Szabadulás a kelepcéből

Gnózis, test, lélek, vándorlás

A korai keresztény gnosztikus források java része elveszett, illetve mint eretnek írásokat megsemmisítették azokat. Ami fennmaradt, az inkább a hitharcosok vitairataiban szereplő idézetek, tételek, amiket cáfolni igyekeztek. Milyen érdekes egy homorú tükörből, töredékekből megpróbálni rekonstruálni egy elveszett tanítást. 

Talán mondhatjuk, hogy a gnózis egy egyetemes ős-misztika, bizonyos felismeréseken alapuló közös titkos nyelv, amit a beavatottak ismernek, a kívülállók számára pedig ismeretlen terület. Az egyes szűkebben kodifikált iskolák, vallások valójában ennek az egyetemes misztikus gondolatnak a tenyésztalajában léteznek, mintha az Isten kertjének egyes különálló ágyásai volnának. Az ágyás nem azonos a kerttel és a kert nem azonos az ágyással. Az ágyás benne van a kertben, mégsem a kert, s bár a kert nem az ágyás, kicsiben mégis benne rejlik abban. Az ágyásnak, de az egész kertnek is célja a kertész öröme, amit a virágok, a termés nyújt. 

A gnószisz keleti párhuzama az indiai gjána (dzsnána)-jóga útja, az óind ismeretelmélet, amely leginkább a védánta-iskolákhoz köthető. Ott megkülönböztetik a tudást, amely akár az anyagvilágra vonatkozó pozitív tudományokat – anyag- és atomelmélet, elemtan, élettan s így tovább – illetve a teremtés működésmódjára és céljára vonatkozó misztikus jellegű ismereteket – mint a karma-törvény, a guna, májá, vagy dravja működése, teremtéselmélet – is felölel. Mindez azonban még csak információ, amit az elsajátítás, a benső felismerésekké érlelés emel a megvilágosodott tudat bölcsességévé. A bölcsesség a realizált tudás, az információval szemben a transzformáció.

A tudás dicsőségét emeli ki az alábbi részlet a Nag Hammadi könyvtár Az Üdvözítő dialógusa című becses darabjából. A tudás fontossága a tudatlanság homorú tükrében ütközik ki igazán, mert a tudatlanság szenvedés. Aki pedig nem idegen a világban, az kénytelen lesz újra és újra visszatérni, s bár a lélek halhatatlan, magát a test börtönével azonosítva annak pusztulását saját léte bevégzéseként tapasztalja, illetve ugyanolyan feltételek közt egy következő testben megszületve folytatja pályáját. Az efféle tudatlansággal szemben azonban a tudás üdvözít.

„Aki nem tudja, hogyan keletkezett a tűz, könnyen megégeti magát, mert nem ismeri az eredetét. Aki nem tudja, hogy a test, amelyet visel, miként keletkezett, az a testtel együtt pusztul el. Aki nem tudja, mi a gonosz forrása, annak nem idegen a gonosz. Aki nem tudja, ő maga hogyan jött, azt sem tudja hová jut, s ő nem idegen ezen a földön.” (Dialogue of the Saviour 134.)

A szűkebben körülhatárolt szellemi iskola vagy vallás nem is azonosíthatja magát a tradíció egészével, ezért sok esetben inkább a megkülönböztető jegyeket hangsúlyozza, így alapozza meg saját identitását. De a bölcsek, az igazság beavatottjai nem a különbözőségekre figyelnek, számukra nem a sajátságok legitimálják az iskolát, sokkal inkább az egyetemes jegyek. John Davidson az egyetemes misztikus tradíciónak néhány közös témáját, ismertető jegyét sorolja fel: „Az egyetemes misztikus út alapvető tanításai között [szerepel] … az egyetlen legfőbb Isten, a Jónak forrása, a negatív erő, mint a hasadtság forrása, a Logosz vagy nousz, a misztikus hang vagy muzsika, a megvilágosodott bölcs típusa, a meditáció, reinkarnáció, vegetárizmus, az emberi erények és a tökéletesség művelése.” (John Davidson: The Gospel of Jesus, Element Books, Shaftesbury 1995)

E felsorolásban érdekes módon vegyülnek elméleti, filozófiai és teológiai, továbbá erkölcsi kérdések, és az életvitellel kapcsolatos területek. Ezek között egy határterület a lélek szabadulása az anyagi lét kelepcéjéből. Ehhez ontológiai tények tisztázása éppúgy fontos, mint bizonyos viselkedési normák követése. 

