Adonisztól az Adonisz-komplexusig

avagy a férfiideál történelmi változásai

Jelen cikkünkben az általunk ismertnek vélt történelem évezredei alatt megjelent férfiképekről próbálunk meg egy vázlatos összefoglalást adni. A férfiideál a heroikus kortól napjaink posztmodern, virtualizált, de egyben illuzórikus „bármi lehetsz” világáig igazán látványos utat tett meg. A mitológia misztikus ködéből felbukkanó férfikép látszólag köszönőviszonyban sincs a 21. századi férfiideállal, az évszázados (évezredes) antitradicionális és deszakralizációs folyamat hatása kétségtelenül kimutatható. Vagy a számos férfikép között mégis vannak közös kapcsolódási pontok? A férfiideál alkotóelemei között is vannak örök, általánosnak mondható értékek? Írásunk ezekre a kérdésekre is igyekszik választ adni.

Bevezetés

„Ideálokra mindig szükség van. Viszonyítási pontra van szüksége az átlagembernek, mire törekedjen. A követendő cél megkönnyíti a haladást, kijelöli az utat. Az ideáloknak persze meg kell felelniük az adott kor eszményeinek, társadalom- és kultúrafüggő dolgokról van szó. Az eszmények változnak, tükrözik az igényeket, az aktuális értékeket. A gyorsan változó, múlékony ideálok jelentik a divatokat, melyek közül a leginkább közkeletűek a test megjelenítésével, stilizálásával foglalkozó ágazatok.” (Túry Ferenc – Babusa Bernadett: Adonisztól Schwarzeneggerig. Férfiideálok és civilizáció. Oriold és Társai, Budapest, 2012. 5.)

Teljesen egyetértünk a Túry Ferenc – Babusa Bernadett szerzőpáros véleményével, miszerint az ideál viszonyítási pont, társadalom- és kultúrafüggő; illetve azzal is, hogy a divat gyakorlatilag a gyorsan változó, múlékony ideál, bár azt azért érdemes megjegyezni, hogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint (I. kötet, 649.) a szövegekben legelőször 1611-ben felbukkant, ismeretlen eredetűnek vélt szó eredeti jelentése ’érték, megbecsülés’, ’szokásos használat’, ’bőség, kelendőség’; s csak 1792-ben bukkan fel a ma is használatos jelentése, a ’tömegesen követett, felkapott új szokás” (főleg öltözködésben, külsőségekben).

Az ideál egyben példakép is, s szinte közhelynek számít már a Bhagavad Gítában (3. 21.) egykor megfogalmazott tanítás, miszerint az egyszerű ember követni, utánozni fogja a példaképet, bármit is csináljon az. A példakép fontosságával tehát minden kultúra vezető rétege, elitje tisztában volt, s igyekeztek is megfelelő példaképeket, ideálokat állítani az emberek elé. Ezek az ideálok a követendő példák, eszmények voltak, s valójában nem ennek az eszménynek az elérése volt a legfontosabb – mert érthető módon az emberek túlnyomó többsége nem rendelkezett a férfiideál eléréséhez szükséges lelki-szellemi és testi képességekkel –, hanem maga a törekvés, a menet az eszményhez vezető úton; leegyszerűsítve maga az út, a küzdelem önmagunkkal, vagy másképpen: önmagunk folyamatos meghaladása.

Ókori férfieszmények

Fentebb már utaltunk rá, hogy a legelső azonosítható férfieszményképek a mitikus, heroikus világból maradtak ránk. Adónisz és Narkisszosz (Nárcisz) a csodálatos szépsége miatt lett mai napig is híres, illetve az utóbbi esetében részben hírhedt; míg Héraklész (Herkules) az ereje révén ismert még napjainkban is.

Adónisz történetét Apollodórosz (Mitológia, XIV. 4.) így mesélte el:

„Hésziodosz Phoinix és Alphesziboia fiának mondja őt, Panüaszisz szerint Theiasz, az asszűrök királya nemzette. Theiasznak ugyanis volt egy Szmürna nevű leánya, aki – Aphrodité intézte így haragjában, amiért Szmürna nem tisztelte az istennőt – beleszeretett a tulajdon apjába, és dajkája segítségével tizenkét éjszakán át együtt is hált vele, anélkül hogy Theiasz tudott volna róla. Amikor végül tudatára ébredt a történteknek, kardot rántott, és azzal vette üldözőbe Szmürnát. De mielőtt utolérhette volna, a leány imádkozott az istenekhez, hogy tegyék láthatatlanná. És csakugyan, az istenek megszánták és fává változtatták őt. Ezt a fát szmürnának (mirrha) nevezik. Tíz hónappal később megrepedt a fa, és világra jött Adónisz. Annyira szép volt, hogy Aphrodité az istenek tudta nélkül ládába rejtette és Perszephoné gondjaira bízta. Amikor Perszephoné megpillantotta őt, nem akarta többé visszaadni. Végül Zeusz elé került az ügy: az évet felosztották három részre, s úgy döntöttek, hogy az év egyharmadában egyedül lesz a gyermek, a másik harmadban Perszephonénál, a harmadikban meg Aphroditénál. Ám Adónisz a saját részét is átengedte Aphroditénak. Később [Artemisz haragjának folytán] vadászat közben egy disznó halálra sebezte.”

A csodálatos férfiszépség másik ikonikus alakja, Narkisszosz sem járt jobban, mint Adónisz. A történet legismertebb feldolgozása Ovidius nevéhez fűződik, aki a mítoszt tragikus szerelmi történetté dolgozta át az Átváltozásokban (Narcissus, Echo), melyben Narkisszosz/Narcissus visszautasította Ekhó nimfa szerelmét, mire a megbántott lány bepanaszolta Nemeszisznél, aki azzal büntette a csodaszép ifjút, hogy beleszeressen egy forrás vízében megpillantott tükörképébe. Szerelme természetesen kielégíthetetlen maradt, s a vágyódástól a halálba sorvadt, és a róla elnevezett virággá, azaz nárcisszá változott.

A hagyomány kevésbé ismert szerzőinél viszont megmaradt a vélhetően eredeti változat, melyet Kerényi Károly a Görög mitológia című művében (Ford. Kerényi Grácia. Gondolat, Budapest, 1977.) így foglalt össze:

„A szép Narkissosról azt mesélték, tizenhat éves korában pillantotta meg először a tükörképét, amikor a Helikón egyik forrása fölé hajolt, a boiótiai Thespiai közelében, ahol különösen tisztelték Eróst. Narkissos beleszeretett a tükörképébe, és elepesztette a vágy, vagy megölte magát teljesületlen szerelmében. Így keletkezett a virág, amint még most is nárcisznak hívnak, s nevében a narké, „kábítás” szavunkat őrzi.” (116.)

Jean-Claude Belfiore (A görög és római mitológia lexikona. Ford. Györei Anita et al. Saxum, Budapest, 2008.) a „Narkisszosz, Narcissus” szócikkben még mindehhez annyit tesz hozzá, hogy:

„Lent az Alvilágban a szép ifjúnak az a büntetése, hogy folyton a saját arcát kell bámulnia a Sztüx folyó vizében; csakhogy a folyó vize tele van iszappal, ezért Narkisszosz arcának tükörképe soha nem jelenik meg tisztán a felszínén.” (442.)

A két történetből az a tanulság mindenképp levonható, hogy a férfiszépség önmagában nem váltja meg a világot. Vajon az erő igen?

Ha megnézzük Héraklész történetét, kit gyakorlatilag az „erős ember” archetípusának is lehet tekinteni (bár jól tudjuk, hogy Zeusz fia révén csak részben ember), első olvasatra úgy tűnik, hogy igen. A 18 éves koráig tehenészetben nevelkedett Héraklészt korabeli híres személyiségek tanították: Amphitrüón a kocsihajtásra, Autolükosz a birkózásra, Eurütosz az íjászatra, Kasztór a vívásra, Linosz pedig a kitharajátékra. Héraklész „termetével és erejével mindenkit felülmúlt. Aki csak ránézett, láthatta, hogy Zeusz fia. Négy könyök magas volt, és tüzes fény ragyogott a szemében. Soha nem tévesztett célt, sem nyíllal, sem dárdával. (Apollodórosz, IV. 9.) 

Héraklész félisten, s egyben hérosz is volt, s hihetetlen ereje mellett számos egyéb tulajdonsága (pl. rettenthetetlen bátorsága, kitartása, akaratereje, taktikai érzéke, józan esze, furfangja) is kellett ahhoz, hogy el tudja végezni a közismert tizenkét munkát. A hérosz egész életében tevékeny maradt, mindig volt mit tennie, rengeteget dolgozott, hadakozott, de állítólag bármeddig élt is volna, – többnyire Héra jóvoltából – mindig újabb és újabb megoldandó feladat bukkant volna fel. Ebből számunkra az következik, hogy hiába volt Héraklész messze földön híres, elismert hérosz és példakép, férfiasságának legfőbb attribútuma, az erő segítségével nem tudta megoldani világának problémáit. A törekvést viszont az istenek megjutalmazták. Apollodórosz (VII. 7.) így írt erről:

„Mesélik, hogy miközben lobogott a máglya, felhő szállt alá, villám csapott ki belőle, s Héraklészt az égbe emelte. Miután pedig elnyerte a halhatatlanságot, kibékült Hérával, feleségül vette Héra leányát, Hébét, akitől két gyermeke született, Alexiarész és Anikétosz.”

A mítoszok szereplőinek, illetve a héroszok hallatlanul érdekes ősi világából most átugrunk a „megfogható” történelmi korokba, a már egyértelműen valódi történelmi személyiségek világába. A homéroszi görög hőskor szereplői valószínűleg már tényleges, hús-vér emberek voltak, kik ugyanúgy megszületettek, éltek és meghaltak, mint bármelyik kortársuk, bár szinte természetesnek mondható, hogy mitológiai-mágikus elemek bőven kapcsolódtak hozzájuk. A klasszika-filológus Visy József szerint (A klasszikus embereszmény. Válogatott tanulmányok. Szerk. Péter László. Baross Öregdiákok Szövetsége – Bába, Szeged, 2004.) e korszak férfieszménye Akhilleusz (Akhillész):

„Achillés másrészt a tett hőse. Magasba törő becsvágya, ereje és bátorsága teszik őt a harcos görög embertípus általános képviselőjévé, akinek vezérelve volt apjának intelme. Hiszen kétségtelen, hogy a görög hőskorban a jellemnagyság összetevői az erős, szép, harcias, bátor, hírneves egyéniség volt. Ezekből a vonásokból alakult ki az eszményi férfi, viszont ezeknek hiánya vagy ellentéte volt az értéktelenség fokmérője.

