Harc, mint belső út

Gondolatok egy római szoborfej kapcsán

Talán kétezer év is eltelt körülötte, de még töredezettségében, megkopottságában is erőt, méltóságot, eltökéltséget sugárzó alkotás.

Nem tudjuk, ki volt ő, nem tudjuk, mi volt a neve, csak látunk egy töredéket a múltból, amely megérint bennünket. Egy harcos, akinek tiszteletére szobrot emeltek. A fej arányai alapján, kőszobra monumentális, három méter magas lehetett. Sisakja magas tisztségben levő hadvezérre enged következtetni. Az ókori rómaiak hadvezetése kiváló volt, egész Európát meghódították, uralmukat több évszázadon keresztül megtartották. Mi lehet ennek a római töredéknek az üzenete számunkra, akiknek többsége háborús állapotokat soha nem élt át?

„Ha békét akarsz, készülj fel a háborúra.” fogalmazta meg Flavius Vegetius Renatus, római hadászati író. Mindannyian tapasztaljuk, hogy a világ mára mindenféle küzdelmek színtere, a lét szinte minden szegmense a csatározások és háborúk helyszíne. Ehhez nem kell politikailag hadiállapotban álló országban élnünk. Háborúk folynak a gazdasági befolyásolásért, a figyelmünkért, a gondolatainkért, az identitásukért. Úgy tűnik, a külső világban már nem jöhet létre béke. Az abszolút, fényteli béke elérése csakis önmagunkban lehetséges. Az önmegvalósítás folyamatát követő személy folyamatos küzdelmet és harcot folytat a külvilággal, hogy a belső békéjét megszerezze, hogy önmagát a külső csatatérről a belső béke honába elvezesse. Az egyén harca a rend és a harmónia visszaállításáért folyik.

A casus belli latin kifejezés, aminek a jelentése: a háború oka vagy ürügy a hadüzenetre.

Arra a tényre vagy eseményre hivatkoznak vele, ami egy háború kitöréséért felelős, illetve amit indokul használnak fel a háború megindításához. Mi a mi casus bellink?

Nincs szükség háborúra, harcra, ha a dolgok egyértelműek. Az egyértelműség ebben az esetben azt jelenti, hogy teljesen magától értetődőek, azaz nem állnak egymással ellentmondásos viszonyban. Világunkban már semmi nem egyértelmű. Mi a jó, mit válasszunk a hírekben, a politikai állásfoglalások közül, a táplálkozási tanácsokból? Mindenütt megjelennek a különböző nézetek, nem tudjuk, mi számunkra legjobb.

Sokunkban a harc és háború kifejezés tiltakozást, félelmet vált ki. A történelem során a háborúban való részvétel Isten kegyelmét kérve a legnagyobb dicsőség volt. Próbáljuk a saját életünkre vonatkoztatni a harcot! Nagyon elgondolkodtatók a Bhagavad-gítában Krsna szavai Ardzsunához: „Harcolj a harc kedvéért, anélkül, hogy figyelembe vennéd a boldogságot vagy szomorúságot, veszteséget  vagy nyereséget, győzelmet vagy vereséget! Így cselekedvén sohasem teszed ki magad a bűnnek.” (Bhagavad-gítá 2.38.)

A többi tradíció is megfogalmazza, hogy az érzelmek által befolyásolt ember sem a harc, sem a megvalósítás útját nem képes járni. A nagy római sztoikus, Seneca írja:

„Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná.” (Lucius Annaeus Seneca)

A 20. században Hamvas Béla szintén háborús időkben, egy világégés tapasztalataival felvértezve írta: „Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét egzisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges.” (Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége)

A lelki törekvés, fejlődés útját járó embernek, teljes fegyverzetben, vértben kell szilárdan állnia és megküzdeni a létezésben. Nem lehetünk fegyvertelenül, mert meg kell védenünk magunkat, a harcunkat meg kell vívni… Minden élet más, de minden látszat ellenére senkinek sem mentes az élete a küzdelmektől. A lélek szilárd és békés honába a létben való helytállásunk, küzdelmünk, csatáink vezetnek.

Kajdocsi-Gera Ildikó

Harc – egy 900 fős békés kisközség Tolna megyében. Harc – egy békés eszköz a lelki tökéletesség felé vivő úton. Aki indulatból harcol, már vesztett, mielőtt még a karját fölemelte volna. A békés harcos nem olyan ellentmondás, mint a békeharc. A belső békéhez sokszor a külső konfliktusokon keresztül vezet az út. Amikor az erdő sűrűje átjárhatóvá válik, és a csapás követése nélkül is sértetlenül halad az ember, olyan a békés harcos. A belső egyensúly megőrzése békés körülmények közepette sem könnyű feladat, s meglehet, a külső háborúság kényszerít a belső békesség meglelésére és megőrzésére. A zajban nagyobb szükségünk van a csöndre. 

