Vagyok, aki vagyok…

A maszkulin istenkép néhány vonatkozása

Egy régi vita szerint a politeizmushoz képest az egyistenhit szegényes. Szegényes a panteon szereplőinek számszerűségét illetően és szegényes a hívek számára adódó imádatmódokat illetően. Amikor a klasszikus antikvitás még csak esélytelen vetélytársat látott a kereszténységben, szinte tréfálkozva sajnálkoztak az új vallás hívein, és magukat sokkal gazdagabbnak tartották az istenek sokasága miatt. Ám lassan végbement az átrendeződés, hivatalossá vált az új vallás, és az istenek sokaságának ideje leáldozott. A kereszténység megjelenése és elterjedése a római birodalomban érdekes módon egybeesett a császárkor dekadenciájával. Amíg még a régi isteneiket imádták, erős volt a birodalom, de amikor isteni rangban kezdték imádni a császárokat, megindult a hanyatlás. Az emberimádást talán jobb is, hogy felváltotta az istenember imádata, viszont a vallási kultusz átrendeződésével komoly veszteség is érte az emberek spirituális és szellemi kultúráját: menet közben elveszett az istennő, a szent feminin, vagy a női szakralitás princípiuma. 

Az antik időkben  szinte minden természeti jelenségnek de akár az ember pszichés működéseinek is megvolt a maga istene, istennője. A termékenység, égbolt, idő, csillagok, szerelem és alvilág mind felügyelet alatt állt. Az égi rendeket megidézve az ember biztonsággal közlekedhetett a világban. Ajándékaival kedvében járhatott a jámbor istenségeknek, áldozataival kiengesztelhette a haragvókat, a férfi istenektől erőt és győzelmet, az istennőktől ihletet és jóindulatot nyerhetett. Ma az efféle viselkedésformát egyszerű hiedelemnek tartjuk, de ha megengedőbbek vagyunk, és a mindenség szerves harmóniáját hisszük, akkor valóságosnak tűnhet a létezés nagy princípiumainak megszemélyesítése és megszólítása. A rezonancia nagy elve azt jelenti, mindenki aszerint látja a világot, amilyen gondolatokkal él. Aki azt kiáltja bele a világba: káosz, annak a visszhang azt mondja: káosz. Aki azt kiáltja: harmónia – az talán nagyobb eséllyel találkozik harmóniával az életében. 

A mitikus kor embere talán azt kiáltotta a világmindenségbe: Ég atya, Föld anya! E kettő édes gyermeke volt az ember, az áteredő ártatlanság letéteményese. Aranykori gondolat ez, amikor az ember még közel volt a forráshoz, s ennek okán még nem szennyeződött be. De a romlás nem maradt el, s ugyan az őskori és ókori hiedelemvilágban az Ég atya és Föld anya mintájára továbbra is egymást feltételezve létezett az istenek és istennők sokasága, a hosszas térnyerést követően egyeduralkodóvá vált kereszténységből elveszni látszott az istennő. A zsidósághoz közeli Egyiptomban a szent család még teljes: Ízisz és Ozirisz fia Hórusz, ha tetszik, az isteni feminin és a maszkulin isten gyermeke az ember. Indiában Siva és Párvatí s gyermekeik testesítik meg az isteni családeszményt. 

Az Ószövetség az Atya testamentuma, s Éva szerepén keresztül stigmatizálta a női nemet. Az Újszövetség a Fiú testamentuma – s az a mondat: Kicsoda az én anyám? (Mt 12:48) a vérségi kötelék helyett a szellemi rokonságot hangsúlyozza. De hol marad az Anya, a Természet istenasszonya, a Magna Mater, a Napba öltözött Asszony, az istenszülő Theotokosz, a Vigasztaló Paraklétosz? 

A férfi Isten javára elbillent mérleg egyensúlyát egyesek új Biblia-értelmezéssel igyekeznek helyreállítani, s ahol a szövegben atya szerepel, ott atya és anya kiegészítéssel élnek, s ahol hímnemű névmás szerepel, ott a nőnemű párját is mellé teszik. De a nyelvtani zsonglőrködéstől nem válik teljesebbé a szöveg, a kontextus szemlélete nem változik meg. 

Az istenkép alapos vizsgálatára, esetleges felülvizsgálatára van szükség, mégpedig nem pusztán kultúr-antropológiai szemszögből, nem is csak teológiailag, hanem az egyetemes istenkép rétegzettségének, árnyaltságának vonatkozásában. Hogy milyen aspektusai, megközelítési módjai lehetségesek a végső transzcendens princípiumnak? Igaz-e az a tétel, hogy az egyistenhit fejlettebbnek tekinthető, mint a politeizmus? Sok istenről, vagy az egyetlen végső létező sokféle arculatairól kell-e beszélnünk? Mennyiben függ az istenkép a hívő vagy éppen nem hívő ember közelítésétől, a korszellemtől, a megszokástól, a társadalmi szocializációtól, illetve a személyes elvárásaitól, eszményeitől? Vissza kell kanyarodjunk a sokistenhithez?

Az emberek sokféle néven nevezik ezt a megnevezhetetlen hatalmat. A misztikusok azt tanítják, csak egyetlen végső és legfőbb hatalom létezik a mindenségben, amely folyamatosan fenntart és táplál mindent. (Treasury of Mystic Terms, vol.II. 2.1. 120.p. God)

Mereskovszkij, e különös észjárású orosz író és gondolkodó Kelet titkai című munkájában már a múlt század elején felvázolta, hogy a történelmet – és tegyük hozzá, az ember szellemtörténeti fejlődését általánosságban – két alapvető szemlélet határozza meg. Az evolúciós szemlélet fokozatos, folyamatos fejlődést észlel, ami a sötétségből a világosság felé tart. Ennek jegyében fogant a reneszánsz, a felvilágosodás, a tudományos-technikai forradalom és megannyi más axiomatikus tétel, amik szinte megkérdőjelezhetetlen dogmává merevedtek. Ezzel szemben áll a devolúció elmélete, amely éppen fordított történeti folyamatot ír le, a világ hanyatlását látja és a világosságból a sötétségbe, vagy az elsötétedésbe tartó folyamatokat észlel. Ez utóbbi szemlélet az aranykorból kiindulva a hanyatló világkorszakok egymásutánját látja, a paradicsomi állapotokból a bukás felé vezető utat azonosítja, és a tapasztalható technikai fejlődés ellenére a hanyatlást, a lebomlást, a világ entrópiáját veszi észre. 

„A kőimádás minden vallás kezdete. De a kőből való aztán esztétikává mállott, etikává és metafizikává vizenyősödött, s ezzel itt volt a vallások vége. Az istentelen emberiség aztán magát kezdte Nagy fétisként imádni, s megteremtette az új vadság állapotát, amelyet „haladásnak”, „civilizációnak” nevezünk. S még mindig tovább vadulunk egészen az emberevésig. Ez lesz a végünk.” (Mereskovszkij: Kelet titkai, 233.o.)

Ezért mondja Mereskovszkij, hogy a külső, történelmi igazság nem feltétlenül vág egybe a mitikus belső igazsággal. Sőt, a hit bizonyossága helyett mintha a világ egy ateisztikus esztéticizmushoz jutott volna el, ami lehet, hogy cizelláltabb, mint egy egyszerűbb eszközökkel operáló hajdani társadalom, lényegét tekintve mégis üresebbnek, ezért primitívebbnek tekinthető. Minden csak a szemlélőtől, a szemlélettől és az alkalmazott mércétől függ. A halláskárosult ember nehezen ír zenekritikát, a zenegyűlölő elítélően fog nyilatkozni, s ha a kakofónia a mérce, ahhoz a finom harmóniákkal operáló muzsika nem mérhető. Ezért nehéz egy hitetlen korban a hit alapú világnézetet értelmezni.