Így a hybris ellenpárja a fentebb elemzett aidos, a törvénytisztelő fegyelmezettség, melynek már Homérosnál olyan hamisítatlan megnyilvánulásai vannak, mint a segélykérők, idegenek, koldusok védelme és a céltalan kegyetlenkedés elítélése. Hasonlóképpen felismerhető a belátó, méltányos humanizmusnak első jelentkezése is.” (137.)

Akhilleusz tehát a hübrisz kivételével a klasszikus görög férfieszmény megtestesítője, bár a Hellén világ politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági változásai természetesen újabb elemekkel bővítették a kor férfiideáljának alakját, illetve hangsúlyeltolódások is megfigyelhetők. Visy József a paideia (közösségnevelés) fogalmának tartalmi változásain keresztül igyekezett bemutatni a görög férfieszményt a kezdetektől a hellenisztikus korig. Természetesen a korabeli írók, költők műveit hívta segítségül, kiknek szövegei jelentősen hozzájárultak ezen eszmény rekonstruálásához. 

A homéroszi kvázi-heroikus világ férfieszményét legelőször Hésziodosz színezte át egy kicsit, majd többek között Türtaiosz, Szolón, Pindarosz, Szophoklész, Szókratész, Platón és Arisztotelész is hozzátette a maga „ecsetvonását”.

„A homérosi férfieszmény harcos-nemesi jellege tehát új színeződésen megy át Hésiodos költői világnézetében. A kifelé irányuló hódítás dicsőséges tevékenysége helyet ad a hétköznapok egyhangú, munkás életmódjának. Ez az istenektől kijelölt igazi embersors. Ezzel párhuzamosan jelentkezik a törvényesség (nomos, diké) fogalmának tartalmi realizálása és részletezése. Az emberi együttélés alapjait ennek megfelelően az igazmondásnak, eskütartásnak, a szülői, rokoni szeretetnek, továbbá a vagyonbiztonságot jelentő méltányos becsületességnek feltétlen gyakorlásában látja Hésiodos. Mindezek a jellemvonások – párosulva a munkás élet tisztességével – jelentik az ember számára az areté eszményét. Ennek ellentéte az ököljog és az erőszak.” (139.)

A Kr. e. 7. századra tehát már kialakul az areté eszménye, mely fogalom egyszerre jelenti a testi és jellembeli kiválóságot. A spártai Türtaiosz férfieszményén értelemszerűen a spártai világfelfogás és államberendezkedés tükröződik, azaz leginkább a hősiességen van a hangsúly, míg az athéni Szolónnál a polgári józanság és becsületesség a legfontosabb:  

„Az ősi harci dalokban a görög lélek szabadságszeretete és önfeláldozási készsége szólal meg. Tyrtaios (élt 640 körül) harci indulója a dicső halál himnuszát énekli. A spártai világnézet kifejező költője ő; a spártai férfi jellemvonásait a bátorságban, a harci becsületben és dicsőségben jelöli meg. Az élet javai szerinte az ügyesség a versenyben, erő, szépség, hatalom, beszédkészség, dicsőség és harci bátorság. Csakis a bátran harcoló ifjúnak lesz osztályrésze a megbecsülés, míg a gyáva megfutamodó őseire szégyent, magára pedig gyalázatot hoz. Az ő világszemléletében tehát a férfiasság alapismérve s legjellegzetesebb megnyilvánulása a hősiesség.

A művészet és erkölcsi tartalom nemes ötvözete valósul meg Solón (kb. 640–560) költészetében. A mértéktartó józanság és a polgári becsületesség az ő visszatérő vezérgondolata.” (159–160.)

Pindarosz (Kr. e. 522/518. – Kr. e. 442/438.) férfieszményénél – melynek „prototípusa” az olimpiai bajnok, a győztes – egyértelműen összefügg a testi és a lelki kiválóság:

„Jól tudja azonban a költő [Pindaros], hogy diadal nem teremhet felkészülés, testi gyakorlás, lelki kiválóság: vagyis erényesség nélkül. Hiszen az erény – tősgyökeres görög értelmezés szerint – jelenti a test és lélek együtt csengő összhangját és a különböző irányú képességek arányos fejlettségét. (…) Az ifjú a győztest övező hírnevet csakis összes tehetségeinek harmonikus kiművelésével és az emberfelettivé magasztosuló erényességgel szerezheti meg. Ennek feltétele azonban a céltudatos, küzdőképes személyiség magaslatára emelkedő jellem, melynek útja viszont kizárólag a harc, lemondás, küzdelem és önuralom.” (257–258.)

A görög férfieszmény megszemélyesített elemei felbukkannak Szophoklész (Kr. e. 497/ 496. – Kr. e. 406/405.) tragédiáiban:

„Sophoklésnek szinte minden alakja a paideia-gondolattól sugalmazott jellemeszménynek egy-egy megnyilvánulását akarja a közösség elé állítani. Az igazlelkűség, a kegyelet; a hűség, az önzetlenség és feddhetetlenség fennkölt vonásait tárja Sophoklés az eldurvuló demokráciának korhangulata elé – tükörként.” (250.)

A Kr. e. 6–5. század megmaradt szövegemlékeiből tehát egyre kontúrosabban kirajzolódnak az igazságosságon, méltányosságon és renden alapuló görög közösségi élet értékei, s mindez természetesen tetten érhető a korszak férfiideáljában is, hiszen a társadalom életében nagy szerepet játszott az egyetértés, együttérzés, együttműködés, a becsület, a megbízhatóság és az önzetlen áldozatosság. Platón (Kr. e. 427. – Kr. e. 347.) szerint (Az állam, 374 e–376 c. Ford. és a jegyzeteket írta Jánosy István. Gondolat, Budapest, 1994. 79–82.) a „Milyeneknek kell lenniük az állam őreinek?” kérdésre az a válasz, hogy: az állam őrei éberek, gyorsak, erősek, bátrak, indulatosak („az indulatos lélek mindig és mindennel szemben rettenthetetlen és legyőzhetetlen”), társaikkal szemben szelídek, az ellenséggel kegyetlenek; bölcsességszeretőek. Híres államelméleti munkájában mestere, Szókratész szájába adva mindezeket így összegzi: 

„Az állam leendő széptestű-lelkű őreinek bölcsességszerető, indulatos, gyors és erős természetűeknek kell lenniük.” (Az állam, 82.)

Platón szerint (428 a–433 c) az állam vezetőinek mindenképpen rendelkezniük kell a négy legfőbb erénnyel, mely a bölcsesség, a bátorság, a józan önmérséklet és az igazságosság. 

Arisztotelész (Kr. e. 384. – Kr. e. 322.) is sokszor írt az erényről, s így közvetve az azt megtestesítő férfieszményről. Visy szerint:

„Ezeknek az erényeknek főbb fajai: a bőkezűség, mely az állami élet helyes szociális feltételeit biztosítja, és jelenti egyben a középutat a fösvénység és pazarlás között. A becsületesség a középút a becsvágy és a becstelenség között; hasonlóképpen a két túlsó végletnek helyes egyensúlyba állítását célozza a bátorság, mértékletesség, szelídség, barátság és igazlelkűség. Viszont a magán és a közösségi életben központi helyet kap az igazságosság.” (193.)

A hellenisztikus világ legemblematikusabb férfieszménye a makedón világhódító, III. Alexandrosz, vagy közismertebb nevén Nagy Sándor volt (Kr. e. 356. – Kr. e. 323., uralkodott Kr. e. 336. – Kr. e. 323.). Nagy Sándorról az ókori szerzők közül Curtius Rufus írt legtöbbet (A makedón Nagy Sándor története), de sajnálatos módon könyvének első része elveszett, így a későbbi korok világhódító példaképének jellemzése is. Ám szerencsénkre a Kr. u. 1. században élt történetíró fiatalabb kortársa, Plutarkhosz (Kr. u. 46/48 – Kr. u. 125/127.) is írt monumentális művében (Párhuzamos életrajzok) Nagy Sándorról (Alexandrosz – Iulius Casear), így mégis kapunk egy képet arról, miként élt a köztudatban a közhiedelem szerint apai ágon Héraklésztól származó makedón uralkodó képe.

Az erényre és dicsőségre vágyó Alexandrosznak egy sereg tanára és nevelője volt, akiket Leónidasz, egy szigorú erkölcsű férfiú felügyelt, aki a királyné, Olümpiasz rokona volt. Alexandrosz már „gyermekkorában kitűnt önuralmával, mert hevesvérűsége és szenvedélyessége ellenére is érzéketlennek mutatkozott a testi gyönyörök iránt, egyébként viszont korát meghaladó mértékben becsvágyó volt.” (Alexandrosz, 4.)

Plutarkhosz meglehetős részletességgel írta le Alexandrosz külsejét, így szinte magunk előtt láthatjuk az ifjút, aki meg akarta hódítani az egész világot: 

„Alexandrosz külső megjelenését leginkább Lüszipposz szobrairól ismerjük; ő volt az egyetlen művész, akit Alexandrosz méltónak tartott rá, hogy megmintázza, mert Lüszipposz fejezte ki legtalálóbban az utódaitól és barátaitól később annyit utánzott sajátosságait: nyakának tartását, ahogy kissé balra hajtotta, és szemének olvatag tekintetét. Apellész, aki később villámmal kezében festette meg, nem találta el arcszínét, mert a valóságnál sötétebbre és barnábbra festette. Mint mondják, Alexandrosz bőre világos színű volt, s ez a világos szín a mellén és az arcán vörösesbe ment át. Arisztoxeniosz emlékirataiban azt olvassuk, hogy bőre kellemes illatot árasztott, s szájának és egész testének jó illata volt, amely ruháit is átjárta. Ennek okát valószínűleg meleg és tüzes teste magas hőfokában találhatjuk meg. (…) Alexandroszt valószínűleg testének forrósága tette hajlamossá az ivásra, és ez okozta indulatosságát is.” (Alexandrosz, 4.)

