Szent Hangok

Beszéd, hangok, Isten és Istennő

Van a világnak egy nagyon különleges nyelve, a saṁskṛt, amelynek betűkészlete még különlegesebb, ugyanis azt istenek városából valónak (devanāgarī) nevezik. Az indiai filozófiai gondolkodásnak szerves része a nyelv-filozófia. Évezredek óta foglalkoznak a szemantika és szemiotika kérdéseivel, messze megelőzve ezzel a nyugati gondolkodást, ahol az efféle kérdések meglehetősen új keletűek. Indiában a grammatika önálló filozófiai iskolaként ismeretes, az értelmező szótárak véleménye az elméleti vitákban is hivatkozási alap, sőt, a hangnak egyenesen isteni szerepet tulajdonítanak. Ez ismerős a görög logosz vagy a keresztény ige vonatkozásában: „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. (Jn. 1:1)

Itt az Ige = Jézus megfelelés áll fenn, s aki a Fiút látja, az az Atyát látja. Hogyan tovább? Miféle szentsége lehet még a szavaknak? Hogyan lehetne visszaállítani a beszéd tisztességét egy sokat kommunikáló, de keveset mondó korban? Mondják, a teremtés Igével kezdődött és tárgyban – a megteremtett világban – folytatódott, de ki az alany? 

Bevezetés 

A teremtés igei aktusa Indiában is megtalálható. Itt az igét, logoszt mantrának nevezik. A mantra hangzó formula, akár ima, fohász, akár kötött értelmet nem hordozó, szótagszerű, felkiáltás gyanánt emlegetett fordulat. Ez utóbbiak nem a kognitív szférát, hanem azon túl, az ember spirituális énjét aktiválják, és a kozmikus rendszer adott szféráit, tényeit célozzák meg a rezonancia alapján. A sok millió mantra közül témánk szempontjából kiemelkednek a mag-mantrák (bīja-mantrák). Ezek absztrakt formulák, sokszor csak egy-egy szótag, amelyeknek szerteágazó szimbolikus jelentéstartalmát gazdag spekulatív-misztikus iskolák magyarázzák.

Az egész indiai gondolkodás legmagasabb rendű absztrakciós teljesítménye a szent om szótag. Ennek szimbolikus tartalmával foglalkoznak az upaniṣadok és a purāṇák, tárgya a legtitkosabb meditációs technikáknak, de a legismertebb, közkeletű imaformuláknak, akár megszólításoknak is. Az om egyszerre hangzó és vizuális formula, látható és hallható formában is megadja a teremtés kulcsát, sőt Istennel is azonosítják, mint śabda-brahman, hangzó abszolút, vagy Hallható Isten. A teremtésnek és a világ fennmaradásának, de visszaolvadásának is záloga a rezonancia, hangrezgés. Az isteni hang ezt a spirituális háttér-rezonanciát képviseli, amely élteti a világot. Gyökérmantraként a szent om szótagot az egész mindenség forrásának tekintik, ebből gyűrűzik tova minden további megnyilvánulás. Így az om a forrása a további mantráknak, a szent kinyilatkoztatásnak, sőt, a rezonancia révén anyaggá sűrűsödő energia összes további változata, így a szavak, objektumok, akár a gondolatok is az om gyökérmantrára vezethetők vissza. Ha pedig az om az Isten a hangok világában, és minden megnevezés visszavezethető az om rezgésére, akkor minden szó az Isten megnevezése. 

om – a teremtő hangrezgés, gyökérmantra

gāyatrī – a legfontosabb Nap-himnusz, meditációs mantra, a Vedák anyja

Vedák – himnuszokban megfogalmazott kinyilatkoztatás

Vedānta – a Veda-bölcselet csúcsa, más néven titkos tanítások (upaniṣadok)

Vedānta-sūtra – az upaniṣadok aforizma szerű összefoglalása

Bhāgavata-purāṇa – a Vedānta-sūtra természetes magyarázata

Szent Név – a Bhāgavata-purāṇa konklúziója, mint az üdvösség záloga a jelen korszakban.