„Mert nem csupán a (keresztség spirituális) mosdása az, ami az üdvösségre vezet, hanem annak ismerete is, hogy kik voltunk, mivé váltunk; merre jártunk, mibe vettettünk alá; vagy hogy hová tartunk, mitől kell megváltatnunk, hogy mi a testet öltés és mi az újabb megszületés.” (Theodotus: Excerpta ex Theodoto 78. In: H. Jonas: The Gnostic Religion) 

Idézetünk implicite és explicite is említi az újjászületést. Más kommentátorok és apologéták ugyan cáfolják vagy kíméletlen eszközökkel ostorozzák a gnosztikus tanokat és eretneknek bélyegzett követőit, Alexandriai Kelemen (cca. 145-215) azonban elismeréssel adózik az előtte járó generáció nagyjainak, Basilidesnek (cca. 125-135), Markionnak (cca. 150) vagy Valentinnak (működése 140-160 körül), akinek későbbi követőjétől, Theodotusztól idézi a fentieket. A honnan és hová kérdések örök idők óta foglalkoztatják az embert, amit a misztikusok a lélek öröklétével és testeken keresztül történő újabb és újabb megtestesülésének tanával igyekeztek magyarázni. Ez a gondolat a korai kereszténység gnosztikus vonulatában is egyértelműen szerepelt. 

Ezt tanúsítja Irenaeusz egyházatyának, a nagy hitvitázónak az eretnekségek ellen írt vitairatából az alábbi passzus, amelyben a szamaritánus Simon mágusnak, Keresztelő Szent János feltételezett követőjének tanait összegzi:

„És a Gondolat (a lélek) rabságba vettetett a hatalmasságok és uralkodó angyalok által. Kezeiktől kényszerűen elszenvedett mindenféle megszégyeníttetést, ami megakadályozta abban, hogy visszaemelkedjék a mennyei Atyához. Az emberi testbe vettetést, sőt a további testekbe vándorlást is kénytelen volt elviselni, mintha egyik edényből a másikba került volna. Így aztán testről testre vándorolva, folytonos megaláztatásnak kitéve végül közpréda utcanővé lett, mint az elcsatangolt bárány. De szóla az Üdvözítő: „Azért jöttem, hogy valahára innen megmenekítsem és megszabadítsam kötelékeitől, hogy az embernek végre e gnószisz révén biztosítsam az üdvösséget.” (Irenaeusz: Az eretnekség ellen I. 23.2-3.)

Basilides, a 125-135-ös években Alexandriában működő neves gnosztikus tanító saját állítása szerint apostoli átörökítésben kapta tanait, amikről Alexandriai Kelemen írja: „Basilides hipotézise szerint a lélek egy korábbi életében követte el bűneit, amikért mostani életében szenvedi el a büntetést.” (Miscellanies IV:XII.)

A negyedik században élt Epiphanius szigorúbban fogalmaz:

„(Markion) azt hiszi, hogy ugyanolyan lélek lakik emberben és állatban. Ez értelmetlen vélekedést sok tévúton járó szekta osztja. Valentin és Colarbasus, a gnosztikusok mind és a manicheusok is állítják, a lelkek reinkarnálódnak, s hogy – amint mondják – a lelkileg tudatlanok a lélekvándorlás kényszerű alávetettjei. Azt állítják, a lélek visszatér és mindenféle állatban testet ölt újra, amíg csak fel nem ismeri (az igazságot) s ennek következtében megtisztulva megszabadul és a mennybe jut.” (Epiphanius: Panarion I:III:24.)

