A romolható és romolhatatlan találkozási pontja

Dante, a három városállam és az emberiség háromféle sorsa

Pro 1°

A végidők hangulata

Megérkeztünk Dante városába. Úgy tűnt, Firenze ismét megváltozott, de a változás ez alkalommal sokkal mélyrehatóbb volt: az új pestis az egész világot megváltoztatta. A rossz idő csak fokozta komor hangulatomat és kényelmetlenségérzetemet. Kísérteties városok, kísérteties szervező bizottságokkal és nem kevésbé kísérteties ünnepségekkel – a hétszázas szám védikus jelképrendszerének iróniája. Igen, a hetes szám a rendezettség, a rend jelképeként értelmezhető, valamint az erényes önfegyelem gyakorlatára is utalhat, az elmúlt év azonban nem adott sok okot a bizakodásra, ezért inkább a káprázat és az illúzió örökké változó spirálját láttam mögötte. Csak abban nem voltunk biztosak, hogy vajon a Pokol látomása nyilvánult meg a szemünk előtt, vagy éppen a Purgatóriumon keltünk át. Akárhogy is, hamarosan odaértünk ahhoz a térhez, ahol a keresztelő kápolna állt. Ahogy az esőben ballagtunk, számos kedves emlék bukkant fel bennem korábbi szakrális utazásainkkal kapcsolatban. Számos ilyen utat jártunk be, s ezek mind áldásos hatást gyakoroltak ránk, ezért úgy éreztem, ezen az utazáson sem lesz másképpen. Azonban a stressz, a pandémia jelei, valamint a maszkok fokozták a végidőket idéző hangulat okozta feszültséget, ami roppant jellemző volt a XIV. század elejének kritikus politikai gondolkodóira is. Az állandó politikai csatározások közepette ütötte fel a fejét a bűnös emberi testeket sújtó betegség, ami látszólag csak fokozta az erkölcsi romlást. Lelki tanítómesterünkre tekintve éreztük, hogy agyunk lassú leépülésnek indult. Reméltem, sőt, egyenesen fohászkodtam azért, hogy ne veszítsük el értelmi képességeinket és viszonylagos józanságunkat. Úgy tűnt, a gyenge zápor néhány percen belül eláll, és még lehet részünk némi napsütésben a Dómnál. Miután megvettem a belépőjegyeket, megfordultam, és megláttam tanítónk bölcs mosolyát. 

– Hát nem vagy boldog? Micsoda áldás, hogy újra itt lehetünk…

– Igen, én is így gondolom – válaszoltam. A bennem kavargó harag és nyugtalanság átadta a helyét a megbánásnak, ami gyorsan összeolvadt a tanítónkból sugárzó nyugodt derűlátással.

„Tehát tényleg valóság.”

Eszembe jutott az a nap, amikor először láttam meg ezt a hihetetlen várost. Firenze azon a napon egészen másképp festett. Ragyogott a nap, kellemes volt az idő, és ez mindent széppé varázsolt.  „Tehát tényleg valóság.” Nem csak könyvek lapjain, prospektusokon és filmeken létezik, hanem a saját szemünkkel láthatjuk, és a saját fülünkkel hallhatjuk. Évek óta ez volt az első nagyobb utazásom, egyedül voltam, és éppen készültem találkozni a tanítónkkal és a csoport többi tagjával. Az egész olyan álomszerű volt. Amikor valaki életében először utazik külföldre, a nyugtalanság és az öröm érzései kavarognak benne. A fizikai héj – a test – életkora és átélt tapasztalatai nem annyira lényegesek. Az ember húszévesen és ötvenévesen egyaránt érezhet ugyanígy. Ha felkeresünk egy híres és hatalmas külföldi várost, különösen amikor egy ősi, történelmi jelentőségű településről van szó, megdöbbentő élményben van részünk. Bizonyos értelemben véve olyan, akár egy halálközeli élmény, legalábbis ami a saját elképzeléseinket illeti. Ha az embernek könnyen elkalandozik a figyelme, folyamatosan rágcsál és iszogat, vagy éppen egy hangos és vidám turistacsoport tagja, akkor lehet, hogy mindebből mit sem vesz észre. Aki azonban empatikus és érzékeny, akár egy költő, számára ez az élmény nyugtalanító és ijesztő. Vajon Dante is csalódottnak érezte magát a saját városában? Talán igen. Ha annyira szerette volna, miért írta meg a Pokol című művet? Lehet, hogy a helyi lakosok számára is kihívást jelentett a nagyváros nyüzsgése. Ha az ember kiállja a próbát és megbánást tanúsít, akkor minden rendben lesz, és az élmény nem annyira a halálhoz, inkább az újjászületéshez hasonlít majd.

Savonarola vagy a Mediciek?

Kinek az Olaszországa volt ez: az övé vagy a miénk? Milyen állapotok uralkodtak a városban, s mi jellemezte ezt a világot? A mértékletesség vagy a kicsapongás? A jámborság vagy a fényűzés? Az erény vagy a bűn? Savonarola vagy a Mediciek? Az is lehet, hogy mindezeknek a keveréke. A nyüzsgő és érzelmekkel teli Olaszország – a maga hangjaival és látványaival – tagadhatatlanul lenyűgöző volt. Pompás művészet, remek épületek, kifinomult irodalom, neves filozófia, hatalmas vagyonok, történelmi örökség, önbizalom – mindez egy helyen, összesűrítve és az izgalmat állandóan fokozva. Melyik korban jártunk: a miénkben vagy az övében? Ez a kérdés újra és újra felmerült bennem. Az összes történelmi kor lenyomata egyszerre tárult a szemünk elé: a középkor, a reneszánsz és a modern kor – szellem és forma. És hol volt Dante? Nos, ehhez az embernek máshová kell fókuszálnia, s el kell vonatkoztatnia a forgalmas utcáktól. Ha becsukjuk a szemünket, vagy pusztán egy időre kikapcsoljuk az érzékszerveinket, érezhetjük a jelenlétét – ahogy néhány ábrázolását is –, ami sokkal nagyobb, mint maga a város. Dante erkölcsi iránytűként, élő és örök tanúként, a Lelkiismeret Hangjaként volt jelen körülöttünk. 