Az ifjú példaképe Akhilleusz volt, de apja, II. Philipposz kiváló tulajdonságai is ösztönözték, hogy minél magasabbra jusson, hiszen ő nem a „köznapi dicsőségekért” rajongott:

„Amikor Alexandrosz tudomást szerzett róla, hogy Philipposz valami híres várost elfoglalt, vagy jelentős csatában győzött, nem örült a hírnek, hanem így szólt kortársaihoz: »Fiúk, apám mindent elvesz előlem, és nem hagy nekem lehetőséget, hogy veletek valami nagyot és dicsőt művelhessek.« Mivel nem vágyott sem gyönyörökre, sem gazdagságra, hanem csak az erényre és dicsőségre, úgy gondolkodott, hogy minél többet kap apjától, annál kevesebb lesz, amit maga hajthat végre. Abban a meggyőződésben, hogy Philipposz növekvő hatalma csak apja dicsőségét növeli, nem kincseket, pompát és élvezeteket kívánt tőle, hanem olyan uralmat, amely küzdelmeket, háborúkat és becsvágyat hagy rá örökségül.” (Alexandrosz, 5.)

A Nagy Sándorról festett ideálkép és a történelmi valóság között a történészek szerint van némi különbség, de az talán ezekből a szövegekből is kiviláglik, hogy Alexandrosz valóban hasonlíthatott Akhilleuszhoz, s nemcsak a kiváló testi-szellemi tulajdonságokban, hanem a hübriszben is.

Az egymással szinte folyamatosan rivalizáló hellenisztikus birodalmak és a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmét uraló pun Karthágó mellett a Kr. e. 3–2. század folyamán egy új nagyhatalom, majd a következő évszázadok történelmét nagyban meghatározó világbirodalom született: Róma. A római férfieszmény – egy hódító birodalomhoz illően – a katonai virtuson alapult. A Római történeti kézikönyvben (Szerk. Németh György. Korona, Budapest, 2001.) Havas László a következőképpen definiálta a virtust:

„virtus: a ’férfierény’, a → római erények, értékkategóriák egyik legsarkalatosabb eleme, amely korábban főképp a → nobilitas eszményét fejezte ki, főként a katonáskodáshoz, a tisztségviseléshez kapcsolódva. Ezért szoros összefüggésben állt a származással és a személyes képességgel is. Egyik fő forrása volt az → auctoritas-nak és a → dignitas-nak is. Szoros kapcsolatban állt olyan kategóriákkal is, mint a labores [itt: fáradtsággal véghezvitt munkák], ill. a pericula [veszély]. Augustus politikájában is megkülönböztetett szerep jutott a ~nak, (…).” (465.)

A katonai erény tehát alapja volt a római férfieszménynek, mely gyakorlatilag megegyezett a tekintély (auctoritas) fogalmával. Az ősökön, a (föld)vagyonon, a családon, a barátokon és a viselt tisztségeken alapuló auctoritas (tekintély) fogalomkörébe többek között beletartozott a katonai virtus (virtus), az igazságosság (iustitia), a nagylelkűség (clementia), a kegyesség (pietas), a bőkezűség (liberalitas), a mértékletesség (moderatio), az udvariasság (civilitas). (Római történeti kézikönyv, 66., szócikkíró: Szabó Edit)

A Nyugat-római Birodalom romjaiból megszülető középkori Európa sok szempontból magán viselte a római civilizáció örökségét, s nem meglepő módon a középkor férfiideál kialakulásában – a görög mellett – a római férfieszmény is fontos szerepet játszott.

Ám mielőtt bemutatnánk a középkori férfiideált, bemutatunk két, a történelmi korszakokon átívelő, funkcionális férfieszményt: a hőst, illetve a modernkori megfelelőjét, a sztárt; valamint a katonát.

Hősök, sztárok, katonák

Már a fentiekből kiderült, hogy a hősök – legyenek azok isteni vagy csak emberi származásúak, tökéletesek vagy tökéletlenek – mindig megtestesítették az adott kor férfieszményét, s az egyszerű ember számára elérendő vagy követendő példaképként tündököltek nemcsak az ókori, hanem a posztmodern világ egén is.

Thomas Carlyle skót történetíró (1795–1881) a Hősökről című nagy hatású művében (Ford. Végh Arthur. Athenaeum, Budapest, 1923.) egészen addig merészkedett, hogy a hősök (nagy emberek/férfiak) nemcsak egyszerű példaképek, hanem tetteik, hatásuk révén egyben a világtörténelem alakítói, a korszellem megtestesítői is.

„Mert amint én felfogom a dolgot, az egyetemes történelem, annak a története t. i., amit az emberek e világon cselekedtek, alapjában nem más, mint ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői szélesebb értelemben mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett. Mindaz, amit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen nem egyéb, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, amelyek a világba küldött nagy emberekben éltek: az egész világtörténelem lelke, méltán mondhatjuk, az ő történetük.” (19–20.)

Carlyle szerint a hősöknek hat főbb típusa van: istenség (pl. Odin), próféta (pl. Mohamed), költő (pl. Dante, Shakespeare), pap (pl. Luther, Knox), író (pl. Johnson, Rousseau, Burns), király (pl. Cromwell, Napóleon). A közös tulajdonságuk, általános jellegzetességük az isteni viszony, mely minden korban összeköti a hőst a többi emberrel. 

A hősnek minden időben és helyen kultusza van, s ez az imádat teljesen természetes:

„Egy Hős imádása: egy Nagy Ember transzcendentális csodálása. Azt mondom, a nagy emberek ma is csodálatraméltók; azt mondom, hogy alapjában nincs is egyéb csodálatraméltó. Nem lakozik az ember lelkében nemesebb érzés, mint ha egy magánál fensőbbet csodál. Ebben az órában és minden időben ez az éltető elem az ember életében. Úgy találom, hogy ezen alapul minden vallás, nemcsak a pogányság, hanem ennél sokkal magasztosabb és igazabb vallások is, minden eddig ismert vallás. Hős-imádás, szívből eredő ájtatos csodálat, odaadás, határtalan, égő rajongás a legnemesebb Isten-Ember iránt: nem ez a magva magának a Kereszténységnek? A Hősök legnagyobbika Az, akit itt nem nevezünk meg! Megszentelt hallgatás elmélkedjék ama szent tárgy fölött; utolérhetetlen megtökélyesülése az oly eszmének, mely az emberiség egész földi történetén uralkodik.” (33.)

A hősnek tehát minden időben és helyen kultusza van, a hős az imádat tárgya nemcsak az ókorban vagy a középkorban, hanem napjainkban is. Hogy Carlyle-nak mennyire igaza volt, bizonyítja a posztmodern kor sztárkultusza. A kedves Olvasó lehet, hogy ez utóbbi mondatot olvasva felvonja a szemöldökét, s felteszi a jogosnak tűnő kérdést, hogy ugyan már mitől lennének korunk médiasztárjai hősök? Vizsgáljuk meg ezt a problémát!

A kérdés kutatója, Povedák István szerint (Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus, Szeged, 2011.) a hősöknek két típusa van: a történelemből ismert kivételes emberek, illetve a sztárok:

„Feltevésem szerint a hősöknek alapvetően két csoportját tudjuk megkülönböztetni. Egyrészt a hagyományos értelemben vett történeti hősöket, melyek közül azokra összpontosítottam, akik élő kultusszal rendelkeznek, emlékük nem csupán az írott kultúra részeként létezik. Míg a második csoportba a sztárokat soroltam. Habár a két csoport közt lényeges eltéréseket találhatunk, – így kultuszuk időbeli mélysége mellett különböznek annak jellemzőiben, megnyilvánulási formáiban is – szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Míg a történeti hősök kultusza mára zömmel állami keretek közt, a nemzeti identitáshoz kapcsolódva működik, addig a sztárok többsége kisebb-nagyobb szubkultúrák számára funkcionál orientációs pontként.” (9.)

Povedák a hősök és a sztárok közti hasonlóságot a következőkben látja:

„Mindkettő ugyanannak a jelenségnek, ugyanannak az igénynek a különböző korokban való megnyilvánulása, hiszen, ahogy Hankiss is megjegyzi a jól ismert tényt, hogy „hírességek”, azaz olyan emberek, akiket sokan ismertek, s akiket a rang, a hatalom, a pénz, valami nagy és különös teljesítmény vett körül sugárzó aurával, már a hagyományos társadalmakban is léteztek. Ezeket a hősöket szokások és a gondosan megszerkesztett ceremóniák, rítusok sokasága és végső fokon a mítoszteremtő képzelet vett körül és emelte őket emberfeletti magasságokba.” (16.)

A hős és a sztár közötti különbségek gyökere a két eszmény eltérő születési körülményeiben fogható meg. A sztár gyakorlatilag a felvilágosodás- és az ipari forradalom korában történő változások „terméke”, azaz a modern, szekularizált polgári korszak adaptált hőstípusa. Lokális, időtől függő, deszakralizált (bár funkcionálisan lehet valláspótlék) és individualista. Hírneve kizárólag a tömegmédiumokon keresztül terjed. A sztárok tipológiájának négy főbb eleme az ismertség, a kultusz időbeli kiterjedtsége, a kultusz intenzitása, specialitás (szakértelem), s természetesen a kategóriák között átfedés is lehet.

A hősök egyik típusa a katonahős. Harai Dénes szerint (A katona antropológiája. Balassi, Budapest, 2015.):

„A „katonahőst” az ókortól napjainkig létmetaforaként is felfoghatjuk. (…) A [katona]hős a kultúra vonatkozásai, valamint a történelmi értékek gyújtópontja; egy adott korszak vagy egy nagy ellentmondás megoldása; a legjobb katonai hagyományok megtestesítői (inkarnációi), érvényesítői. Amennyiben egy új morál alapjait keressük, akkor annak egyik gyökere a hősies magatartás, a másik, mint morális törvény, a hazáért a legnagyobb áldozatot hozók emlékének megőrzése kell legyen. A katonák tömegesen azonos helyzetben lévő egyének. A hősök nem. (…) A hősök a kiállás példaképei, a döntő pillanatban való kiállásé. A hősies életforma Jung szerint feltétel nélküli; sorsdöntő elhatározásra kell jutni a veszély elhárítását illetően. Azaz az önfeláldozás mérlegelése föl sem vetődhet, a vitéznek azonnal kardot kell rántania. (…) A katonahősök a káoszban az utolsó szilárd alakzatot képviselik.” (40.)