Szellemi szempontból az evolúcióban és a devolúcióban hívő ember olyan, mint sötétben a vak és a látó. A vak és a látó a sötétben egyformának tűnik – egyikük sem lát. Ám a napvilágra kivezetve őket nyilvánvalóvá válik képességbeli különbözőségük: az egyikük lát, a másik világtalan. Ha a tények egyik vagy másik halmazával szembesítjük az evolúció és devolúció hívét, hol egyiknek, hol a másiknak lesz igaza. A férfias gondolkodás ilyen: vagy az egyik vélemény igaz, és a másik hamis, vagy a másik igaz s akkor az előző hamis. Az igen-nem leegyszerűsítő logikája talán igazán maszkulin jellegű gondolkodásmód, amely nem veszi figyelembe a bizonytalanságot, a lehetőségek sokrétűségét, a titkokat és a varázslatot. 

Az egyiptomi Halottaskönyv szerint a világ Isten képmása, s a teremtés napján az ember lelke könnyként csordult ki Isten szeméből, az istenek lelkei pedig úgy csendültek föl Isten ajkairól, akár a szavak az ember ajkairól. Hermész Triszmegisztos szerint az ember lelke Isten könnye, Hérakleitosz pedig azt  mondja, a lelkek születése „esés”, a lelkek úgy esnek le az égből, mint a csillagok, mint Isten vetése. Az emberi lelkek úgy röpülnek át a világon, mint a meteorrajok a Föld atmoszféráján.

Az ősidőkben a világmindenség megfoghatatlan lényegének tudata biztos tényként élt az emberben, nem volt kétség Isten léte felől. A tapasztalás hathatósságáról Mereskovszkij azt mondja, a testben az érzésként, a tudatban a gondolatként, a lélekben pedig a szeretetként mutatkozik meg. Vagyis az istenélményt egyszerre tekinti fiziológiás, empirikus ténynek, szent és emelkedett gondolatnak, és rajongó érzésnek. Ezek a megállapítások valóban aranykori állapotokat sejtetnek. 

Az aranykor múltán ezek a tapasztalások már nem közös kincsei az emberiségnek. Az egyik ember számára talán még léteznek, a másik már rég elvesztette, vagy talán sosem birtokolta azokat. A látó lát, a vak világtalan…

Az archaikus gondolkodás számára valószínűleg nem volt kétséges a létezés szentsége és a maszkulin teremtő Isten, aki mellett feltehetően a gondos és kegyes istennőt is látták. A klasszikus ókor vallásossága az istenek sokaságának emberi, nagyon emberi panteonját látta a mindenség rendtartásában, majd az ábrahámi vallások leszűkítették a kört: a kereszténység az Atya és a Fiúistenre koncentrál, amit a Mária-kultusz árnyal, a zsidóságban Isten nevét kiejteni sem szabad, míg az iszlám egy szinte megfoghatatlan princípiumra redukálta az istenképet. A felvilágosodás a rációt állította piedesztálra – innen a Descartes-i szentencia: gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum), aminek természettudományos verziója a kételkedem, tehát vagyok (dubito ergo sum). 

Így jutott el a mai ember a totális tagadásig, önmaga létét is nehezen tudja értelmezni, Isten s a hit pedig már rég elveszett valahol út közben… „Isten halott…” – a közismert nitzschei mondatot nem szokták teljes formájában idézni: „… és mi öltük meg.” Lehetséges-e a reintegráció? Visszatalálhat-e az ember az aranykorba, s egyáltalán létezik-e aranykor? A kozmikus kételyben élő ember a saját létét könnyen semmisnek, értéktelennek tekinti. A neoplatonikus bölcselet szerint ez már nem csupán kiáradás a végső forrásból, hanem egy végtelenül elidegenedett, szélsőséges állapot, amely azonban nem végérvényes bukás, hanem a hazatalálás kezdőpontja.

„Ha a visszatérés lezárja a kört és oda tér vissza, ahonnan a kiáradás [proodos] kezdődik, márpedig a kiáradás forrása a legtökéletesebb, akkor a visszatérés (célja) a legtökéletesebb. Továbbá az, ami a kiáradás szerint az utolsó, attól mint elsőtől kezdődik a visszatérés. A kiáradás szerinti legutolsó a legkevésbé tökéletes, tehát a visszatérés kezdete a legkevésbé tökéletes. A visszatérés kezdete tehát az, ami a leghiányosabb, vége pedig az, ami a legteljesebb.” – állítja Proklosz A metafizika elemei című munkájában (37.)

A skála

• • Nem vagyok. Proklosz szellemében önnön létünk tagadása az elidegenedés legszélső pontja. Innen nincs tovább, ennél elementárisabb tagadás nem fogalmazható meg. A tapasztalati tényeket és az öntudat érzéseit is tagadó kijelentés valójában rendkívül absztrakt. Ugyan lehetne még egy lépést tenni, s azt állítani, hogy semmi sincs, de ennek kijelentéséhez legalább annak léteznie kell, aki ezt a kijelentést teszi… Éppen ezért a nem vagyok tétel végső pontnak tekinthető, ahonnan nem lehet még további dolgokat is tagadni.

• Csak én vagyok. Amikor a nihilisztikus öntagadást megelégeli az ember, akkor átesik a ló túlsó oldalára, és addig eltagadott énjét a világon a legfontosabb tényezőként értelmezi. Ez amúgy is jellemző a mai világra: a nagy ego mögött üres én rejlik… Az egocentrizmus természetes jelenség, az önzés nem az. A társas élet folytán szabadulhat az ember ettől a kóros egoizmustól.

• Vagyok én és vannak más emberek. Ahogy finomodik a nézőpontja, vélhetően egyre megértőbb, szociálisan érzékenyebb lesz az ember. Ugyan továbbra is elsősorban önmagán keresztül tapasztalja a világot, az arról alkotott képébe már többen beleférnek. 

• Vagyok én és vannak más emberek és vannak lények. Az ember figyelme általában először embertársaira terjed ki, bár adott esetben például egy háziállat is lehet az embertársak felé vivő út állomása. 

• Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ. A környezettudatosság nem csupán gazdasági vagy ökológiai kérdés, és tekintsünk el az ökológia átpolitizáltságától. A holisztikus látásmód nem gazdaságpolitikai kérdés, hanem kötelező szellemi alapállás. Aki például a Föld bolygót szerves egészként, akár megszemélyesült entitásként kezeli, annak új eszközök adatnak meg, akár az ökológiai problémák megoldásához is. Milyen érdekes, hogy a Földet gyakorlatilag az összes szellemi hagyomány, vallás és filozófia női princípiumként kezeli… Így a földi világ a benne létezők összességét, de annál valamelyest többet is jelent.

• Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ és van túlvilág… Ez a kis gondolati lépés hatalmas ugrás a szellemi fejlődésben. A tapasztalati tényeken túl egy természetfölötti támpontot is elfogad e vélekedés, s a megvilágosodott bölcsek hozzáteszik, a természetfölötti a mindenség nagyobbik hányada. Annyit a legtöbb ember hajlandó elfogadni, hogy a földi léten túl valaminek még lennie kell. A túlvilág, vagy a természetfölötti világ elfogadása még nem feltétlenül jelent istenhitet, de hihetetlen mód kitágítja az ember szellemi horizontját, s a legegyszerűbb kérdésekre is sokkal diverzifikáltabb választ fogalmazhat meg. Saját létének értelmezéséhez s a világ tapasztalásához is gazdagabb eszköztár áll így a rendelkezésére. 

• Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ és van túlvilág és van Isten. A kifürkészhetetlen természetfölöttiség semlegességén és személytelenségén túl Isten mint létező lény elfogadása teljesebbé, sőt teljessé teszi a képet, mintha a mozaik utolsó kockája is a helyére kerülne. Vizsgálódásunk szempontjából már csak egyetlen lépés maradt hátra:

• Van Isten. Ez a tétel egyszerre redukálja a korábbi tapasztalások sokaságát és a lényeg fókuszba állításával végtelenné tágítja a lehetséges távlatokat. És itt merül föl az igazi kérdés: milyennek látja, érzi és tapasztalja az ember Istent?  

Ennek a kérdésnek a megválaszolására két forrásból igyekszünk meríteni: különböző vallások és szellemi utak definícióit, valamint személyes elképzeléseket sorakoztatunk egymás mellé. Az előbbi a teológia véleményét, az utóbbi a személyes istenélmény tapasztalatait vagy az ember reményeit, eszményeit tükrözi.

A feladat egyébként nem könnyű – Istent definiálni, illetve a róla szóló definíciókat összegyűjteni. Szent Ágoston szerint könnyebb megmondani, hogy mi nem Isten, mint azt, hogy mi ő. Mindemellett nem nélkülözhető a kielégítő teológiai definíció, amin túl misztikus felismerések, egyéni kinyilatkoztatások is lehetségesek. 

A New Advent katolikus enciklopédia szerint az isten szó jelentései az alábbiak lehetnek: a) a legfelsőbb és végső Személyes Lény tulajdonneve, aki a mindenség teremtője és ura, s aki iránt az ember engedelmességgel és imádattal tartozik; b) számos feltételezett lény általános megnevezése, akiknek a politeista vallásosságban isteni vonásokat tulajdonítanak és imádnak; c) jelentheti azokat a bálványokat, amiket istenek képmásaként vagy hajlékaként fognak fel.” (New Advent Encyclapedia: Etymology of the word „God”)

A címszó a továbbiakban nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozik, s az angol god német gott szót az ógermán gheu, illetve a szanszkrit hu, dzsuhóti gyökre vezet vissza, aminek jelentése imád, megszólít, áldoz. Ennek okán Isten az, akit az ember fohászaival megszólít, illetve akinek áldoz. 

Egy másik szanszkrit és indo-germán gyök a div, aminek jelentése ragyog, sugárzik, fényeskedik. Innen ered az iráni és indus déva, a latin deus, az ír dia megnevezések, általánosságban isten jelentésben.

A semita el, eli szavak, illetve a babiloni ilu, vagy az arab ’ilah eredeti jelentése feltehetően erős, hatalmas volt. A zsidó istenképről érdemes megjegyezni, hogy három aspektus lelhető fel a hagyományban, a már említett Eli, a tetragrammaton jelölte Jahve, amely nevet a babiloni fogság után a zsidóknak nem volt szabad kimondaniuk, s ezért helyette Adonaj-t mondtak a Biblia olvasásakor. 

Az el, többes számban elohim istenek Palesztina őslakosai hitében inkább természeti szellemeknek tekinthetők, akik szerintük benépesítik az egész földet, s különös természeti helyeken, kutak mélyén vagy hegyek ormain laknak. 

Egy majdnem egyetemes megfogalmazást nyújt a Treasury of Mystic Terms enciklopédia: „Isten – az a hatalom vagy Lény, amit/akit minden mást meghaladóként mint a Legfelsőbb Szellemet azonosítanak és imádnak, mindennek teremtőjeként és irányítójaként; Legfelsőbb Lény, minden létező forrása, a szeretet, tudat és értelem óceánja, mindennek a szíve mélyén.” (2.1.)

Az ószövetségben található isteni öndefiníció fölöttébb talányos. Mózes Isten neve felől tudakozódik, amire a következő híres választ kapja: „Vagyok, aki vagyok.” Ennek a mondatnak különböző értelmezései lehetségesek: Én vagyok az, aki van; Én vagyok az, aki Vagyok; Én vagyok, aki Én vagyok… Mindebből annyit tudunk meg, hogy Isten van. Ez a látszólag egyszerű szó rendkívül jelentőségteljes, mert az egész mindenség pozitív létezését, sőt valójában a létezés létezését jelenti.

A Katolikus Egyház Katekizmusa az ember teremtése kapcsán Istenről is nyilatkozik. Ezt bővebben idézzük: „A férfi és a nő teremtettek, vagyis Isten akaratából vannak. Teljes egyenlőség van az egyik és a másik között, annak alapján, hogy úgy emberi személyek, ahogy férfiak vagy nők. „A férfi”, „a nő” mint valóság, jó, és Isten akaratából van. A férfinak és nőnek egyazon és eltörölhetetlen méltósága van, amit Istentől, a Teremtőjüktől kaptak. A férfi és a nő – egyazon méltósággal – „Isten képmása”: férfi létében és nő létében tükrözik vissza a Teremtő bölcsességét és jóságát.

Isten viszont nem az ember képmása. Ő nem férfi vagy nő. Az Isten tiszta szellem, éppen ezért benne nincs helye a nemek közti különbözőségnek. De a férfi és a nő „tökéletességei” visszatükröznek valamit Isten végtelen tökéletességéből, ez utóbbiak úgy, mint anya, az előbbiek úgy, mint atya és hitves.” (1. rész, 2. szakasz, 6. §. III.)

Ami Isten definícióját illeti: tiszta szellem, hibátlannak tűnik, bár mibenlétéről, természetéről e két szó alapján nem sokat tudunk meg. Az idézett szakasz azonban egyértelműen mutatja az egyház álláspontját a nemek szerepéről, s a földi létben visszatükrözhető isteni tökéletességekről. A fenti tétel az ember számára a hitvesi viszonyban, illetve az anyaságban s az apává válásban jelöli meg az istenképmási szerep megvalósulását. Ez hasznos támpont lehet a manapság dúló élénk gender-vitákban is.

A Katekizmus tovább megy, és Isten természetéről is nyilatkozik: Isten, aki van, maga az igazság és a szeretet. A kegyelem és hűség vonását tartják Isten legigazibb sajátságának, s léte az Igazság és Szeretet: „Isten a szeretet” – mondja János apostol (1Jn 4,8, 16). Szent Tamás a végső üdvben jelöli meg Isten igazi természetét, mibenlétét.

