A Srí-csakra szerkesztése

A Kr. u. nyolcadik században működő Sankara (788-820) egyik érdekes műve a Szépség óceánja (Szaundarja-laharí), aminek jelentőségét S. S. Sastri és T. R. S. Ayyangar az alábbiakban foglalja össze: „A Szaundarja-laharí az alábbi vonásokat mutatja: i) a költői képzelet legfinomabb eszközeivel élő verses mű; ii) Tripuraszundarí istennőt dicsőítő himnusz (sztótram); iii) misztikus mantra- és jantra-formulák sora, amiket a gyakorlónak az istennő lakhelyeként kell értelmeznie és végül iv) az ágama- és tantra-irodalom magyarázata, amely források a legfőbb létezőt a megtestesült teremtő erőként (sakti) tisztelik.” (Pandit Sastri – T. R. S. Ayyangar: Saundarya-lahari, Theosophical Publishing House, Adyar, Chennai 1937)

Vagyis a mű a hindu reneszánsz nagy filozófusának a költői ihletettségű értekezése a feminin imádatról, amely a vizuális és auditív eszközök, vagyis a jantrák és mantrák rejtett összefüggéseit is igyekszik feltárni. 

A hinduizmus két legfontosabb szimbóluma az óm-jel, illetve a Srí-jantra, vagy Srí-csakra. Az előbbi vizuális és auditív jel, amely a teremtés ős-eredetét és a teremtő isteni hangot idézi meg, a Srí-csakra pedig olyan bonyolult vizuális ábra, amelynek megszerkesztése komoly matematikai-programozói feladat, s rendkívüli precizitással és arányossággal képezi le a mindenség szerkezetét, olyannyira, hogy az ábra valóságos forrása az áldásos erőknek.

A Srí-csakra szerkesztésének alábbi metódusát Kaivaljásrama, a Szaundaja-laharí egyik kommentátora ismerteti.

Rajzoljunk egy kört, és vegyük föl a függőleges átmérőjét. Az átmérőt tagoljuk negyvennyolc egyenlő részre, s fentről lefelé haladva jelöljük meg a hatodik, a tizenkettedik, a tizenhetedik, a huszadik, a huszonharmadik, a huszonhetedik, a harmincadik, a harminchatodik és a negyvenkettedik osztást.

A megjelölt kilenc ponton keresztül húzzunk kilenc vízszintes húrt a függőleges tengelyre merőlegesen, és számozzuk meg őket. Ezután végezzük el a megadott húrokon az alábbi műveleteket, jobb és bal felől egyaránt, tehát a húrok mindkét végén! Vágjuk le mindkét oldalon az 1. húr 1/16-át, a 2. húr 5/48-át, a 4. húr 1/3-át, az 5. húr 3/8-át, a 6. húr 1/3-át, a 8. húr 1/12-ét és a 9. húr 1/16-át. 

Megjegyzés: Egyes gyakorlók a Srí-csakra szerkesztése során a Kaivaljásrama által ismertetett módszerrel ellentétben a 2. húr 1/12-ét, és nem az 5/48-át törlik ki mindkét végén. Továbbá, a legbenső kör függőleges átmérőjének 1/48-át tekintve egységnek, a Srí-csakra számos elemének helyzete a következőképpen határozható meg: a teljes Srí-csakra magassága kilencvenhat egység, ebből negyvennyolc egységnyi a legbenső kör, így fent és lent egyenként huszonnégy egység marad. 

A nyolc és a tizenhat szirmú lótuszok szirmai a függőleges átmérő tizenegyedik és huszadik egységénél húzott körök íveit belülről érintik. A négy megmaradó egységből egyet elfoglal az a három koncentrikus kör, amik a tizenhat szirmú lótusz körén kívül helyezkednek el.

A fennmaradó három egység jelöli a három négyszög széleit, amelyek a Srí-csakra legkülső övezetét alkotják. A legkülső négyszög oldalain mérjünk föl [a sarkok felől minden irányban] negyvenhárom egységet, s az így keletkező tíz egységnyi közbeeső szakaszt [az oldalak közepén] töröljük ki a bhú-grihát alkotó három négyszög mind a négy oldalán. Így kapjuk meg a csakra négy kapuját.

Ezután rajzoljunk háromszögeket, melyeknek az 1, 2, 4, 5, 6, 8 és 9 húrok képezik az alapjait, és a 6, 9, 8, 7, 2, 1 és 3 húrok középpontjai a csúcsaikat. Rajzoljunk további két háromszöget, amelyeknek a 3. és a 7. húrok alkotják az alapját, az átmérő felső és alsó végpontjai pedig a csúcsát.