ÉRTEKEZÉS AZ OM MANTRÁRÓL 

Az om-mantra összetett hang. Általánosságban három elemét különböztetik meg: a-u-m, s e hangoknak is rendkívül gazdag szimbolikus jelentést tulajdonítanak. Az om-mantra legárnyaltabb elemzését a titkos tanításokban találjuk. Eszerint az egy szótagú om-mantra nyolc részre tagolható: a, u, m hangok, fél mora (ez a végső nazális kiejtéséhez szükséges idő), nāda (rezonancia, a holdsarló szerű jel mutatja), bindu (pontjel a félholdban), kalā (rész-elem) és sakti (erő, energia). (Nāradaparivrajaka-upaniṣad)

Ezen túlmenően az első három összetevőnek – a, u, m hangok – további 21-21 szimbolikus jelentést tulajdonítanak. 

Az om-mantrának a teremtésben betöltött helyzetéről szól az alábbi idézet: „Kezdetben Brahman létezett egyedül, egyetlenként. Belőle lett a megnyilvánulatlan s a megnyilvánult, a múlhatatlan (az om szótag), a múlhatatlanból az anyagösszesség, az anyagösszességből a hamis öntudat, a hamis öntudatból az öt finom elem, azokból az öt durva fizikai elem: ezek fedik a múlhatatlant.” (Gopāla-upaniṣad 2.65.)

A mindenség fennmaradása során az om-mantra egyaránt szerepel a lelkileg törekvő ember mindennapi gyakorlatában, de az Abszolútummal is azonosnak tekintik:

„Az összes veda ezt a szót hirdeti, és erről szól az összes vezeklés is,

Erre vágyva élnek szent növendékként, röviden megmondom néked e jelet: 

/ az om szó az (a Legfelsőbb Lélek).” (Kaṭha-upaniṣad 1.2.15.)

Az üdvösségben játszott szerepéről pedig azt tudjuk meg, hogy az om-szótag az íj, a lélek a nyílvessző, s Brahman/Isten a cél, vagyis a misztikus om-szótag zengése a lelket eljuttatja végső céljához.

Íjad legyen a titkos tanok nagy fegyvere, meditálással edzett vessződ arra tedd!

Őnéki szentelődő szívvel feszítsd meg, a Múlhatatlan a cél, el ne feledd!

Az om az íj, lelked a vessző, Brahman a cél – ekként mondják.

Pontosan kell eltalálni – ahogy a nyílvessző ér célt.

(Muṇḍaka-upaniasd  2.2.3-4. szöveg)

Kérdésünkre – Ki az alany? – roppant izgalmas választ ad az óind teológiai irodalom egyik legfőbb forrása, a Vedānta-sūtra. Ez az évezredes forrás a Veda-bölcselet betetőzése, az indiai filozófiai iskolák legfontosabbikának, a Vedāntának a tömör összegzése. 

Teológiai alapvetésként és meditációs segédletként, érveléstechnikai mesterműként és vitairatként egyaránt mérvadó. Ez a forrás egyenesen azt állítja, minden név és megnevezés az Isten neve (Vedānta-sūtra 1.4.28.) „Minden megnevezés, ami csak létezik az emberek között, tőle, a Puruṣától származik, így elsődlegesen őreá vonatkozik.” Valamint: „Őt jelöli minden név, minden megnevezés a legfelsőbb Brahmant, az Úr Viṣṇut jelöli.” (Bhālaveya-śruti, in Vedānta-sūtra, Magyar Bráhmana Misszió, Bp. 2010. 175.o.) E tételt tovább gondolva azt mondhatjuk, minden hang szent, minden szó Istent jelöli. 

1. Lakṣmī

A nyelv-elméleti fejtegetések különösen gyakoriak a forrásművek gazdag tárházának egy bizonyos műfajában, az ötestés (pañca-rātra) értekezésekben. Ez a műfaj párbeszédes értekezéseket ölel föl, s szinte mindegyik felekezetben megtalálhatók a darabjai. Általában Śiva és Pārvatī vagy más istenpáros eszmecseréiként fogalmazódnak meg, s a tudás forrása, közlője mindig az istennő. Finom utalás ez a női princípium szentségére, mert a megnyilvánult világot az istennő birodalmának tekintik, így a világra vonatkozó tudás forrása és birtokosa is ő. 