Utunk során érintettük a térképen is látható főbb történelmi nevezetességeket. Ez volt Firenze, a sikervágy, a tettek és eredmények városa, ahol a kivételes emberi képességek lenyűgöző formában nyilvánultak meg. Kétségtelenül ez volt a reneszánsz városa: minden törekvés figyelemreméltó gyümölcsöt hozott, és minden társadalmi osztály hozzájárult a város tartós sikeréhez. A próbatételek, a lelkesedés, az önfegyelem és az elszántság lenyűgöző eredményekkel járt: a társadalmi rend példás volt, a patríciusok és a plebejusok, az idealisták és a materialisták egyaránt fénykorukat élték. Erőteljes test, erős végtagok, figyelemreméltó fej. Gondolatban felidéztem a védikus kasztrendszer (varna) alapjait, és igen, ki merem jelenteni, hogy ezen a nyugati városon különleges áldás volt. Az építőmunkások és a kézművesek, a bankárok és a kereskedők, a vezetők és a politikusok, a filozófusok és a papok mindannyian meglepő és tartós eredményeket értek el, amelyek túlmutattak az idő és a tér korlátain. Hol máshol születhetett volna meg ez a költő? Ha a Földet tekintjük a világegyetem közepének, akkor kétségtelen, hogy Firenze a Föld közepe. Dante Firenzéje, Dante Olaszországa és Dante Európája: növekvő, állandóan táguló dantei látásmód.

Optimistábban…

Ismét visszatértem a jelenbe, és szemügyre vettem útitársaimat, szellemi kollégáimat, szerző- és előadótársaimat. Vajon ők is ugyanúgy éreztek, mint én? Őket is lenyűgözte a kutatás, valamint az előadásaikon elhangzottakhoz és a könyveikben leírtakhoz kapcsolódó felelősség? Talán igen, de az arcvonásaik vagy a hangjuk nem sokat árult el erről. Ha pedig megkérdezném őket, vajon képesek volnának-e szavakba önteni és elmagyarázni érzéseiket?  „Mindannyian angolul beszélő külföldiek vagyunk” – sóhajtottam, vagy inkább nyögtem, de utána eszembe jutott, hogy még a legkiválóbb szerzők is gyakran panaszolják, hogy érzéseik kifejezése során cserbenhagyják őket a szavak. A felvillanó emlékek felidézték az első érzéseimet és gondolataimat, és egy pillanat alatt tíz évet repültem vissza az időben. Akkor mindent sokkal optimistábban, s talán naivabban és tisztábban láttam. Az mindenesetre tény, hogy akkoriban még halvány fogalmunk sem volt a kialakulóban lévő új világhelyzet mögött rejlő eseményekről és ezek vonatkozásairól.

Számos cikk és előadás várt megszerkesztésre, és a rendelkezésünkre álló idő meglehetősen szűk volt: hét évszázadnyi dantei Itália, ami valójában hét évszázadnyi dantei világ. Az ember könnyen belevész Olaszország, az ókori Róma, valamint annak örököse, a Római Birodalom kulturális hagyományaiba, és pusztán Firenzét illetően is rengeteg információ várt felfedezésre. Minden egyes eszme vagy tényfeltárás szó szerint maga alá temette a kíváncsi kutatót. Mintha a város utcái, terei és épületei nem lettek volna önmagukban elég lenyűgözőek és impozánsak, a hozzájuk kapcsolódó események és részletek porrá zúzták az ember önbizalmát. A város kész rémálomnak tűnt, és azon töprengtem, hogy vajon a többiek is így éreznek-e. Minden egyes témával kapcsolatban könyvek százai, ha nem ezrei álltak rendelkezésre, és minden egyes kötet több száz oldalra rúgott. Azon töprengtem, hogy jelenleg vajon melyik a veszélyesebb ellenség számomra: a váratlanul jelentkező egészségügyi gondjaim, vagy az intellektuális tunyaság és félelem hullámai. Egyértelmű, hogy a munkánk befejező szakaszában nem hátrálhattam meg, valamint az sem mellékes, hogy egyikünk sem volt sokkal jobb helyzetben.

Ijesztő labirintus

A város ijesztő labirintusnak tűnt, és Dante kisebb és nagyobb, lexikonszerű művei szintén bonyolult útvesztőkhöz hasonlítottak. Valahányszor megpróbáltunk gondolkodni vagy beszélgetni ezekről, olyan érzésünk támadt, mintha egy újabb térkép és egy új álom szippantott volna magába minket, hiszen oly sok ősi labirintusra és térképre tett utalást. A körülöttünk sétáló turistáknak láthatóan fogalmuk sem volt minderről – az én belső küzdelmeimről legalább is biztosan nem tudtak –, ezért mámorosnak és boldognak tűntek. Ez megdöbbentett, és felidézte bennem az ismert értekezések és versek szerkezetében fellelt pozitív és örömteli megerősítéseket. Akár megijeszt, akár ösztönöz – a végeredmény mindenképpen pozitív lesz. A Dantéval kapcsolatos tanulmányaim során az egyik professzorom kijelentette: „Ez egy Színjáték, ami pozitív ígérettel bír, felemeli az olvasót, és enyhíti lelke kínjait”. Folyton elfeledkeztem erről a pozitív oldalról, és állandóan valamiféle prófétai, borúlátó hangulat vett rajtam erőt. „Nyugalom, légy türelmes, higgy, ki fogunk jutni ebből a labirintusból, most éppen egy tisztulási szakaszban vagy, ez az élmény mindannyiunkra nézve gyógyító és megfiatalító hatással lesz!” – gondoltam magamban.