Így kapjuk meg a negyvenhárom, kifelé mutató háromszöget: egy középen, nyolc körülötte, kétszer tíz a nyolc háromszög körül, az egyik tízes halmaz a másik körül, körülöttük pedig tizennégy háromszög.

Ezután a külső kör kerületén jelöljünk ki egymástól egyenlő távolságra nyolc pontot, az átmérő tengely legfelső pontjától kezdve, és rajzoljunk [szimmetrikusan] egy-egy lótusz szirmot mindegyik fölé: így kapjuk meg a nyolcszirmú lótuszt.

Ezt követően rajzoljunk egy a szirmok külső hegyét érintő kört. Osszuk fel a kapott kört tizenhat egyenlő részre [22,5 fokonként], és ahogy az előbb, most is rajzoljunk föléjük szimmetrikusan tizenhat szirmot. Ezután rajzoljunk egy kört a tizenhat szirmú lótusz köré, hasonlóan az előbbihez, majd további két, egyenlő távolságban húzott koncentrikus kört írjunk köréje.

Ezután rajzoljunk három koncentrikus, egymástól egyenlő távolságra lévő négyzetet a legkülső kör köré úgy, hogy a legbelül lévő négyzet ne érintse a legkülső kört. A négy oldalon jelöljünk ki négy kaput, amelyek a sarkoktól egyenlő távolságra helyezkednek el, a közbülső területeket pedig töröljük ki.

Az így kapott alakzat a Srí-csakra. Az alakzat középpontja a bindu. Az istennő titkával (Srí-vidjá) kapcsolatban elismert forrásműnek számító Vámakesvara-tantra szerint az öt – csúcsával lefelé mutató háromszög – Saktit, míg a négy – csúcsával felfelé mutató – háromszög Sivát jelöli.

Ezzel szemben Laksmídhara, a mű neves magyarázója szerint a Srí-csakrában az öt felfelé mutató háromszög a Sakti, a négy lefelé mutató háromszög pedig Siva. Szerinte a csakra szerkesztésének két módja, iránya ismeretes: a szamhára-krama kívülről befelé, a szristi-krama pedig belülről kifelé halad.

Laksmídhara kívülről befelé szerkesztett (szamhára-krama) diagramját úgy kapjuk meg, ha Vámakesvara-tantra által ismertetett Srí-csakrát fejjel lefelé fordítjuk. (Ezt a verziót a mű 22. versszakához tartozó ábrán látjuk, a belülről kifelé szerkesztett változatot pedig a 31. versszaknál.)

A szamajinok szerint a Srí-csakra belülről kifelé haladó (szristi-krama) szerkesztése az alábbiak szerint történik: rajzoljunk egy egyenlő szárú háromszöget, melynek csúcsa felfelé mutat, alapja pedig párhuzamos a lap aljával. Rajzoljuk fel a bindut (középső pont) kevéssel a háromszög alapja fölött, az alapot megfelező képzeletbeli függőleges vonalra. A bindu fölé húzzunk az alappal párhuzamos egyenest, ami metszi az eredeti háromszög oldalait. Most rajzoljunk erre a vonalra egy egyenlő szárú háromszöget, aminek a csúcsa felfelé mutat. 

Húzzunk egy egyenest az első háromszög csúcsán keresztül párhuzamosan annak alapjával, majd szerkesszünk ezen a vonalon mint alapon egy egyenlő szárú, csúcsával lefelé mutató háromszöget, oly módon, hogy az oldalai a második háromszög alapjának az első háromszög oldalaival való metszéspontjain menjenek keresztül. Ez a két pont, ahol tehát három egyenes metszi egymást, stilizált marma-pontok, szemben azokkal a metszéspontokkal, amiken csak két egyenes metszi egymást, ezek neve szamdhi.

Így kapjuk meg a nyolc kifelé mutató sarokháromszöget, amelyeket együttesen nyolcszögű-csakrának (astakóna-csakra) neveznek. 

Most a három vízszintes vonal közül a felsőt és az alsót hosszabbítsuk meg mindkét irányban, s vegyünk föl rajtuk egy-egy egyenlő szárú háromszöget, az egyiket csúcsával lefelé, a másikat csúcsával fölfelé, oly módon, hogy a lefelé állú csúcsú háromszög oldalai a két fölfelé mutató [korábban megszerkesztett] csúcsú háromszög alapjának csúcsain menjenek keresztül, a csúcsával fölfelé álló háromszög oldalai pedig az eredeti, csúcsával lefelé mutató háromszög alapjának csúcspontjain menjen keresztül. 