A katonahős a katona és a hős közötti átmenetként is értelmezhetjük, s a katonából adott esetben nemcsak katonahős, hanem hős is válhat, ami nem meglepő, hiszen harcosokra, katonákra minden emberi közösségnek szüksége volt már a legkorábbi időktől kezdve, hiszen a vadászat, a terület- és közösségvédő feladat megoldása szó szerint létfontosságú volt a korai társadalmakban. A letelepedett életmód megjelenése, illetve az abból következő civilizációs struktúrák kiépülése után pedig kialakult a katonák ma is ismert tevékenységi köre, a szélesebb értelemben vett veszélyelhárítás. Emiatt nem meglepő, hogy az emberi közösségekben, társadalmakban, államokban nagy elismertsége volt a katonáknak, kik a legújabb időkig – kevés példától eltekintve – kivétel nélkül a férfiak köréből kerültek ki. Így teljesen természetes, hogy a harcosok, katonák már a legkorábbi időktől kezdve megjelenítik a férfiideál számos ismérvét. Ha megnézzük, hogy az ókori indiaiak miként jellemezték a ksatriját (a harcos rendet, akik egyben az államigazgatást is végezték), akkor azt is mondhatjuk, hogy a férfieszmény századokon, sőt évezredeken keresztül nagy részben lefedte a nemes valódi fogalmát:

„Erős a csatában, legyőzhetetlen, türelmes, szeret harcba hívni másokat, szívesen adományoz, uralkodik a test szükségletein, megbocsátó, ragaszkodik a brahminikus természethez, mindig derűs és igazmondó – ezek a tulajdonságok jellemzik a ksatriját.” (Bhágavata-purána 7.11.22.).

A katonai szervezetek, fegyveres testületek mindig tükrözik az adott társadalmat, ám a különféle jellegzetességek, specialitások ellenére mindegyikben megvan a közösség és a katonaság tradicionális kapcsolatrendszere. R. G. Grant Katonák. Harcos és látványa a történelem során című könyve előszavában (Ford. Kőrös László. Mérték, Budapest, 2008.) Tim Collins ezredes a következőket írja erről:

„Egy dolog azonban nem változik: az évezredek során a katonai szervezetek mindig annak a társadalomnak a tükörképei, amelyből vétetnek, és az illető társadalom normái erősítik és motiválják őket. Mi több, nem is csak a társadalom értékeit tükrözik, hanem azt is, amilyennek az illető társadalmak látni óhajtják magukat. Ezeknek a fegyveres erőknek a sajátos-egyedi jellegét lényegében az adja, ahogyan e társadalmak megszervezik őket. (…) E tradíciók mindegyikében tetten érhető azonban ugyanaz a motívum: a kötelék, amelyet a történelem, a rítus és a készséges kötelezettségvállalás láthatatlan ereje hozott létre. Az e kötelék iránti közösségi igény az oka, hogy az államok és a társadalmak a világ különböző kontinensein kétezer éven át lényegében változatlan módon alakították ki és szervezték meg fegyveres erőiket.” (6–7.)

A hadsereg tehát minden változása ellenére őrzi a férfieszményt is magában foglaló tradíció magvát még a mai emancipált világban is. Szabó Mária cikkében (Katonás-e még a férfiideál? In: Hadtudomány, 2001/4. 96–105.) írja:

„A polgári nemzetállam hadseregeiben kapott a férfiszubjektum, a harcos máig rögzült alakja, illetve modellje különleges jelentőséget, általánosan elfogadott, kiemelt szerepet. A férfiintézménnyé alakult fegyveres erő ettől kezdve nemcsak társadalmi méretekben határozta meg a hegemón katonás férfieszményt, hanem az általa definiált férfiasság megerősítőjévé, rögzítőjévé is vált. A katonáskodás, az erőszak gyakorlása, mint tiszteletreméltó férfifeladat, a férfiideál meghatározó része lett.” (101.)

Szabó Mária szerint mivel a katona egyfajta férfiideál, a katonanő léte eme ideál egyik részét, a nővédő férfiképet (vagy annak mítoszát) kérdőjelezi meg. Ebben van igazság, ugyanakkor azt is leszögezi, hogy a hadsereg még ma is egyértelműen férfiintézménynek számít, soraiban a férfiasság az abszolút mérce. Emiatt:

„A hadseregbe belépett nők hamar megtanulják: férfias viselkedést kell tanúsítaniuk; fel kell vállalniuk a hivatásos katona „semleges lény” szerepét. Ha a konfliktusokat el akarják kerülni, ha elöljárókká akarnak válni, kiváló szakmai tudásukat kell hangsúlyozni, női mivoltukat pedig a lehető legteljesebb mértékben absztrahálniuk kell. A legjobb, ha kerülnek minden szélsőséget. Tapasztalatok szerint a férfiaknák is férfiasabban viselkedők, ha másként is, de legalább annyira irritálók, mint a nőiességüket hangsúlyozók. A nőiesség elleplezése – többnyire ifjú hölgyekről lévén szó – azonban nem könnyű. Férfikritériumoknak megfelelni nyilván a férfiaknak egyszerűbb.” (102.)

A katonanőkkel szembeni elvárások megegyeznek a férfitársaikéval, ám hiába igyekeznek a katonát semlegesnek tekinteni, a katonanő funkcionálisan férfinak tekinthető. Napjaink genderőrülete ellenére az ideális férfikatona természetesen rendelkezik a korábbi korok férfieszményeinek legtöbb jellemzőjével: 

„Egyelőre kevés tanulmány létezik arról, vajon milyen katonás férfiideált preferálnak ma a hadseregek. Az amerikai filmekből jól ismert, elitalakulatnak számító tengerészgyalogosokat például kiképzésük során olyan katonaideál szerint formálják, amelynek fő jellemzői: a testi erő, a szívósság, kitartás, vagyis a fizikai és pszichikai (a megerősítések érdekében permanensen ismételt) megterhelések, nehézségek sztoikus elviselése, érzelemnélküli racionális logika és kalkuláció, kockázatvállalás és a technikai berendezések tökéletes uralása, kinyilvánított heteroszexuális viselkedés. A kemény megpróbáltatások elviselése a férfi beavatási szertartások része. Azok a férfiak, akik nem képesek teljesíteni a követelményt, feladják – a tengerészgyalogosok szerint –, hozzájárulnak a többiek büszkeségéhez, erősnek, kompetensnek, megbízhatónak érzéséhez, egy előkelő férfiklubba tartozásának tudatához.” (103.)

E tematikus kitérő után térjünk vissza a kronológia szigorú világához, s nézzük meg, milyen férfiideálok voltak a középkorban.   

Középkori férfieszmények

A szakrális talapzatát lassanként elvesztő antik világ romjaiból a térség megannyi kultúrájából táplálkozó tradicionális civilizáció emelkedik ki, a középkori keresztény univerzum civilizációja, vagy ha Oswald Spengler terminológiáját használjuk: kultúrája, melynek közvetett vagy közvetlen hatása nyomokban még napjaink szekularizált, anyagelvű és érték-relativizáló világában is kimutatható.

A keresztény középkor világának „termékeny”, úgynevezett érett szakasza a 11–14. századra esik, a legnagyobb szellemi és anyagi teljesítmények ebben a korszakban születtek. A középkor hajnalán és első évszázadaiban a kor férfieszménye elsősorban az előzőekben tárgyalt antik eszményeken, illetve leginkább a harcos/katona képén alapult. Így aztán nem véletlen, hogy a középkor férfiideálja, a lovag születésének alaprétege is – ahogyan Georges Duby írja klasszikus művében (A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980–1420. Második, javított kiadás. Ford. Fázsi Anikó, Albert Sándor. Corvina, Budapest, 1998.) – „szigorúan férfias és katonai erényekből állt: erőből, bátorságból, tiszteletből a szabadon választott vezér iránt. E köré rendeződött a vitézség mint a bátorság és a fegyverforgatásban való jártasság bizonyítéka, amely meghatározta a lovagi tökéletességet. A világi kultúra középpontjában a XIV. században még ott ragyog a küzdelem, a győzelem, az uralkodás, a hódító hatalom kinyilvánításának öröme.” (171.)

A lovagi eszményt jelentő értékek második csoportja a háború és szerelem felettébb érdekes kapcsolatrendszeréből adódott, amit a híres francia középkorász a következőképpen írt le:

„Az értékek másik együttese kapcsolódott hozzá, amikor – a társadalom felsőbb rétegeiben – a nő kezdett kilépni alárendelt helyzetéből: ez játszódott le az 1100-as évek táján a francia királyság délnyugati részén. A háborúskodó férfiak között először az úr feleségének, a hölgynek kellett helyet szorítani. Ebből a tényből új illemszabályok alakultak ki, a lovagi magatartás szabályai, amelyeknek attól kezdve minden dicsőségére és becsületére kényesen vigyázó lovagnak alá kellett magát vetnie. Ekkor találták fel a nemek közötti kapcsolatok új formáját, a nyugati világ szerelmét. Háború és szerelem. (…) Le kell győzni az ellenséges harcost, elnyerni, majd megtartani mások hitvesének szerelmét. Az igazat megvallva ezt a stratégiát mindkét esetben szinte a legelejétől kellett kezdeni, és fokozatosan teljesedett ki, akár egy játék. Egy szabályokkal rendelkező játék, szórakoztató, de becsületes. Vagyis szigorúan tiszteletben tart egy szabályrendszert.

Ez a szabályrendszer végleges formájában a XII. század második felében alakult ki. Az elkövetkező nemzedékek számára bőséges irodalom terjesztette előírásait mindazok körében, akik Európában a köznép fölé akartak emelkedni.” (171.)

A lovagi szellem, a lovagi eszmény elemeinek fokozatos kialakulása és diadalmaskodása tehát a 11–14. században zajlott le. Johan Huizinga (A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században. Ford. Szerb Antal. Helikon, Budapest, 1982.) a lovagságot „a világi élet felmagasztosított formájának” tekintette, egy olyan esztétikai eszménynek, „amely etikai eszmény alakját ölti. Alapja a heroikus képzelgés és a romantikus érzület. De a középkor még nem ismerte a nemesebb életnek a vallástól független eszmei formáit. Éppen ezért a jámborságnak és az erénynek kell a lovagi élet középpontjában állni. A lovagság azonban sosem tudja teljesen betölteni erkölcsi hivatását. Földi eredete megakadályozza szárnyalását, hiszen a lovagi eszme forrása a szépségre törő büszkeség; a testet öltött büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, amely a nemesi élet sarokköve.” (54.)

