(Nem) mindennapi rabságaink

Az első napokban csak ingatta a fejét. 

„Hmm, szóval egy ideig nem lesz külföldi utazás. Rendben, tulajdonképpen úgysem volt most éppen úgy igazán vágyott, konkrét úti cél” – gondolta. „Ami pedig még rajta van a bakancslistán, az talán tud várni. Nem most van itt az ideje, így mondják.” De nem telt el túl sok idő, tovább szűkült a kör. Ezek szerint most egy darabig le kell mondania a kulturális programokról is. Nincs mozi, nincs színház, nincs koncert, nincs kiállítás. Nincs impulzus. 

„Hát így” – vette tudomásul. Mi tagadás, ez már rosszabbul esett. Sőt, szinte sokkszerű élménynek tűnt. Eddigi életében sosem tapasztalt még ehhez foghatót. Egy diktatúra végnapjai idején született, de már egy szabadnak hitt világban nőtt fel. Még ha az anyagiak terén meg is tapasztalta a korlátokat, a személyes szabadság (hogy bárhová mehet) és a szellem szabadsága alapvető élmény volt számára. 

Belföldön sem tanácsos utazni, és valójában már nem is igazán lehet – múlt el ismét néhány nap. Idős szülőt, nagyszülőt, betegeskedő családtagot ne látogass – sorjáztak a frissen hozott szabályok. Boltba ne menj, ha nem muszáj – ezt mondjuk éppenséggel nem esett nehezére betartani. Sőt, az utcára sem, ha nem dolgozol. De ha lehet, inkább a munkahelyedre se menj be; végezd otthonról a munkádat. Pár nap, és rázárult a bejárati ajtó.

Egy negyven négyzetméter alapterületű lakás, a használati tárgyai, meg ő. Ezek maradtak. Az utolsó pillanatban még online vásárolt egy okostévét, biztos, ami biztos. Évekig ellenállt a kísértésnek, de hátha ennek pedig éppen most jött el az ideje. Szobában a világ. Virtuális térérzet-pótlék 4K-ban. Néhány napig szórakoztatta a tűéles képminőség, a lélegzetelállító élmény, hogy a borneói dzsungel buja zöld lombjai valóban mintha csak karnyújtásnyira lennének. Meg pár sorozat, ami a frissen vásárolt online streaming-előfizetésen keresztül érkezett hozzá. De minderre elég hamar ráunt. Valami hiányzik, érezte. Körülnézett pöttömnyi valós életterében, és hamar feltűnt neki, hogy az évek óta tartó gondos odafigyelés ellenére is zavarba ejtően felgyűltek körülötte a tárgyak. Nekilátott hát a selejtezésnek. Jöttek sorban: ruhák, mütyürök, mindenféle papírok, még az e-mailek is. Videokazetták, amikhez bizonyos kellemes emlékek miatt érzelmileg kötődött, és mások, rajtuk általa tévéből rögzített filmekkel, amiket soha nem nézett meg. Előbbieket kidobta. Utóbbiak kapcsán megcsóválta a fejét, sóhajtott, és nekilátott, hogy végignézze őket. Minden este egyet. Aztán jöttek a magnókazetták, amiket jó tizenöt éve vett egy hipermarket leértékelésén, de sosem került sor rá, hogy meg is hallgassa őket. Lefeküdt hát a szőnyegre, felvette a fejhallgatót, behunyta a szemét, és átadta magát a zenének.

A tévéből, az internetről ömlöttek rá a hírek: a vírus pusztító hatásai, a közelgő klímakatasztrófa egyre szaporodó jelei, borús jelen és baljós jövő. Egy darabig még olvasgatta őket, de aztán ezek is elmaradtak. A barátai, ismerősei hívogatták, történt néhány videóbeszélgetés, felrótták neki, hogy mostanában nehezebben elérhető, hallgatagabb. 

 – Lehet – válaszolta ilyenkor –, de nincs semmi baj, tényleg. Ez most ilyen időszak.

Hetente többször tornázott. Korábban feküdt, korábban kelt. Elkezdett főzni, sokat rajzolt. Egyszer pedig nekifogott egy novellának. Közben észrevette, hogy egyre nagyobb körülötte a csönd. És… hogy ez a csönd nem üres. Sokkal inkább gazdag. Gondolatokkal, nehezen megfogalmazható érzetekkel telt. Reggelente relaxált (meditálásnak azért még nem nevezhette, az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra), esténként, lefekvés előtt volt, hogy imádkozott. Pedig sosem volt különösebben vallásos. Most sem vált azzá, egyszerűen csak jólesett megtennie. Könnyebbnek érezte magát tőle. És mindezek mellett, benne és körülötte, úgy tűnt, lelassult az idő. Volt, hogy órák teltek el egy könyvbe mélyedve, máskor egyszerűen csak élvezte a zuhanyrózsából a testére érkező simogató vízsugarakat, az általa készített ételben a fűszerek ízét. Ilyenkor valamilyen rejtélyes módon kitágult a pillanat. Nagy levegőt vett, és hosszan kifújta. És ott, a beszívás és a kifújás között, abban a két lélegzetvétel közötti szünetben, ott volt valami, amit eddig alig ismert, valami, ami egyszerre közeli és távoli, újszerű, de ismerős, ami egyszerre érzet és egyszerre tapasztalás…  

Mindeközben lassan eltelt két hónap. 

Aztán egy keddi napon jött a hír: nyílik a világ. A munkahely, a boltok, a mozik, az éttermek. A strandok és tavak, a dombok és a hegyek. A közeli téren ült, egy napsütötte tavaszi délutánon, az üde zölddé bomlott lombok alatt, nem kevés idő után először. Élvezte az átszűrődő, arcát melegítő fénysugarakat.

– Végre, de jó újra szabadnak lenni! – törtek ki jóbarátjából nagy sóhajjal a szavak, és leplezetlen örömmel nézett körbe a zsúfolásig megtelt téren. Hősünk bőszen bólogatott, de aztán a tekintete egy pillanatra valahová a messzeségbe révedt. Aztán lassan újra barátjára pillantott, és csöndesebben, szemében szokatlan fénnyel, szája sarkában különös mosollyal folytatta:

– Igen, igazad van.

74/2020
Dr. Kertész Ferenc