények vezére! Néked áldozzuk a vajat, Istenünk!

 

4.14. szöveg

Mindent átható lényeg, zűrzavarban mindennek sokalakú teremtője,

Mindenség áldásos, egy Istene, téged ismerve itt az örök béke!

 

4.15. szöveg

Ó, időbe rekedt világ oltalma, aki minden lényben benne rejtőzöl,

Akiben istenek s bölcsek találkoznak, téged tudván a halál-béklyó lehullik.

 

4.16. szöveg

Mint olvasztott vaj tetején a hártya, oly finoman jár át az Isten mindent.

Egy, áldásos és szívekben lakó – téged ismerve lehull minden béklyó.

 

4.17. szöveg

Mindenség teremtő Ura, nagy lélek, ki mindörökre a lények szívében laksz!

Te vagy a szív, az elme s tudat ura; ismerőid halhatatlanokká válnak.

 

4.18. szöveg

A sötétségkor nincsen nappal s éjjel, sem lét, sem nemlét, csak az áldásos Siva,

A múlhatatlan, fényes, akár a Nap, s a tőle fakadó ősi bölcsesség.

 

4.19. szöveg

Se fölfelé, se széltében, senki sem ragadta őt meg.

Hozzá senki sem fogható, s nagy dicsőség az ő neve.

 

4.20. szöveg

Alakját világi szem nem láthatja, testi szemmel senki föl nem foghatja,

Ám ki szívével s gondolattal tudja, hogy szívében lakik, halhatatlan lesz.

 

4.21. szöveg

Te nem-született vagy! – ekként folyamodik hozzád

E rettegő lélek, Rudra! Áldó orcád védjen mindig!

 

4.22. szöveg

Fiaimat s unokáimat ne bántsd! Életem, jószágaim s lovaim ne bántsd!

Haragodban hőseinket le ne vágd, hisz mindig néked hódolunk áldozattal!

 

Megvilágítás

4.1-4. E szövegek a Legfelsőbbet mutatják be. A színenincs kifejezés az anyagi tulajdonságok hiányára utal, Egy, aki mégis sokféleképp mutatja meg magát. A 4.2. szöveg a Vádzsaszanéjí-szanhitá 32.1. himnuszával párhuzamos, és a kozmológiai tényezőkben mutatja be Brahman jelenlétét, míg a következő szöveg (4.3.) az Atharva-véda 10.8.27. versével vethető egybe, és az emberben lakozó Istent magyarázza. Az utolsó szöveg szépen ellenpontozza a kezdő szöveget: a sokszínűség éppúgy sajátja a Legfelsőbbnek, mint a színtelenség. 

4.5-8. A szöveg az egyéni lélekről és a Legfelsőbb Lélekről szól. A 4.5. szöveg allegorikus szójáték: a nem-született (adzsa) szó másik jelentése kecske. A vörös-fehér-fekete tarka anyakecske – ez az anyagi természet szimbóluma – sok önmagához hasonlatos gödölyét ellik. A színek az anyagi minőségek kódjai: vörös – energia, fehér – fény, fekete – tömeg, tompaság. A másik, a hűséges pár a kecskebak (az anyagi kötöttségben élő egyéni lélek) aki követi, szolgálja, illeti az anyakecskét (az anyagi természetet) s annak bűvöletében él. A harmadik ugyanúgy meghágja a nőstényt, de miután örömét lelte, odébbáll, vagyis ez a felszabadulásra törekvő ember szimbóluma, aki odahagyja az anyagi örömöket s az üdvösségnek szenteli magát. Vesd össze: Cshándógja-upanisad 6.4.1-4., ami szerint a világon minden a három elemmel kapcsolatos: a tűzzel (vörös), a vízzel (fehér) és a földdel, illetve az étellel (fekete). 

A két madár (4.6-7.) az ember szívében (faág) lakozó egyéni lelket és az őt kísérő felülvigyázót, a Felsőlelket, a tanú-madarat jelöli. A híres szöveg ismétlődik a Mundaka-upanisadban (3.1.1-2.), s a két lélek említése a Katha-upanisad 1.3.1. szövegében is megtalálható. Az egyéni lélek a testi lét gyümölcseit csipegeti, tettei kellemes és kellemetlen következményeit egyaránt kénytelen elszenvedni. A Felsőlélek mindaddig pártatlanul igazgatja sorsát, amíg föl nem támad benne a vágy a lelki tökéletesedésre – ekkor az anyagi lét bánkódása helyett lelki boldogságban lesz része. A 4.8. szöveg idézet, vö.: Rg-véda 1.164.39.