Mindezek ellenére a holland történész nem tekinti hazugnak vagy felületesnek a lovagság vallásos jellemzőit, ezek lényeges elemei a lovagi eszménynek, ám ezen „eszmét alkotó vágyak és képzetek, az erős erkölcsi megalapozottság és az ember harcos ösztönei dacára sem építettek volna ilyen szilárd keretet a szép élet számára, ha nem a szerelem lett volna a szüntelenül megújuló lelkesedés forrása.

Sőt, maguk a lovagságnak ezek a jellemző vonásai – a részvét, az áldozatkészség, a hűség – sem tisztán vallásos természetűek: erotikus jellegük is van.” (61–62.)

Huizinga szerint tehát a lovagok legjellemzőbb erénye a bátorság, a becsület és a hűség, ám a lovagi eszményben mindemellett jelentős szerepet játszik az aszkézis és az erotika is.

Duby szerint a lovagság fő erénye a bátorság, az erő, a bőkezűség és a hűség, mivel a „hős, mindannyiuk példaképe, a lovagi harcra termett atléta, őt magasztalja a népi nyelvű fiatal irodalom, amelyet a harcosok gyülekezetei hallgatnak. A hős széles vállú, domború mellkasú, termetes; kiváló fizikai képességeit magasztalják. A test számít meg a szív – nem az ész. (…) Ha valaki megszegi esküjét, örökre elveszti azt a jogot, hogy emelt fővel jelenhessék meg a katonák gyülekezetében. A társadalom testének ezen a szintjén az egyetértés alapja az egyéni vagy a kollektív eskü és a belőle fakadó szolidaritás. Merészség, erő, nagylelkűség, hűség – ebből épül fel a becsület, a legfőbb erény, a háború és az udvari élet állandó vetélkedéseinek tétje.” (40.) 

Michael Prestwich a források alapján nem hivatalos kézikönyvet írt a lovagokról (Lovagok. A középkori harcos (nem hivatalos) kézikönyve. Ford. Árokszállásy Zoltán. Corvina, Budapest, 2014.), melyben a következőket írja:

„A jó lovagnak erősnek, kitartónak, éles szeműnek és összeszedettnek kell lennie. Minderre csakis sok gyakorlással tehet szert. A legjobb példánk erre Boucicaut, aki már fiatalon felismerte, mennyire fontos a sport egy fiatalember számára. A maga részéről az alábbiakat gyakorolta szorgalmasan:

– a hosszútávfutást, hogy kitartóvá váljék;

– a helyből felugrást a ló nyergébe;

– a súlyemelést, hogy erősödjék a karizma.

Így aztán nem csoda, hogy a következőkre képes:

– bukfencezni páncélban (igaz, sisak nélkül);

– mellvértben, csupán a kezét használva felkapaszkodni egy falnak támasztott létra fonákján;

– ugyanezt mellvért nélkül, csupán fél kézzel (hiszi, aki akarja).” (15–16.)

A testgyakorlás mellett a lovagnak jól kellett bánni kopjával és karddal, tudni kellett lovagolni, jártasnak kellett lenni a vadászatban, tudni kellett írni-olvasni, el kell sajátítania az udvari viselkedés szabályait, valamint a nemesi kultúra egyéb elemeit (pl. címertant). 

A kialakuló lovagi kultúrában a régebbi korok jelentősebb királyai is lovagok lettek, hiszen a kor embere „királyát lovagnak látja, aki kezében karddal teremt igazságot és békét a népnek.” Duby így írt erről:

„A király, a földi tökéletesség mintája a látható világ rendjét akkoriban kifejező fogalmak csúcsán helyezkedett el. Király volt Arthur, Nagy Károly, Sándor, Dávid, a lovagi kultúra megannyi hőse, és nem akadt ember ebben a korban, lett légyen pap, katona vagy paraszt, akinek ne ő lett volna a példaképe.” (17.)

Míg a lovagi kultúrában a királyt is lovagnak látták, illetve tartották; a Magyar Királyságban két király – Szent László és Nagy Lajos – is kiérdemelte a „lovagkirály” jelzőt. Közülük természetesen Szent Lászlónak lett nagyobb kultusza, akinek királlyá választásáról a Thuróczy János (A magyarok krónikája. Ford. Horváth János. Magyar Helikon, Budapest, 1978.) így írt:

„Magnus [I. Géza] király halálának hallatára Magyarország nemeseinek nagy sokasága gyülekezett össze testvérénél, Lászlónál, és közös egyetértéssel, egybehangzó óhajjal, és egyező akarattal megválasztották egy szívvel-lélekkel az ország kormányzására, sőt valósággal kényszerítették rá buzgó és sürgető kérésükkel. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy ő az erények teljességével ékes, hogy hitében katolikus, kegyességében kiváló, adakozásban bőkezű, jótékonyságban jeleskedő. Úgy ragyogott, mint felhők közt a hajnalcsillag, mely elűzi a komor homályt; és mint a telihold ragyog teltségének napjaiban, sőt mint a nap, úgy ragyogott ő az ő népe körében; olyan volt, mint a hústól elválasztott tiszta háj. És az oroszlánokkal meg a medvékkel úgy játszadozott, mint a juhok bárányaival. Vajon nem ölte-e meg a Góliátot, és nem törölte-e le a gyalázatot Izraelről? Megfutamította ellenségeit, és kiirtotta az ellenszegülőket. Mert nagy volt ő, sőt a neve szerint a legnagyobb, mert ha nevének jelentését nézzük, Ladislaus annyit jelent, mint „Istentől a népnek adott dicsőség”. Laos ugyanis népet jelent, dosis pedig adó vagy adomány vagy adott. Nevének első szótagja pedig kiegészítve: laus, azaz dicsőség.

És bár a magyarok akarata ellenére választották meg királynak, sohasem tette fejére a koronát, inkább áhítozott az égi koronára, mint a földire; az Élő Király koronáját akarta, hogy „törvényesen megkoronázzák”, mert lelkének az volt a szándéka, hogy visszaadja a királyságát Salamonnak, maga pedig a hercegséget viseli, ha közöttük létrejön a biztonságos béke.” (188–189.)

A szakrális királyság még a középkor végét sem élte meg, a test és a szív elsőbbségét valló lovagi eszme a kor haladtával elmozdulni látszott az ész felé, hiszen már a 14. században megjelennek a tudományok és kultúra iránt érdeklődő művelt lovagok (milites litterati). És innen logikusan következik, hogy a koraújkor férfieszményében már hangsúlyos lesz az észalapú sikeresség, és a gazdagság.

A modern kor polgári férfieszményei

A 15. században kezdődő „újabb kor” évszázadai alatt a nyugati civilizáció a középkorihoz képest szinte minden szempontból jelentős változásokon esett át. Ezen szellemi-erkölcsi, kulturális, politikai, társadalmi, gazdasági stb. változások értelemszerűen nyomot hagytak a férfieszmény alakulásában is. George Lachmann Mosse (Férfiasságnak tüköre. A modern férfieszmény kialakulása. Ford. Székely András. Balassi, Budapest, 2002.) szerint a ma is érvényben lévő férfieszmény sztereotípiája egyfajta közmegegyezéssel a 18. század végén született meg a korábbi és a kialakulófélben lévő polgári világrend elemeiből. Magyarán a régi lovagi, illetve arisztokratikus erények – elérendő eszményként – alapjai lettek a modern férfiasságnak is:

„Az újkorban a lovagiasság és a férfibecsület nem csupán erkölcsi tartást, hanem általános fizikai keménységet is követelt. A testi képességet és az ügyességet mindig nagyra becsülték mint az egyéni becsület védelmének eszközét, de most az alakuló új társadalom a férfi egész testét a virilitás, az erő és a bátorság példájának tekintette, amelyet a megfelelő tartás és külső fejezett ki. (…) Az bizonyos, hogy a külső mindig számított: a középkorban és a kora újkorban a gyakran királyi rendelettel szabályozott öltözék a rangot és a társadalmi helyzetet jelezte. Éppilyen fontos volt a viselkedés is, a férfias tartás és udvariasság. Ami azonban korábban töredékesen volt jelen az életben, azt most rendszerbe foglalták, teljességgé formálták, amelyben nem csupán az öltözék és a tartás kapott szerepet, hanem maga a férfitest került a figyelem középpontjába, amelyet a szépség meghatározott szabványa szerint bíráltak el.” (…) Ennek a szépségfogalomnak viszont azon az általánosan elfogadott közmegegyezésen kellett alapulnia, hogy mi is a szép a férfi alakban. Ez a közmegegyezés a XVIII. század végén született meg, és mint azt a férfiasság eszménye is példázza, napjainkig érvényes.” (27–29.)

Mosse szerint a férfiasság modern eszménye a 18. századi előzmények után a 19. század utolsó harmadában formálódott ki teljesen, egységesnek tekintették, a hagyományos értékrendet tükrözte, s az alapvető férfierények (az akaraterőt, a tisztességet és bátorságot jelentette) ma is meghatározók.

2012. W. Connell szerint (Férfiak. Eltűnő szerepek. Ford. Dudik Annamária Éva. Noran Libro, Budapest, 2012.) a férfieszmények vagy a férfiasság (maszkulinitás) ma is létező formáit csak úgy tudjuk megérteni, ha modern társadalom struktúráját a kialakulás kb. 400 évének kontextusában vizsgáljuk. Alapvetően négy tényező játszott ebben szerepet: 1. kulturális változás (szekularizáció, szexualitás becsben tartása, individualitás erősödése); 2. gyarmatosítás, imperializmus (kormányzati módok, erőszak); 3. a kereskedő kapitalizmus központjainak kialakulása, „ipari forradalom”, városiasodás, városi kultúra; 4. nagy európai polgárháborúk (16–17. század: vallásháborúk, 17–18. század: örökösödési háborúk, modern hadseregek létrejötte, női emancipáció megindulása a zűrzavarban). (Conell, 244–249.)

