A szent névtől a csendes áhítatig

Isten szent nevei és tulajdonságai a szúfi gyakorlatban

A szúfi hagyomány és maga az iszlám is, melyek egymást bensőségesen áthatják, nagy hangsúlyt helyeznek az isteni nevekre és attribútumokra, tulajdonságokra. A nevek egyaránt használatosak a rituális invokációban, az isteni minőség tudati meghívásában, a szólítás és emlékezés transzállapotot előidéző gyakorlatában (dhikr vagy zikr), a csendes belső kontemplációban meditációs fókuszként (muraqiba), a külső vallásosság kötelező imáiban (szalat) és a mély filozófiai-metafizikai elmélkedésekben (fikr).

Amikor istennevekről van szó, akkor általában a tulajdonságokra gondolunk, amely helytálló is. Van azonban a minden tulajdonságot magába foglaló név is, amelyet mindenekelőtt említenünk kell. A legfőbb név természetesen a végső valóság és legfelsőbb, mindent meghaladó, mindent a létezés inspirációjával felruházó abszolút létezésre és értelemre utal, amely a hitvallásban (saháda) is megjelenik. Ez az Alláh név, amelyet jobb híján magyarul Istenként fordíthatunk. A hitvallásban kontrasztként jelenik meg mindenféle más entitással vagy képzettel (iláha) szemben, amelyek részlegesek, és nem mindent magukba foglalók, avagy nem mindent meghaladók. Nincs más isten, csak az Egy Isten. Ennek a hitvallásnak, metafizikai és ontológiai alapvetésnek a kifejtése és kibontakoztatása a létezés egységének filozófiája (tauhíd al wudzsúd), amely bármely meglepő, igen szoros összefüggésben áll az istennevek misztériumával. Ezt a felfogást a legnagyobb bölcsként is emlegetett Ibn Arabi nevű középkori misztikus tudós és filozófus fogalmazta meg gigantikus életművében. Ez az életmű és egyes írásai olyan magasröptűek és összetettek, hogy tanulmányozói körében az az elterjedt vélekedés, hogy bárki, aki azt állítja, hogy maradéktalanul megértette filozófiáját, bizonyára téved vagy hazudik. Ibn Arabi mindenesetre olyasféleképpen magyarázta el az isteni tulajdonságok és nevek misztériumát, illetve kapcsolódásukat a végső, abszolút valósághoz, hogy a tulajdonságokon, neveken keresztül ragyog át az előbbi és vetül a nemlétezés felületére általunk láthatatlan vagy látható „valóságként” felfogható módon.

Az istennevek misztikus tanulmányozása során az iszlám kérlelhetetlen és totális monoteizmusa miatt hangsúlyozandó, hogy minden név ugyanannak a valóságnak fejezi ki különböző oldalait, jellemzőit. Az összes név, az összes tulajdonság mind Istenre, Allahra, a végső valóságra és igazságra vonatkozik.

A mindent magába foglaló név és a tulajdonságok között még van az istennevekhez kapcsolódóan egy különös, külső szemlélő számára nagyon elvont istennév kategória, amelyek szorosan a megszólításhoz kapcsolódnak. Egyúttal belső misztikus megvalósítási szinteket is leírnak, másképpen a teremtés különböző magasztosságú szintjeit jelölik. Nem másról van szó, mint a személyes névmások szent áhítattal való kiejtéséről. A bensőséges, istenszerelemmel átitatott Te (anta) és az elragadtatott, tökéletes alázattal kimondott Ő (hua, hu) nagyon szent istennevek a szúfi hagyományban. Az utóbbi a létezés egy egész birodalmára is utal, méghozzá az isteniség egy nagyon magasztos szintjére (alem-e-háhút). Vannak olyan misztikusok, akik ezeket a neveket kontrasztba hozzák az elkülönült és saját önálló létezésének illúziójában rabul esett egyéni énnel (aná).

Ezután elérkezünk az isteni minőségek, tulajdonságok tárházához. Ezek között egyes tanítások szerint hierarchia van: jelentőségben és hatásban is mások, sőt van olyan név is, amely oly hatalmas és titokzatos, hogy egyelőre ismeretlen. Mások szerint a legszentebb név is immár kinyilatkoztatásra került, új korszakot nyitva az emberiség számára. A legtöbb szúfi hagyomány ennek megfelelően 99 nevet tekint szentnek. Sok név felsőfokú melléknév, amely arra utal, hogy egy-egy tulajdonság felülmúlhatatlan mértéke, teljessége az, ami Istenre utal. Megdöbbentő, de mégis belátható, hogy egymással ellentétes minőségek is helyet kapnak a nevek között. A legtöbbet használt nevek minden bizonnyal a Könyörületes, azaz a Legkönyörületesebb, Tökéletesen Könyörületes (Ar-Rahmán) és az Irgalmas (Ar-Rahím). Ezek az Isten szeretetére utaló tulajdonságok, amelyet óvó igeként és az isteni akarattal való összhang alázatos kereséséért szinte minden tevékenységhez hozzákapcsolnak még az egyszerű hívek is, tehát nem csak a belső hagyomány követői. Egy-egy név mély filozófiai tartalmáról és tudati hatásáról külön fejezeteket tölthetnének meg. Néhányat említünk itt, bármiféle magyarázat nélkül: Igaz, Igazság, Valós, Valóság (Al-Haqq); Megnyilvánult, Látható (Az-Zahír); Meg Nem Nyilvánult, Rejtett, Láthatatlan (Al-Bátin); Az Örökké Élő (Al-Hajj), a Legszentebb, Legtisztább (Al-Quddúsz), a Legbölcsebb (Al-Hakím), az Isteni Fény (An-Núr). Számos más név és jelző is utalhat Istenre, de ezeket a neveket mondják a „legjobb” neveknek, amelyeknek különleges erőt is tulajdonítanak, ahogyan magának az arab nyelvnek is, amelyen a Korán kinyilatkoztatott. 

Az istennevek alkalmazása a gyakorlatban többféle. A közösségi és egyéni emlékezésben, azaz rituális transzban mantrikus ismétléssel fordulnak a végső lényeg felé a gyakorlók, más néven keresők, általában egy lélekvezető elöljáró, avagy mester felügyelete alatt. A muszlim hitvallást, a sahadát (la-ilahu-illallah) is szokták használni így, de szólítják azonos vagy váltogatott istennevek ismétlésével is (például já-rahmán, já-quddúsz), vagy egyszerűen az Ő az Egy, Ő az Isten (allah-hu) rituális éneklésével. Egy-egy istennév meditációs, belső felidézése is történhet, akár rózsafüzérrel, imaolvasóval. Meditációban, avagy kontemplációs gyakorlatokban az egyes nevek kerülnek a tudati fókuszba belső ismétlések vagy vizualizáció által, a gyakorló pedig átadja magát a hatásnak, miközben elfordul minden más világi gondolattól. Habár maguk az arab szavak és kifejezések saját kisugárzással és erővel bírnak, megvan tehát a tudati és energetikai hatásuk, hatalmas jelentőségű maga az odafordulás, az emlékezés és szólítás belső irányultsága, odaadása. 

Éppen ezért létezik az egyre belsőbb, egyre látensebb és éteribb invokáció, az elmélyülés és misztikus megtisztulás egyre magasabb megvalósítási szintjein. A kiejtett nevekből belső, hangtalan, szinte állandósult ima lesz. Majd a hangtalan ima a tulajdonságokra való név nélküli emlékezésbe olvad. Az emlékezésből átszellemülés, végül egyesülés lesz.

77/2022
Kozma Dániel