Ezért érdekes ez a portré. Torzó? Töredék? Vagy inkább részben az egész? Ugyan hiányos az alak, és töredékes a szobor, a sisaktaréj töredezett, az arc kontúrjai is megkoptak, de a töredék mégis a teljességről mesél. Az arc komor. Nem a győztesek öröme vagy a harcba menők lelkesültsége tükröződik vonásain, de a legyőzöttek megtörtsége sem. Ez egy merengő harcos. Magas, domború homloka emelkedett gondolatokat rejt. Hajfürtjei leomlóan keretezik arcát. Füle mögött a haja csigákba göndörödik, mégis a tört sisakja a meghatározó. Szemöldökének íve kérdést, talán kételyt sejtet: érdemes volt? Volt értelme a csatározásnak? Helyénvaló-e a viadal? Érdemes-e győzni, ha már alulmaradni bizonyosan nem érdemes… 

Az előre ugró szemöldökcsont hangsúlyosan tagolja az arckoponyát. A szinte tarajos csontsövény elválasztja a gondolkodó homlokot és a rezignált arcot. Verejték ezen a gáton nem csordult a szemébe. Ez a hosszú órákig tartó csatározásban nem hátrány.

Az orrnyereg markáns, s bár maga az orr sérült, szinte megbecstelenítő módon csonkolt, mégis tekintélyt sejtet: nagy orr, nagy személyiség…

A szemében rezignáltság. Messzire tekint, távolra néz, bele a mindenségbe. Az élet végtelenségébe. Ha győzött, ellenfelei halála árán győzött. Véres győzelem, vériszamos túlélés. Tekintete kérdőre von, és téged is arra kényszerít, hogy tedd föl ugyanazokat a kérdéseket: hát érdemes volt? Érdemes küzdeni? Mire való az egész…? Meglehet, te nem harcos és nem hadvezér vagy, mégis meg kellett vívd saját küzdelmeidet. És győztél is a vereségeid mellett – de kinek, minek az árán? 

Az orcák húsosan párnázottak, sebesülésnek nyoma nincsen. Talán a karján, a felsőtestén szerzett férfias sebeket? Vagy tán egyetemlegesen sikerült elkerülnie az ellenség fegyvereit? Igazi belső harcos? 

Száját erőteljes bajusz keretezi. Állkapcsát rendezett szakáll övezi, állcsúcsának külön hangsúlyt kölcsönöz. Talán ez az ápolt szakáll is fokozza töprengő hangulatát. Bölcselkedő hadvezért, netán a filozófus császár? Marcus Aurelius járt a mai Magyarország területén, talán itt is kiegészítette nagyhírű Elmélkedéseit? Talán itt született a mondat: „A világ káosz, vigyázz, nehogy magad világ légy!”

Alakunk nem a világ, nem káosz. Határozottság, rend, a tisztázás igénye, erő, karakter, és mindemellett finom érzékenység – talán ezt sugározza a fej finom balra ívelése. A kontraposzt a szépség vonalát jelöli ki, s a kecsesen három ívben hajó alaknak itt csak egy alig látható íveltségét sejtjük meg, a fejtartás mégis egészen különös finomságot, emelkedettséget, sőt, a földtől való elrugaszkodottságot kölcsönöz harcosunknak. Mintha már nem a földön járna, mintha már teljességgel befutotta volna a harcosi pályát, és talán nem is rezignáltság, hanem a várakozás játszik vonásain? Már letette a kardot, már nem emel fegyvert, győzött, végérvényesen győzött. Ő a győztes. A már békés harcos. Aki legyőz másokat, erős. Ő már talán önmagát is legyőzte, ez az igazi diadal. A keleti bölcsek tudták, a legnagyobb vereség a győzelem, de ennek talán fordítottja is igaz: a legnagyobb győzelem a vereség. Amikor alulmarad az ember, amikor megalázott helyzetbe kerül, és testén túl megsebesül az önbecsülése is – akkor csak őszintén tud megnyilvánulni. Akkor őszinte a sikoltás, a fájdalom és a megnyugvás is. Vesztes helyzetben nincs többé szerep, nincs dicsfény és pompa, csak a kíméletlen őszinteség. Ezért győzelem – vereség. A hamisság halálával születik az igazi én…