Kérdésünkre a választ keresve a pañca-rātra irodalom jeles darabját, a Lakṣmī-tantrát idézzük. Ez a Dél-indiai vaiṣṇava forrás feltehetően a 9-12. századból származik, s általános kozmogóniai kérdésekkel, a lelki praxis formaságaival, valamint okkult nyelvelmélettel is foglalkozik. Témánk szempontjából ez utóbbi, a misztikus lingvisztika a legfontosabb. Ötvenhét fejezete közül az egyik a hangok, betűk eredetével foglalkozik. Ezt részletesebben elemezzük. 

A mű egyik alapproblémája a makulátlan és páratlan transzcendens Isten, illetve a dualisztikus teremtett világ egymáshoz viszonyított helyzete, szerepe. A Tudatos Valóság és a relatív, korlátozott valóság ellentmondását az isteni erő, energia, Śakti oldja fel. 

A vaiṣṇava iskolák szerint a transzcendens Abszolút nem változik, így a világot nem lehet ennek az Abszolút Létnek a módosult változataként (vivarta) értelmezni. Az eredet, az okság valamilyen módon mégis összeköti az Abszolút és a relatív létezés síkjait: valós az Abszolút Lét, valós a relatív lét, és valós a kettő közötti ok-okozati összefüggés is. Ez a valós oksági összefüggés tana (sat-kārya vāda). 

Az Abszolút belső egységének tétele megköveteli a változatlanságot, vagyis nem értelmezhető az a gondolat, miszerint az Abszolút Lét saját magából teremti a világot, saját magát változtatja át a relatív szférává. Az összekötő kapcsot az energia (śakti) jelenti, vagyis Abszolút Lét egyik energiájának átalakulása a megnyilvánult világ. Ennek a magyarázatnak a pontos megnevezése: az energia átalakulásának tana (śakti-parināma vāda). 

A Lakṣmī-tantra tehát osztozik abban a nézetben, hogy a valóságos ok és a valóságos okozat között az isteni energia teremt kapcsolatot, s ezt az erőt, isteni energiát Lakṣmī, a szerencse istennője képviseli. 

Én vagyok a minden akadályt elhárító Úr elsődleges ős-öntudata, és én vagyok a teremtő késztetés. Mint a teremtésben megnyilvánuló legfőbb isteni erő (śakti), teremtő aktivitásba fogok. (Lakṣmī-tantra 19.1.)

Ez a vers exponálja az isteni energia teremtő készségét, aktív mivoltát, majd a következőkben a szöveg rátér a misztikus nyelvelméleti fejtegetésekre. 

Istenek öröme, tizenöt egymáshoz hasonlatos létállapotban (daśā) létezem. Jómagam múlhatatlan lényege beszédként nem más, mint az a-hang, amely őseredeti, önmegnyilvánult, tudattal bír, sőt a beszéd világának gyökere. (Lakṣmī-tantra 19.2.)

A beszéd világa kifejezés mindarra vonatkozik, ami szóban, beszédben kifejezhető. Mindannak, ami tehát szóban megragadható, az a-hang a gyökere, amely azonos magával a beszéddel (vāc), ami pedig a maga rendjén az isteni energia, Lakṣmī leglényegét alkotja. Amennyiben végigvezetjük az azonosság láncolatát, kitűnik, a dolgok végső soron azonosak Lakṣmīval. Ez a tétel párhuzamos a Vedānta-sūtra gondolatával, miszerint minden megnevezés az Isten neve. Az alábbi idézet betetőzi az isteni energia, Lakṣmī és a világ megnevezett objektumainak azonosságát:

A megvilágosodott tudás (bodha) azonosnak tűnik a hanggal, a hang pedig azonos azzal, amit jelöl. Figyelembe véve, hogy az ilyen ráébredés is én vagyok, ebből következően a fent említett hangok is jómagam kisugárzásai. (Lakṣmī-tantra 19.45.)

Ezt követően a szöveg részletesen elemzi a devanāgarī hangkészlet misztikus összefüggéseit és párhuzamait. 

