Buddha és a kígyók

Dzsátaka-történetek

Buddháról úgy tudni, ezer korábbi életére képes volt visszaemlékezni, s nemcsak azokra az eseményekre, amiknek ő volt a szereplője, hanem a környezetében élőket is azonosítani tudta. Jóllehet a Dzsátaka-történetek inkább legendásak és néprajzi színezetűek, mégis szerves részét képezik a buddhista kánonnak. Egyes történetek a sztúpák reliefjein is megjelennek. A Dzsátakák szerkezete keretes történet, a jelen eseményeire reflektál egy korábbi élettörténet eseménysora, s a konklúziót közbeszúrt versszakok közlik. Ezek nyelvezete ősibb, mint a prózai szöveg, megértésükhöz szükséges az adott szövegkörnyezet. A páli nyelvű gyűjtemény ötszázötven történetet ölel föl huszonkét könyvbe rendezett formában. A történetekből olyanokat válogattunk, amelyek kígyókkal kapcsolatosak, lévén a kígyó egyszerre biológiai lény és szimbolikus jószág. A kígyó hol jó példaként, hol veszélyforrásként szerepel a történetekben.

„Az önfejű ember…”

(43. Veluka-dzsátaka)

Az önfejű szerzetesről szóló történetet a Mester akkoriban beszélte el, amikor Dzsetavanában tartózkodott. Az Áldott Mester megkérdezte a szerzetest, igaz-e, hogy makacs, ő pedig elismerte, hogy igaz.

– Testvérem – szólt a Mester –, nem ez az első eset, hogy makacsságod megmutatkozik, már korábban is ilyen voltál, és mivel önfejűségedben nem hallgattál a bölcsek és igazak tanácsaira, kígyómarás lett a veszted.

Ezzel belefogott a történet elbeszélésébe. 

∗∗∗

Egyszer régen, amikor Benáreszben Brahmadatta uralkodott, a bódhiszattva a Kási-királyság egyik vagyonos családjában jött a világra. Amikor kellő megkülönböztető készségre tett szert, felismerte, a szenvedélyek csak fájdalmat eredményeznek, míg a valódi öröm a szenvedélyek megtagadásából fakad. Hátat fordított hát az érzéki vágyaknak, s a Himalájába indult, hogy remeteként éljen. A misztikus meditáció tökélyre fejlesztésével elnyerte a Magasztos Tudás öt szintjét és a nyolc Megvalósítást. A Tisztánlátás örömállapotában teltek napjai. Egy idő után tanítványok szegődtek hozzá, szám szerint ötszázan, s ő lett ezeknek a remetéknek a mestere.

Egy napon az egyik remetekunyhó közelében felbukkant egy mérges vipera-ivadék, arra tekergőzött, már ahogy a viperák csak szoktak. Idővel a remete olyannyira megkedvelte a kígyót, mintha csak a saját gyermeke lett volna. Egy bambusznádban adott neki menedéket, és szeretettel bánt vele. Miután a vipera tanyája a bambusznádban volt, csak Bambusznak szólították, a remetét pedig – mivel úgy szerette a kígyót, mintha a gyermeke lett volna – „Bambusz apó” néven emlegették. 

Amikor a bódhiszattva értesült róla, hogy az egyik remete egy kígyót tart magánál, magához hívatta, és megkérdezte, igaz-e a hír. Amikor a remete igennel válaszolt, a bódhiszattva így szólt hozzá: 

– Egy kígyóban soha nem szabad megbízni, engedd szabadon!

– De hát az én viperám olyan kedves a számomra, mint a tanítvány a mesterének, képtelen lennék élni nélküle – érvelt a remete.

– Nos – felelte a bódhiszattva –, akkor tudd meg, ez a kígyó lesz a veszted!

A remete azonban nem törődött a Mester figyelmeztetésével, és továbbra is magánál tartotta a kígyót, amitől képtelen volt megválni.

Alig telt el néhány nap, a remeték elhatározták, mindannyian elmennek gyümölcsöt gyűjteni. Találtak is egy helyet, ahol bőségesen termett a sokféle gyümölcs, ezért úgy döntöttek, két-három napig ott maradnak. Velük tartott Bambusz apó is, viperáját pedig a remetekunyhóban hagyta a bambusznádba zárva. Amikor két-három nap múltán hazatért, nyomban meg akarta etetni a kígyót, ezért kinyitotta a bambusz odút, odanyújtotta a kezét, és így szólt: „Jöjj, fiam, már biztos éhes vagy.” A vipera azonban roppant dühös volt a hosszú koplalás miatt, és belemart a felé nyújtott kézbe. A remete a helyszínen szörnyethalt, a kígyó pedig az erdőbe menekült. 