Újra és újra a következő mondat jutott az eszembe: „Egy bölcs tanító felbecsülhetetlen érték az életben…” Egy egész tudományos mozgalom szentelte magát a Pokol tanulmányozásának, de vajon ki képes az üdvösség felbecsülésére? Az mindenesetre biztos, hogy mellettem ott volt az őrangyalom. Amikor Dante nekivágott az útnak az Isteni színjáték kezdetén, szüksége volt egy nagyra becsült hősre, aki a szavak és a filozófia mestere, egy sziklaszilárd szaktekintély. Szüksége volt egy olyan személyre, mint ő, aki egy személyben költő és filozófus, és megbízható barát is egyben. Szüksége volt arra, hogy egy hagyományvonal részese legyen, és a mélyenszántó beszélgetések örök vonalának nemes tagjává váljon. Vergilius megírta az Aeneist, s egy erényes és hősies eredettörténettel ajándékozta meg a rómaiakat. Létrehozta és tovább vitte az átadás szertartását. A tudás és a művészetek kutatása, a mértékletes élet és a jellem tökéletesítése: ezeket a hellenisztikus eszményeket hagyták örökül az ősi rómaiakra. Meglepődve döbbentem rá, hogy korábban már két alkalommal is felkerestük Tróját tanítónk társaságában. A trójaiak fáklyája a klasszikus erényeknek egy másik, nagyon fontos részét hagyta örökségül az új államra, név szerint a polgári felelősség eszméjét. Az egyéni gyengeségek és ártó tettek – ha elharapóznak – képesek az egész közösséget a mélybe rántani, s annak romlását és pusztulását eredményezni. Ez a Pokol központi témája.

A római állam addig volt erős, amíg a rómaiak erkölcsei – önfegyelem, komolyság, jámborság, hűség és kitartás – erősek voltak. Ezek a tulajdonságok biztosították a családok és a városok nemes jellegét. A sors kereke azonban egyszer csak fordulni látszott, és a római birodalom fejlett városaival együtt romba dőlt.

Titokzatos misztériumok

Az egyház sikerrel járt ott, ahol a birodalom kudarcot vallott. A titokzatos misztériumok ereje most is eluralkodott rajtunk, és ismét megbűvölten álltunk a keresztelőkápolnában, az arany mozaikokkal borított, nyolcszögű mennyezet alatt. Itt születtek újjá a firenzeiek, s itt mosták tisztává őket bűneiktől. A felettünk látható mennyei hierarchiára tekintve osztoztam Dante örömében. Az angyalok, az arkangyalok, a hatalmasságok és trónok mind szerepeltek a képeken. A gyermek Dante a keresztelés során megtisztult az emberi bűnöktől. Úgy képzelem, hogy ennek a finom és erőteljes léleknek szüksége volt erre. Jézushoz és az Egyház szentjeihez fűződő kapcsolata segített neki abban, hogy igaz szívbéli hitét, reménységét és szeretetét az élete során felbukkanó kihívások, nehézségek és próbatételek során is megőrizze. Az a transzcendens fény, amit elnyert, s ami lényét körülölelte, áldásos és védelmező jelenlétként egész életében vele maradt.

Kisétáltunk az épületből, ahol rózsaszínes-aranyló fényben ragyogott a napsütés, ami csak fokozta a Santa Maria Del Fiore és a Campanile nedves márványalakjainak lenyűgöző, szürreális szépségét. A templomok láttán az jutott eszembe, hogy a kereszténység a mítosz és az önazonosság újjászületését, a morális tisztulás új hullámát, a szellem megfiatalodását és az erkölcsök újbóli megalapozását hozta el ide. Isten jósága a gonoszok minden mesterkedése ellenére megtalálta az utat gyermekeihez, és bárhová is ment Keresztelő János, ott Jézus is megjelent. Micsoda erény a türelem és a derűlátó várakozás! Amikor Dante Firenzében élt, a Dóm még nem épült fel, de a munkálatok kezdetét még láthatta, és nagyon várta, hogy az épület elkészüljön. Elhaladtunk a pad mellett, ahol az elbeszélések szerint Dante üldögélt, és a remekmű, a megbabonázó Santa Maria del Fiora építési munkálatait figyelte.  „Higgy, hogy láthass!” – ahogy mesterünk szokta mondani. Pillantásunk találkozott, én pedig bólintottam.

A Színjáték mint színdarab

Amikor beléptünk Brunelleschi gigantikus dómjába, Vasari pompás mennyezeti festményei alatt állva folytattam az esti előadásra történő felkészülést. Megdöbbentő! A Térrendezés Mesterei – Firenze kétségtelenül páratlannak bizonyult ebben a művészetben. A falak gigantikus lakberendezési tárgyaknak tűntek, és új, inspiráló ötleteket merítettem belőlük az előadásomhoz. A Színjátékot színdarabnak is tekinthetjük. Ez magának az Életnek az előadása, három felvonásban, három sokdimenziós színpadon, a megfelelő hátterekkel, színészekkel, jelenetekkel, történetekkel és szavakkal. A könyv három része, három különböző forgatókönyvvel, három különféle emberi test: megdöbbentő párhuzam. A három dicshimnusz nem csupán a három nem e világi birodalmat ábrázolta, hanem a társadalomszerkezet három különböző részének atlaszául is szolgált. Amikor a Színjátékot olvassuk, nem csupán a térben és az időben utazunk, hanem a szereplők jellemének, természetének és sorsának világába is bebocsátást nyerünk. A szereplők jellemét és sorsát az egyénre, valamint a társadalomra egyaránt vonatkoztathatjuk. Felvillanyozottnak éreztem magam, ugyanakkor tudtam, hogy bosszantóan kevés idő és ismeret áll rendelkezésemre. Vajon el lehet jutni a téma végére? Valahányszor kezembe vettem egy enciklopédiát, beültem egy könyvtárba vagy a telefonomon rákerestem egy fontos adatra, névre vagy történelmi személyre, tíz új adatra bukkantam! A borzalmas labirintus és a benne lakozó szörnyek ismét a földbe döngölték minden bátorságomat és önbizalmamat!