Közbevetésként megjegyezzük, hogy ha e három mozzanatot – Vagyok, aki van; tiszta szellem és Isten a szeretet – kiemeljük a keresztény kultur- és szöveg-környezetből, akkor e vonásoknak egészen meglepő párhuzamait leljük meg a hindu bölcseletben. Ott úgy tanítják, a Legfelsőbbnek három aspektusa ismeretes, a létezés (szat), a tudatosság (csit) és az üdv vagy boldogság (ánanda). A létező, valós Isten vagy Abszolút tehát tudatos és boldogság természetű. Általánosabban fogalmazva a létezés csúcsteljesítménye a tudat, s a tudat csúcsélménye a boldogság. Ezzel pedig még a természettudományos alapon álló szkeptikus ateista is egyetérthet…

A továbbiakban a teológia a természetében és attribútumaiban igyekszik megragadni Istent, ami hangsúlyozzuk, csak áttételes, közvetett definiálási kísérlet. A lényegről sok mindent lehet mondani, de az nem maga a lényeg. Ezt támasztja alá a Silvanus tanításai című korai keresztény forrás: „Kedves fiam, egy szót se szólj az Egyetlenről, / ne próbáld a mindenek Istenét a gondolat börtönébe zárni!” (102.) Arisztotelésznél is megtalálható e gondolat, miszerint a szubsztanciáról sok mindent lehet állítani, de magát a szubsztanciát semmiről nem lehet állítani.

Mindemellett Aquinói Szent Tamás számos tételt felsorol Isten természetéről és attribútumairól. Szerinte a filozófusok istene a természetes észen keresztül is megközelíthető, amennyiben sajátos tulajdonságai beláthatóak: végtelensége, egységessége és egyszerűsége. Személyiségének felismerése talán már tovább vezet a hiten keresztül megismerhető Legfelsőbbhöz, a kinyilatkoztatás Istenéhez. Ennek tulajdonságai az örökkévalóság, a végtelenség – mint mindenütt jelenlevő, hatalmas jelleg – és a változhatatlanság, amikhez attribútumai csatlakoznak, isteni mindentudása, akarata és értelme vagy szándéka, ami a gondviselésben, elrendelésben mutatkozik meg. Szent Tamás vitairat formájában, rendkívüli részletességgel taglalja ezeket a vonásokat, érvel és cáfol, idéz, véleményeket és ellenvéleményeket fogalmaz meg. A Summa Theologica kezdetén mégis azt állapítja meg: „Nem tudhatjuk, micsoda volna Isten, hanem inkább csak azt, mi nem ő. Ezért őt tanulmányozandó azt tanulmányozzuk, amivel ő nem rendelkezik…” (Summa Theologica, Első rész: Az Egy Isten)

Ez a homorú tükörben, a tagadás tagadásával történő definiálás elegáns, intelligens megoldás, ami az emberi szellemtörténet során többször visszaköszön.

Közbevetőleg hadd idézzünk egy másik hagyományt, a kínai világnézet szellemibb vonulatát, a racionális konfucianizmushoz képest tágabb, bölcselkedőbb taoizmust. Az emberi töprengés segítségével Lao-ce hasonló megállapításokra jutott, mint a rendkívül strukturáltan gondolkodó Aquinói Szent Tamás, rendszeréből azonban hiányzik a személyes istenkép. Helyébe a Tao kerül, a megfoghatatlan, kifejezhetetlen, a végső princípium. Az egyetemes bölcsesség, a holisztikus látásmód, az erkölcsi normák terén vitathatatlan eredményeket mutat fel a taoizmus, anélkül, hogy a személyes Istennel foglalkozna. 

Lao-ce: Tao te king 

25. fejezet

Mielőtt az ég és föld alakot öltött volna, a világ eredeti egyszerűségében rejlett.

A mindenség zavartalan volt és felfoghatatlan.

Magában létezett végtelen egységében.

Végtelen egységében semmi korlátai nem voltak.

Az életnek ezt az egységes állapotát Egyetemes Anyának kell tekintenünk.

A nevét nem tudom: de elnevezem Taonak.

Ha meg kell jelölnöm valamely tulajdonságát, azt mondom, hogy: végtelen.

Mivel végtelen, azt mondom, hogy kifürkészhetetlen.

Mivel kifürkészhetetlen, azt mondom, hogy megközelíthetetlen.

Mivel megközelíthetetlen, azt mondom, hogy mindenütt jelen van.

És ilyképpen a Tao a legfelsőbb; az ég a legfelsőbb; a föld a legfelsőbb; a fejedelem a legfelsőbb. (Fordította: Stojits Iván)

A Szent Tamás által megtestesített skolasztika Isten megismerhetőségével is foglalkozik, s ezt a területet is kétfelé osztják. Elméleti síkon a bölcselők kutatják a filozófusok Istenét: az anyagelvűség hívei tagadják létét, az agnosztikusok vitatják, de nem zárják ki létezését, a panteisták pedig a természet jelenségeiben fedezik fel a végső princípiumot. Ezzel szemben a hívő ember a szentírási igehelyeken s az egyházi zsinatok megállapításain keresztül, a hit útján igyekszik megérteni Istent. Ez a tagoltság – tehát a ráció és a hit, az elmélet és a gyakorlat – a misztikus-gnosztikus és a hitre alapozó pisztikus utak, illetve a szent cselekvés vagy a hit által elérhető üdvösség kettősségeiben is visszaköszön. Könnyen lehet, hogy mindeme megosztottság csak az ember számára létezik. Mintha ideát a Földön a különbözőségek, odaát az Égben a hasonlóságok volnának fontosabbak…

A maszkulin istenképnek végtelen sok aspektusát nevezhetnénk meg. Szent Tamás az isteni tulajdonságok és aspektusok alábbi listáját adja meg, amely vonások jó része kifejezetten maszkulin jellegű: létezése, egyszerűsége, tökéletessége, jósága, végtelensége, mindenütt való jelenléte, változhatatlansága, örökkévalósága, egysége, megismerhetősége, nevei, mindentudása, ideái, igazsága, elevensége, akarata, szeretete, igazságossága és kegyelme, a gondviselése, a predestináció, az élet könyve, illetve hatalma s a belőle folyó cselekedetei, valamint a végső üdv. 

Ezekre a vonásokra is reflektálva önkényesen válogatunk néhány férfiasnak ítélhető tulajdonságot, amikre példákat keresünk. Vizsgálódásunk listája tehát az alábbi:

1. Immanens istenkép

Ha az előbb Szent Tamás kapcsán a filozófusok Istenéről beszéltünk, hadd idézzük a görög bölcselők közül néhányak véleményét! Különbséget kell tennünk a görög mitológia emberinek tűnő történetei, valamint a gondolkodók eszmei hite között. Ismét Mereskovszkijra hivatkozva állítjuk, a mítosz nem valótlanság, hanem az isteni igazságnak a misztériumban megnyilvánuló ősképe, és mégis: Narcissus történetében kevesen hisznek, a nárcizmus pszichológiai tényét viszont gyakorlatilag mindenki hajlandó elfogadni.

A neoplatonikusok számára Isten a kifürkészhetetlen Egy, a kezdet, amelyből minden kiárad, s amelybe végezetül minden visszatér. Ezt az emanáció-tant képviselte Plótinosz, a keleti filozófiákban is jártas alexandriai bölcselő. „Állítjuk, s nyilvánvaló igazság, hogy az Egy mindenütt ott van, és még sincs sehol” – írja Plótinosz (Enneászok 6:8.16)

Miként fakad az Egységből a sokféleség? Nos, az Egységnek mindenütt való jelenlétéből. Nincs olyan hely, ahol nem volna jelen. Elfoglal ezért mindent, ami csak létezik. Egyszerre sokrétű, vagy inkább az Egy a minden.