Holtan heverő társuk láttán a remeték felkeresték a bódhiszattvát, és elmondták neki, mi történt. Ő arra utasította a remetéket, hogy hamvasszák el társuk holttestét. Ezután leült közéjük, és a következő verssel tanította a remetéket:

Az önfejű ember ügyet sem vet / barátai bölcs tanácsaira, 

Oly sors vár rá, mint Bambusz apóra, / csökönyösen megy majd a halálba.

Így intette követőit a bódhiszattva. Kimunkálta magában a négy Nemes Állapotot, halála után pedig a Brahma Birodalomban született újra.

∗∗∗

A Mester szólt:

– Testvérem, nem ez az első eset, amikor önfejűen viselkedsz. A múltban is hasonlóan önfejű voltál, ezért a vipera marása lett a veszted.

A tanítás végén a Mester rámutatott az összefüggésre, s azonosította a történet szereplőit:

– Abban az időben ez az önfejű testvér volt Bambusz apó, növendékeim voltak a remeték, én magam pedig a tanítójuk.

„Szégyen reá!”

(69. Viszavanta-dzsátaka)

Ez a történet Sáriputráról, a Hit elöljárójáról szól, s a Mester akkor beszélte el, amikor Dzsetavanában tartózkodott. A hagyomány szerint abban az időben, amikor a Sáriputra még fogyasztott édességet, a faluból néhány ember érkezett a kolostorba, süteményt hoztak a szerzetesek közösségének. Miután a szerzetesek jóllaktak, még mindig maradt egy jó adag sütemény. Szóltak a falusiak:

– Uraim, tegyetek félre azoknak a szerzeteseknek is, akik éppen a faluban tartózkodnak!

Egy fiatal szerzetes, Sáriputra lakótársa, éppen a faluban járt. Félretettek neki egy adagot, de késlekedett, s mivel a szerzetesek délután már nem vehettek magukhoz élelmet, adagját inkább odaadták Sáriputrának. Ahogy az megette a süteményt, belépett a fiatal szerzetes. Sáriputra elmagyarázta neki, hogy mi történt:

– Uram, megettem a részedre félretett süteményt.

Az ifjú mindössze ennyit mondott:

– Ó, mindannyian édesszájúak vagyunk…

Sáriputrát nagyon bántotta az eset, ezért aztán kijelentette:

– Megfogadom, mostantól fogva soha többé nem eszem süteményt!

És valóban, a hagyomány szerint Sáriputra attól a naptól fogva soha életében nem evett többé süteményt! Önfegyelmének híre elterjedt a szerzetesi közösségben, és a testvérek éppen erről beszéltek az Igazság Csarnokában. A Mester megkérdezte, miről folyik a társalgás. Amikor elmondták neki, így szólt:

– Testvérek, ha Sáriputra egyszer lemond valamiről, ahhoz soha többé nem tér vissza, még akkor sem, ha az élete forog kockán.

Ezután elmesélt egy történetet, ami a régmúltban esett meg. 

∗∗∗

Egyszer régen, amikor még Brahmadatta volt Benáresz uralkodója, a bódhiszattva neves orvosok családjában jött a világra, akik kiválóan értettek a kígyómarások kezeléséhez. Amikor felnőtt lett, ő is ezt a hivatást gyakorolta.

Egyszer egy férfit megmart egy kígyó, és a rokonai azonnal hívatták az orvost – a bódhiszattvát. A bódhiszattva megkérdezte az aggódó rokonokat: 

– A szokásos ellenszerekkel vezessem ki a mérget a szervezetéből, vagy inkább fogassam el a kígyót, és vegyem rá, hogy ő maga szívja ki a mérget az áldozatából?    

– Fogasd el a kígyót, és szívja ki ő a saját mérgét a betegből!

Hamarosan sikerült kézre keríteni a kígyót. Az orvos megkérdezte tőle:

– Te martad meg ezt az embert? 

– Igen, én – felelte a kígyó. 

– Nos, akkor hát szívd ki a mérgedet a sebből!