Ekkor felötlött bennem, hogy egy templomban állok – mind fizikai, mind szellemi értelemben véve –, ahol nem az ítélet és az igazság, hanem a kegy a mérvadó. Továbbá, Dantéhoz hasonlóan én is egy szellemi vezető, a fény, az együttérzés, a kegy és a bölcsesség megtestesítője társaságában voltam, ellentétben a modern tudósokkal, akik nincsenek e páratlan kincs birtokában. Még a zseniális polihisztor sem boldogult önerőből, rólam nem is beszélve! Egy erényes szellemi vezető, aki áldott személyével a lelki ösvényt járók társául szegődik: ez a kulcs! A Színjáték mindhárom részében két erkölcsfilozófus szerepelt – az egyik a múltat, a másik a jelent képviselte. A Pokolban és a Purgatóriumban Vergilius az antikvitást, míg Dante a modern kort – saját korát – képviselte. Dantét az örök tudás és szeretet ösvényén vezették. Úgy gondoltam, hogy ezt az eszmeiséget mi is örökké a szívünkben őrizhetjük: az erkölcsfilozófusok a felsőbb hierarchia rendjét testesítették meg. Fontos és nagyszerű korokból és helyekről érkeztek, s túlléptek az emberek és az emberi cselekedetek világának kötöttségein. Nekik nem számított, hogy gondoltál rájuk, egyetértettél velük, vagy sem. Jelen voltak, ahogy az Isteni rend is mindig jelen volt és van – függetlenül attól, hogy képesek vagyunk-e érzékelni. Ők a nem az evilági szimmetriát képviselték, hanem az isteni tudás és szakrális erények őseredeti dimenzióinak felkent követei voltak, akik győzelmet arattak minden ártás felett. Ezt a pozitív üzenetet mindenképpen bele szerettem volna foglalni az előadásomba. Úgy éreztem, a kinyilatkoztatások forrására bukkantam!

Pro 2°

A reneszánsz pompája

Másnap reggel az óvárosban folytattuk beszélgetéssel egybekötött sétánkat. Az időjárás javult, én is jobban éreztem magam, s úgy tűnt, eredményes nap áll előttünk. Alázatosabb és derűlátóbb voltam, úgy éreztem, mintha a város erőteljes energiája már nem nehezedett volna rám. A Palazzo Vecchio ismét színpadra szólította a géniuszokat. Ott álltunk a reneszánsz teljes pompájában ragyogó bölcsőjénél. Ha a párhuzamok vonása veszélyes játék, akkor biztos nem ez az a hely, ahol az embernek érdemes szerencsét próbálni – gondoltam magamban. A híres firenzeiek névsora láttán minden tanult embernek elakadna a szava, sőt, a lélegzete is. Vajon a város termelte ki ezeket a kiválóságokat, vagy éppen fordítva? Nos, az igazság az, hogy ez itt meglepő módon mindkét irányban működött. Michelangelo Buonarroti, Leonardo Da Vinci, Donatello, Giotto, Galileo: ki múlhatja felül ezeket a neveket és az örökségüket? Itt nem pusztán középkori falakról, nőstény sárkányokról és életre kelt legendákról volt szó, hanem emberi tehetségről, kemény munkáról és kimagasló eredményekről. A művészet csúcsa – a szín, az alapanyag és a forma tekintetében egyaránt. Minden városnak megvan a maga felépítése, energiája, arculata és formája, de vajon van-e olyan város, ami felülmúlná Firenze dicsőségét? Létezik-e, ami nagyobb befolyással bír, mint a kiváló művészet? A válasz gyorsan megérkezett: grandiózus politika, vagyon és művészet. Ismét felötlött bennem a tegnapi felismerés: „Igen, mindez valóság.” A múlt kiválóságai ugyanerre a felismerésre jutottak. Az olyan történelmi súlyú nevek, mint a Medici vagy a Machiavelli csak fokozták körülöttünk a szilárd anyagi vibráció erejét. 

Micsoda hírnévre és hatalomra tett szert ez a város! És ez nem csupán a turistákat érinti – a város és a hozzá tartozó külső kerületek lakossága mára majdnem elérte a kétmillió főt. Azok a történelmi lángelmék, akik ebben a városban ütötték fel főhadiszállásukat, mind páratlan személyiségek voltak. Egyes kulturális tanulmányok szerint a második évezred jelentős művészeinek harmincöt százaléka ezen a vidéken élt vagy alkotott!

Az elme áll az anyag felett?

Riadtan kérdeztem magamtól: „Az elme áll az anyag felett? Vagy éppen fordítva?” Természetesen – különösen Dante vonatkozásában – az elme. A fegyelmezett elme irányít, az anyag engedelmeskedik. 2021-ben – ahogy 1321-ben is – a valóságot az eszmék uralták, szavak és képek irányítottak, a legtöbb ember pedig alávetette magát ezeknek – függetlenül attól, hogy ez helyes vagy helytelen. Nem csupán épületek között bandukoltunk az utcákon, hanem eleven eszmék hullámai vezettek bennünket, és erőteljes elmék alkotta terek között mozogtunk félénken. Dante tudta ezt, így győzte le az ellenségeit és riválisait. Az elme csatatere volt győzelmének színhelye, és a szavak hatalma révén aratta édes és keserű diadalait. Egyes strófáiban a Teremtő elméjét dicsőítette, amit az igazság és a harmónia közös uralkodásaként jellemzett.