Hogyha egyszerűen csak mindenütt jelenvaló volna az Egy, akkor minden, ami van, ez az Egy volna mindössze, csakhogy az Egy ugyanakkor sehol sincs. Ezért aztán … jóllehet minden ennek az Egynek köszönhetően létezik – mindenütt jelenlévő mivoltának köszönhetően – mégis különbözik tőle minden, éppen az Egy sehollétének ereje folytán.

Miért van az, hogy az Egy nem csupán mindenütt jelenlévő, hanem ugyanakkor sehol sem lévő? Mert az egyetemesség előzetesen feltételezi az egységet. Ezért az Egy átjár mindent, s alkot mindent, de maga nem az Univerzum, amit létrehoz. (Plótinosz: Enneászok 3:9.3a.)

A mindenben benne rejlő isteni jelenlét szakrálissá teszi a teremtett világot. Könnyű volna pusztán a természet jelenségeiben, egy panteista áthatottságban tapasztalni valami istenit, bár ez a gondolat szinte megfosztaná Istent a személyes léte lehetőségétől. A bölcsek nyitva hagyják ezt a kérdést, még pontosabban elismerik a mindenséget átjáró isteni jelenlét valódiságát, s emellett Isten személyes arculatát is elfogadják. 

Te vagy a Minden, / s nincs semmi, ami nem Te volnál.

Te vagy mindaz, ami csak létezik, / s Te vagy, ami nem létezik.

Vagy az ész, amikor gondolkodsz, / vagy az Atya, mikor alkotsz,

Vagy az Isten, amikor erővel éltetsz / s vagy a Jóságos, s mindennek alkotója…

(Corpus Hermeticum V:11, in: Mead, G.L.S.: Thrice Greatest Hermes, vol. II.)

2. Transzcendens istenkép

A természetet és a teremtett világ tárgyait sőt az élőlényeket is átjáró immanens isteni jelenlét mellet a másik jelentős istenlátás a transzcendens istenkép. Eszerint Isten nem belül van, hanem túl minden szó s gondolat határán. 

Ennek okán, ne gondold, ó Hermész, hogy fennen s alant bárminémű dolog is Istenhez fogható volna, mert így eltévelyednél az igazságtól. Mert semmi sem fogható ahhoz, ami páratlan a maga nemében, ami egyedül áll s ami az Egyetlen. (Corpus Hermeticum XI.5.)

A transzcendens istenkép jellegzetessége, hogy Istent elérhetetlen távolságba helyezi a teremtéstől s az embertől. Ennyiben hasonlít a filozófusok elvi hitéhez, mert egy princípium éppúgy nem avatkozik bele az ember életébe, mint egy megközelíthetetlenül távoli Isten. 

A transzcendens istenfelfogásról árulkodik az Alexandriai Szent Kelemen által idézett orphikus szöveg: „Egy Ő, önmagában létező, egyedül őbelőle származnak a létezők, amikben Ő maga hajtja végre akaratát: halandó nem láthatja Őt, ám Ő mindent lát.” (in: Szent Kelemen: Intés a pogányokhoz VII.) 

Isten van: és nem az időben létezik, hanem az örökkévalóságban,

aminek előtte s utána semmi sincsen…

Lévén Egy, az örökkévalóságot egyetlen Mosttal tölti meg,

és fölöttébb valóságosan van, s nem volt valaha vagy lesz majd;

Létezése nem ismer kezdetet és soha be nem végződik.

(Plutarkhosz: Ei Delphoiban 19-20.)

A transzcendens istenképhez szinte szükségszerűen társul a fenség tudata, bámulása. Ez is a távolságból, a mérhetetlen tiszteletből fakad. Isten végtelenül hatalmas – az ember végtelenül parányi, így kettejük között szinte áthidalhatatlan a távolság. 

Túlnő minden bölcsességen, túl van az értelem határán, dicsőségesebb minden dicsőségnél, szebb a legszebbnél is, túl minden édességen és minden nagyságon, és mélységen és magasságon… (Tripartite Tractate 54-55. NHSXXII. pp 196-99)

Azonban úgy tűnik, az isteni nagysághoz azt a készséget is hozzá számítják a hittudósok, hogy Isten ezt a távolságot képes és hajlandó is áthidalni.

Ha ez a Lény, aki természetére nézve megismerhetetlen, s akit mindama nagyság és hatalom illet, amiről már beszéltem korábban, édes jóindulata túláradása folytán meg akarja adni azt a tudást, amely az Ő fölismeréséhez elengedhetetlen, akkor ezt képes is megtenni. Megvan ehhez a hatalma, ami nem más, mint az Ő akarata. (Tripartite Tractate 55. NHSXXII. pp 196-99)

3. Teremtő istenkép

A teremtés műve Istené. Korszerűbben fogalmazva Isten a mindenség forrása. A patriarchális atyaisten koncepciójával könnyen rokonítható a teremtés műve. Az emberi viszonyokban könnyen értelmezhető biológiai és társadalmi funkció, az atyaiság, a származás könnyen átvihető a világnak Istenből származtatására. Ezt az általános gondolatot idézi Szophoklésztől Alexandriai Kelemen:

Egy, valóságosan Egy az Isten, az égbolt és széles e föld alkotója, aki az óceán kékséges hullámait s a nagyerejű szeleket teremtette. Ám közülünk, halandók közül sokan szívünkben megtévedtünk, s bánatunk vigasztalására kőből vagy fából, vagy bronzból vagy aranyból vagy elefántcsontból bálványokat faragtunk. Nékik áldozunk s előttük ünneplünk terméketlenül, s ím, efféle vallási szokásoknak hódolunk. (Alexandriai Kelemen idézi Szophoklészt, in: Intés a pogányokhoz II.)

A teremtés funkciója túlságosan közismert, ezért engedtessék meg mindössze egyetlen további idézet, amely alátámasztja ezt a tényt, s értelmezi is a Teremtőnek a világmindenséghez fűződő viszonyát.

Ami pedig a felfoghatatlan, kifürkészhetetlen Egyetlent illeti,

Ő az Atya, a Tökéletes, 

Az Egy, a Mindenség alkotója,

Ki magába foglalja e Mindenséget,

S Akire e mindenség teljességgel rászorul.

(Az Igazság evangéliuma 18. In: NHSXXII.pp 84-85)

A teremtő istenkép igazán teljessé akkor válna, hogyha kiegészülne a világ fenntartásának funkciójával (amit az immanens jelleg, a mindenségben benne rejlő Isten koncepciója valamelyest megmagyaráz), valamint a teremtés felszámolásának gondolatával, amit a keresztény fogalmak szerint a végítélet jelent. Mindez tevékenységet feltételez a Teremtő részéről.

4. Tevékeny istenkép

A teremtés aktusán túl milyen tevékenység tulajdonítható Istennek? Aquinói Szent Tamás rendkívül árnyalt különbséget tesz a  az intellektuális működés, az akarati működés, valamint a kettő együttesének működése között. Az isteni intellektus működési körében tárgyalja Isten tudását, az ideákat, az igazság és a hamisság mibenlétét és Isten életét. Akaraterejének működése kapcsán tisztázza az Isten akaraterejének mibenlétét, majd szeretetét, és igazságosságát valamint könyörületességét. Az isteni értelem és akarat együttes működésének tulajdonítja a gondviselést, a predestinációt valamint az élet könyvét. Passzív hatalmat nem, aktívat viszont a legteljesebb mértékben tulajdonít Istennek. Különös vonása, hogy láthatatlanul is hat.