– Micsoda? Vegyem vissza a mérget, amit egyszer már kiadtam magamból? – kiáltotta a kígyó. – Soha nem tettem ilyet, és nem is fogok!

Az orvos erre tüzet rakott, és így szólt a kígyóhoz: 

– Vagy kiszívod a mérgedet a sebből, vagy a tűz martaléka leszel!

– Legyen bár a tűz a végzetem, nem fogom visszavenni a mérget, amit egyszer már kiadtam magamból – szólt a kígyó, és a következő verset szavalta el:

Szégyen arra a méregre, amit / Ontva életemért visszaszívnék!

Ezerszer inkább a halál, mint a / gyengeségen megvásárolt élet!

Ezekkel a szavakkal a kígyó önként elindult a tűz felé, az orvos azonban útját állta, és különféle gyógynövények és varázsigék segítségével kivezette a mérget a sebből. A férfi újra visszanyerte az egészségét. Ezután az orvos elmagyarázta a Fogadalmakat a kígyónak, s a következő szavakkal szabadon engedte: „Mostantól fogva kerüld az ártást!”

∗∗∗

A Mester így folytatta:

– Testvérek, ha Sáriputra egyszer hátat fordít valaminek, ahhoz soha nem tér vissza, még akkor sem, ha az élete forog kockán.

A tanítás végén rámutatott az összefüggésekre, s azonosította a történet szereplőit:

  – Sáriputra volt akkoriban a kígyó, jómagam pedig az orvos.

„Kőbe bújt kígyó..:”

(154. Uraga dzsátaka)

Ezt a katonák vitájáról szóló történetet a Mester Dzsetavanában beszélte el.   

A hagyomány szerint élt valaha két katona, akik Koszala királyának szolgálatában álltak. Mindketten magas rangot viseltek, és nagy becsben álltak az udvarban. Ám olyan rossz viszonyban voltak, hogy valahányszor találkoztak, azonnal sértéseket vágtak egymás fejéhez. Sem a király, sem a barátaik, sem a rokonaik nem tudták megbékíteni őket. 

Történt egy nap, hogy kora reggel a Mester körülnézett, hadd lássa, melyik barátja érett meg a Szabadulásra. Tisztánlátása révén észlelte, a két katona készen áll arra, hogy az Első Ösvényre lépjen. Másnap egyedül elindult Szávatthiba, alamizsnát koldulni. Megállt az egyik katona háza előtt, mire a katona kilépett, tisztelettel elvette a Mester edényét, bevezette a házba és hellyel kínálta. A Mester leült, és tanítást adott neki a Szerető kedvesség kiművelésének áldásairól. Amikor látta, hogy a férfi elméje készen áll, kinyilatkoztatta neki az Igazságokat. Ezt követően a katona elérte az Első Ösvény Gyümölcsét. A Mester meggyőzte arról, hogy lépjen a szerzetesek rendjébe, majd továbbindult a másik katona háza felé. Amikor odaért, a házigazda kijött elé, tisztelettel köszöntötte, megkérte, hogy jöjjön be az otthonába és foglaljon helyet. Elvette a Mestertől az edényét, és vele együtt lépett a házba. A Mester neki is elmagyarázta a Szerető Kedvesség Tizenegy Áldását, majd amikor érzékelte, hogy szíve készen áll, kinyilatkoztatta az Igazságokat. Ezt követően ő is megszilárdult az Első Ösvény Gyümölcsében. 

Mindketten magukévá tették a Tant, őszintén megvallották hibáikat, bocsánatot kértek egymástól, és attól fogva békében és harmóniában éltek egymással. Még aznap együtt ebédeltek az Áldott Mester jelenlétében. 

Az étkezés után a Mester visszatért a kolostorba. A két új szerzetes is vele tartott, s különféle ajándékokat vittek magukkal: virágokat, illatszereket és parfümöket, tisztított vajat, mézet és cukrot. A Mester – miután a kötelességekkel kapcsolatban tanította és figyelmeztette a szerzeteseket – visszatért illatos kamrájába. 

Másnap reggel a szerzetesek az előző nap eseményeiről beszélgettek az Igazság Csarnokában. Egyikük így szólt:

– Barátom, Mesterünk ott is győzelmet arat, ahol korábban senki nem járt sikerrel. Itt van ez a két ember, akik egész idáig folyton veszekedtek, és sem a király, sem a barátaik, sem pedig a rokonaik nem tudták kibékíteni őket, a Mesternek pedig mindez egyetlen nap leforgása alatt sikerült.