4.9-10. Az egyéni lélek kötöttségének oka a káprázat, amely az idő fázisaiban és a vallásos cselekmények sokféleségében, s a természetben is megmutatkozik. A világ puszta káprázat (májá), aminek ura a varázsló (májin), azaz a Nagy Isten (Mahadéva) Siva egyik megnevezése. A helyes tudás elsajátítása egyben az üdvösség elnyerésének is eszköze. Itt a védánta illúzió-elméletének és a szánkhja természetfelfogásának párhuzamát fedezhetjük fel. 

4.11-22. A további szövegek az üdvözítő istenismeret erényeit taglalják.

4.13. A szöveg második sora a Pradzsápatihoz szóló himnusz idézete a Rg-védából (10.121.3.).

4.17. A szöveg szinte szóról szóra azonos a 3.13. tartalmával,

4.18. Utalás a Rg-véda nevezetes naphimnuszára, a gájatrí-fohászra (tat szavitur varénjam, Rg-véda 3.62.10.)

4.22. A Rg-véda 1.114.8. verse, ami azonos a Taittiríja-szanhitá 4.5.10.3., illetve a Vádzsaszanéjí-szanhitá 16.16. versével. Ez a többszörös hivatkozás a védákra a szöveg hitelességét emeli.

Az ontológiai tényeket rögzítő, inkább teológiai-elméleti fohászok után a Legfelsőbb felismerésének áldásos következményét, az üdvösséget nevezi meg a szöveg, végül gyakorlati célokért, kegyelemért és oltalomért esedező fohászok zárják a sort. 

 

  1. fejezet: Az immanens egy Isten

 

5.1. szöveg

A múlhatatlan és legfőbb Brahmanban tudatlanság s tudás is benne rejlik.

Örök a tudás, múlik a nem-tudás, kettő irányítója a harmadik.

 

5.2. szöveg

A minden forrást uraló egy Isten minden testi formának is forrása, 

gondolatában hordja, s ha megszületik, látja a kezdetben lett rőtes látnokot.

 

5.3. szöveg

Hálóit kiveti rendre, ügyesen, majd bevonja őket a mezőn az Úr,

Megteremti újra az urakat – a Nagy Lélek gyakorolja hatalmát.

 

5.4. szöveg

Miként a fönt, alant s keresztül-kasul mindent beragyogó fényes Nap lángol,

Úgy uralkodik az imádandó Úr az anyaméhből születettek fölött.

 

5.5. szöveg

Természetét beérlelve a teremtő létrehoz és átgyúr mindent, ami van

Az egy Isten ural mindent a világon, s meghatároz minden tulajdonságot.

 

5.6. szöveg 11/10 – 12/11

Véda bizalmas tanaiban rejlő, Brahmá szerint véda-imát szülő!

Ősistenek s látnok bölcsek, kik ismertek, maguk is halhatatlanokká lettek.

 

Az egyéni lélek

5.7. szöveg

Az anyagba zárt, gyümölcstettet végző, tettei következményét élvező,

Sokalakú, háromutas s -kötelű – tettei szerint vándorol, ím a lélek.

 

5.8. szöveg

Arasznyi nagy, alakja akár a Nap, szándékkal és hamis öntudattal bír,

Értelme s öntudata ellenére kicsiny, mint az elefántösztökecsúcs.

 

5.9. szöveg

Hajszálvégnek századrészét száz részre, ha felosztanánk

Az élőlény akkora, de öröklétre van hivatva.

 

5.10. szöveg

Nem női és nem is férfi, de bizony nem is semleges,

S amily formát éppen felölt, az oltalmazza, védi meg.

 

5.11. szöveg

Gondolat, érintés, látvány s szenvedély, bő étel-ital nyomán születik s nő,

Tettei szerint ölt fel egymás után különböző formát a megtestesült.

 

5.12. szöveg

Tulajdonságai szerint választja sokféle formáját – finomat s durvát –, 

S tetteivel ő zárja testbe magát, s tűnik testei szerint mindig másnak.