Igen, a szavak városában jártunk, csoportunkat pedig a szavak emberei alkották. Küldetésünk a szavak küldetése volt, a mi sorsunk pedig – hőseinkhez hasonlóan – az égiek áldásának köszönhetően a győzelem volt. Testemben és lelkemben forradalmi érzések vertek tanyát.

No de mi a helyzet a kereskedőkkel, az újságírókkal és a hivatásos politikusokkal? A vita folytatódott a fejemben: „Hát nem az ékesszóló személyek voltak mindig is azok, akik a közterületek jellegét, a közvéleményt, a divathullámokat, tehát a társadalom milyenségét befolyásolták?” Manapság oly sokan manipulálják a modern csúcstechnológiára épülő intenzív kommunikáció és együttműködés valóságát. A választ ismét egy dantei látomás képében kaptam meg: ez a mi purgatóriumunk, a jelen kor emberiségét megtisztító élmények jellege, állapota és folyamata. Találó feltételezés… Még nem a végső állapot, hanem inkább meghívás azok számára, akikben megszólalt a benső hang, s azt sugallta nekik, hogy maradjanak hűek a klasszikus erényekhez, és szorgalmasan igyekezzenek különbséget tenni a jó és a rossz között, valamint tartsanak ki a pozitív szemlélet mellett. „Várd az örömhírt, mert egyszer megérkezik, ahogyan a Szent Szűz esetében is történt.” Igen, ez a megoldás teológiai síkon működik… és vajon miért fosztanánk meg magunkat ettől a dicső hatalomtól és jóakaratú szövetségeseinktől az örökkévalóságban? Már el is felejtettem, hogy semmi nem gátol a vallásos érzületben! Nem egy neves nyugati egyetem szónoki emelvényén állok! Egy újabb örömteli hullám söpört át rajtam. „Tanulmányozd a Szentírást, a szenteket, a törvényeket és a prófétákat, és megmenekülsz.” Ez mindig is működött, és ostobaság lenne hátat fordítani megmentőink ölelő karjainak, és fejet hajtani a modernkori ateizmus képviselőinek bűnös vágyai előtt. „Kinek a szabályai, törvényei és előírásai ezek?” Nem szükséges a legújabb tömeges feledékenység áldozatává válnunk. Ez olyan döntés, amelyet a jövőben még sokszor meg kellett ismételnem magamnak. Bár még mindig jelen volt bennem némi ellenállás, mégis határozottan éreztem hozzáállásomon és gondolkodásmódomon Dante és tanítóinak prófétai erőbefolyását. Ennek az erőnek képtelen voltam ellenállni, különösen ebben a városban. Dante szellemiségével már gyermekkoromban megismerkedtem, s mostanra eljutottam oda, hogy egyáltalán nem menekülhettem a hatása alól: többé már nem voltam képes a hétköznapi gondolkodásra, különösen a Dante-mánia – ahogy a helyi kormány nevezte – utolsó évében, 2021-ben.

Az ősi ártatlanság és bölcsesség

„Menjünk és keressük fel az Arnót” – mondta a vezetőnk, mi pedig elindultunk a nyomában dél felé. Hamarosan feltűnt a szemünk előtt a három híd: az Alla Carraia, a Santa Trinita és persze a Ponte Vecchio. Elképzelhetőnek tartom, hogy a három odaadó barát pontosan ezeken az öreg folyóval párhuzamos utcákon és sikátorokon gyakorolta az újonnan megalkotott „Dolce Nuovo” költészeti stílust. Dante itt találkozott élete szerelmével, akinek Beatrice Portinari volt a neve, és a folyó látványa újra felidézte benne az ősi ártatlanság és bölcsesség keverékét. Tudta, a sors rendelése, hogy a lánnyal találkozzon, és abban a magasztos, kápráztató pillanatban nem csupán egy gyönyörű hölgyet látott, hanem a Kedvesét, vallási tanítóját és megmentőjét is egyben. Megdöbbentő gondolat, olyan kinyilatkoztatás, ami arra emlékeztet, amikor Rumi találkozott mesterével, Shams-szal Konyában. Ez eddig még nem merült fel bennem, de most, Dante műveinek tanulmányozása során írásaiban konkrétan rábukkantam erre a gondolatra – méghozzá félreérthetetlen formában. 

Az új élet (Vita Nuova) című műve Beatricéhez írt szerelmes szonettjeinek első gyűjteményét tartalmazza. Ezt olvasva világossá válik, hogy Dante már gyermekkorától fogva két párhuzamos valóságban élt. Az egyik a saját gyöngéd szívének világa, a másik pedig a város valósága. Érzékeny látnokként nem kérdéses, hogy a tünékeny és bizalmas dolgokat előnyben részesítette a durva anyaggal és a nyilvánossággal szemben. Szégyenlős és visszafogott személyiség volt, mindig attól tartott, hogy az emberek rájöhetnek a titkára, amit még a barátai előtt is rejtegetett, és tönkretehetik féltve őrzött szerelmi életét. Titkát gondosan őrizte a kíváncsi szemek és nyelvek elől. Nemcsak szerelmes érzéseit és szerelmesét, hanem hűségét és tisztaságát is féltve őrizte. Talán így volt képes szívbéli kincsét megosztani velünk, akik műveit olvassuk, nagyra becsüljük, kutatjuk és szellemiségét követjük. A Vendégség (Convivio) és az Isteni színjáték olvasása során meggyőződhetünk arról, hogy tiszta és idealista szerelmének fonala soha nem szakadt meg, pontosan olyan egyenes és szakadatlan volt, mint a költő élete.