A zsidók istenképe is aktív, tevékeny hatalomról szól, aki beavatkozik a világ működésébe és az ember sorsába. Az ó-szövetség során az engedelmesség fejében azt ígéri Ábrahámnak, hogy megsokasítja utódait, és elvezeti őket az ígéret földjére. A zsidók Istene nem elvont fogalom, hanem olyasvalaki, aki a történelmen keresztül is megnyilvánítja magát.

„Isten, aki a leghatalmasabb erő (dynamis), kiválik szépségében, múlhatatlan életében s a legfőbb minden kiválóságokban… Jóllehet láthatatlan a halandók számára, cselekedetein keresztül mégis megmutatkozik. Igaz azt állítani, hogy a levegő, a szárazföld és a tengerek minden jelensége a kozmoszt igazgató Isten munkája, akiből a természetfilozófus Empedoklész szerint: »…sarjad mindaz, mi létezik, valaha volt vagy eljövendő; a fák, s a férfiak és nők egész fajzata, vadállatok, madarak és a vízben tenyésző halak…«

Ez a kozmoszban Isten helye, aki fenntartja a mindenség rendjét és biztosítja megmaradását…

Azaz akár a kormányos a hajón, a szekérhajtó a fogaton, az előénekes a kórusban, vagy a törvényhozó a városban, a parancsnok a katonai táborban, nos ilyen az Isten a kozmoszban. Ott van Ő a mozdulatlanban, és mozgat s irányít mindent ahol és amikor csak kívánja a természet sokféle változatosságában. (Pszeudo Arisztotelész: A kozmoszról, 6:397b 399b-400b)

5. Harcias istenkép

A harciasság talán nem az első vonás, amit Istenhez társítanánk, mégis sokakban él a harcban győztes, vagy akár a büntető, erőszakos, sőt bosszúálló istenkép. Ezt a harciasságot sokan a patriarchális istenkép egyik legjellemzőbb vonásának tartják, amiből aztán számtalan társadalmi bajt eredeztetnek. Nem vitás, a mára kialakult vallás-felfogással nehezen egyeztethető össze az erőszak, de amikor kultúrák, hadvezérek a hadszíntéren ütköztek meg, a viadalon az is eldőlt, melyikük istene az erősebb. 

Az „E jelben győzni fogsz!” talán az egyik legismertebb harci látomás üzenete. Nagy Konstantin, a mai Szerbia területén, Nis városában született római császár még a teljhatalom megszerzése előtt, hadvezérként látomást kapott. Vetélytársa, Maxentius ellen vonult kisebbségben lévő seregével – 20.000 fő Konstantin táborában, 100.000 az ellenfélnél – amikor a kereszt jelét látta az égen a szózat kíséretében: In hoc signo vincit – E jelben győzni fogsz! A Tiberis egyik hídjánál ütköztek meg a seregek, és Konstantin valóban győzedelmeskedett. Pogány katonái a pajzsukon Krisztus monogramját viselték… A császár látható jeleit adta jóindulatának. A nevezetes Milánói ediktumban (313) az egész birodalomban engedélyezte a keresztény vallás gyakorlását. 

Harci ima Konstantin korából

„Téged tekintünk egyedüli urunknak, Istenünknek, hozzád folyamodunk, segítőnk! Tőled nyertük a győzelmet, néked köszönhető ellenségeink veszte. Hálát adunk mindama jóért, amit eddig is kaptunk, tőled reméljük az áldást ezek után is. Hozzád folyamodunk és esedezünk, őrizd meg nékünk Konstantin császárunkat, s istenfélő fiait sértetlenül és győzedelmesen!

Egy csata szükségképpen erőszakos, és a halállal szembenéző katonában óhatatlanul föltámad a számvetés igénye, vagy a végső elszánás imája. A Szovjetunió nyíltan ateista állam volt, de ez mégsem akadályozta meg a hatalmat abban, hogy a II. Világháború során a még életben hagyott ortodox pópáktól áldást kérjenek a fegyverekre és tankokra.

Egy harcos harciasnak látja Istent, ebben nincs semmi meglepő. Annál nehezebben értelmezhető a haragvó vagy bosszúálló istenkép, amiről az Ószövetség tudósít. Ezt bölcseik Isten atyai, jobbító szándékának tulajdonítanak. A Koránban is találunk ide vágó részleteket, amik nem éppen a könyörületről árulkodnak. 

… Én vagyok a könyörületes, a kegyes…

Lásd! A hitetlenek, ha hitetlenként halnak meg, rajtuk Allah átka s az angyalok és emberek átka, mind együttesen!

Örökre ott maradnak [a pokolban]. Végzetük sohasem lesz könnyebb a számukra, nekik nincs kegyelem! (Korán, 2:160-162)

Nem állíthatjuk, hogy Isten volna harcias. Az emberiség történelme egy szóban összefoglalva: harc, és nem meglepő, hogy hajdanán a háborúskodásból sem hagyták ki a vallást és Istent. Ha ezt a tényt az adott korok normái szerint, a korszellem nívóján helyezzük el, könnyebb értelmezni. Ma sem arról van szó, hogy békésebb volna az ember, legfeljebb kevésbé van jelen a vallás a mindennapjaiban, így kevésbé jelent hivatkozási alapot.

6. Misztikus istenkép

Amikor az ellentétek egyszerre érvényesek… A jelenlétével mindent átitató immanens Isten és a felfoghatatlan transzcendens Isten közül kell-e választani? Csak ilyen, vagy csak amolyan? Vagy lehet ilyen is, meg amolyan is? Azt csak félve kérdezzük – lehet, hogy ilyen sem, és amolyan sem, hanem valami más? A titokzatosság igazi sajátsága a mindenség Titkának… Az élet a tej, a szeretet a vaj – láthatatlan mód benne rejlik a tejben, de kinyerhető belőle. A manicheus zsoltáríró véleménye ilyesféle felismerést tükröz:

Istenem, csoda vagy, amit el kell mondanom!

Ott vagy te belül, s ott vagy kívül, mindenütt.

Fenn és alant, közel s távol, rejtve és nyíltan!

Némán hallgatsz és meg is szólalsz – tiéd minden dicsőség!

Az atyaisten koncepcióról sokan azt mondják, kulturálisan meghatározott istenélmény volt mondjuk a prófétáknak, vagy magának Krisztusnak is. Az adott korban és körülmények között talán nem is fogalmazhatott volna más módon, mert ha másként próbálja közölni transzcendens élményét, meglehet, környezete még kevésbé értette volna meg. Egy gnosztikus megfogalmazás azonban túlmutat ezen a atya-fiúi meghatározottságon, amely önmagában is meglehetősen maszkulin jelleget mutat. Bizonyos korábbi, orphikus tanokra támaszkodva fogalmazták meg a Metropater, azaz atya-anya istenkoncepciót. Ésszel persze nehéz elképzelni egyszerre atyaként és anyaként az isteni princípiumot, de átérezni annál egyszerűbb a teremtő szigort és a gondoskodó szeretetet.

Az ellentéteket egyesítő szemlélet persze más vonások szintézisében is megvalósulhat – a misztikus felismerés gyakran teljesség-látást eredményez. A világi tapasztalás általában részekre terjed ki és elválaszt, míg a misztikus felismerés teljesség-élményt nyújt és magasabb szintézisben egyesít minden részletet.