Ekkor belépett a Mester, és megkérdezte, hogy miről folyik a társalgás. Amikor elmondták neki, hogy miről beszélgetnek, így szólt: „Testvérek, nem az első eset, hogy kibékítettem őket, ez már egy régebbi korban is megtörtént.” Ezután elmesélte nekik a történetet. 

∗∗∗

Egyszer régen, amikor Brahmadatta volt Benáresz uralkodója, nagy tömeg gyűlt össze a városban egy ünnepségre. Emberek, istenségek, kígyók és garudák (mitikus madárszerű lények, a kígyók esküdt ellenségei, akik képesek emberi alakot is ölteni) sereglettek össze, hogy megtekintsék az ünnepséget.

Úgy esett, hogy egy adott helyen egy kígyó és egy garuda együtt nézte az eseményeket. A kígyó nem vette észre, hogy egy garuda van mellette, ezért a kezét a vállára helyezte. Amikor a garuda megfordult, hogy megnézze, ki tette a kezét a vállára, megpillantotta a kígyót. Ebben a pillanatban a kígyó is ráeszmélt, ki áll mellette, s halálra rémülve a levegőbe emelkedett. A folyó felé repült, a garuda pedig üldözőbe vette. 

Akkoriban a bódhiszattva remeteként élt egy fűkunyhóban a folyó partján. Úgy próbált védekezni a perzselő hőség ellen, hogy vizes kendőt helyezett a testére, fakéregből készült öltözetét pedig levette magáról. Amikor az eset történt, éppen a folyóban fürdött. A kígyó meglátta, és arra gondolt: „Ennek a remetének a segítségével fogom megmenteni az életemet.” Misztikus képességei révén hirtelen drágakővé változott, és a fakéreg öltözéken termett. Az őt üldöző garuda látta, hogy merre repült a kígyó, de tiszteletből nem érintette meg a remete ruháját, hanem a következő szavakkal fordult hozzá:

– Uram, éhes vagyok. A fakéreg öltözékedben egy kígyó rejtőzik, szeretném felfalni.

Hogy még világosabbá tegye a helyzetet, elszavalt egy verset: 

Ez a nyomorult kígyó egy kőbe rejtőzött,

Hogy az irháját mentse.

Én mégsem nyúlok hozzá, mert tisztellek

Téged, szent remete.   

A bódhiszattva a vízben állva mondott el egy verset, ami a garuda királyt magasztalta: 

Brahmá oltalmazzon minden veszélytől,

Élj soká, s ne nélkülözd soha a mennyek étkét.

Az irántam való tiszteletből, kérlek, 

Ne fald fel őt, hiába vagy éhes.

A bódhiszattva ezekkel a szavakkal fejezte ki egyetértését, miközben a vízben állt. Ezután kijött a partra, magára öltötte fakéregből készült öltözékét, mindkét élőlényt magával vitte a remetekunyhójába, ahol a Szerető kedvesség áldásában részesítette őket. Ennek köszönhetően megbékéltek egymással. Ezután békében és harmóniában teltek a napjaik. 

∗∗∗

Miután a Mester az elbeszélés végére ért, a következő szavakkal azonosította be a történet szereplőit: „Ez a két személy volt akkor a kígyó és a garuda, én pedig a remete.”

„Teremtmény, tojásból kélt ellenséged…”

(165. Nakula-dzsátaka)

Ezt a két veszekedő hivatalnokról szóló történetet a Mester akkoriban mesélte el, amikor Dzsetavanában tartózkodott. A Mester a következő szavakkal fogott bele a mondandójába:

– Szerzetesek, ez nem az első eset, hogy e két nemest kibékítettem, az elmúlt korokban már megtörtént ugyanez.

Majd belefogott a történet elbeszélésébe. 

∗∗∗

Egyszer régen, amikor még Brahmadatta volt Benáresz királya, bráhmanák családjában jött a világra a bódhiszattva egy faluban. Amikor nagykorú lett, Takkaszilában tanult, majd lemondott a világról, és remete lett. Megvalósította a Képességeket és az Eredményeket, s a Himalája vidékén telepedett le, ahol jártában-keltében gyűjtött gyökereken és gyümölcsökön élt.