 

Istenismerettel elnyerhető üdvösség

5.13. szöveg

Kezdete s vége nincs, áll a káoszban mindennek sokalakú teremtője.

Egy és mindenben benne lakozó – téged ismerve lehull minden béklyó.

 

5.14. szöveg

Érzelemmel keresd Istent, lét és nemlét urát, Sivát!

A teremtő ismerői levedlették már a testet.

 

Megvilágítás

A fejezet három témát taglal: az egyéni lelket rabul ejtő tudatlanságot (5.7-12.), az üdvösséget hozó tudást (5.13-14.), valamint a mindkettőt felölelő, s mégis azokon túl lévő Brahman témáját. (5.1-6.)

5.1. Meglepő kijelentés, hogy a legfőbb Brahmanban a tudatlanság is benne foglaltatik, ám ez mulandóként létezik, míg a szent tudás örök.

5.2. A világ kiformáltságával egyetemben nem más, mint egy isteni gondolat, ami megelőz minden egyebet. A rőtes látnok általában a vöröses-szőkés hajszínű Kapila rsi, aki a védánta tanaival vitában álló szánkhja-iskola atyamestere volt. Éppen ezért nem valószínű, hogy az upanisad egy vitapartnert ruházna fel isteni vonásokkal. A rőtes látnok így az arany (vagy vörös) magzat, azaz Hiranjagarbha, aki nem más, mint Brahmá, a világ első teremtett lénye, a legfőbb intellektus, a Legfelsőbb és a teremtett világ közti közvetítő, vö.: 4.11.

5.3. A háló a szamszára körfolyamata, az újra megteremtett urak pedig Isten segítői, azaz a kozmológiai hierarchia beosztott tisztviselői. A segítők már a Rg-véda 10.129.5. versében is feltűnnek, yati néven, akik erőfeszítést tesznek.

5.6. A véda titkos bizalmas tana (véda guhja upanisad) három szakaszt ölel fel. A véda általánosságban az áldozati rítusokat s eredményeiket taglaló rítuselmélet (karma-kánda), a titkos (guhja) szakasz az áranjaka-irodalom, amely eljut Brahman különféle aspektusainak imádatához (jóga-kánda), az upanisad-irodalom pedig az üdvösséget biztosító lelki tudást taglalja (gjána-kánda).

Az 5.7-12. szövegek az egyéni lélekkel, mint a „másik” Brahmannal foglalkoznak.

5.7. Az egyéni lélek a karma alárendeltjeként, a szamszára részese, testek miriád sokaságát öltheti. A három út az 1.4. szöveg szerint az ember cselekvési módozatai: az erény (dharma), a bűn (adharma) és a tudás (gjána) útja; vagy az istenek útja, az ősatyák útja, illetve az emberek útja. A három kötél pedig az anyagi természet három minősége: a tömeg, az energia és a fény.

5.8-9. Az egyéni lélek mérete arasznyi (vö.: Katha-upanisad 2.1.13.), illetve a hajszálvég tízezred része, tulajdonságai között ott az öröklét, az önragyogó jelleg, az értelem, akaraterő és öntudat.

5.10. A lélek neme a kérdés. A lélek által magára öltött teste szerint alakul a test nemi identitása, s bár a szöveg a semlegességet és maszkulin/feminin nemi identitást is kizárja – ezzel szinte angyalként definiálva a lelket – mint ontológiai kategória a lélek mégis feminin természetű. Ezt az identitást nem a testi forma határozza meg, hanem a forrásjelleg, illetve a hivatás. A mindenség forrását tekintik az egyetlen maszkulin princípiumnak, minden egyéb – a kiáradó energiák, a teremtett világ stb. – femininnek számít. Ekként a lélek is ebbe a kategóriába tartozik. A női jelleg hivatása az, hogy a férfias forrás örömét szolgálja, vagyis az egyéni lélek hivatása, hogy a Legfelsőbb örömét szolgálja.

5.11-12. A lélek testet öltésének és fejlődésének mozgató rugói közt egyik a szenvedély, illúzió (móha), más olvasat szerint áldozat, fölajánlás (hóma). A durva testi forma az anyagi elemekből – föld, víz, tűz, levegő, éter – épül fel, míg a szubtilis finom test alkotói az elme, értelem és öntudat.