És ő győztes – talán mindkét értelemben. Minden bizonnyal nem maradt alul a másokkal folytatott viaskodásban, és önmagát is sikerülhetett legyőznie. Csöppnyi önelégültség sincs az ábrázatán. Szinte bánatos együttérzés annál több. Magát siratja? Nem… az ember örök győzelmét siratja, könnytelen szemekkel a győztesre néz együttérzőn. A győzelem – vereség, a vereség – győzelem. Ki érti ezt? Ennek az enigmának a kibogozásához igazi filozófusnak kell lenni. Hátha úgy értendő, hogy a győztes – győztes? A vesztes pedig vesztes – mindörökre? Aki legyőzi önmagát, örök győzelmet arat, aki pedig a győzelem mámorában elvérzik, az örök vesztes? 

A kő faragási technikája a monumentális mondandóhoz illő. A mészkő másként plasztikus, mint a márvány, amit bársonyosan és olajosan simára munkálnak meg. A mészkő rusztikus. Jobban illik a provinciákat és a limeseket bejárt harcoshoz. A márványba faragott győztes császárszobrokat hagyjuk meg panteonoknak és a diadalíveknek. Egy igazi harcos nyers alak, de csak szél tépázta, esőverte külsejében nyers. A megpróbáltatások nyomán nem maradt bárdolatlan, és a szinte csak jelzésszerűen megmunkált kő nyersessége inkább egy belső kimunkáltságot, egy finom belső szépséget sejtet. Ahogy a vereség – győzelem, úgy a nyers külső is belső finomság. Micsoda műgond kellett ahhoz, hogy a kontúrok kétezer év múltán is ennyire sokatmondók legyenek? A hatalmas szoboralak arca hajdanán csak a távolból volt látható. Nem lehetett szemtől szembe megállni előtte, és belenézni a szemébe, ott időzni a színe előtt és ki nem mondott szavakkal lefolytatni egy mélységes beszélgetést az élet és halál lényegéről. Nem, hajdanán csak bámulni lehetett, távolról. A törpe ember csak feltekinthetett a gigantikus szoboralak fejére, de talán ő sem vehette ki jobban vonásait, mint most te, közvetlen közelről. Ezeket a vonásokat nem világi szemmel kell fürkészni. A harcos semmibe révedő tekintete mindent lát. A nyers kőfelület finom belsőt sejtet. A vereség – győzelem. 

Ezer évek óta dacol a kő az idő múlásával. Már-már visszaolvadt természetes, megmunkálatlan állapotába, de mégsem. A megmaradás is győzelem, hogy a vonásai nem mállottak le arcáról, hogy a tört sisaktaréjból is tudnivaló, hadvezér volt. És a megmaradás győzelme igazi győzelem, nem a vereség homorú tükrében visszavert reflexió. 

A homlokon mintha egykor eleven vegetáció nyoma látszana: moha vagy zuzmó tapadt meg a felületen? Szinte kivehetetlen a nyoma, talán csak a leheletfinom elszíneződés árulkodik az egykori próbálkozásról. Amikor az élet kőtörő füve vissza akarta venni a természettől elorzott és véső által megmunkált felületet. A homlok csontkoponyája alatt kiismerhetetlen labirintus, a gondolatok szabad tárháza; külső felületén a zuzmó alig sejthető lenyomatos lehelete. Melyik az elevenebb, a kőbe faragott gondolat, vagy a rég leszáradt zuzmótelep? 

Az elevenség addig tart, amíg még van reagálás. Amíg van kit megszólítania a néma szoborfejnek, és amíg van, aki hajlandó megállni egy percre. „Ma nekem, holnap neked…” Neki állítottak szobrot, neked lehet, hogy soha nem állítanak emléket. De hajdanán harcosunk is megállt az őt megelőző küzdők szobra előtt, az arcukba tekintett, és meghallotta néma susogásukat: voltam, aki vagy, leszel, aki vagyok.

Ezt a susogást akkor is halld meg, hogyha senki nem mondja, akkor is gondolkodj el, ha valószínű, sőt bizonyos, hogy rólad nem mintáznak majd monumentális szobrot, ami előtt majd kései utódok állnak meg és töprengenek. De a világmindenség krónikájában a te arcod lenyomata is ott van már, pedig még el sem haláloztál. Őrizd a vonásaidat! A szem lélek tükre, az arc az elme tükre. Hogyha a te ábrázatodon is legalább annyi bölcsesség, megnyugvás és az abból fakadó szépség tükröződne, mint harcosunk arcán – magad is győztes lennél, végérvényes győztes. 

76/2022
Kajdocsi Gera Ildikó, Erdei Levente