Vedd fontolóra e vonásokat Istent illetően: mindenütt jelen van, másfelől sehol sincs. Hatalmára tekintettel, egészen bizonyosan jelen van mindenütt; isteni mivoltára tekintettel azonban nincsen sehol sem. Ezért aztán csöppnyi mértékben megismerhető az Isten. hatalmára tekintettel betölt minden helyet, ám istenségének egzaltációjában semmi sem határolhatja Őt. Minden Istenben van, de Isten semmiben sincs benne. (Silvanus tanításai, 100-1. In: NHSXXXII.)

És innen már csak egy lépés van tovább: mi az Isten s az ember egymáshoz fűződő viszonya? Ennek felismerése a misztika egyik tetőpontja, ahogyan Angelus Silenius mondja: „Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem, / ha megsemmisülök, velem pusztul az Isten.” (Harminc párvers az Arkangyali Vándor-ból, Szabó Lőrinc fordítása). Ezt az elszakíthatatlan párost már az ókorban megénekelte Epiktétosz, a rabszolgából lett bölcselő.

Te Istennek magának vagy parányi része; önmagadban hordozod egy részecskéjét. Miért feledkezel meg akkor nemes származásodról? … Magaddal hordozod Istent, nyomorult, és még csak nem is tudsz róla!? Talán azt hiszed, aranyból vagy ezüstből való külsőleg megformált istenekre gondolok? Nem, magadban hordozod Őt, s eszedbe sem jut, mennyire megszentségteleníted tisztátalan gondolataiddal és nemtelen tetteiddel. Míg egy bálvány előtt sem mernél úgy viselkedni, mint máskülönben. Ám amikor Isten ott van benned, s lát mindnet, hall mindent, akkor nem szégyellsz ekként cselekedni és gondolkodni, mit sem tudva saját valódi természetedről? (Epiktétosz: Beszélgetések 2:8.11-14.) 

Távol-Kelet

A fenti leíró szakaszban jobbára a nyugaton elterjedt vallásos felfogásokat idéztük. Néhány távol-keleti párhuzam azonban szükséges ahhoz, hogy az istenképek egyetemességét, illetve az ember egyetemes gondolkodás- és érzésmódját még alaposabban feltérképezzük. 

Vizsgálódásainkból mintha megállapítható volna, nincs olyan tétel a keresztény istenképben, aminek ne találhatnánk meg például indiai párhuzamait, s a látszólag nagyon egzotikus vagy egészen észbontó távol-keleti gondolatoknak is meglelhető a keresztény gondolatpárja. 

A Legfelsőbb Irányító a Góvindaként is ismeretes Krsna, akinek lelki teste örökkévaló, tudatos és gyönyörteli. Ő maga kezdet nélküli s mindennek az eredete, s minden ok végső oka. (Brahma-szanhitá 5.1.)

Ha ezt a vaisnava tradícióból származó verset Aquinói Szent Tamás írta volna, ennek magyarázata, értelmezése elegendő volna a kimerítő istenkép alapos meghatározásához.  E vers minden szava teológiai definíció és a rajongó istenszeretet fogalomkörébe tartozó felismerés. A legfelsőbb (parama) szó a transzcendens Istenre utal; irányító (Ísvara) a világot magára nem hagyó immanens Isten; Góvinda jelentése jó pásztor (!); Krsna a mindent a vonzásában tartó végső szépség Istene; lelki test – a személyes istenkép emberi alakban írja le a Legfelsőbbet, de alkata romolhatatlan, végtelen és kifürkészhetetlen természetű; örök, tudatos, gyönyörteli – a három végső isteni tulajdonság, a létezés (vagyok, aki van…), a tudatosság (mindentudás, legfelsőbb értelem) és a végső sajátság (gyönyörteli az Isten, ezért minden boldogságnak is a forrása); kezdet nélküli (anádi) – létének nincsen kezdete, vagyis a múltra vonatkozóan öröktől fogva van, és implicite azt is magába foglalja, hogy létének vége sincsen (ananta), így a jövőre nézve is végtelen; első (ádi) – az ő létét megelőzően nem létezett semmi, vagyis ő a létezés maga; minden ok végső oka – ez eredet, a kútfő, implicite az ok magában hordozza az okozatot, s az okozat tükrözi az ok tulajdonságait, vagyis ez a tétel Isten és a természet, a teremtés, a lények misztikus együvé tartozását sejteti. 

A kifürkészhetetlenség már-már matematikai axiómához hasonlatosan absztrakt, s az emberi képzeletet és fogalmakat minden lehetséges módon meghaladó definíciót Nágárdzsuna buddhista bölcselő fogalmazta meg a középút tanával és a logikai súnjatával kapcsolatban, mondván ez a misztikus tapasztalás Nem valós, és nem valótlan, sem nem a kettő egyszerre, és nem is vagy valós vagy valótlan…

A misztikus módon kifürkészhetetlen Abszolútumról a titkos tanítások is állítják: szóban s gondolatban kifejezhetetlen. A körme hegyéig átjárja az embert éppúgy, mint utolsó atomjáig a mindenséget, s aki e tényt felismeri, az üdvösséget nyer. A mindenben benne rejlő immanens aspektusról a Bhagavad-gítá költői lendületű természeti képei árulkodnak:

Meggyőződhetsz arról, hogy Én vagyok a forrása és a feloszlása minden anyaginak és lelkinek.

… Nálamnál nincsen felsőbb igazság. Minden Rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon.

… Én vagyok a víz íze, a Nap és a Hold fénye, az óm szótag a védikus mantrákban, a hang az éterben, és az emberi képesség.

Én vagyok a föld eredeti illata, a tűz heve, az élők élete, valamint minden aszkéta vezeklése.

… tudd meg hát: Én vagyok minden lét eredeti magja, az értelmesek értelme, a hatalmasok bátorsága. (Bhagavad-gítá 7.6-10.)

Konklúzió 

A tengerben könnyen elvész a vízcsepp, de a zöld lombozatú erdőbe berepülő smaragdzöld papagáj mégsem lesz erdővé. Mire vezet az idézetek sokasága? Csak odáig jutunk, hogy Isten kifürkészhetetlen és a férfiúi istenkép rossz? Talán mégis Freudnak volt igaza, hogy az istenképet az apasebek határozzák meg?

Vajon kimerítette-e az emberiség a vallásban és a maszkulin istenképben rejlő lehetőségeket? Sikerült-e mindent megérteni erről, vagy megmaradtunk a szakállas büntető Atyaisten képénél, ami aligha volna kielégítő. Milyen következtetésekre juthatunk a maszkulin istenkép vizsgálata nyomán? 

Először ki kell jelentsük, hogy a maszkulin istenkép nem azonos a paternalista istenképpel. Ez utóbbi az erőszak, a kényszer és a félelem képzetét kelti az emberben, bár a fogalomhoz a gondoskodás, a hiteles tekintély ereje és fensége éppúgy hozzá tartozna. Ma mégis szitokszónak számít a paternalista kifejezés. Mit állítanak sokan ezzel szembe? Egy demokratikus istenképet, ami szélsőséges önellentmondás, mert a mindenség kérdéseit nem szavazással döntik el, és a végső okot sem választják, az van. 

A korszellem ma hierarchia ellenes és nem tekintélytisztelő. Ezt sokan kihasználják, vagy úgy, hogy alaptalan módon igyekeznek visszaélni tekintélyükkel, akár úgy, hogy azokon a területeken is vitatják a hierarchia fontosságát, ahol az nélkülözhetetlen volna. Ennek a tendenciának egyik tünete a lázadás, az egyeduralkodó atyai istenkép elleni rebellis lázadás. 