A Dévanágari ábécé

A devanāgarī ábécé a magánhangzókkal kezdődik, azok közül is az a-hanggal. A Bhagavad-gītā ennek a hangnak is isteni értéket tulajdonít, amikor Kṛṣṇa a betűk közül az a-val azonosítja magát. A Lakṣmī-tantra szövege is a magánhangzókkal foglalkozik elsőként. Érdemes a hangoknak a táblázatban elfoglalt helyét vizuálisan magunk elé idézni. A rövid és hosszú magánhangzók sorai, valamint az utolsó oszlopban szereplő nazális ṁ-hang és a szóvégi aspiráta aḥ-hang szerves rendszert alkot. 

A magánhangzók rendre az első a-hangból származnak, vagyis csak kétféle csoportról beszélhetünk: egyik az a-hang, a másik csoport pedig a módosulás és kimunkálás révén az a-hangból keletkezett további 13 magánhangzó.

Amikor a 13 módosulás már csak tudás és semmi más, megjelenik a nazális hang, az -aṁ, amellyel bezárólag létrejöttek Śakti teremtő impulzusának eredményei. Ezt követően nyilvánulnak meg a dolgok, objektumok a már meglévő hangzókészletből. 

A sorban a 15. bindu és 16. visarga hang Lakṣmī két sajátos megnyilvánulási formáit jelöli: a Napot és a Holdat. Mindkét égitestnek 7-7 sugara van, ezek a Nap esetében a rövid magánhangzók, a Hold esetében pedig a hosszú magánhangzók. 

• Nap, Sūrya (= bindu, pont, a nazális hang jele)
  • a természetben a befogadó erő megtestesítője, ugyanakkor a gyors pusztító is
  • fogyó, apadó (Hold), a megsemmisülés elve
  • Lakṣmī élvező aspektusa, a létezés elve
  • Sugarai felszívóak (śoṣaka)
  • Sugarai

1. a – fény
2. i – élesség
3. u – átható erő
4. ṛ – asszimiláció, beépítés, értelmi megragadás (grahaṇa)
5. Ị – kivetítés (kṣepaṇa)
6. e – zaklatottság (īraṇa)
7. o – érettség (pāka)

• Hold, Soma (= visarga, szóvégi hehezetes hang)
  • Lakṣmī, mint millió sugarú Hold és az élvezet tárgya
  • telő, dagadó (Hold), a teremtés elve (összegzi a megelőző 15 elemet)
  • Sugarai – hűsek, kellemesek, táplálóak
    1. ā – folyékonyság
    2. ī – hűvösség
    3. ū – nyugalom
    4. ṛṛ – kellem
    5. ỊỊ – elégedettség
    6. ai – öröm
    7. au – gyönyör

Az a-hang 13 módosulása a megnyilvánult világ változatosságát tükrözi, maga az a-hang pedig az őstermészet megnyilvánulatlan (avyakta) állapotát. Az -aṁ hang a végső és teljes megsemmisülést jelöli, amikor minden megnyilvánulás a végső elvre redukálódik, s csak a tudat marad meg.

„A hatalmas teremtő energia (Mahānandā) milliónyi śaktival ékes, és a Nap-tűz, illetve a Hold sugaraitól ragyog, majd a (létezés állapotát képviselő) bindu formájában megszemélyesült formában mutatja meg magát, majd az utolsó -aḥ hangként mint a serény Hold mutatja meg magát.” (Lakṣmī-tantra 19.28-29.)

A magánhangzók elemzése után a szöveg áttér a mássalhangzók értelmezésére. A mássalhangzókat képzési helyük szerint különítik el ötös csoportokban, a torokhangoktól kezdődően a lágy- majd a kemény szájpadláson képzett hangokon át a fogaknál s végül az ajkaknál képzett hangokig. Ezen túl a négy félhang, a három sziszegő hang és végül az utolsó ha-hang következik. A táblázatban szereplő kṣa-hang az első összetett betű/hang, ligatúra. 