A testi létet egyértelműen rabságnak, a születések ismétlődését kényszernek és szenvedésnek tekintették, akárcsak a későbbi katar-mozgalomban. Karpokratész követőiről írja Irenaeusz: 

„Azt az igehelyet pedig, hogy »Nem szabadulsz innen, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted…« úgy értelmezik, hogy senki sem menekülhet az világot kiformáló angyalok hatalma elől, hanem [a léleknek] egyik testről a másikra kell vándorolnia, mígnem minden cselekedetet, amit csak véghez lehet vinni e világban, megtapasztalt, és immár semmi sem vonzó a számára, nos, akkor e megszabadult lélek az égbe száll Istenhez, aki a világot megformáló angyalok fölött áll.” (Irenaeusz: Az eretnekség ellen I. 25.4.)

Ki tudja, hogy a világban véghezvihető mindenféle cselekedet kényszere vajon a karpokraták vagy Irenaeusz téves értelmezése-e, ugyanis az egyetemes misztika szerint a léleknek nem kipróbálnia kell mindent a világban, hanem a felgyűlt adósságait, a karmáját kiegyenlítenie. Akkor tekinthető szabadnak, ha ez sikerül, nem akkor, hogyha a világ minden csábításába belekóstolt. 

A Nag Hammadi könyvtár felfedezése előtt jóval kevesebb kora keresztény és gnosztikus forrás volt hozzáférhető, amelyek közül talán a legterjedelmesebb a Pistis Sophia, A hit bölcselete. Sajátos vegyület a mű, őskeresztény szereplők, hellenisztikus gondolatok, reinkarnáció, asztrológiai spekulációk, hermetikus tanok és mágia… Talán ez a forrás tudósít a legbővebben a test és lélek dichotómiájáról, a test elhagyásának mikéntjéről és a reinkarnációról. Történelmi hitelessége ugyan fölöttébb kérdéses, arról mégis tájékoztat, mi foglalkoztatta a korabeli gondolkodókat, hogy akkortájt miféle tanokat tulajdonítottak Jézusnak. A szöveg kérdés-felelet formájában tanító beszélgetéseket tartalmaz a feltámadott Jézus és tanítványai, köztük nőtanítványi között.

A szóhasználatról annyit, hogy a kísértő szellem az ember gyöngébbik énje vagy az elme, amely az anyag felé irányulva vágyakkal bombázza s extrovertált cselekvésre készteti. Az ember további két alkotóeleme a lélek és a Hatalom, az utóbbi a Teremtő Ige, aminek a lélek egy parányi részecskéje. Az arkhónok a világot igazgató és a vándorló lelkekre felügyelő bukott lények, a nagy sötét Erő szolgái. A sötétségnek és a világosságnak is vannak hírnökei, őrzői, akik sorsa szerint kísérik a megfelelő rendeltetési helyre a lelkeket: a jókat vissza az isteni birodalom felé, a még meg nem tisztultakat pedig egy újabb testet öltés felé. A Magasság vagy Magasságos a végső cél, az Isten, illetve annak környezete.

A hit bölcsessége

„Ha pedig van olyan lélek, aki nem hallgatott a kísértő szellem mindenféle mesterkedésére, s ekként jó lett, s elnyeri a világosság misztériumát [beavatást] … amikor majd végképp elhagyja testét és kiszáll abból, a kísértő szellem a nyomába szegődik majd.

A sorssal [bűneivel, karmájával] együtt a nyomába szegődik azon az úton, amelyen elindult a Magasságos felé. Mielőtt aztán a Magasságos elé járulhatna, a lélek kimondja a titkos szókat, amikkel feltörheti a pecsétet s elszaggathatja a köteléket, amivel az arkhónok hozzája láncolták a kísértő szellemet. Amikor ezek kimondatnak, eloldódik a kísértő szellem gúzskötele, már nem szállja meg a lelket és szabadon engedi.