A fiak megküzdenek apáikkal. Kis korukban a fiak egyszerűen élnek apáik gondoskodásával, aztán kicsit később kérnek, még később követelnek, majd amikor saját fiaik már rajtuk köszörülik oroszlánkörmeiket, talán némi belátással köszönetet mondanak atyáiknak. 

Ha a rebellió gyermekbetegségéből kigyógyul az ember, akkor hajlandó együttműködő partnerré válni. Úgy mondják, a paternalista istenkép és az ember bűnösségének hangsúlyozása a Közel-keletről származik, az ábrahámi vallásos világnézet sajátsága. Ezzel szemben a Távol-kelet a partnerséget, az együvé tartozást, ember és Isten egymást tükröző és feltételező összetartozását is hangsúlyozza. 

Meglehet, az emberiség eddig élt az Atyaisten gondoskodásával, élvezte annak áldásait. Aztán kért, és kapott, majd követelt, és még mindig kapott. Néhány évszázada azonban mintha föllázadt volna az ember, s Isten nélkül is jobban tudja, mit kell tenni az életben, a világban. Lehet, csak a felnőtté válás zavaros életkorát látjuk az emberiség szellemi lázadásában? A fiak kérjenek, ebben nincs hiba. A felnőtt férfiak pedig legyenek tevékeny közreműködői a mindenségnek…

Mindemellett a saját istenképét mindenkinek érdemes finomítania. Az ember kutatásának első lépéseit a kételyben, a tagadásban, a bizonytalanságban teszi meg. Ha képes egy kis bizalom-előleget adni a mindenségnek – csak annyi bizalmat, hogyha őszintén kérdez, akkor hiteles válaszokat fog kapni – akkor kialakul benne egy generikus istenkép. Ez lehet leegyszerűsítő, általános, a személyességet kerülő nézet, vagy egy spirituális flow-élmény – ezernyi változata ismeretes. Lelkében az ember angyali természetű, majdnem teljesen hibátlan, de ha torzul ez az ős-ártatlansága, könnyen önáltatóvá válik, fanatikus, fundamentalista és arrogáns viselkedést tanúsít. 

Mit állít a mai kor a paternalista istenkép helyébe alternatívaként? A totális istentagadást, vagy a közömbös elzárkózást? Vagy éppen a még fokozottabb fanatizmust, felfokozott bigottériát? A kinyilatkoztatás helyébe a természettudományt: isten egyenlő Big Bang? Vagy az etikai rend helyébe a szabadosságot? Az egyeduralkodó atya-kép helyébe egy kényelmes fogyasztói spiritualitást? Esetleg a női princípium imádatát, vagy valami egzotikus kultuszt?

Az embernek a hitében is felnőtté kellene válnia. A megvilágosodott hit, a realizáció egészen más jegyeket mutat, mint a fanatikus bigottéria vagy a primitív szinkretizmus. Valószínűleg a maszkulin istenképpel is csak egy hiteles férfi vagy hiteles nő tudna helyesen élni. Megoldás lehet, ha a generikus, fenség-jellegű, paternalista istenképtől a misztikus-perszonális istenkép felé haladunk. A teremtés, létezés, mindentudás csak általános, másodlagos vonások, amik mellett Isten természete, benső lényének felismerése sokkal fontosabbnak tűnik, még akkor is, ha ezt a végső lényeget csak megnevezhetetlenként képes elfogadni a ma embere. Nem a Legfelsőbb változik, hanem csak az ember felfogása változik. 

Honnan és hová tart az istenkép fejlődése? A teremtő Atyától a kapcsolatok Istenéig, az istenfélelemtől az istenismeretig, az istentudattól az istenszeretetig, 

BETÉT

Szerintem Isten egy mondatban…

Játsszon el az Olvasó egy percre a gondolattal: mit válaszolna, ha egyetlen mondatban kellene megválaszolnia, mit jelent a számára Isten? Az alábbi gyűjtés a Napkelet Bölcseleti Iskola hallgatóinak véleményét nyújtja át. 

Isten mindig és mindenek felett.

A mindent átható szeretet. 

Mindennek kezdete és beteljesedése. 

Minden tőle származik. 

Kimeríthetetlen és elnéző. 

Végtelen titok, ami megfejtésre vár. 

Minden, amiben meglátom. 

Minden forrása, eredete és végső célja is. 

Szeretetteljesen igazságos. 

Szavakban nehezen kifejezhető, mert abszolút, végtelen, mindenhol meglelhető, áradó, minden rajta nyugszik, mint gyöngysor a fonálon. 

Mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlévő. 

Szeretetteljes. 

Az univerzum létrehozója, teremtő. 

Minden mozgatója, védelmezője, az élőlények segítője, a rossz eltörlője. 

Tudja, hogy hordozzuk az eredendő bűnt, ezért megbocsájt. 

Bennem lévő rész az egészből. 

Harmonikus világot teremtő, abban maradásra késztető, hosszú távon gondolkodtató, szerető, bölcs. 

Transzcendens. 

Az Abszolút Igazság, a mindenség forrása. 

Isten a szeretet, az egység és a mindenség. 

Minden lényt átölel. 

Szerintem Isten maga a Teljesség és a Tökéletesség. 

A szeretet kútja és koldusa. 

A Legfelsőbb személyiség. 

Az Isten bennünk lakozik, illetve minden emberben él egy Isten. 

A Mindenség különböző megnyilvánulása, aki felé kifejezhetjük alázatunkat, köszönetünket és gyakorolhatjuk az elfogadás művészetét és az őszinte kapcsolattartást. 

Teremtő, fenntartó, mindent elrendező szeretet.

Önmagában teljes, szeretettel teli könyörületes személy.

76/2022
Tornyai Ödön

Irodalom:

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István társulat, Budapest 1994

Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása 

New Advent Encyclopedia www.newadvent.org/library.htm

Srí Brahma-szanhitá, Magyar Vaisnava Kéziratszolgálat, 1999.

The Koran, J.M. Rodwell edition, 1876, London

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica 

Bhaktivedanta Swami: Az eredeti Bhagavad-gítá, ford.: Dvarakesa dasa, BBT, Vaduz Liechtenstein 1982.

Davidson, John ed.: A treasury of Mystic Terms vol. I-VI. Science of the Soul Research Centre, New Delhi, 2003.

Lao-ce: Tao te king, ford.: Stojits Iván, én.

Mead, G.L.S. ed.: Thrice Greatest Hermes, vol. I-III. 

Mereskovszkij, D.Sz.: Kelet titkai, ford: Schmidt József, Holnap kiadó, Budapest 1992

Pearson, Birger A. ed.: Nag Hammadi Codex vol. I-XXXII. 1978-1995

Plotinus: The Six Enneads tr. Stephen MacKenna, B. S. Page, London, P.L. Warner, publisher to the Medici Society, 1917-1930.

Plutarkhosz: Ei Delphoiban 19-20.

Proklosz: A metafizika elemei, in: Hermetika, Mágia – Ezoterikus látásmód és művészi megismerés, ford.: Maróth Miklós; Pál József főszerk. JATE press 1995

Pszeudo Arisztotelész: A kozmoszról, 6:397b 399b-400b, in: On Sophistical Refutations … On The Cosmos, tr.: E.M. Foster, D.J. Furley én.

Szent Kelemen: Intés a pogányokhoz VII.