Amerre a szerzetes sétálni szokott, állt egy hangyaboly, amiben egy mongúz lakott, nem messze tőle pedig egy odvas fa magasodott, egy kígyó otthona. A két állat folyton haragban volt egymással. A bódhiszattva tanította őket a perlekedés nyomorúságairól és a békesség áldásairól, s a következő szavakkal békítette ki őket:

– Vessetek véget a veszekedésnek, és éljetek békességben egymással!

Amikor a kígyó egyszer messze földön járt, a mongúz kidugta a fejét a hangyabolyból, és tátott szájjal elszunyókált, miközben hangosan horkolt. A bódhiszattva meglátta az alvó mongúzt, és megkérdezte tőle:

– Nos, mi az, amitől félsz? – majd elmondta a következő verset:

Teremtmény, tojásból kélt ellenséged hűséges barátod lett:

Miért alszol úgy, hogy közben fogaidat vicsorítod, mitől félsz hát? 

– Atyám! – felelte a mongúz, – soha nem szabad megvetéssel illetni a korábbi ellenséget, sőt, mindig óvatosnak kell lenni vele. – majd ő is elmondott egy versszakot: 

Soha ne vesd meg az ellenséged, és sose bízz egy barátban,

A félelem hiányából fakadó félelem a végzeted lehet.

– Ne félj hát, – válaszolta a bódhiszattva, – meggyőztem a kígyót, hogy soha többé ne ártson neked, nincs okod a bizalmatlanságra!

E szavait követően folytatta a Négy Kiválóság kiművelését, majd halála után Brahma mennyországába távozott. A többiek is elértek életük végére, és tetteik szerint folytatták útjukat a következő élet felé. 

∗∗∗

A tanítás végén a Mester azonosította a történet szereplőit:

– A két nemes volt akkoriban a kígyó és a mongúz, én magam pedig az aszkéta.

„Finom ételek és italok…”

(253. MANI-KANTHA-DZSÁTAKA)

Feltehetően ez a Dzsátaka a Bharhut-i sztúpa vésetén is szerepel. Az egyik kép egy férfit ábrázol, aki egy kunyhó előtt üldögélve egy ötfejű kobrával társalog. A történetet a Vinája Pitaka (Szuttavibhanga, VI. 1.3) is ismerteti. A bevezető történet is szerepel a Vinájában (Szuttavibhanga, Szanghádiszesza, VI. 1.). Az említett vétek a zaklatás határait súroló kéregetés.  

Ezt a történetet, ami a szerzetesi cellák építésének szabályairól szól, a Mester akkor beszélte el, amikor Aggálava szentélyénél, Álaví közelében tartózkodott.

Néhány Álavíban élő szerzetes a környéken koldulta össze a házaikhoz szükséges alapanyagokat. Állandóan kéregettek és könyörögtek a helyieknek: „Jó emberek, adjatok mellénk valakit, aki ellátná a szolgamunkát!” Az embereknek már elegük volt az állandó kéregetésből és a zaklatásból, olyannyira, hogy amint meglátták ezeket a szerzeteseket, nyomban faképnél hagyták őket.

Egyszer a tiszteletreméltó Mahákásjapa érkezett erre a vidékre, és bejárta a környéket, hogy alamizsnát kolduljon. Az emberek azonban – ahogy megpillantották – elszaladtak előle. Az ebédidő végeztével visszatért a szerzetesekhez, összehívta őket, és megkérdezte tőlük:

– Egykor Álavíban mindenki szívesen adott alamizsnát a szerzeteseknek, most viszont menekülnek előlünk. Mi az oka ennek?

A szerzetesek elmondták az okát. 

Akkortájt az Áldott Mester az Aggálava szentélynél tartózkodott. Mahákásjapa felkereste, és elmondta neki a tapasztalatait. A Mester összehívta a szerzetesek közösségét, s így szólt hozzájuk:

– Hallom, hogy házakat építetek magatoknak, és folyton a környék lakóit háborgatjátok, hogy segítsenek nektek. Igaz ez?

A szerzetesek igennel feleltek. Erre a Mester megrótta őket:

– Az ilyesfajta kéregetés még a kígyók világában is visszatetszőnek minősül, pedig náluk csak úgy hemzseg a hétféle drágakő. Mennyivel visszatetszőbb hát az emberek számára, akik egy rúpiát is olyan nehezen keresnek meg, mintha egy kavicsot kellene meghámozniuk!

Ezután elmondott egy ősi történetet.