A folyamat 1450 körül indulhatott el, s a 19. század közepére tehető a teljes kialakulása, azaz, érdekes módon, pontosan illeszkedik a kora újkorral kezdődő nagy antitradicionális folyamatba („felfedezések”, reneszánsz szekuláris kultúra, kereszténység szétszakadása, világiasodása; kapitalista világrend megszületése és uralkodóvá válása stb.).

A modern férfieszmény megszületésének ugyan voltak 18. századi előzményei, ám annak uralkodóvá válása egyértelműen a 19. században történt meg, azaz a mai férfiideál magva a 19. század „terméke”. Ekkor zajlik le az a változás is, melynek következtében a férfiasság külső ismérvei legalább olyan fontosak lesznek, mint a belsők:

„Még fontosabb lett a korábban kevésbé lényegesnek tartott külső megjelenés: már nemcsak a viselkedés, hanem a látvány is számított. A férfiasság esztétikuma alapvető volt egy olyan sztereotípia rögzülésében, amely (…) a látáson alapuló észleléshez kötődött. A modern férfieszménnyel szembeni viselkedésformákat többé-kevésbé ez a sztereotípia határozta meg.” (23.)

A férfias látványhoz a megfelelő öltözék is társult, s nem véletlen, hogy például Magyarországon a régi nemzeti viselethez kapcsolódó öltözködés még a két világháború között is dívott. Undi Mária (Úri- és népviselet a barokk korban. In: Magyar művelődéstörténet IV. Barokk és felvilágosodás. Szerk. Domanovszky Sándor. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1941. 369–393.) így írt erről: 

„A nemzeti viselet fennmaradásának egyik fő oka a magyarnak az a tulajdonsága, hogy magát többé-kevésbé katonának tartotta. Tette ezt annál is inkább, mert a nemesség kötelezettsége e tekintetben az egész korszakon át fennállott. A legsajátosabb magyar katona, a huszár, a XVIII. században is végig megmaradt férfiideálnak. Ruháját, tartását, deliségét mindenkor utánozták azok is, akiknek a vitézkedés nem volt élethivatásuk. Hiszen a korszak végén még a nők is huszárdolmányt, csákót viseltek, ha díszbe öltöztek.” (372.)

A 19. század számos szempontból kulcsévszázad, s mint láttuk, a modern férfieszmény is lényegében ekkor születik meg. Hasonlókat állít Hadas Miklós is könyvében (A modern férfi születése. Helikon, Budapest, 2003.):

„Ez a könyv arról szólt, hogy a vadászó férfiból hogyan lett futballozó férfi. Árnyaltabban: e munkában azt vizsgáltam, hogy egy bő évszázad alatt hogyan teremtődtek meg azok a társadalmi föltételek, amelyek lehetővé tették, hogy a férfiak a mindennapi életben ne harcias tevékenységekkel, hanem másokat is szórakoztató közösségi játékokkal töltsék idejük számottevő részét. Tudományosabban: a könyv tárgya annak a folyamatnak a tanulmányozása volt, amelynek során az ellenségét elpusztító, indulatait és sérelmeit közvetlenül kiélő, illetve megtorló férfi előbb önmagát korlátozó, jövőirányult, racionálisan versengő társadalmi lénnyé alakul, majd olyan férfiemberré válik, aki immár képes arra, hogy egy közösség kooperatív tagjaként, más közösségekkel szimbolikus harcokat folytatva próbálja meg céljait elérni.” (314.)

A vadászó, harcoló, párbajozó férfiból futballozó (sportoló) férfi lett; s a tényleges harc szimbolikus küzdelemmé vált. Megszületett az úriember, a gentleman, akiben keveredtek a régi korok lovagi-arisztokratikus tulajdonságai, és a modern polgári társadalom értékei. Ennek magyar archetípusa Marczali Henrik szerint (Magyarország története. Athenaeum, Budapest, 1911.) a reformkorban megszülető magyar úriember:

„Nemcsak külsőleg volt fényes a gyülekezet, mely előtt V. Ferdinánd 1847. nov. 12-én Pozsonyban megnyitja a diétát, hanem szellemi és erkölcsi értékét illetőleg sem marad a világ bármely más parlamentje mögött. Az a huszonöt év, mely a nemzet kezdete óta lefolyt, nemcsak megedzette, hanem tartalmassá is tette az öregeket és egészen új szellemet vitt a fiatalokba. Ezek komolyan tanultak, dolgoztak, ismerték koruk műveltségét és mégis készek voltak egész erejüket szegény hazájuk felvirágoztatására fordítani. Haza, nemzetiség, műveltség, testvériség, áldozatkészség nem üres szó volt előttük, hanem becsületes lényük őszinte megnyilatkozása. A modern ember műveltségével a lovagiasság virága egyesült bennük oly harmóniában, mely megalkotta a történet egyik legszebb férfiideálját, a magyar úriembert.” (649.)

A régi nemesség és az arisztokrácia azonban – a modern polgári társadalom, illetve államberendezkedés létrejöttének és működésének logikája folytán – a századfordulóra véglegesen elveszti a férfieszmény alakításában játszott korábbi meghatározó szerepét, s Hadas Miklós szerint azóta szimbolikus hatalmi harc folyik a férfiasság fogalmának meghatározásáért:

„Ám a 19. század végén, a modern tömegsport rohamos népszerűsödésének köszönhetően az arisztokrácia – eme utolsó föllángolást követően – egyszer s mindenkorra elveszíti a férfiasság legitim definiálásának, illetve a szabadidő-eltöltési formák modellálásának esélyét.” (250.)

Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mennyiség legyőzte a minőséget, s egyre inkább a tömegek akarata érvényesült, pontosabban a tömegek úgy gondolták, hogy az ő akaratuk érvényesül. Emellett szinte minden fontosabb kérdés diskurzusára rányomta bélyegét a világnézetek narratíváinak harca. Természetesen ez alól a férfieszmény, a férfiasság fogalma sem volt kivétel:

„A „férfiasság” és a „nőiesség” fogalma – ahogy Freud megállapította egy melankolikus lábjegyzetben – „a tudományban a legzavarosabbak közé tartozik”. (…) 

A társadalmi nem fogalmai azért vitatottak, mert egymásnak feszülő diskurzusok és tudásrendszerek követelik maguknak a jogot a nemek leírására. Ezt a mindennapi helyzetekben ugyanúgy tapasztaljuk, mint a kifinomult elméletekben.” (Connell, 27.)

A 20. század megannyi szellemi és fizikai megrázkódtatása (dekadencia, női emancipáció, világháborúk, totalitárius ideológiák stb.) sem tudta alapjaiban megváltoztatni a férfiasság alapeszményét, noha komoly kísérletek szép számmal akadtak (pl. a lövészárkokból kibújt „acélos, harcra kész férfiak, tele energiával”; a szovjet propaganda új kommunista férfija, a fáradhatatlan, erkölcsös és testileg vonzó harcos; illetve humánus és békeszerető férfiasság szocialista eszménye.). Mosse így ír erről:

„Ha pedig a társadalom arra hajlott, hogy nagyobb megértést mutasson az úgynevezett abnormális dolgok iránt, vagy – ahogy a XX. században történt – kezdte netán törvényesíteni azt, ami szokatlan, akkor a férfiasság rántott egyet a gyeplőn.” (12.)

Az 1980-as, 1990-es évektől kezdve egyre gyakrabban van szükségünk erre a gyeplőrángatásra, mert a kétpólusú világrendszer bukása, s a globalizmus egyre nagyobb hatása bő táptalajt ad – legalábbis a nyugati világban – a devianciák elterjedésének, melyek egyik célja a hagyományos identitások – köztük a nemi identitás – szétverése (papíron „meghaladása” az egyén kiteljesedése, önmegvalósítása érdekében). Ebben a folyamatban paradox módon tevékeny részt vállal – feminista mintára – a férfikutatás is, melynek már a második kutatói nemzedéke önti magából a sokszor erősen megkérdőjelezhető állításait (gyakorlatilag végtelen számú maszkulinitás létezhet, mint pl. fekete és fehér, munkás és középosztálybeli, vezető és beosztott stb.). Hadas Miklós 2010-ben megjelent könyvében (A férfiasság kódjai) ezt írja a férfikutatás második hullámának jellemzőiről:

„Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a második hullám szerzői (1) hatalmi viszonylatként igyekeznek a társadalmi nemek közötti kapcsolatokat meghatározni, s e tekintetben a férfi-férfi, illetve férfi-nő közötti relációkra egyaránt összpontosítanak (e kontextusban nagy hangsúlyt kapnak a nem heteroszexuális férfiak beágyazottságával kapcsolatos vizsgálódások); (2) elutasítják a „biológiai determinista” vagy „szociáldarwinista” megközelítéseket; (3) profeministáknak tekinthetők (nemcsak mozgalmi célkitűzéseikben, hanem abban a tekintetben is, hogy a második hullámos feministák elméleteihez kívánnak kapcsolódni); (4) a „maszkulinitásokkal” kívánnak foglalkozni, azaz hangsúlyozzák a férfitapasztalások sokféleségét, valamint történetileg és kulturálisan változó jellegét; (5) igyekeznek összehangolni a tudományos és mozgalmi tevékenységet; (6) nem tesznek egyenlőségjelet férfi és maszkulinitás, illetve nő és feminitás közé (azaz feltételezik, hogy a nők is rendelkezhetnek „maszkulin”, miképpen férfiak is „feminim” sajátosságokkal).” (29.)

Nem vagyunk abban biztosak, hogy a férfiasság fogalma leginkább „egy osztályok és nemek közötti szimbolikus hatalmi harc eszköze” (Hadas, 2003, 249.), de azt elhisszük, hogy ezen lehetséges jelentéstartalmat felhasználják a nemi identitás relativizálásának érdekében.

A „progresszív” tudósoknak és gondolkodóknak alapvetően a hegemón maszkulinitással van baja, mely fogalmat Pierre Bourdieu írta le először a Férfiuralom című klasszikus művében (Ford. N. Kiss Zsuzsa. Napvilág, Budapest, 2000.). Bourdieu összekapcsolta a viszonyfogalomnak tartott férfiasság etikai és testi (biológiai) aspektusát, s azt társadalmi törvénynek tartotta.