Átlagos polgár vagy turista

Tekintetem ismét a divatcikkeket árusító butikokra, éttermekre és fagylaltozókra vándorolt: hát lehetséges, hogy senkiben sem merültek fel ezek a gondolatok? A romantikus lelkek kétségtelenül szerették volna újra átélni ezt a heves szerelmi történetet, de mi a helyzet a többiekkel? Ami a csoportunkat illeti, nos, belőlünk soha nem lesz átlagos polgár vagy turista, hiszen utazásainknak mindig konkrét oka volt, ami soha nem az anyagi síkra vonatkozott. Mindig a szentek és a szívünk szavát követtük, még akkor is, ha külsőleg úgy tűnt, hogy kutatómunkát végzünk, vagy éppen karitatív céllal utazunk valahová. Vezetőnk pedig misztikus, szerző, gyakorló tanár, műgyűjtő és főszerkesztő volt egy személyben, tehát kétség sem férhet hozzá, hogy miért tartott velünk. Minél többet járt az agyam, annál több új kinyilatkoztatás merült fel bennem, mintha a változó felismerések és az új gondolatrétegek egymás után jelentek volna meg lelki szemeim előtt. A külső szemlélő számára az ünnepélyesen kiaggatott „700 év” feliratú zászlók és plakátok üres díszletnek vagy akár hamis képmutatásnak is tűnhettek, de mélyebb szinteken kétség sem fért hozzá, hogy mélységes jelentéssel bíró szövegeket őrző, magasztos városban járunk. Igen, ez Dante városa volt, de a szerelemé is egyben, a szakrális és tiszta szerelemé. Lelki szemeim előtt a zászlókon megváltozott a felirat: „700 évnyi dantei szerelem”.

Dantét egykor a város keresztelő kápolnájában tartották keresztvíz alá, de a későbbiekben Beatrice – lelke és társasága – iránt érzett vonzalma titokzatos módon újra és újra megkeresztelte, méghozzá gyönyörű és költői módon. Az általa írt elmélkedések, udvarló szavak, dicsőítések, költői ábrázolások, képek, rímek és magyarázatok szintén folyamatosan csiszolták jellemét. Teljesen új szintet ért el Isten jelenlétének, valamint a rajta és vele való munkájának érzékelésében. Olyan csodát élt át, amelyről mi magunk is meggyőződhetünk műveinek olvasása során. Miután a testi elmúlás elragadta tőle szeretett Beatricéjét, a filozófiában talált rá újra: a filozófia számára eggyé vált Beatricével, régi szerelmével. Az írás szellemi növekedést jelentett számára, és törekvése az átalakulásra mindegyre újabb és magasabb szintekre emelte. Amikor belépett a Paradicsomba, ismét találkozott szerelmesével, aki végigkísérte és vezette mennyei utazása idején. Beatrice korábban a szépség és az erény kincsét testesítette meg számára, most azonban már a teológia inkarnációjaként, a mennyei kegy megnyilvánulásaként, a Szentháromság legmagasztosabb, eleven részeként jelenik meg a mennyek birodalmában.

Előttünk a Ponte Vecchio, tőlünk jobbra az Arno-folyó tárult a szemünk elé. Milyen mélyebb jelentéssel bír ez a folyó? Végigkísérte az etruszkok, a rómaiak, a Ghibellinek és a Guelfek életét. Korábbi tanulmányaimban a folyó a természetes, a mesterkéltségtől mentes jelleget képviselte. Egy másik szinten a hatalomvágy, az uralmi törekvések, a dicsőség hiábavaló hajszolása, tehát gyakorlatilag a bűnökkel terhelt emberiség minden igyekezete jelképeként szerepelt. Most azonban a saját szememmel a szakrális és isteni szeretet iránt elkötelezett misztikusok lelke isteni folyamának láttam. Ebbe torkollt bele szívünk szellemi tanítói, szent mesterei és őrzői iránti szeretetünk folyója.

Ünnepélyes lovagi eskü

Az órák múlásával egyenes arányban csökkentek az esélyeim arra, hogy a cikkemet időben befejezzem. A Santa Margherita, Dante és Beatrice temploma bejáratánál álltunk. A hely csöndesnek, sötétnek és kietlennek tűnt, ezért kiváló alkalmat kínált az elmélyülésre. A templomot komoly és szomorkás hangulat lengte körül, és a kőbe vésett feliratokat olvasva eszembe jutott, hogy itt található Beatrice sírja, ami még inkább megfelelő hellyé tette egy ünnepélyes lovagi eskü letételére.

A lovagrendek szabályai és eszményei Dante költői világát is áthatják. Szilárdan és aszketikusan töltötte be csendes, mégis lovagias szerepét. Szíve hölgyét soha nem hús-vér emberként, sokkal inkább angyalként közelítette meg. A lovagi szerelem különféle játszmáinak és szertartásainak nem sok értéke volt az újító Dante szemében, olyannyira nem, hogy többek között ő hozta létre az új irodalmi mozgalmat, ami egy magasabb szint megteremtését tűzte ki célul. Ez később társadalmi szintű hatást váltott ki, de ezen felül a köznyelvet, az irodalmat, a filozófiát és a lelkiséget is befolyásolta. Dante mindig távol maradt a bujaságtól, az irigységtől és az árulástól, és mind szó szerinti, mind allegorikus értelemben véve kijelenthetjük, hogy soha nem esett bűnbe, és szégyenteljes halált sem halt. Az erény a megnyilvánult csoda hű társának bizonyult. A kis templomban uralkodó sötétség csak fokozta a néhány gyertya fényét és értékét, hasonlóan Dante eszményeihez a csendes erény és a bensőséges hősiesség szent és félreeső terében. Írásai szempontjából úgy tűnt, új és páratlanul nemes világi lovagrendet alapított. Úgy éreztem, hogy minden olvasója mentalitását megváltoztatta – nőket és férfiakat egyaránt. Ahogy ugyanez Rumival kapcsolatban is elmondható, írásai elolvasása után az ember képtelen elvonatkoztatni a szerelmet az általa ábrázolt magasztos összefüggésektől. 