5.13-14. Az üdvösség záloga a sokféle változékonyságon túl a változatlan Isten ismerete, amire az érzelemgazdag kutatás vezet leginkább. A teremtő Isten többféle értelmezésre ad lehetőséget. Az eredeti szöveg a teremtést (szarga) és annak részeit (kalá) – értsd a védákat s egyéb tudományokat – is megalkotó Istenről beszél, Sankara szerint viszont a lélegzettel (prána) kezdődő s a megnevezéssel (náma) befejeződő sorozatra utal a Prasna-upanisad 6.4. szakaszában. 

 

  1. fejezet: Az immanens és transzcendens Isten

 

6.1. szöveg

Némely bölcsek szerint az öntermészet, mások szerint az idő – de tévednek,

mert Brahman kerekét e világban Isten nagysága tartja mozgásban.

 

6.2. szöveg

Örökkön áthatja a mindenséget az idő mindentudó teremtője

Vezérletével a mű bontakozik, föld, víz, tűz, lég, éter megteremtetik.

 

6.3. szöveg

Művét megteremtvén vissza is vonja, a dolgokat önnön lényébe oltja,

Az egyet, kettőt, hármat és a nyolcat, időt s a lélek finom vonásait.

 

6.4. szöveg

Újrakezdvén a vonásokkal árnyalt tettel s érzéssel osztályozott mindent.

Ezek híján megsemmisül a műve, ám a másik lényegében megmarad.

 

6.5. szöveg

Ő a kezdet s az okok forrása, lásd: három időn túli s részek nélküli,

A kozmikus forma, lények forrása, az imádandó, öntudatos Isten.

 

6.6. szöveg

Világfától s időtől különb, dicsőbb világmozgató, boldogulás ura, 

Erény oltalma, gonosz legyőzője, örök, önálló, mindenség hajléka!

 

6.7. szöveg

Őt valljuk Istenként, s a világ uraként – uraságok imádandó legfőbb ura,

Atyaurak legfőbb atyamestere, istenek transzcendens ura, Istene! 

 

6.8. szöveg

Nincs néki teendője, sem érzékszerve, hozzá senki se fogható s nincs nála jobb,

Magasztos ereje, úgy mondják, sokrétű: tudás, erő, tett természetes néki.

 

6.9. szöveg

Nincsen elöljárója e világon se parancsolója, de nyoma sincsen.

Érzékszervek urainak mestere, végső ok, nem szüli, s nem uralja senki!

 

6.10. szöveg

Pók gyanánt burkolózik az ősanyag-hálóba

Természete folytán az egyedüli Úr.

Ő vigyen minket Istenhez!

 

6.11. szöveg

Minden lényben ott rejlik az egy Isten, a lények mindentudó belsőura.

Tetteket elrendez, és mindent áthat a vonásanincs egyedüli tanú.

 

6.12. szöveg

A sokaság egyetlen ura tétlen, az egy magot mégis megszaporítja.

Örök üdvöt más nem nyer, csak az a bölcs, ki Őt önmagában is fölfedezi.

 

6.13. szöveg

Örökök közt örök, lelkesek közt Lélek, sokak közt az Egy, vágyak teljesítője.

Elemzés, jóga mutat rá az okra, s Istent ismerve lehull minden béklyó.

 

6.14. szöveg

Nem süt ott a Nap, sem a Hold, vagy a csillagok, nincs ott villámfény és evilági tűz sem.

Ám ha Ő ragyog, kiviláglik minden, fénye beragyogja a mindenséget.

 

6.15. szöveg

A mindenség közepén van egy hattyú. Ez a magát a tengerbe vető tűz.

Őt ismervén legyőzhető a halál, mert nincs más útja e végső célnak.

 

6.16. szöveg

Az idő mindentudó teremtője csinál mindent; ő önmaga forrása.

Anyag, lélek s a kötelékek ura, szabadság, kötés s állandóság oka.

 

6.17. szöveg

Ő a mindenség múlhatatlan ura; mindenütt ott van a világ oltalma.

A világot örökkön a hatalom egyetlen birtokosa igazgatja.

 

6.18. szöveg

Üdvkeresőként folyamodom én a megvilágosodás Istenéhez,

Aki hajdanán Brahmát tanította, s bizony a védákat néki továbbadta.