A magánhangzók értelmezését az első a-hangtól kiindulva emelkedő sorrendben követte a szöveg, a mássalhangzókat fordított sorrendben elemzi. Vagyis az első mássalhangzóhoz, a ka-hanghoz az anyagi teremtés legsűrűbb elemét, a föld-elemet köti a szöveg, míg a sorozatban szereplő utolsó hang, a ka+ṣa = kṣa ligatúra a teremtést megelőző állapotot, az Erős Lelket jelöli. 

A 34-30. sorszámú hangok az ötrétű tiszta lételvet, Brahmant jelölik. Ez az öt hang tehát az eredeti energia, śakti, illetve legközelebbi kiterjedései, a teremtő-cselekvő erő (kriyāśakti) aspektusai. Ezek úgy viszonyulnak Lakṣmīhoz, mint a hőség a tűzhöz.

A kṣa-hang a teremtést megelőző nagy zaklatottság ereje, Lakṣmī sajátos megnyilvánulása, a teremtő késztetés nyomán öltött aktív alak. A további négy hang a teremtett világ kozmogóniai működésében szerepet játszó négyes kiterjedés, az adott egyetemes elvek megtestesítői és védelmezői: 1) śa – Aniruddha, „a szépséges”, a kozmikus elme megszemélyesítője; 2) ṣa – Pradyumna, az értelem; 3) sa – Saṁkarṣaṇa, más néven Ananta (végtelen), az öntudat, énérzet, ego princípium; és 4) ha – Vāsudeva, az egyetemes tudati elv, citta, a kozmikus tudat, illetve Isten mindentudó aspektusa.

A 29-26. sorszámú félhangzók, a va, la, ra és ya hangok képezik a négy dhāraṇa-t, vagy mély meditációt. Megnevezésük bennfoglaló (antaḥsthā), s ezek támogatják az embert létének két síkja, az abszolút (parā) és a relatív (aparā) között. Vagyis a négy félhangzó az emberi tudat állapotait jelzik, rendre: ya – az éber állapotot (jāgrat), ra – az álomlátó (svapna), la – álomtalan mélyalvó (suṣupti) és negyedik, transzcendens állapot (turiya). 

A 25-21. sorszámú labiális hangok már az anyag világára vonatkoznak, bár annak a legfinomabb, mentális-tudati vetületére. A ma-hang Lakṣmī közvetlen kisugárzása, ez az, ami a lelki és anyagi szférát elválasztja. A ma-hang jelölte princípium teszi lehetővé az egyéni lélek (jīva) számára egyfelől a tettek gyümölcseinek élvezetét, másrészt az üdvösség elérését. Más szempontból ez a férfi princípium, a puruṣa, szemben a többi mássalhangzóval, amelyek az anyatermészet (prakṛti) forrásai.

A 24. bha-hang a prakṛti állapot kezdete, csak a ma-hang választja el Brahman lététől. Ez a hang jelöli a gunák egyensúly-állapotát, a teljes potencialitás anyaméhhez fogható lehetőségét. Szubtilis, öntudatlan állapot, amely mintegy felmerül Lakṣmīból.

Az előtte álló ba-hangtól az első mássalhangzóig, a ka-hangig terjedően, tehát a 23 mássalhangzóból keletkezik minden tárgy, objektum a lelkek cselekvése és öröme végett. Individuális szinten a ba-hang az egyén értelmével, intelligenciájával (buddhi) azonosítható. Az ez előtt álló pha-hang az individuális öntudat, illetve torzult ego-érzés (ahaṁkār) míg a sor elején álló pa-hang az individuális empirikus elmének (manas) felel meg. 

A dentális, cerebrális, palatális és gutturális mássalhangzósor rendre az informatív érzékműködéseknek, a cselekvő érzékeknek, az elemek finom sajátságainak, valamint maguknak a durva elemeknek a megfelelői.

A fordított sorrendiség egy sűrűsödési potenciált jelöl: a 20-16. sorszámú hangok a dentális sorban az anyagi szférának a legfinomabb tényezőire, az érzékműködésekre vonatkoznak. A következő csoport (15-11. sorszámú hangok) a cerebrális sorozat tagjai az előző sorban szereplő, finomabb észlelés érzékszerveiként sűrűbb, anyagibb minőséget képviselnek. Vagyis a hallásérzékelés finomabb természetű, mint maga a hallószerv, s a szaglás mint érzékműködés szintén finomabb, mint maga az orr. Az érzékszervek tárgyiasult eszközökként segítik a finomabb észlelések működését. 