Egyszer régen, amikor még Brahmadatta volt Benáresz uralkodója, a bódhiszattva egy gazdag bráhmana gyermekeként született meg. Amikor felcseperedett, édesanyja egy másik bölcs lelket hozott a világra. Miután felnőttek, elveszítették szüleiket, s ez annyira fájdalmas volt számukra, hogy remetének álltak, és levelekből készült kunyhókban éltek a Gangesz partján. Az idősebb testvér a folyó felső, míg az öccse az alsó szakaszánál épített magának kunyhót.

Egy nap a kígyók királya, Manikantha, vagyis Ékköves torkú elhagyta otthonát, és emberi alakot öltve sétálgatott a folyó partján, míg el nem érkezett a fiatalabb testvér remetekunyhójához. Köszöntötte a remetét, majd leült a kunyhó mellé. Kellemesen elbeszélgettek, és olyan jó barátok lettek, hogy szinte el sem akartak válni egymástól. A kígyókirály egyre gyakrabban kereste fel az ifjabb remetét, hogy együtt üldögéljenek és beszélgessenek. Amikor ideje volt hazatérnie, barátja iránti szeretetből felvette valódi alakját, körbefonta a remetét, szorosan megölelte, és hatalmas csuklyáját a fejére borította. Miután szeretetét ily módon is kifejezte, elengedte, búcsút mondott neki, és hazatért lakóhelyére. A remete félt a kígyó fullasztó ölelésétől, ezért idővel lesoványodott, nyomorultul nézett ki, elveszítette egészséges színét, bőre sárga lett és a soványságtól kilátszottak az erei a bőre alatt. 

Egy nap meglátogatta a bátyját, aki a következő kérdést szögezte neki:

– Testvérem, miért vagy ilyen sovány? Miért lettél ilyen fakó? Miért sárgás a bőröd, és miért látszanak az ereid a bőröd alatt?

Az öccse mindent elmesélt neki.

– Először is mondd meg nekem – szólt a bátyja –, egyáltalán szeretnéd-e, ha a kígyó továbbra is meglátogatna?

– Nem, nem szeretném. 

– Milyen ékszert visel a kígyókirály, amikor felkeres téged? 

– Egy drága ékkövet!

– Nagyszerű! Megmondom, mit tegyél: amikor legközelebb eljön hozzád, még mielőtt leülne, kérd meg, adja neked azt a drágakövet. Akkor majd úgy távozik el, hogy nem ölel meg szorosan. Másnap, amikor eljön, már az ajtóban állva kérd el tőle az ékkövet, a következő napon pedig már akkor állj elé a kéréseddel, amikor kiemelkedik a folyó vizéből. Akkor soha többé nem keres fel.

Az ifjú megígérte, követi bátyja tanácsát, és visszatért a kunyhójába. Másnap, amikor megjelent a kígyó, a remete odakiáltott neki:

– Add nekem azt a csodás ékkövedet!

A kígyó le sem ült, hanem sarkon fordult és elsietett. Másnap a remete az ajtóban állva várta a kígyó érkezését. Amint megpillantotta, rákiáltott:

– Tegnap nem adtad nekem az ékkövedet, hiába kértem, de ma nekem kell adnod!

A kígyó be sem lépett a kunyhóba, hanem sebesen elkúszott. A harmadik napon a remete már a folyó partján várta, és amint kiemelkedett a vízből, így kiáltott neki:

– Ez a harmadik nap, hogy kérem tőled az ékkövedet, gyere gyorsan, add ide nekem!

A kígyó a vízből a következő verssel felelt neki:

Finom ételek és italok bőséggel állnak rendelkezésemre, 

S mindezt ennek a drágakőnek köszönhetem, amire vágysz.

Túl sokat kérsz, nem adom a drágakövemet,

És életemben többé soha nem látogatlak meg. 

Mint az ifjak, kik kezükben éles karddal várakoznak, 

Olyan ijesztő vagy, mikor az ékkövemet kéred.

Túl sokat kérsz, nem adom a drágakövemet,

És életemben többé soha nem látogatlak meg. 

Így szólván a kígyók királya a víz alá merült, hazatért otthonába és soha többé nem kereste fel a remetét.

Csakhogy az aszkéta egyre csak fogyott, mert hiányzott neki a nagyszerű kígyókirály társasága. Mind nyomorultabbul nézett ki, ábrázata még fakóbb és sárgább lett, mint korábban, az erei pedig egyre jobban kiütköztek aszott bőre alatt!