 

6.19. szöveg

Tagja nincsen, tétlen s higgadt, makulátlan s tökéletes,

Üdvösségbe vezető híd, akár a leégett máglya.

 

6.20. szöveg

Mikor az ember a teret bőrdarabként felgöngyöli

Akkor Istent fölismerve a lét gyötrelme megszűnik.

 

6.21. szöveg

Vezeklése s az isteni kegy folytán Svétásvatara Brahmant ekként tudván

Helyesen szólt a folttalan Istenről, a kötetlen szentek imádottjáról.

 

6.22. szöveg

A védáknak ősidőktől ápolt nagy misztériumát

Fiú s tanítvány hadd hallja, de zaklatott embernek ne add át!

 

6.23. szöveg

Kinek hite rendületlen Istenben és mesterében,

E nagy léleknek föltárul az elmondottak értelme, a nagy léleknek föltárul!

 

Megvilágítás

A 6.1-4. szövegek Brahmannal, mint a jelenségek mögött rejlő egyetlen, végső princípiummal foglalkoznak. A teremtés és megsemmisülés fázisai ismétlődnek, s az üdvösségre érettek kijutnak az anyagi lét útvesztőjéből.

6.1-2. A kozmikus mozgás, működés szimbolikus megnevezése Brahman kereke, ennek okáról megoszlik a bölcsek véleménye, de a szöveg az idő és a dolgok természete helyett Istenben jelöli meg a mozgatót.

6.3-4. A világ nem más, mint Isten energiájának kiáradása, illetve visszavonódása a teremtésciklusok váltakozása szerint. Az egy – a szellem, a Purusa; a kettő – a megnyilvánult és meg nem nyilvánult, illetve szellem (purusa) és anyag (prakrti) kettőse; a három – a kötelékek: jóság, szenvedély, tudatlanság; a nyolc – értelem, hamis öntudat, elme és az öt finom elem: hang, érintés, szín, íz, illat; míg a lélek finom vonásai az elme működéseire – szeretet, düh stb. – vonatkozik. Ezeknek az ösztönzéseknek a szellemében indul meg a karma örvénye, amely vagy a lét további övezeteibe vezeti a lelket, vagy ha megszűnik a cselekedetek ösztönzése, akkor maga a világ is megszűnik létezni, ám a másik – értsd a lélek – megmarad. Egy további értelmezés szerint a szöveg az egyénre is vonatkoztatható, s ha az ember már nem önző érdekből cselekszik, hanem Isten iránti odaadó szellemben, akkor megszabadul a karma kényszerétől.

6.5-10. E szövegek Brahman fenségéről tudósítanak.

6.5-6. A három idő a múlt, jelen, jövendő, a világfa pedig a közismert hasonlat, vö.: Bhagavad-gítá 15.1-3. Aki a mindenség támaszaként ismeri Istent, felszabadul. 

6.8. Fontos definitív szöveg. A Magasztos ereje (parászja sakti) kifejezés a Legfelsőbb sokféleképp megmutatkozó energiáiról beszél. Három fő kozmológiai energia létezik: a transzcendens belső (pará-sakti), a közbülső (tataszthá-sakti) és az anyagi vagy külső energia (apará– vagy májá-sakti), amik rendre az isteni szféra, az élőlények, illetve az anyagvilág. Isten természetéből fakad az itt említett tudás (gjána), erő (bala) és cselekedet (krijá), a teremtő képesség, a mindentudás, illetve mindenhatóság zálogai.

6.9. A jel, nyom (linga) hiánya a rejtőzésre, az észrevétlenségre utal, vagyis csak a méltó jelölt és az arra alkalmas kutató akad Brahman nyomára. A látó, hívő ember számára minden Isten keze nyomáról árulkodik. 

6.10. Az immanens Isten áthatja a világot, az őstermészet, ősanyag (pradhána) pedig a megnyilvánult világ szövedéke. Az 5.3. szerint a háló a szamszára, s az egyéni lélek belegabalyodik ebbe a pókhálóba. Barátja, a Felsőlélek, mentes marad, s ez a mindenki szívében ott lakozó immanens aspektus vezet el a transzcendens Istenhez.

A 6.11-20. versek Istennel s a nála talált oltalommal, mint a fölszabadulás módjával foglalkoznak. Ezért nincs ateista üdvözülés.