A palatális sorba tartozó 10-6. sorszámú hangok képviselte érzéktárgyak, mint a külsőleg tapasztalható objektív tények az anyagi valóság még sűrűbb szféráját képezik, mint sajátságok – illat, hang s így tovább – mégis finomabbak, mint maga a legsűrűbb anyag, amelynek válfajait a gutturális, tehát a koponyában legmélyebben, a torokban képzett hangok sora reprezentál. 

A 19. fejezet utolsó versei szerint a ráébredés útján nyert tudás, bölcs bepillantás a mindenség titkaiba azonosnak mutatkozik a hang princípiumával, a hang pedig azonosnak bizonyul az általa megjelölt dolgokkal. Mivel pedig a bölcsesség Lakṣmī egyik arca – azaz a bölcsesség azonos Lakṣmīval – ebből következik, hogy mindeme hangok magának Lakṣmīnak a kisugárzó erői. A hangrezgésen alapuló teremtés ily módon teljes egészében azonosnak tekinthető az istennővel. 

1. Viṣṇu

Jīva gosvāmī (1511-1608) a Caitanya-követő aszkéta szentek közül az igazi filozófus. Neki köszönhető egy különleges nyelvtankönyv, amelyben minden grammatikai jelenséget az általa imádott Kṛṣṇára és tulajdonságaira vezet vissza. 

Értekezésének legelső versében kijelenti, hogy Nārāyan-Viṣṇu az összes hangnak és betűnek a forrása, majd a hangok képzési helyét határozza meg, amit az alábbi táblázat foglal össze:

Jīva gosvāmī nyelvtani rendszere

Ezek közül Jīva az első 14 hangot, vagyis a magánhangzókat (az a-hangtól az au-hangig) tekinti a főirányítóknak (sarva-īśvara). Az első tíz hangot (az a-hangtól a gyakorlati beszédben nem, csak az elvi grammatikában létező ỊỊ-hangig) Visnu tíz avatárjával azonosítja, és önazonosnak (samāna) nevezi őket. A rövid és hosszú magánhangzók lélektársak, s homogén hangoknak (savarṇa) nevezi őket. A rövid magánhangzók törpék (Vāmana), a hosszúak óriások (Trivikrama). A három rövid magánhangzó kiejtési idejével felérő a nagy óriás (Mahāpuruṣa), vagy hosszan ejtendő. 

A magánhangzók az a- és ā-hang nélkül az egyszerű irányítók (Īśvarák), a megnevezettek, illetve röviden ic. 

Az első tíz hang az a- és ā-hang nélkül az Urak (Īśa-k), másik nevük ik.

Az a, ā, i, ī, u, ū hangok a Végtelenek (Ananta), másik megnevezésük aṇ.

Az i, ī, u, ū Brahmā négy szent fia, a Kumārák, más néven Catuḥsana (Sanaka, Sanandan, Sanatkumāra és Sanātan), rövid nevük iṇ.

Az u, ū, ṛ, ṛṛ hangok a Négykarúak (Caturbhuja), másként uk.

Az e, ai, o, au hangok a négy megnyilvánulás (Caturvyūha), ezeket összetett magánhangzóként (sandhyākṣara) vagy Trivikramaként is ismerik, rövid nevük ec.

A magánhangzókat követő nazális hang Viṣṇu harci korongja, a viṣṇu-cakra. További megnevezései: anusvāra, bindu, lava.

A nazális ejtésű hangok képezik Viṣṇu íját (Viṣṇucāpa), más néven az anunāsika hangok.

Az -aḥ aspiráta hang Viṣṇu teremtése (Viṣṇusarga), más néven visarga, visarjanīya, visṛṣṭa vagy abhiniṣṭāna.

A többi hang a ka-hanggal kezdődően, vagyis a mássalhangzók Viṣṇu népét (Viṣṇujana) képezi. Rövid nevük hal.