Abban a pillanatban a lélek hirtelen elömlő világossággá, tündöklő fényárammá válik. Akkor a jogos büntetést kimérő őrzők, akik kicibálták testéből, a lélek fényességétől megrettenve arcra borulnak előtte. Ekkor a lélek elömlő világossággá, tündöklő fényárammá válik, fényszárnyai nőnek, s átszeli az arkhónok régióit és az ő minden szférájukat, mígnem az égi Birodalomba nem jut.

A lélek visszaadja nékik a sorsát, amit rámértek, mondván: »Vegyétek vissza a sorsot, mostantól fogva soha felétek se nézek; mindörökre idegenné váltam a számotokra, oda tartok, ahová mindig is tartoztam.« Majd folytatja: »Vegyétek, fogadjátok vissza a kísértő szellemet, mostantól fogva soha felétek se nézek! Mindörökre idegenné váltam a számotokra…” (Pistis Sophia 112.)

„És ekkor te, András, és a te testvéreid a növendékekkel egyetemben, köszönhetően vezekléseiteknek és a mindenfelé kiállt szenvedéseknek, a mindenféle testekbe kényszerülésnek meg a sok-sok sanyargattatásnak, s a tömérdek változásoknak, amiket el kellett szenvednetek, s hogy mindezek után végre elnyertétek a megtisztulás misztériumát, végre tiszta fénnyé váltatok, rendkívül tisztává. Ennek okán juthattok majd a Magasságos elé, a Világosság nagyszerű kisugárzásának sok-sok szférájába léptek be, míg végre magatok is uralkodókká váltok a Világosság örök birodalmában.

Ám amikor kiléptek a testetekből s a Magasságos felé haladván eljuttok az arkhónok birodalmába, azok szégyenkezve állnak majd előttetek, mert noha az ő iszapjukból vétettetek, most íme fénnyé váltatok, ragyogóbb fénnyé, mint ők valaha is.” (Pistis Sophia 100.)

Fénnyé válni egészen – így könnyű visszatalálni a világosság birodalmába. S magának a forrásműnek a címe – a hit bölcsessége, vagy ha tetszik hit és bölcsesség – rávilágít az évezredes kérdésre: melyik volt előbb, és melyik visz tovább: a hit vagy a tudás? A pistis alapján álló iskolákat sokszor elvakultsággal vádolják, de csak azért, mert a hit könnyen félreérthető és ha a hitét valamely tévképzetbe veti az ember, az nyilvánvalóan nem vezet sehová. A tudás mint út, megközelítés manapság nagyon tetszetős. A természettudományok kísérletes módszere szinte egyeduralkodó bármiféle vizsgálódásban. Ma az adatok és megfigyelések rabjai vagyunk, de az elméleti vizsgálódás könnyen életidegen közegbe és korlátozott következtetésekre vezet. 

Talán a misztikus iskoláknak van esélye ötvözni az elmélet tárgyszerű bizonyosságát és a megélés benső élményszerűségét. Az óvatosak a tudásban hisznek, a lelki életben bátrak hisznek, s így tudnak. Ne vagy-vagy alapon szemléljük a hit vagy tudás kérdést, hanem inkább mellérendelő módon. A hit bölcsessége kifejezés felidézi a magasabb szintézis lehetőségét, amikor mindkét tényező, a hit és a tudás is a maga területén működik, és eredményesen működik.

Amíg lesz gondolkodó ember, érvényes marad a tudás mint út, s amíg lesz hívő lélek, a hit útja is érvényes marad. Amíg lesz testben létező ember, fennmarad a szabadulás álma, s amíg él a test mulandóságával szemben a lélek öröklétének tudata, addig a lélek vándorlásának ismerete is megmarad. Amikor a tudatlanságot eloszlató tudás megvilágosítja az embert, akkor felragyog a lélek önnön világossága. Innen már csak egy lépés a fénnyé válni egészen állapot. 

74/2021
Rácz Géza