6.11. Az immanens Isten vonásanincs (nirguna) jelzője az anyagi tulajdonságok hiányára mutat rá – ami nem zárja ki a transzcendens tulajdonságok létét. A szöveg visszautal a nyomanincs jellegre (6.9.).

6.12. A Felsőlélek nemcselekvő, az egyéni lélek karma-magjait mégis megszaporítja, vagyis úgy rendezi a sorsot, hogy aktivitása folytán az egyén éppen a neki rendelt sorspályát futhassa be, vö.: Katha-upanisad 2.2.12.

6.13. A szöveg minden valószínűség szerint nem az elemzés (szánkhja) és a misztika (jóga) iskoláját említi, amikkel a védánta mindig is vitában állt, hanem az elmélkedés és meditáció értendő itt, mint Isten felismerésének eszközei, amik végül megadják a szabadulást. A szöveg első sora megegyezik a Katha-upanisad 2.2.13. szövegével.

6.15. A hattyú mint lélekmadár közismert szimbólum, s a metafora az egyéni lélek és a létóceán, vagy Isten s a világ kontrasztját tükrözi. Tűz és víz, értsd a szellem és az anyag kioltaná egymást, misztikus egyesülésük mégis vissza-visszatérő motívum, eredetileg talán a tengerbe nyugvó Nap szimbolikus képe.

6.16. Minden ok végső oka önmagának forrása. A kötelékek az anyagi természet minőségei (tömeg, energia, fény), és ahogy az üdvösség a kötöttség ellentétpárja, úgy az állandóság a szamszára lélekvándorlásának ellentéte.

6.17. A legfelsőbb Isten mint a világ ura mellett egy másik értelmezés szerint a szöveg Hiranjagarbha Brahmáról, az első intelligens lényről szólhat, aki a kozmikus értelem (buddhi) megtestesítője. Ez a szánkhja iskolában az őshalmazzal (mahat) azonosítható.

6.18. Itt két szövegolvasat ismeretes: a kegyessége folytán megismerhető Isten (átma-buddhi-praszádam), illetve az önragyogó Isten, akinek lelki, szellemi fénye ragyog (átma-buddhi-prakásam) – ez utóbbi Sankara véleménye. Brahmá az univerzum első teremtett lénye, a legfőbb intelligencia, aki a véda-bölcseletet a szívén keresztül nyerte el.

6.19-20. Előbb a Legfelsőbb Lélek már említett tulajdonságait halljuk, majd az üdvösséghez segítő híd-szerepéről szól a szöveg, a leégett máglya pedig a holttest hamvasztására utal, ami a lélek égi útját segíti. A második szöveg az Istennel szemben az üdvösségre jutó emberrel foglalkozik. Döbbenetes metafora a bőrdarabként felgöngyölhető tér, ami képtelenségnek tűnik, akárcsak a földi lét nyomorúságainak megszűnése. A leégett máglya az idő, a felgöngyölt világ pedig a tér legyőzése – ennek egyedüli záloga Isten felismerése.

A 6.21-23. szövegek az egész mű epilógusaként szolgálnak.

6.21. A szöveg alanya Svétásvatara, a Fehérlovú bölcs tanító. A vezeklés (tapaha) a költögetés, energia-közlés, vagyis a test fegyelmezése felszabadítja a szellemi energiákat. E szubjektív cselekmény mellé társul az isteni kegyelem. Úgy mondják, egy keréken nem gördül a kordé: az emberi erőfeszítésre és az isteni kegyelemre egyaránt szükség van. A kegyelem nem függeszti föl az ember tettrekészségét, hanem a lehető legmagasabbra emeli az ember lehetőségeit. 

6.22. Az upanisadokban számtalanszor előforduló megkötés, amely a tan tiszta átörökítését segítette. A tan befogadására méltó jelölt lehet a jó fiúgyermek, az alkalmas tanítvány, vagy a szenvedélyeit uraló ember.

6.23. A záró szöveg az Istenbe és a mesterbe vetett hit fontosságát húzza alá. A rendíthetetlen hitű ember nagy lélek (mahátmá), aki nem intellektuális módon, hanem a megvilágosodás révén ébredhet rá a tanítás titkaira. Az ismétlés a szöveg végleges lezárását jelöli.

 

 

74/2021
Szvámí Tírtha és a Napkelet munkaközösség