A ya- és va-hangok nélkül a mássalhangzók alkotják az Erőket (Bala). Rövid nevük ral.

A mássalhangzók vagy Viṣṇu népe öt ötös csoportja Visnu gyülekezete (Viṣṇuvarga), amik rövid megnevezése ku, cu, ṭu, tu és pu.

Viṣṇu gyülekezete a ña-hang nélkül Viṣṇu törzseit (Viṣṇugaṇa) jelentik, rövid nevük may.

A ka, ca, ṭa, ta, pa hangok Hari lótuszvirágai (Harikamala), vagy az Elsők, röviden cap.

A kha, cha, ṭha, tha, pha hangok Hari kardjai (Harikhadga), vagy Másodikak, röviden chap.

A ga, ja, ḍa, da és ba hangok Hari buzogányai (harigadā), vagy Harmadikak, röviden jab.

A gha, jha, ḍha, dha, bha hangok Hari villámai (Harighoṣa), vagy Negyedikek, röviden jhabh.

A ṅa, ña, ṇa, na, ma hangok Hari fuvolái (Hariveṇu), vagy Ötödikek, röviden ñam.

Viṣṇu gyülekezete – a fuvolák nélkül – Viṣṇu szolgáit jelenti, röviden jhap.

A félhangok – ya, ra, la, va – Hari barátai (Harimitra), másként a félhangok és a -yaṇ szótag együtt számítanak Hari barátainak, s olykor Viṣṇu íját hordják, máskor nem.

A sziszegő hangok – śa, ṣa, sa – Hari családját (Harigotra) jelentik, röviden, ṣiṭ és śal. E hangok a Śauri-k. 

Viṣṇu szolgái és Hari családja együtt alkotják a vaiṣṇavákat, röviden dhuṭ és jhal.

Hari buzogányai, villámai, fuvolái és barátai, valamint a végső ha-hang a pásztorfiúk (gopālák) csapata. Ezek a kimondott hangok, röviden haś.

A többi hang azonos a Yādavákkal, ezek a kimondatlanok, röviden khar.

A Yādavák a Śauri-k (śa, ṣa, sa) nélkül a Sātvaták, röviden khap.

Rāma önmagában jelöli a betűket, más néven aṭ, iṭ és akāra.

A párok megnevezése Dvaya, s mivel Dvaya Lakṣmī-Nārāyaṇára vonatkozik, azért az Úr neve is.

A felcserélés [mint nyelvtani művelet] nem más, mint Viriñci [azaz Brahmā].

A beszúrás  [mint nyelvtani művelet] Viṣṇu, a hangzókimaradás [amikor beszédben az egyik hang nem hallható] Hara, más néven luk. 

Hat sūtra ismeretes, ezek: 1. a nevet meghatározó, 2. az általános eljárást megfogalmazó, 3. a szükséges szabályt megadó; 4. a szabály alóli kivételt meghatározó, 5. a helyettesítést tisztázó és 6. a szabály hatókörét meghatározó.

Ezt követően a szöveg a magán- és mássalhangzók körében végbemenő hangzóhasonulásokkal, illetve a szavakkal, névszókkal és igékkel, ezek képzési s egyéb grammatikai szabályaival foglalkozik, ami témánk – a hangzók, illetve a betűkészlet és a transzcendens Abszolút, Isten misztikus azonosítása – szempontjából mellékes.

A két misztikus nyelvészeti hasonlítási rendszer fő különbsége nem a klasszifikáció és csoportosítás esetlegesen eltérő rendszerében keresendő, hanem abban, hogy a női avagy a férfi princípiumra, nevesül Lakṣmīra vagy Viṣṇura vezetik-e vissza a hangzókészletet. 