A benső, felfelé mutató háromszög oldalait lefelé meghosszabbítva, majd a lefelé mutató háromszög csúcsán keresztül az alapjával párhuzamos vonalat húzunk, egy újabb háromszöget kapunk. Hasonlóképpen, ha a lefelé mutató háromszög oldalait felfelé hosszabbítjuk meg, és egy egyenes vonalat húzunk az alappal párhuzamosan az első, külső háromszög csúcsán át, akkor ismét egy újabb háromszöget kapunk. Ezzel kialakult a tíz kifelé mutató sarok-háromszög, amelyek együttesen alkotják az antar-dasára néven ismert, benső tízküllős csakrát.

Hasonlóképpen, ha a vízszintes alapokat meghosszabbítva a sarokpontokon keresztül fektetve megrajzoljuk a háromszögek oldalait oly módon, hogy marma-pontokat alkossanak, továbbá az alapokkal párhuzamos egyeneseket húzunk a felfelé és lefelé mutató háromszögek csúcsain keresztül, megkapjuk a második, tíz kifelé mutató sarok-háromszöget, amik együttesen alkotják a bahir-dasára néven ismert, külső tízküllős csakrát.

Ha az antar-dasára csúcsánál és aljánál mindkét irányban meghosszabbítjuk az alapokat, és csúcsaikkal felfelé és lefelé álló egyenlő szárú háromszögeket szerkesztünk, oly módon, hogy marma-pontok keletkezzenek, majd az alapokra párhuzamos vonalakat húzunk az imént létrehozott háromszögek csúcsain keresztül, megkapjuk a tizennégy kifelé mutató sarok-háromszöget, amelyek együttesen alkotják a csatur-dasárát, vagyis a tizennégy küllős csakrát. 

Így tehát összesen negyvenhárom sarok-háromszöget – a legbensőt is beleértve –, huszonnégy szamdhi- és tizennyolc marma-pontot kaptunk. Érdemes megjegyeznünk, hogy Laksmídhara tévesen huszonnégy marma-pontot említ, és saját véleményét igyekszik összeegyeztetni a Csandra-gjána-vidjá c. mű adatával, amely összesen 28 (!) marma-pontot jelöl meg. Laksmídhara a nyolc- és a tizenhat szirmú lótuszt, a három legkülső kört és a három négyszöget összesen négy marma-pontnak tekinti, amiket saját 24 marma-pontjához hozzászámítva megkapja a Csandra-gjána-vidjá által említett huszonnyolc marma-pontot. Ezzel az erőltetett magyarázattal azonban Laksmídhara első számítási hibáját egy másodikkal tetézi. Elegánsabb megoldás lett volna a csatur-dasára és a belső kör hat érintkezési pontját marma-pontoknak tekinteni.

A szamajinok szerint a négy csakra – vagyis a Srí-csakra esetében körkörös – bindu, valamint a nyolc- és a tizenhat szirmú lótusz, továbbá a négyszögű Bhú-griha Sivához tartozik, s ezek szerves összeköttetésben állnak a Saktihoz köthető a tri-kóna, asta-kóna, a két dasa-kóna és a csaturdasa-kóna alakzatokkal, míg a négyszög bindu-ja ezektől különálló.

A szamajinok másik csoportja ezzel szemben úgy tartja, hogy a nyolc- és a tizenhat szirmú lótusz, a mekhalá-traja (a koncentrikus körök hármasa) és a bhú-griha (a három négyszög) a Siva-csakrák, míg a tri-kóna, az asta-kóna, a dasa-kónák párosa, és a csaturdasa-kónák az öt Sakti-csakra. Azt is állítják továbbá, hogy Sakti-csakrák közepébe helyezett Siva-csakrákat jelképező bindu a Siva-csakrák domináns jellegét tükrözi.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Vámakesvara-tantra a bindut csakraként kezeli, a három koncentrikus kört (mekhalá-traja) azonban nem, amint ez a szövegéből világossá válik: „Középütt a bindu, körötte a háromszög, eggyel kijjebb a nyolcküllős, körötte a két tízküllős, majd a tizennégy-küllős, ezen kívül a nyolcszirmú lótusz s mellette a tizenhat szirmú, végül mindent keretezve a Bhúpura elnevezése rendre a következő: első a Szarvánanda-maja, utána a Szarva-sziddhi-prada, ezután a Szarva-rogahara, a Szarva-raksákara, a Szarvártha-szádhaka-cakra, a Szarva-szaubhágja-dájaka, a Szarva-szamksóbhana, következő a Szarvása-paripúraka, végül pedig a Trailókja-móhana – ez a kilenc elem kilenc elnevezése.” 

Sankara Ácsárja

75/2021
Fordította: Erdődy Péter