Dante sokat elmélkedett a kilences szám értelmezésén. Ez a lovagiasság és a hősies bátorság száma, és műveiben gyakran rámutatott, hogy a kilences a szíve hölgyéhez kapcsolódik. Meglepő ügyességgel egyesítette a lovagi szabályokat – hit, hűség, tisztelet és védelem a hölgyek felé. A kiváló költő dicsőítette az Urat, amiért ezt a nemes lelket kegyesen elküldte a férfiak világába, és folyamatosan arra buzdított másokat is, hogy csatlakozzanak a meditatív imádat köréhez. Verseiben a Szeretet, a Szerető és a Szeretett személy egybeolvadnak, és az olvasó – ahogy Rumi esetében is utaltunk már rá – képtelen elválasztani őket egymástól. Nevezhetjük kifinomult lovagrendnek, vagy magasztos szerelmi kultusznak, a megnevezések azonban nem adhatják vissza a valódi jelenséget vagy annak mélyebb értelmét. A költő Beatricén keresztül az isteni lényeget szolgálta, csodálta és imádta. Beatrice állandóan jelen volt mellette, mint személyes szabadítója, valamint vallási életének is szerves és elválaszthatatlan részét képezte. 

A hagyományos lovas harcosok, ahogy akkoriban a lovasokat nevezték, különleges kegyekben részesültek, és befogadták őket az alacsonyabb nemesség soraiba. Az elmélyülésre hajlamos lovagok számára a ló, a páncél, a támogatás és a fegyverzet az emelkedett szellemet, az oktatást és a városállam politikai és erkölcsi életében való részvételt jelképezte. Az elméletek hatalmas és átláthatatlan tengerében nem világos, hogy Dante élete során alapított-e valamilyen mozgalmat, bár tény, hogy egyes műveit széles körben terjesztették és olvasták. A nemesség tagjai közül is többen nagyra becsülték, a neves gondolkodók is tisztelték, és társadalmi, politikai és filozófiai témájú műveiben sokan meglátták a politikai változások lehetőségét. Dante igazi öröksége azonban inkább hosszú távon mutatkozik meg és fog megmutatkozni a jövő évszázadok nemzedékeiben. Meggyújtotta a lángot, ami a későbbi évszázadok entellektüeljeiben azóta is lobog, s megáldotta őket az ékesszólás ajándékával, valamint a filozófia és a magasabb szintű igazság szeretetével.

Csillagászat a Purgatóriumban

Amint a Casa di Dante, az ünnepelt költő házi múzeuma felé közeledtünk, továbbra is a lovagiasság közvetlen és közvetett megnyilvánulásain járt az eszem. A költő erkölcsi ítélete és filozófiai vitái révén vette védelmébe a hitet és az erényt, a hölgyeket, az igazakat, a szegényeket és a védteleneket. Ez külső szinten talán nem volt annyira hangsúlyos, írásaiban és közismert gondolkodásmódjában azonban határozottan és mélyebb szinten megtalálható. Siettem, hogy találjak egy nyugodt helyet a ház felső szintjén, ahol letelepedhetek és a naplómba feljegyezhetem a fontosabb gondolataimat. Vajon lehetséges valóban megérteni Dantét, és megfelelően szavakba foglalni látomását? Személye ekkorra már lelki szemeim előtt kozmikus méretűre nőtt, és úgy éreztem, mintha lenyűgöző háza ragyogó planetárium lenne. Az előttem álló vetítővásznon éppen a Paradicsom került bemutatásra diaképek és kísérő szöveg segítségével. A látnok költő a tudás iránti szenvedélyt és a boldogságnak az elmélyülés révén való kutatását hirdette. Kiindulópontja a szerelem volt, de soha nem hagyta el hűséges társait, a természettudományokat. Élénken érdeklődött a ptolemaioszi földközpontú csillagászat iránt, erről a Vendégség c. művének második és harmadik része is tanúskodik, de Arisztotelészt, Aquinói Szent Tamást és Platónt is gyakran idézte. Tanítónk egyszer a következőket mondta nekünk: „Tanuljátok meg megismerni saját korlátaitokat.” Ez most különösen aktuálisnak tűnt a firenzei polihisztor életének és műveinek tanulmányozása vonatkozásában. Egyes kutatók szerint Dante ismerte Avicenna és Averroes írásait. A csillagászat fontos szerepet kap a Purgatóriumban, és a Paradicsomban is lényeges szerkezeti alapot képvisel. Nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy a mennyei leírások során Vergilius a háttérbe vonul, és Beatrice személyében Dante őrangyala, szellemi vezetője jelenik meg. A szentekkel, a klasszikus és történelmi hősökkel és szerepmodellekkel folytatott párbeszédeket, valamint a megjegyzéseket és a felismeréseket párhuzamba állítják a mennyek asztronómiai modelljével. A kiváló látnok az asztronómiával kapcsolatban megjegyezte: „Minden tudomány közül a legkiválóbb és legnemesebb.” Igen, Dante szerelmese társaságában a világűrbe utazott az Isteni színjáték harmadik és egyben befejező részében. Amikor az anyagi világegyetem utolsó szféráján is áthaladt, eljutott a mennyei rózsához, s Istennel készült találkozni, Beatrice egybeolvadt a rózsából sugárzó fénnyel. Ezután Szent Bernát, az elmélkedő misztikus lett Dante kísérője.