III. Caitanya

Harmadikként egy még különlegesebb fejtegetést adunk közre. Śrī Caitanya (1486-1534) a bengáli szent, akit hívei kivételes avatárként azonosítottak. Nem egyszerűen a földre szállt Istent látták benne, hanem az istennő és Isten, Rādhā és Kṛṣṇa egyesült avatārjának tekintik. 

rādhā kṛṣṇa-pranaya-vikṛtir hlādiṇī śaktir asmād

ekātmānāv api bhuvi purā deha-bhedam gatau tau

caitanyākhyam prakaṭam adhunā tad-dvayam caikyam āptam

rādhā-bhāva-dyuti-suvalitam naumi kṛṣṇa svarūpam

„Caitanya Mahāprabhut imádom, aki nem más, mint maga Kṛṣṇa, Rādhārānī külső ragyogásába és érzelmeibe burkolózva. Mint uralt és uralkodó felek, Rādhā és Kṛṣṇa egyéni azonosságukban is örökké egyek, s Caitanya formájában most újra egyesültek. Az Úr belső gyönyöradó energiájának e felfoghatatlan átalakulása Rādhā és Kṛṣṇa szerelmes kedvteléseiből fakad.”

Caitanya nem isteni fenségében jelent meg, hanem rejtett módon, mint gyakorló hívő, akár egy közönséges halandó. Személyében mégis megmutatkoztak a rajongó istenszeretet titkos érzelmei, ezért is tekintik a szeretetmisztérium képviselőjének. Követői közül Raghunandan Goswami a saṁskṛt ábécé szerint vette sorra Caitanya tulajdonságait. A verses forma sorban az ábécé betűivel kezdődő szavakkal dicsőíti Caitanyát, ezt természetesen nem tudjuk visszaadni, csak értelmi fordítás lehetséges. 

Caitanya dicsőítése a saṁskṛt ábécé szerint

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Jellemeid csodások:

Kali baját ellátod,

híved oltalmazod,

Mestered szolgálod!

Üdvöz légy, Gaurāṅga,

fenyítés pálcája!

Ékeid ragyognak,

ó, tisztáknak oltalma,

bölcsek imádottja!

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Olykor feltárod magad,

Mégis rejtve maradsz.

Ki rossz, tőled reszket,

Mást sikerre vezetsz.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Ajakad virágszirom…

Ó, öröm forrása,

Ruházatod finom,

S érveidnek nincs párja.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Tested mint a színarany!

Téged gonosz el nem ér,

s nem mutatod meg magad.

Szépfürtű hajad feketés.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Hangod szebb, mint kakukkszó,

rád jázminfüzér való!

Tőled a lótusz elsápad,

S lábad a világ imádja.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Lábkösöntyűd csilingel,

Zenél minden lépéssel.

Szent Név tanítója,

Szépségnek teliholdja!

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Doboló Śiva ura,

Kegyelem forrása!

Örömlényű Uram,

Tudósok oltalma!

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Mit nekem üdvösség, 

Inkább néked szolgálnék!

Hitszegő téged fél,

S rajongás benned él.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Szebb vagy lótuszvirágnál,

Kezedben szép virágszál.

Gúzskötélt leoldasz

S szemedben ott a Nap.

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Méz-orcád gyönyörűség,

Szolgálatod: öröklét!

Lelki öröm tárháza,

beteljesült kívánság!

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Tölts el végtelen kegyeddel,

a világ nyomorát vedd el!

Hat karú jó uram,

igaz utat mutatsz!

Üdvöz légy, Gaurāṅga!

Ahogy beszélsz Istenről,

Mindenki csak örvendez.

Uram!

Így alakul át a grammatikai szabálygyűjtemény és ábécéskönyv magasztaló énekké. És talán ez a végső válasz az eredeti problémára: a beszéd becsületének és szentségének visszaállítására. Az emberi beszédkészség és nyelvhasználat tökéletessége a megszentelt hangok kiejtése, az igazság mondása, a mantrák zengése, az Isten dicsőítése.

77/2022
Szvámí Tírtha

Források

Jīva gosvāmī: Śrī  Saṃkṣepa Harināmṛta Vyākaraṇa – The Shorter Grammar of the Nectar of Hari’s Names, ed. Nilamadhava Das (Ernest Massengale) 2001

Lakṣmī tantra – A Pāñcarātra Text, tr. Sanjukta Gupta, Motilal, New Delhi 2000

Raghunandan Goswami: Gaurāṅga-virudāvalī, All alphabets in service of Gaura én.