„A férfiasság, melyen nemző, szexuális, társadalmi rátermettség éppúgy értendő, mint készség a harcra, az erőszak foganatosítására (pl. bosszúnál), mindenekelőtt teher. (…) a férfi csak akkor „igazi” férfi, ha a világért sem tér ki a becsület növelésének lehetőségei elől, és dicsőségre, kiválóságra tör a nyilvánosság mezején. A férfierények felmagasztalásának árnyoldala a félelem, a szorongás, amit a nőiség kelt: a nő gyönge, gyöngeség forrása, mert testet ölt benne a becsület sebezhetősége, a h’urma, a szent (női) bal (melynek ellentéte a szent férfi jobb), bántalom fenyegeti szüntelenül, de nála a gyöngeség minden fegyvere, köztük az ördöngös ravaszság (thah’raymith) és a mágia. Ezért aztán a férfiasság képtelen eszménye hallatlan sebezhetőséget hoz magával. Ez a sebezhetőség szüli paradox módon a férfiasan erőszakos játékok bősz szorgalmazását, a mi társadalmunkban azon sportokét, melyek a férfiasság látható jegyeinek fitogtatására, illetve a férfiasnak mondott tulajdonságok kinyilvánítására, megélésére (küzdősportok) a legalkalmasabbak.” (60–61.)

A francia társadalomtudós a beavatás, azaz a többi férfi általi hitelesítés fontosságára is felhívta a figyelmet. Modern korunkban beavatásként funkcionálnak az iskolában, a különböző fegyveres testületeknél (katonaság, rendőrség stb.), a munkabrigádoknál, tizenéves korú fiúkból álló bandáknál történő férfiassági próbák.

Mosse szerint a modern férfikép egy ellenpéldával szemben (negatív férfieszmény, testben-lélekben elfuserált férfi, jellemzően marginalizált rétegek – pl. feketék, zsidók, cigányok, majd a homoszexuálisok, a fizikailag, idegileg gyengék), illetve a nemek közötti különbség viszonyában határozta meg magát (Mosse, 14.). Az első állítás valóságtartalmáról nem vagyunk meggyőződve, szerintünk ez az állítás inkább előítélet-minta, hogy könnyebben tudja magyarázni a rasszizmust és az antiszemitizmust, mert később (64–65.) részletesen kifejti, hogy a modern polgári eszményhez kellett egy ellentípus, a társadalmi norma fonákja, hiszen az outsiderek a fizikai és erkölcsi romlást jelképezték. Azzal az állításával, miszerint a férfiak soha sincsenek egyedül, a nők mindig részei a férfiak önképének, teljesen egyetértünk, hiszen a nő és a férfi együtt alkotják az egészet, s így teljesen természetes, hogy a nőhöz való viszony minden időben, így korunkban is a férfiasság egyik alapköve, mely fontos szerepet játszik a férfieszményben.

A Túry – Babusa szerzőpáros szerint „a férfiak között polarizálódás van. A legnépszerűbb alakok között nagyon izmosak és vékony, érzékeny, intellektuális figurákat is megtalálhatunk.” (15.)

Nem gondoljuk azt, hogy a férfieszménybe nem férne bele a hagyományos férfiképeken alapuló ideálok mellett az entellektüel, aki nem az izmos testével és a vastag pénztárcájával, hanem a szellemével hódít. A testkultusszal, illetve azzal, hogy a szépségipar a nő után egyértelműen beszippantotta a férfit is, komoly fenntartásaink vannak (természetesen nem az ápolt, igényes külsővel van bajunk…). És sajnos igazat kell adnunk a szerzőpárosnak, akik szerint a test a társadalmi folyamat részévé vált:

„Bár a test látszólag uralja az élet különböző szféráit, a reklámoktól a modern idők hedonizmusáig vagy az egészségiparig, mégis a test gyarmatosításáról, sőt neokolonializációjáról beszélhetünk. Az emberi test társadalmi konstruktum, melyre jelentések, metaforák és értékek alapozódnak (…) A társadalom a saját hiedelemrendszerébe illesztve ellenőrzi az emberi testet, normáknak, ideológiai értékeknek alávetve. A test így a társadalmi folyamat részévé válik.” (18.)

A test (legyen az nő vagy férfi) mára kelendő áru lett, s a férfiasságpótlékként is felfogható testépítés iparága a média segítségével mindent megtesz, hogy ez az üzenet eljusson minden emberhez. Az öncélú testépítés azonban nem a 20., hanem a 19. század szülötte, s első emblematikus alakja nem Arnold Schwarzenegger, hanem Eugen Sandow, aki 1901-ben „rendezte meg az első olyan versenyt, amelyen a résztvevők látványos izomzatán és szépen kidolgozott testén volt a hangsúly, nem pedig a sportban nyújtott teljesítményeken (…).” (Túry – Babusa, 25.)

Tény és való, hogy a 19. század végén elkezdődő női emancipációs mozgalom – mely a nyugati világban az 1980-as, 90-es évekre kiharcolt minden olyan jogot, amikért eredetileg küzdöttek – hatására átalakult a társadalom is. Megjelent és egyre elfogadottabbá vált a szingli életforma, kevesebb a házasságkötés és gyakoriak a válások, a nemi szerepek is változóban vannak, stb. Mint már fentebb említettük, az utóbbi évtizedekben a szépségipar beszippantotta a férfit is (kozmetika, plasztikai műtétek, tetoválások, piercing), s ez természetesen nyomot hagyott korunk férfiideálján. Egyrészt terjedni kezdett egy új jelenség, melyet a kutatók Adonisz-komplexusnak neveztek el; valamint felbukkantak a metroszexuális férfiak. Nézzük meg, mit is jelentenek ezek az új fogalmak!

Az Adonisz-komplexusról a Túry – Babusa szerzőpáros a következőket írta:

„Egy, a férfiak körében tapasztalható új jelenség lényege, hogy a külsejükre különösen nagy figyelmet fordítanak. Sokan megszállottan edzenek az izmosabb test reményében, jelentős összegeket költenek táplálék-kiegészítőkre, akár hormonális testépítő szerekre (például anabolikus szteroidokra) is. (…) A külsővel kapcsolatos aggályok – például a kopaszodás, a hájasodás vagy a pénisz mérete miatti aggodalmaskodás – olykor kényszeres jelleget öltenek. Ezt a jelenséget Adonisz-komplexusnak nevezték el. Megnőtt a férfi kozmetikumok felhasználása, s a plasztikai sebészekhez is mind több férfi fordul.” (1.)

A szépségipar és a hagyományos nemeket megszüntetni akaró gender-ideológia közös boszorkánykonyhájából lépett elő a metroszexuális férfi: 

„Metroszexuálisnak azt az erősen divatorientált férfit nevezik, akinek a megjelenésében és a stílusjegyeiben feminim vonások figyelhetők meg. (…) A kifejezés a metropolisz szóból származik, mivel a tipikus metroszexuálisok azok a többnyire nagyvárosban élő, egyedülálló fiatal férfiak, akik jól keresnek, divatos és drága üzletekben vásárolnak, sokat költenek, főként divatra, kozmetikumokra, fodrászra. A metroszexualitás koronázatlan királya a futballsztár David Beckham, aki imád kozmetikushoz, manikűröshöz és fodrászhoz járni, szőrtelenít, szoláriumozik, sminket használ, és lakozza a lábkörmeit”. (Túry – Babusa, 36–37.)

Mindehhez még hozzátennénk, hogy nemcsak a fentebb leírt réteg tartozik a metroszexuális férfiak közé, hanem azok is, akik csak utánozzák őket, vágynak rá, hogy olyanok legyenek, mint az igazi metroszexuálisok. Ám mivel nincs elég pénzük, megveszik a gyengébb minőségű és olcsóbb termékmásolatokat, s így ringatják magukat abban a hitben, hogy ők is a média által menőnek tálalt metroszexuálisok körébe tartoznak. 

Korunk posztmodern férfijának kétségkívül nehezebb a dolga saját férfiasságának megtalálásában, illetve megélésében, hiszen – mint ahogy azt Mosse is írja – „a férfiasság felé vezető utakon fontos irányjelző táblák hiányoztak, s nincs többé olyan férfiassági teszt, amelyen meg kellene felelni. A múltban létezett bizonyos szabvány, és bizonyos tesztek megkönnyítették annak eldöntését, ki az igazi férfi: a párbaj, a háborúban mutatott bátorság, és általában az akaraterő megléte, akárcsak a „nyugodt erő” férfierényei és az elfogadható erkölcsi tartás. Megfelelő külső és fellépés bizonyította a hiteles férfiasságot: a külső megjelenés és a lélek minősége közötti összhang biztosítja minden sztereotípia esszenciáját.” (209.) 

Jelen korunkban, azaz a 21. század harmadik évtizedében, kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy – legalábbis „papíron” – annyi férfikép van, ahány férfi. A különböző valóságokat gyártó média folyamatosan sulykolja a posztmodern ember fejébe, hogy valósítsa meg magát, legyen egyedi, s ebbéli ténykedésében („önmegvalósításában”) ő segít neki. Az erkölcs- és értékrelativizálást kihasználva a média igény szerint bármilyen – olykor az aberrációt súroló – férfiképet, férfieszményt legyárt és népszerűsít a „közjó érdekében”, hiszen e gyakran kénszagú „szellemi késztermékek” közül a demokrácia legnagyobb dicsőségére mindenki kiválaszthatja azt, amelyik legjobban illik a személyiségéhez.

Természetesen mindez csak ócska illúzió, s köszönőviszonyban sincs a Valósággal. Ennél fogva reméljük, minél kevesebben veszik fel a totális univerzalizmus gyártotta szivárványszínű szellemi egyenruhákat, mert hiába a látszólagos csillogás, az alapanyag ugyanaz a silány minőség. 