A romolható és romolhatatlan találkozási pontja

A költő korában az asztrológiát, a numerológiát és a csillagászatot egységesen, tehát nem különálló tudományágakként kezelték. Eszembe jutott, hogy humanistaként a látóhatárt az ég és a föld találkozásaként írta le. Az emberiség azonban – saját szavait idézve – minden romolható és romolhatatlan vonás találkozási pontja. Dante a térrendezés és a fogalmazás vonatkozásában oly erőteljesen ötvözte a költői képzeletet, a politikai véleményeket és a szónoki szabadságot, hogy ezzel matematikusok, csillagászok és térképészek egész nemzedékeit ihlette meg és provokálta, és hatására új elméletek, kutatások, megfigyelések és felfedezések születtek. Az ifjú Galileo két hosszú előadást tartott a pokol felépítéséről, és Dante csillagászati megfigyelései is hatással voltak rá, ahogyan a Paradicsomban a hold foltjairól és a holdfázisokról szóló részek is. Amerigo Vespucci nem rejtette véka alá, hogy a Purgatórium mentális diagramjai és térképei ösztönözték arra, hogy útra keljen és új világokat fedezzen fel.

Pro 3°

Dante sírja

Másnap reggel búcsút mondtunk Firenzének, és Ravenna felé vettük az irányt. Ez a becses történelmi örökség kevésbé vad, zajos és forgalmas, mint Firenze. Itt található Dante sírja, ahol földi maradványai nyugszanak. A város évszázadokon keresztül határozottan ellenállt Firenze kérésének, és nem volt hajlandó megválni ettől a becses kincstől. Olaszország legkiválóbb költője – helyénvaló módon – ezen a helyen vetette papírra a Paradicsom végső fejezeteit, hiszen a körülmények biztosították számára az örökkévalóság harmóniájának nyugodt és békés földi megfelelőjét. Ezután felkerestük Theorodik király mauzóleumát, majd visszatértünk a San Vitale bazilikához és a Galla Placidia sírkamrájához. Ezt a helyet az isteni békesség és a nemesi rend szellemisége hatotta át. Sokkal jobban éreztem magam, és kifejezetten örültem, hogy megszabadultam Firenze erőteljes befolyásától. Egy óra sem telt el, és már el is indult első internetes előadásunk, amelyet Classe-ból, a San Apollinare templom melletti szállodánkból közvetítettünk. Hétszáz évnyi dantei Itáliát és Európát kellett egy előadás keretében összefoglalni.

Reneszánsz szerző

Dantét kevesen neveznék reneszánsz szerzőnek, de számomra ez nem is kérdés. Ami sajátos és erőteljesen személyes stílusát illeti, minden kétséget kizáróan túllépett a profán és az alantas dolgok síkján, meghaladta a test egyéni és közösségi szintjét, de mégis nemes szándékkal és kifinomult módon küzdött és tevékenykedett – nem csupán valóban különleges személyként, hanem teremtő lélekként is.

Zseniális képességekkel rendelkezett, de számomra ennél többet jelent: késői prófétának tekintem, mintha a Biblia lapjairól lépett volna elő. Nem csupán papírra vetette a világ globális problémáit és az emberi lét szenvedéseit, nem csupán szembeszállt a káosszal és az alantasság hullámaival, hanem megoldásokat is kínált, és ihletett prófétai hitelességgel igazolta a magasabb hierarchikus rend szerepét. Dante prófétai látomásaiban három különböző világot ismert meg, úgy is mondhatnánk, az emberiség három nagyon eltérő sorsa tárult szemei elé. Bár fogalmazhattam volna úgy is, hogy mindez a képzeletében játszódott le, úgy érzem, hogy az égi sugallat ez esetben sokkal helyénvalóbb. Fáradhatatlan gondolkodó, a könyvek szerelmese volt, és munkájában mind az emberi, mind az isteni dimenzióra egyaránt figyelmet fordított. 

Úgy gondoltam, Dante kiváló intellektuális alkimista volt. Bármilyen témát kutattunk és elemeztünk, Dante műveiben mindig találtunk valamit, ami új távlatokat és jelentéseket tárt fel előttünk. Szellemét, hangulatát és gondolkodásmódját képtelenség szavakkal meghatározni, ehhez tanulmányok százai sem lennének elegendőek. Dante nem csupán foglalkozott a költészettel, az erkölcsfilozófiával vagy a csillagászattal, hanem finoman változtatott is ezeken a művészeti és tudományos ágakon. Szorgalmasan, vallásos hevülettel alakította át az általa feldolgozott témákat: elkülönítette, izzásig hevítette és megtisztította azokat a tárgyakat, amelyeket tanulmányozott, gyakran még változtatott is igyekezete célján és lényegiségén. Tény, hogy a mitológiára, a vallásra, az irodalomra, az erkölcstanra és a kozmológiára is támaszkodott, de forrásművekként fel is használta ezeket szent és titkos laboratóriumában. A klasszikus elveket új tapasztalatokkal ötvözte, miközben képi és elméleti magyarázatok után kutatott. Munkája valódi alkímia volt, és nagy hatást gyakorolt az olyan személyekre, mint mi, akik az ő életét és munkásságát kutatjuk. Költészet, filozófia, teológia, társadalom- és politikatudomány: e területek mindegyikén különlegesen mély és komolyan rendszerezett tapasztalatokra tett szert, de a változtatásoktól sem riadt vissza. Látásmódja és szavai a róla szóló elbeszélések, tanulmányok és magasztaló szövegek tárgyát és alanyát egyaránt megváltoztatták. Milyen lebilincselő téma, s egyben érdekes előadás a közönség számára: „Dante, az alkimista – ahogy kevesen ismerik.” 

Sürgetett az idő, mindenki készen állt a kezdésre, és neki kellett látnom a diavetítésnek. Rajta! Az ujjaim végigfutottak a billentyűzeten, és kimásoltam a Paradicsom XXXIII. énekének kirobbanó erejű szavait:

„Mily kurta a szó ily elképzelésre!”

Tanítónk kezébe vette a mikrofont, mély levegőt vett, és lágyan, de erőteljesen végigpásztázott rajtunk a tekintetével. Majd halkan így szólt:

„… a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.”

76/2021
Yasen Nikolov
Fordította: Erdődy Péter