A bátyjának eszébe jutott, hogy felkeresse testvérét, s megtudakolja, hogy érzi magát. Amikor odaért, látta, a bőre még sárgásabb, mint a legutóbb. 

– Mi történt veled? Ilyen rossz bőrben még sosem voltál!

– Bizonyára azért van ez – felelte az öccse –, mert nem láthatom a kígyók nagyszerű királyát!

– Ez a remete – szólt az idősebb testvér – képtelen a kígyók királya nélkül élni…

Ekkor elmondott egy verset:

Soha ne nyaggasd azt, kit kedvelsz, 

Mert ez utálatossá tesz az ő szemében.

A bráhmana addig könyörgött a drágakőért, 

Amíg a kígyó elment, és soha nem tért vissza. 

Ezután elmagyarázta testvérének, hogy nem érdemes bánkódnia, s miután megbékélt, visszatért a saját remetekunyhójába. A két testvér a későbbiekben elnyerte a Képességeket és az Eredményeket, s alkalmassá váltak arra, hogy Brahma mennyei birodalmában szülessenek újra. 

A Mester hozzátette:

– Látjátok, szerzetesek, még a kígyók világában, ahol bőségben megtalálható a hétféle drágakő, ott is utálatosnak tekintik a kuncsorgást, hát még az emberek világában!

Miután véget ért a tanítás, azonosította a történet szereplőit:

– Akkoriban Ánanda volt a fiatalabb remete, én pedig a bátyja.

„Aki ráveszi barátját…”

(367. Sálija-dzsátaka)

Ezt a történetet, ami arról szól, hogy Dévadatta sem volt képes riadalmat kelteni, a Mester akkor beszélte el, amikor a Bambusz-ligetben tartózkodott. 

Egyszer régen, amikor még Brahmadatta volt Benáresz királya, a bódhiszattva egy falusi családban született meg, és gyermekkorában a többi fiúval gyakran játszott a falu szélén álló banjan-fa tövében. Egy szegény, idős orvos, akinek nem voltak páciensei, kisétálva a faluból, odaért ehhez a fához, és meglátott az ágakon egy alvó kígyót. A következő gondolat fogalmazódott meg benne: „A faluban felkopik az állam. Valahogy el kell érnem, hogy a kígyó megmarja ezeket a fiúkat, és ha meggyógyítom őket, talán kapok érte valami kis pénzt.” Odalépett a bódhiszattvához, és így szólt hozzá:

– Ha megpillantanál egy fiatal sünit, megfognád?

A fiú persze igennel válaszolt.

– Nézd csak, ott van egy a fa ágai között! – mondta az orvos. A fiú nem látta, hogy az állat valójában egy kígyó, ezért gyanútlanul felmászott a fára és megragadta a nyakánál fogva. Ekkor rádöbbent, hogy egy kígyóval van dolga, de nem hagyta, hogy ellene forduljon, hanem jó erősen megmarkolta, majd elhajította. Pont az öreg orvos nyakába pottyant, rátekeredett és mélyen a húsába mart. Az öreg a helyszínen szörnyethalt, a kígyó pedig elmenekült. Az emberek odasereglettek, és a bódhiszattva a következő versekkel magyarázta el a Tant a sokaságnak: 

Aki sündisznónak hazudva rávette a barátját,

Hogy megragadjon egy halálos mérgű kígyót, 

A kígyó marása által lelte halálát,

Saját gonosz terve lett a végzete.

Aki nem röstelli megütni azt, ki sosem üt vissza, 

Szörnyű csapástól a földre zuhan,

Ahogy ezt a gazfickót is halálos csapás érte.

Ki széllel szemben hajít homokot, 

Annak a szél az arcába fújja azt vissza.

Aki gonosz tervet sző a szent életű,

Másnak nem ártó személyek ellen, 

Terve bumerángként hullik vissza

Saját fejére, akár a szélbe dobott homok. 

A Mester ezzel befejezte a tanítást, majd azonosította a történet szereplőit:

– Akkoriban a szegény, idős orvos Dévadatta volt, a bölcs ifjú pedig én magam.

77/2022
Fordította: Erdődy Péter

Forrás: The Jataka or the Stories of the Buddha’s Former Births, ed.: E. B. Cowell; Motilal Delhi 1990.