A férfikép, illetve férfiideál változásai jól tükrözik egyrészt az antitradicionalitás és a deszakralizáció terjedését, másrészt a modern fogyasztói (materialista, hedonista, emancipált stb.) civilizáció kialakulásának és uralomra jutásának folyamatát, hiszen ezen szellemi folyamatok alapvetően meghatározták a férfiasság eszményének aktuális képét. A férfiasságot jelentő belső (lelki-szellemi értékek) és a külső tényezők (az erőt és ügyességet sugárzó anyagi/fizikai férfitest) harmonikus egyensúlya a középkor végén kezd megbomlani ez utóbbi javára. A régebbi korok férfiképét is szívósan őrző polgári világkép férfiasságeszménye az utóbbi évtizedek gender-propagandája ellenére is tartja magát, noha a média igyekszik a valóságot a saját képére formálni. Ám hősökre, illetve azok modern kori megfelelőjére, a sztárokra szüksége van az embereknek, s ha nincs a lelki-szellemi-kulturális igényüknek megfelelő, akkor csinálnak maguknak. Ezzel még a látszólag „önjáró” média sem tud mit kezdeni, ezért van az, hogy a deviancia terjedése ellenére a tradicionális értékek kiszoríthatatlanok, mivel – szerencsére – van igény, lelki szükséglet rá. Ezért fér el egymást mellett az egymástól sokszor különböző férfieszmények tömkelege: az isteni, félisteni származású hősök; királyok, uralkodók, hódítók; harcosok, katonák, nemesek, lovagok, arisztokraták, polgárok, felfedezők, tudósok, politikusok, írók, költők, művészek, filmszínészek, zenészek, sportolók, nonkonformista lázadók (bőrdzsekis motoros, „hivatásos” forradalmár, a kockásinges-szemüveges szabadgondolkodó, magányos igazságosztó, hippi, rocker, punk stb.), menedzserek (a cégek uralmát éljük!), a blogger, a vlogger, az influenszer, s végül a virtuális világ szuperhősei.

76/2022
Szendrei László

Bartók Iréne: Milyen a mai férfiideál? In: Magyarság, 1929. május 19., 5.

Tudjuk, hogy minden kornak megvan a maga nőideálja, amely mindig más, mint az előzők voltak és az eljövendők lesznek. De éppígy változik a különböző korok férfiideálja is.

Hogy milyen a modern nőtípus, arról annyit írnak és beszélnek, hogy azzal azt hiszem, mindenki tisztában van. De annál kevesebb szó esett eddig a mai férfiideálról, a közvélemény nem tudja, melyik az a férfitípus, amelyik a legnagyobb tetszésre talál napjainkban, melyek azok a tulajdonságok, amelyekkel a férfiak leginkább hódítják meg a női szíveket.

Hogy a mai férfiideálról képet festhessek, felkerestem egy írónőt, egy sportoló nőt, egy társaságbeli úriasszonyt, egy festőművésznőt és egy bálozó leányt és megkértem őket, mondják el néhány szóval, milyen férfitípust tartanak legvonzóbbnak. Mindegyik egész őszintén és nyíltan válaszolt, de éppen ezért valamennyi inkognitóban óhajt maradni.

Most pedig közreadom a nyilatkozatokat, amelyekből plasztikusan alakul ki a modern férfiideál képe.

Az írónő:

– A férfiideál? 

– Mi a lélektani és esztétikai sajátossága a tetszést arató férfinak?

– A múlt században, amikor a nőknek kisebbek voltak a szellemi igényei, a romantikus mélabú, a szenvelgő szomorúság aratott diadalt. Akkoriban – hogy a régebbi időket ne is említsem – a nők nem kívánták meg szívük királyától, hogy feltétlenül eszes legyen. Akkor a sasorr vagy egy szép bajusz felért néha az agyvelővel. A mai, javarészben gimnáziumot végzett és olvasott nő elnéző tud lenni a csúnya, a félszeg férfi iránt, de tűrhetetlennek találja az – ostobát! Minél jobban emelkedik a nő átlagos szellemi nívója, annál kevésbé szánja rá magát, hogy ostoba, műveletlen férfi társaságában töltsön el egy délutánt, – vagy pláne az egész életét. Korunk hőse az ostoba férfinem lehet!

– A szellemi fölény mellett a nagylelkűség és a jóság azok a tulajdonságok, amelyek a nőket vonzzák. Általában az a tapasztalatom, hogy a komoly, értékes lelkű férfiak jobban lekötik a mai nőket, mint a csinos, de léha, üresfejű dandyk. Ezért látjuk, hogy a szépnek, fessnek nem nevezhető, de képzett, intelligens, gyengéd lelkű férfiaknak rendszerint szép feleségük van.

– A legtöbb nő – még a legönálóbb is – bizonyos mértékig gyámoltalannak érzi magát és szereti, ha gyámolítják, istápolják. gondoskodnak róla. A férfi tehát legyen támasza a nőnek. Ezek a tulajdonságok hatással vannak a nőkre, de mindez nem elég. Ezeken az erényeken kívül kell lenni még valami meghatározhatatlan személyes varázsnak. amely vonzóvá teszi az egyént.

A sportolónő:

– Hogy milyen a mai férfiideál? – Erre először is negatívummal felelek. Szerintem nem lehet alacsony, zömök, – ismerek ugyan több végtelenül szimpatikus kistermetű embert, de azért a rövid férfi nem pályázhat az „ideális férfiú” jelzőjére. Ugyanígy a kövér férfi sem. A pocakok és tokák több románcot zúznak össze, mint a csekély fizetések. Száz kiló és romantika nem illenek össze. Ezért azt ajánlom a házasulandó férfiaknak, hogy maradjanak soványak vagy fogyjanak le! A mai nő ideálja az izmos, kisportolt, jóalakú férfi.

– Most pedig áttérek a pozitívumokra: a férfi legyen bátor. A bátorság férfias tulajdonság, amely mindig imponált a nőknek. A nők szánalommal gondolnak a gyáva férfira és ez az érzés már eleve kizárja a szerelmet. Ellenben a bátor és merész lovagok mindig meg tudták hódítani a nőket, – a mozikban is rendesen nagy sikerük van azoknak a filmeknek, ahol a hős egy félelem nélküli lovag.

– Minden nő, aki szeret sportolni – már pedig ezt a legtöbb megteszi, – megkívánja, hogy a férfi értsen a sportokhoz. Lemarad az olyan férfi a versenyben, aki, ha rákerül a sor, szégyenkezve vallja be: nem tudok síelni, nem tudok evezni, nem tudok teniszezni… Valamilyen téren legyen a férfi használható partnere a nőnek. És feltétlenül tudjon úszni! A leánynak nem kell úszni tudni, de azt elvárja, hogy ideálja otthon legyen a vízben. Az a férfi, aki még úszni sem tud, aki például egy esetleges balul végződő csónakkiránduláson arra szorul, hogy szíve királynője cipelje ki a partra, nem számíthat arra, hogy férfiideálnak tartsuk!

A festőművésznő:

– A férfi legyen önzetlen, nagylelkű és gyengéd. Azt hiszem az egyenlőségért folytatott küzdelem nem változtatta meg lelkileg annyira a nőt, hogy ne méltányolna most is egy csokor virágot vagy más hasonló figyelmet és kedveskedést. Nem kell sokat adnia a nőnek, de a legcsekélyebb ajándékot is úgy adja, mintha ez öröm és élvezet volna neki.

– Aztán legyen a férfi érzelmes. A nők bizony nem szeretik a közönyös férfiakat, soh’se is szerették! A szerelmes szavak, az állhatatosság… oh! ezek mindig nagyszerűen beválnak még a mi cinikus, józan korunkban is! A férfiak nem tudják elképzelni, hogy az emancipált álarc alatt is a nőket mennyire megindítja és vonzza a gyengédség, figyelem, szeretet!

A társaságbeli szépasszony:

– A férfiideál: a csinos, jól öltözött, udvarias, jó modorú, eszes, olvasott, művelt, megfontolt, nagylelkű, hű férfi! … De ez csak elméleti! Ha valaki tetszik, akkor is, ha ez az elméleti megállapítás nem mindenben illik rá! … Például nincs az az Adonisz, akivel elcserélném az én pápaszemes medvémet – az uramat! Ő a legdrágább, legaranyosabb ember a világon!

A bálozó leány:

– Jaj Istenkém, azt igazán nehéz hamarjában megmondani, milyen férfi tetszik legjobban a mai leányoknak! Annyi helyes fiú van, – az egyik ezért tetszik, a másik azért. Hogy mégis, leginkább miféle? – hát jó, megpróbálom elmondani. De egy kicsit gondolkozom előbb!

(Öt perc szünet.)

– Tudja, én még sohasem voltam szerelmes kimondottan „szép fiúba.” A férfiszépségek, a kirakatbabák olyan elbizakodottak és ez az önteltség antipatikus és ezért jobb, ha a fiatalember nem nagyon szép, de azért stramm és nem törődik csak magával, hanem hízeleg, kedveskedik, szóval tud udvarolni. De az udvarló csak annak a kedvében járjon, akinek udvarol. Az borzasztó dühítő, ha az udvarló társaságban mással foglalkozik. Ilyenkor az ember, akarom mondani a leány apprehendál és joggal és kiábrándul inkább, de nem tűri, hogy a barátnő nevessen rajta. Kettőnek nem szabad egyszerre udvarolni, mert úgy nem lehet hódítani, csak elrontani a dolgot. Az ilyen természetű fiú nem ideálja a leányoknak.

– Az öltözködés? Nahát, persze az fontos! A fiatalember legyen mindig jól öltözött, nett, de a divatbáb kiállhatatlan! A rém bő nadrágban és túlsveifolt zakóban járó fiúkat nem bírom el! Nem is tetszik az senkinek, csak a szabóknak! De a csinos arc, a jó alak, jó ruha nem elég … ha az ember a zsánerét megismeri, akkor az meghódítja, még ha nem is szép vagy fess.

– Hogy milyen az én zsánerem? Hát azt nem tudom leírni… különben is nekem több zsánerem van… én csaknem állandóan szerelmes vagyok!

– A mai leányoknak tetszenek a sportférfiak. Aztán sokan rajonganak a filmsztárokért is. Kár, hogy ezek olyan messze vannak! Jó, ha a fiatalember tud táncolni. A leányok szeretik a jó táncosokat, akik őket szívesen megforgatják! Remélem, a jó táncosokból jó férjek is lesznek!

*

Érdekes, hogy a meginterjúvolt hölgyek közül egyik sem kívánja, hogy a férfi pénzkereső legyen! Úgy látszik, az anyagi szempontok a nőknél mellékesek. Vagyis ebből a körinterjúból nemcsak az derült ki, milyen a mai férfiideál, hanem az is, milyen ideálisak a mai nők!